Éhezők diadala – Az egyiptomi kenyérintifáda

Egyiptomban idén januárban nemcsak a nílusi forradalom kitörésének (2011. január 25) volt az évfordulója, hanem egy negyven évvel ezelőtt kirobbant lázadásnak is. Egyes helyeken „kenyérintifádának”, máshol „tolvajforradalomnak” nevezett eseménysorozat volt az „arab tavasz” előtt az egyik legnagyobb, legvéresebb és legkiterjedtebb rendszerellenes megmozdulás a közel-keleti országban. Jelen szakcikk célja az 1977. január 18. és 21. közötti történések bemutatása és az éhséglázadást kiváltó politika-gazdasági okok elemzése.

A nagy hátraarc

A negyedik arab-izraeli – vagy más névvel a jom kippuri – háború (1973) után az egyiptomi gazdaság nehéz helyzetbe került, ami miatt jelentős változások vették kezdetüket az egyiptomi kül-és belpolitikában. 1970-ben Nasszer halálát követően hatalomra kerülő Anvar Szadat[1] folytatta az eltávolodást a keleti tömb országaitól. Eleve már az 1973-as háború elindítása sem nagyon nyerte el a szovjet vezetés tetszését, hiszen attól tartottak, hogyha nem állnak ki az arab nacionalista országok mellett és nem támogatják őket fegyverrel, akkor azzal elvesztik minden korábbi (leginkább a szuezi-válság idején szerzett) népszerűségüket a régióban. Ugyanakkor tudták, hogy ez a politika közvetlen konfrontációhoz vezethet az Izraelt támogató Egyesült Államokkal. Akkoriban egy elhúzódó közel-keleti háború és a szuperhatalmak között kiújuló feszültség sem Moszkva, sem Washington érdekeit nem szolgálta volna, hiszen mindketten az amerikai-szovjet feszültség enyhülésében és a vietnami rendezésben voltak érdekeltek.[2]

Amikor még megbonthatatlan volt az egyiptomi-szovjet barátság: Brezsnyev és Szadat találkozója 1971-ben. Egy évvel később már jelentkezettek a problémák a két ország viszonyában, amikor egyiptomi elnök kirúgott közel 20 000 szovjet, csehszlovák és más kelet-európai tanácsadót az arab országból. Kép forrása: Link
Amikor még megbonthatatlan volt az egyiptomi-szovjet barátság: Brezsnyev és Szadat találkozója 1971-ben. Egy évvel később már jelentkezettek a problémák a két ország viszonyában, amikor egyiptomi elnök kirúgott közel 20 000 szovjet, csehszlovák és más kelet-európai tanácsadót az arab országból. Kép forrása: Link

Szovjetuniótól a háború után korlátozta a fegyverek leszállítását Egyiptomnak, ami csak tovább növelte Szadat ellenszenvét a keleti tömb irányába. Ezzel nem volt egyedül: az egyiptomi tisztikar nyíltan hangoztatta a szovjet haditechnológia „fejletlenségét, ami (ismét) alulmaradt a nyugati  fegyverekkel felszerelt izraeli haderővel” szemben. Épp ezért követelni kezdték a sokkal modernebb szovjet haditechnológiát (például ballisztikus rakétákat és stratégiai bombázókat), de ezt a Varsói Szerződés vonakodott átadni. Mivel minden egyiptomi-szovjet tárgyalás kudarcot vallott, ezért Szadat az Egyesült Államokhoz fordult újabb fegyverekért, mivel az egyiptomi elnök reményei szerint Washington hajlandó lesz fejlettebb hadieszközöket átadni Egyiptomnak.

