Végzetes tesztmerülés; a USS Thresher tragédiája
1963. április 10-én tesztmerülés végrehajtása közben 129 fővel a fedélzetén elsüllyedt az USA haditengerészetének Thresher nevű atomtengeralattjárója. A Thresher volt az első katasztrófát szenvedett atomtengeralattjáró, így az esemény hatalmas sajtóvisszhangot kapott a vasfüggöny mindkét oldalán (alig egy évvel vagyunk a kubai rakétaválság után!). A hajó pusztulásának okairól ma is több elmélet kering, sokan nem fogadják el a hivatalos változatot (lásd később) és évtizedek óta követelik a teljes vizsgálati anyag (forrástól függően 1700 vagy 3600 oldal) nyilvánosságra hozatalát. James Bryant nyugalmazott kapitány (aki a Thresher három testvérhajóján is szolgált, egyen parancsnokként) pert is indított az információszabadsági törvényre hivatkozva, amit meg is nyert. Egy szövetségi bírói döntés (2020. február 10.) alapján idén májustól részletekben nyilvánosságra kell hozni a vizsgálati anyagokat, így remélhetőleg rövidesen fény derül a katasztrófa (az áldozatok számát tekintve a világ második legsúlyosabb tengeralattjáró-katasztrófája) okára. Mostani írásunkban rövid eseménytörténeti összegzés után a Thresher elsüllyedésének magyar(országi) sajtóvisszhangjából válogatunk.
A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült
Az 1950-es évek forradalmi változásokat hoztak a tengeralattjárók alkalmazásával kapcsolatban is, amit a csúcsra járatott hidegháborús szembenállás is gyorsított. Egyrészt megjelentek az atommeghajtású tengeralattjárók; először az USA-ban (a Nautilus 1955 januárjában) majd a szovjeteknél, később a britek és franciák is felzárkóztak. Az új technika rengeteg előnnyel járt, jóformán korlátlan víz alatt tartózkodást és hatótávolságot tett lehetővé (annak csak a legénység tűrőképessége és ellátmánya szabhat határt). Az atomhajtás természetesen komoly veszélyeket rejtett magában, főleg úgy, hogy a „sima” reaktorok is kiforratlan technológiának számítottak. Az amerikaiak emiatt első körben egyes hajókat építettek (nem teljes hajóosztályokat), amelyeken tesztelték/tökéletesítették a különféle technológiákat. A másik újdonság a tengeralattjárók törzsének átalakulása volt; korábban a búvárnaszádokat felszíni haladásra optimalizálták, amelyek csak veszély/támadás esetén merültek le, és ennek megfelelően „hajószerűen” alakították ki törzsüket. Emiatt felszíni menetben sokkal gyorsabbak voltak, mint a víz alatt. Az 50-es évekre (részben az egyre fejlettebb felderítőrendszereknek, részben az atomhajtásnak köszönhetően) mindez megfordult, a hajótestet így folyamatos víz alatti haladásra kellett optimalizálni (teardrop, vagyis könnycsepp alakú hajótest). Emellett új szerep(ek)et is kerestek a tengeralattjáróknak; sokáig működtek „előretolt” radarállomás változatok (pl. a szovjet Whiskey osztály Canvas Bag NATO kódnevű változata) és ekkoriban készültek az első rakétákkal is felfegyverzett tengeralattjárók is.
A különféle kísérleti rendszerek és fegyverek igencsak bonyolulttá és kockázatossá tették az első atomtengeralattjárók működtetését, amit jól mutat, hogy Thresher – amelyen új szonárrendszert és fegyvereket is teszteltek – próbajáratai évekig, jóformán a hajó elsüllyedéséig elhúzódtak. A Threshert 1958 májusában kezdték építeni és 1960. július 9-én bocsátották vízre (erről a British Pathé is beszámolt), szolgálatba 1961. augusztus 3-án állt. Az új, HY-80 nevű acélötvözetből készült Thresher (amelyet már egy komplett hajóosztály első egységének szántak) lett a flotta legcsendesebb és legmodernebb vadász-tengeralattjárója. A Veszprémi Naplóban megjelent, atomtengeralattjárókkal foglalkozó cikk szerint
„Formájában is eltért a hagyományos tengeralattjáróktól, úgynevezett meghosszabbított csepp. Keresztmetszete szabályos kör, eleje olyan tompa, mint a léghajóké. A teste gömbölyű és sima, amit csak a búvótorony tört meg. A nem túlságosan erős külső burkolat és a belső hajótest közötti ballaszttartályok vize és a belső fal több centiméteres sűrűn bordázott acéllemezei voltak hivatottak a növekvő tengermélység nyomását felfogni. (…) Belső megosztása a tengeralattjárók elleni harc szempontjai alapján került kiképzésre és egész orr része a legmodernebb lokációs műszerek tárházát foglalta magában. Elektronikus keresőkészülékek, radar, Sonár hanglokációs rendszer (sic!) tették lehetővé az ellenséges tengeralattjárók felkutatását, ugyanakkor a Threshert hangszigetelése miatt nagyon nehéz volt felfedezni.”[1]
Hagyományos torpedók mellett felszereltek a vadonatúj (és még fejlesztés alatt álló) SUBROC nukleáris töltetű