Az egyiptomi-szovjet viszony megromlását a gazdasági ellentétek is előidézték. Kairó 1975-re körülbelül 5 milliárd dollárnyi államadósságot halmozott fel a keleti tömbbel szemben. Sőt, ezenkívül még a fegyvervásárlások terén körülbelül 8 milliárd dolláros adósságot produkált. Az egyiptomi vezetés többször megpróbálta ezeket a kölcsönöket átütemezni vagy felfüggeszteni, de a szocialista országok hajthatatlanok voltak ebben a kérdésben. Végül Szadat megunta a meddő tárgyalásokat és 1976. március 14-én az egyiptomi parlamentben elmondott beszédében egyoldalúan felmondta az 1971-ben kötött szovjet-egyiptomi barátsági szerződést, amit többek közt azzal indokolt, hogy nem kapnak jó minőségű fegyvereket és a szovjetek folyamatosan növelték a hiteleik kamatait. Ezenfelül egy hónapot adott a szovjeteknek arra, hogy bezárják a tengeralattjárók számára létesített bázisukat Alexandriában és kivonjanak minden katonai egységet a térségből.[4]

Az egyiptomi-szovjet kapcsolatok megromlásával párhuzamosan viszont egyre javult az amerikai-egyiptomi viszony. 1974. március 1-jén hivatalosan is helyreállították a diplomáciai kapcsolatokat a két ország között, ami a hatnapos háború óta szünetelt. Ugyanazon év júniusában Richard Nixon Egyiptomba látogatott, ahol szinte hősként ünnepelték, s Henry Kissinger külügyminiszter közvetítésével megindultak a tárgyalások Izrael és Egyiptom között. 1975 júniusában Szadat és Gerald Ford elnök Salzburgban találkozott: újraindították az ötvenes évek vége óta megszakadt kereskedelmi tárgyalásokat; Washington 250 millió dollárnyi azonnali támogatást ajánlott fel az egyiptomi fejlesztési projektek támogatására, valamint folytatódtak az amerikai élelmezési (főleg gabona) segélyek.[5] 1975. október végén Szadat történelmi látogatást tett az Egyesült Államokba, ami akkoriban hatalmas médiaeseménynek számított. Az egyiptomi elnök továbbra is az amerikai-egyiptomi viszony javítása és Izraellel való megbékélés mellett foglalt állás.

Így látták a karikaturisták Nixon látogatását. A kép forrása: Link
Így látták a karikaturisták Nixon látogatását. A kép forrása: Link

Az egyiptomi nyitás

Az egyiptomi külpolitikai irányváltásnak nemcsak politikai és katonai okai voltak, hanem  gazdaságaik is. Nasszer elnökségének utolsó éveiben számtalan nehézséggel nézett szembe az egyiptomi gazdaság, hiszen az egyre növekvő lakosság igényeit nehezen tudta a „burzsoá elemeket tartalmazó szocialista típusú tervgazdaság” kielégíteni. A politikai elitet az 1970-es évek elején a hadsereg tisztjei, nasszerista politikusok és bürokraták alkották. A gazdaságban viszont továbbra is erős volt a magánszektor (különösen a mezőgazdaságban), a legtöbb államosítási kísérlet kudarccal végződött. Pedig ehhez az egyiptomi kormány nem kis támogatást kapott a keleti tömbtől: a szocialista országok hosszúlejáratú hitelei az állami szektorban koncentrálódtak, mert a szovjet vezetők meg voltak győződve arról, hogy az egyiptomi politikai struktúra transzformációjának nélkülözhetetlen előfeltétele a gazdasági élet szovjet modell szerinti átalakítása.[6] Csakhogy az egyiptomi-szovjet viszony megromlásával az egyiptomi gazdaság még nehezebb helyzetben találta magát, hiszen minden korábbi pénzügyi támogatás leállt, modernizációs projektek maradtak félbe és a kereskedelem pedig akadozott.

1970-es évektől az arab országban pedig egyre érezhetőbbek voltak a gazdasági nehézségek. Az egyiptomi kormány előtt három út állt: keményen megadóztatni a gazdagokat, megvágni a hadsereg kiadásait vagy hiteleket felvenni. Ezek közül a külföldi,  nem szovjet típusú tőkeberuházás tűnt egyetlen járható útnak.[7] Viszont Kairónak a nyugati és az Öböl-menti befektetők miatt át kellett alakítania az egyiptomi gazdasági rendszert. Éppen ezért Szadat meghirdette a nyitás, azaz az infitáh politikáját. Ez gyakorlatban a liberalizációt, teljes piacgazdaságra való átállást és az állami szerepvállalások jelentős csökkenését jelentette. Csakhogy az előzetes számítások ellenére az infitáh nem haladt valami jól, mivel a befektetők nem nagyon akartak jönni az országba. Hiába hoztak létre az Öböl-menti monarchiák egy külön szervezetet (Gulf Organization for the Development of Egypt) az egyiptomi projekt finanszírozására, a korábban beígért 12 milliárd dollárnyi támogatásból csak 2 milliárd dollárt kaptak meg. Ennek oka az volt, hogy az egyiptomi-izraeli béketárgyalások az összes arab vezetőből komoly ellenérzéset váltott ki, amit csak tetőzött az 1975. szeptember 4-én aláírt Sínai Megállapodás.

A kép forrása: Link
A megállapodás a Sínai-félszigetről való teljes kivonulást és egy ENSZ által felügyelt ütközőzóna létrehozását jelentette. A kép forrása: Link

Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok az előzetes ígéretek ellenére nehezen állt rá Egyiptom megsegélyezésére. Először is azért, mert Washington nem volt biztos abban, hogy Kairó mennyire veszi komolyan a békülést Izraellel, hiszen az amerikai döntéshozók fejében megfordult az a lehetőség, hogy a feszültség csökkentésével Szadat csak pénzt és fegyvert akar kicsikarni az Egyesült Államokból, s amint azokat megkapta,folytatja az ellenségeskedést. Másodszor pedig Nixon lemondása, Ford ideiglenes elnöksége és a belső problémák miatt az Egyesült Államok nem nagyon tudott foglalkozni Egyiptommal. A korábban megígért 2,3 milliárd dollárnyi kölcsönnek mindössze az egyharmada realizálódott 1975 és 1977 között.[9]  Harmadszor pedig Washington további reformokat kért a kölcsönökért cserébe, amit Szadat vonakodott végrehajtani, hiszen az infitáh politikája sok egyiptomi szemében már meghirdetést követően a szegénység növekedését és a korrupció terjedését jelentette. Ugyanúgy Egyiptom gazdasági mutatói tovább romlottak. 1975-re az ország fizetési mérlegének a hiánya négy milliárd dollárt tett ki. Az infláció meghaladta a 30 százalékot. A gabona világpiaci megdrágulása miatt, aminek egy tonnányi ára az 1970-es évek közepén hirtelen 60 dollárról 250 dollárra emelkedett, az egyiptomi állami kiadások száma elérte 1,5 milliárd egyiptomi fontot (vagyis a teljes állami kiadások 15 százalékát).[10]

Egyiptom állami kiadásai
Egyiptom állami kiadásai 1970-1980 (egyiptomi fontban). Bal oszlop: Kiadások (legfelül) Központi és helyi kormányzati  közkiadások és támogatások összege (második sor), élelmiszer támogatások (harmadik sor). Forrás: Alderman, Harold, – Joachim Von Braun – Sakr. Egypt’s FoodSubsidy Policy: Lessons and Options. Washington: D.C.: International Food Policy Research Institute, 1982.

 

A romló gazdasági helyzet miatt már 1975-ben törtek ki tüntetések. Márciusban az elmaradt fizetések miatt demonstrációk zajlottak Damietta városában. Májusban ugyanebben a városban a hadiüzem munkásai sztrájkoltak, akik azzal fenyegették meg a helyi vezetést, hogyha nem teljesítik a kéréseiket, akkor magukkal együtt fogják felrobbantani a gyárat (a belügyminiszter személyesen ment ki a tüntetőkhöz, és teljesítette minden kérésüket). A sikeres sztrájk felbátorította az ország többi munkását is: a hajógyáraktól (Alexandria) kezdve a dohányiparon át (es-Sarkíja tartományban) egészen a heluáni textilüzemig bezárólag voltak demonstrációk.[11]A szorongatott helyzetben Kairónak nem volt más lehetősége, mint a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF) fordulni kölcsönért. Azonban a szervezet elég kemény feltételeket szabott a hitelekért cserébe: az állami támogatások drasztikus méretű megvágását és az állami szektor leépítését követelte. Ugyan 1976-ban megállapodást kötöttek, de az IMF nem volt elégedett a reformok lassú bevezetésével, ezért 1977 elején ismét tárgyalóasztalhoz ültek az egyiptomi kormánnyal. Kairó belement a szigorúbb feltételekbe és állami támogatások további csökkentésére tett ígéretet. Január 17-én az egyiptomi kormány számos állami támogatást eltörölt és az alábbi drágulásokat jelentette be: a kenyér ötven százalékkal, liszté 72 százalékkal, rizsé 20 százalékkal, cukoré 5 százalékkal, főzőolajé 46 százalékkal, gázolajé pedig 33 százalékkal nőtt, miközben a tea és a cigaretta ára duplájára emelkedett.[12]

Utcai kenyérárus Kairóban.a fino típusú – szegények számára készített, olcsó és alacsony minőségű volt. A kép forrása: Link
Utcai kenyérárus Kairóban. A szegények számára egy külön, olcsó és alacsony minőségű „shami” kenyeret készítettek. Ennek drágulása nagyon nehéz helyzetbe hozta őket. A kép forrása: Link

A három napos káosz

A bejelentés általános döbbentett váltott ki az egyiptomi lakosság körében, akik először nem is vették komolyan az áremelést. Ugyanakkor, amint másnap reggel az új áron kezdték árulni az előbb említett élelmiszereket nagy felháborodás támadt országszerte. Legelőször Egyiptom legjelentősebb iparvárosában, a Kairó mellett fekvő Heluánban törtek ki tüntetések. Reggel nyolckor a textilgyári – más források szerint a fegyvergyári – munkások sztrájkba kezdtek. Ezután elhagyták a gyárat, majd rávették a többi üzemek – vaskohók, autógyárak, porcelán stb. – dolgozóit a csatlakozásra. Gyakorlatilag egy órán belül minden munkás az utcákon tüntetett, akik már nemcsak a kormány döntésének visszavonását, hanem Szadat távozását követelték. Egyes tüntetők ez idő alatt elkezdtek úttorlaszokat emelni és vasúti síneket rongálni, hogy elszigeteljék a várost.

Kép forrása: Link
Kép forrása: Link

A heluáni sztrájkról szóló hírek gyorsan terjedtek Egyiptomban. A kairói Ain-Samsz Egyetem néhány mérnöki hallgatója egy rövid tanácskozás után úgy döntött, hogy parlament előtt tartanak tüntetést. Miközben a parlament felé tartottak, más egyetemek diákjai, szegény és munkanélküli fiatalok és női szervezetek tagjai csatlakoztak hozzájuk. Sőt, ami igazán meglepte a kormányzatot, hogy több száz köztisztviselő is a tüntetők mellé állt. A becslések szerint a parlament előtt 3000 főre duzzadt az elégedetlenkedők létszáma. „Hol van a reggelink Átkelők hőse?” – skandálta a tömeg, ugyanis Szadatot így nevezték el 1973-as háború alatt. A tüntetők egy delegációt menesztettek Mamdúh Szálem miniszterelnökhöz. Csakhogy túlságosan elhúzódtak a megbeszélések, és a kint várakozó tüntetők azt gondolva, hogy valójában letartóztatták és elhurcolták a delegáció tagjait, rongálásokba kezdtek. A rendőrség szinte azonnal közbeavatkozott, ám csupán azt érték el, hogy szétfutottak a tüntetők, akik hazatérve újra tiltakozó megmozdulásokat szerveztek.

Alexandriában a hajógyári munkások vezetésével mintegy 20 000 vonultak az utcára Heluánhoz hasonlóan rövid ideig megbénítva a Földközi-tenger mellett fekvő várost, de  Asszuánban, Manszúrában, Port Szaidban, Szuezben szintén hírek érkeztek tömegtüntetésekről. A sztrájkokból és tüntetésekből utcai zavargásokká fajultak, amikor a különleges rendőri alakulatokat, a Központi Biztonsági Erőiket (CSF) tömegesen vetették be. Ez csak tovább fokozta az indulatokat a városi szegények, a munkanélküliek és a fiatalok körében. Indulatuk elsősorban nem a kormány, hanem a középosztály ellen is irányult, mivel szerintük csak ők nyertek az infitáh politikából. A tüntetések alatt olyanokat skandáltak, hogy„a munkásokkal együtt mi alkotjuk a népet, a tőke szövetsége ellen”,vagy „ti a legújabb divat szerint öltöztök, mi viszont tízen élünk egy szobában”.[13]Hotelekbe, üzletekbe, éjjeli klubokba, bankokba törtek be, autóbuszokat, gépkocsikat és vonatállomásokat gyújtottak fel. Hírek érkeztek arról is, hogy rendőrállomásokat támadtak meg, és onnan szerzett fegyverekkel szerelték fel magukat. Egy tüntetőcsoportnak sikerült az Arab Szocialista Unió (ASZU) kairói központját is lángba borítania. Ezen felbátorodva a tömeg az elnöki palota és a belügyminisztérium felé vonult, hogy azokat is felgyújtsák, de itt már a kormányzat elvesztette a türelmét. A CSF-nek parancsot adtak az éleslőszer használatára, akik valóságos vérfürdőt rendeztek a belügyminisztérium előtt. Az elnöki palotánál is hasonló, halálos áldozatokkal járó incidensekre került sor.

Az egyiptomi vezetést valósággal sokkolták az események. Az irányítás teljesen megbénult, lényegében minden egyiptomi kormányzó magára maradt. A média továbbra is védte a gazdasági reformokat, helyette inkább a lakosság nacionalista érzelmeire és Izrael- ellenességére próbált meg apellálni. Ugyanúgy megindult a külföldi összeesküvők keresése: a Szovjetuniót és a többi szocialista országot látták az események mögött, akik nem törődtek bele abba, hogy Kairó felbontotta a barátsági szerződést és az Egyesült Államok irányába orientálódott. Épp ezért úgy vélték, hogy Moszkva az egyiptomi kommunisták és más baloldali csoportok felhasználásával népfelkelést akar kirobbantani, hogy a mostani kormány helyére egy Kreml-hű vezetést ültessen.[14]

Az egyiptomi kormányban folyamatos viták zajlottak az egyiptomi hadsereg bevetéséről: a hadügyminiszter Abdel-Ganiel Gamazi nem volt hajlandó teljesíteni a miniszterelnök kérését az egyiptomi hadsereg bevetéséről. Egyrészt attól tartott, hogy a kivezényelt, helyi származású katonák a tömeg mellé állnának, ezért inkább az egyiptomi-izraeli határon állomásozó egységeket rendelte vissza. Másrészt pedig a hadügyminiszter kijelentette, hogy csak Szadat elnöktől fogad el ilyen parancsot. Aki viszont abban a pillanatban „nem volt elérhető” és egy teljesen ismeretlen helyen tartózkodott. Ugyanis az egyiptomi elnök első kézből tapasztalhatta meg a tüntetők dühét: éppen az Aszuánban lévő nyaralójában pihent, amikor a házát megtámadták és katonákkal kellett kimenekíteni. Annyira gyorsan kellett távoznia, hogy még a hivatalos és titkos anyagokat is hátrahagyta. A tüntetők azt hitték, hogy Szadat nemcsak a városból, hanem az országból is menekül: szárnyra kapott a hír, hogy szudáni menedékjogot kért és irányítás nélkül hagyta az országot.[15]

nagyobban
Kép forrása: Link

Január 19-én polgárháborús állapotok uralkodtak egész Egyiptomban. Alexandriában felgyújtották az ASZU helyi irodáját. Szuezt szintén elvágták a külvilágtól. Gíza városa egy nagy csatatérhez hasonlított. Heluánban pedig korszerű fegyvereket zsákmányoltak a tüntetők és megkezdték a helyi milíciák felállítását. Végül a kormány a meghátrálás mellett döntött: eltörölte a korábbi rendelet és az állami támogatások megemelését ígérte. Ezzel együtt viszont döntöttek az egyiptomi hadsereg bevetéséről, hogy stabilizálják helyzetet az egyiptomi városokban. Erre az 1952-es forradalom óta nem volt példa Egyiptomban. A katonákat és a páncélosokat látva a legtöbb helyen felhagytak a tüntetéssel, de Kairó egyes kerületeiben még január 20-án is zajlottak összecsapások. A két napig tartó zavargásokban összesen 79-en vesztették életüket, 566-an megsebesültek és 1250 embert tartóztattak le.

Az „Átkelők hősének” megkopott fénye 

Az éhséglázadás nem maradt következmények nélkül Szadatra nézve. Az egyiptomi elnök csupán február 3-án, az elnöki palotából, rádión keresztül szólt a néphez. A beszédében, amiben az egész zavargást „tolvajforradalomnak” nevezte, a bürokráciát, a politikai ellenfeleit (nasszeristákat, komunistákat) és a külföldi hatalmakat (Szovjetunió) tette felelőssé. Szigorú törvényekkel, állami támogatások növelésével igyekezett biztosítani hatalmát és visszaszerezni a korábbi népszerűségét, de hiába. Az elnök teljesen elvesztette a bizalmát az egyiptomi szegények, a munkások és a vidékiek körében. Ugyanúgy az Izraellel való megbékélés és a nyugati országokhoz való közeledés komoly bírálatokat váltott ki a saját pártjában is. Szadat nyitott ugyan az iszlamisták felé, kiengedte a bebörtönzött vallástudósokat és Muszlim Testvériség tagjait, vagy saríát tette meg az egyiptomi jogforrásnak[16] , de az egyiptomi-izraeli különbéke és az iráni iszlám forradalom bírálata már az egyiptomi iszlamistáknak is sok volt, s egy radikális szárnyuk 1981. október 6-án végezett az egyiptomi elnökkel. Szadat halálát Egyiptom és az egész arab világ teljesen rezignáltan fogadta. Sok egyiptomit inkább az zavart, hogy a kötelező állami gyász miatt egy ideig nem volt filmvetítés a mozikban és nem tartottak semmiféle sporteseményt az országban. Az egyiptomi elnök népszerűtlenségét mi sem szimbolizálhatta volna jobban, mint Szadat utolsó útja: miközben Nasszer temetésén – a Guinness Rekordok könyve  szerint – négy millióan vettek részt, addig Szadatén a közvetlen hozzátartozókon, újságírókon és pár külföldi és helyi politikai-katonai vezetőn kívül senki.


Bibliográfia

Abdel-Sattar, Heba: 36 yearsafterthe ‘BreadUprising’: Egypt’s StruggleforsocialjusticelivesonFridayIn: Al-Ahram.  2013. január 18. Link: http://english.ahram.org.eg/NewsContent/1/64/62785/Egypt/Politics-/-years-after-the-Bread-Uprising-Egypts-Struggle-fo.aspx

Alderman, Harold, – Joachim Von Braun. Egypt’s Food Subsidy Policy: Lessons and Options. Washington:

D.C.: International Food Policy Research Institute, 1982.

Burns, William Joseph: EconomicAid and American Policy TowardEgypt 1955-1981, Albany: State University of New York Press, 1985.

El-Hamalawy, Hossam:  1977: The Lost Revolution. In: Arabawy.org Link: https://www.scribd.com/doc/12893045/1977-Bread-Uprising#

El-Hussini, MohrezMahmoud: Soviet-Egyptian Relations, 1945-1985. London: PalgraveMacmillan, 1987.

Rózsa Erzsébet: Az arab tavasz – A Közel-Kelet átalakulása. Budapest: Osiris Kiadó, 2015.

Vas Korinna Nóra: Az egyiptomi–szovjet viszony 1967 és 1976 között, különös tekintettel Nasszer és Szadat elnök hatására a két ország kapcsolatára. Grotius. 2008. október 15. Link: http://www.grotius.hu/publ/displ.asp?id=HDRKVN

Waterbury, John: The Egypt of Nasser and Sadat: The PoliticalEconomy of TwoRegimes. Princeton: Princeton University Press, 1983

 

[1]Cikkben az arab nevek, kifejezések és szavak átírása során a Ligeti Lajos: Keleti nevek magyar helyesírása. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1981. című művet használtam fel.  Kivételt képeznek a magyarban már másképp meghonosodott és elterjedt nevek, mint Gamal Abden Nasszer vagy Szadat.

[2]Vas Korinna Nóra: Az egyiptomi–szovjet viszony 1967 és 1976 között, különös tekintettel Nasszer és Szadat elnök hatására a két ország kapcsolatára. Grotius. Link: http://www.grotius.hu/publ/displ.asp?id=HDRKVN 4. oldal.

[4]El-Hussini, Mohrez Mahmoud: Soviet-Egyptian Relations, 1945-1985. London:Palgrave Macmillan, 1987. 207.

[5]Burns, William Joseph:Economic Aid and American Policy Toward Egypt 1955-1981, Albany: State University of New York Press, 1985.180-181.

[6]Vas Korinna Nóra, i.m. 9.

[7] Az egyiptomi „burzsoá réteg” megadóztatása azért nem volt opcionális, mert egyrészt a kormány számításai szerint nem hozott volna annyi pénz, mint amennyiben először reménykedtek; másrészt pedig a földtulajdonosoknak és iparvállalati vezetőknek nagy volt a befolyásuk a politikára és sikeresen megakadályoztak minden ilyen irányú törekvést. A katonai kiadások csökkentésébe pedig a hadsereg nem ment bele, ami a modern Egyiptom modern történelmében mindig is elsőbbséget élvezett a többi szektorral szemben. A katonatisztek nem engedték, hogy a kormány az intézkedéseivel meggyengítse a haderőt, mivel ekkor Izrael – az óvatos béketapogatózások ellenére – még mindig ellenségnek számított és felkészültek az 1973-as háború esetleges folytatására.

[9] Burns i.m. 189.

[10]Waterbury, John: The Egypt of Nasser and Sadat: The PoliticalEconomy of  Two Regimes. Princeton: Princeton University Press, 1983. 218.

[11]  Hamalawy, Hossam:  1977: The Lost Revolution. Arabawy.org Link: https://www.scribd.com/doc/12893045/1977-Bread-Uprising#, 1.

[12]Alderman, Harold, – Joachim Von Braun. Egypt’s Food Subsidy Policy: Lessons and Options. Washington:

D.C.: International Food Policy Research Institute, 1982.

[13]Abdel-Sattar, Heba:36 yearsafterthe ‘BreadUprising’: Egypt’s Struggle for social justice live son Friday In: Al-Ahram.  2013. január 18. Link: http://english.ahram.org.eg/NewsContent/1/64/62785/Egypt/Politics-/-years-after-the-Bread-Uprising-Egypts-Struggle-fo.aspx

[14] Ezt alátámasztva január 22-én az egyiptomi lapok egy olyan tervet közöltek, ami szerintük az 1975-ben újjáalakult Egyiptomi Kommunista Párttól származott. Ezek szerint a szovjetek egy egész országra kiterjedő összeesküvést szerveztek, amelynek a végrehajtói az egyiptomi kommunisták voltak. Azonban ez nem volt más, mint az egyiptomi kormány koholmánya, hogy az egész káoszt az ő számlájukra írják és jogalapot találjanak a baloldali mozgalmak újabb elnyomására.

[15] Hamalawy i.m. 6.

[16]N. Rózsa Erzsébet: Az arab tavasz – A Közel-Kelet átalakulása. Budapest: Osiris Kiadó, 2015. 115.

 

Facebook Kommentek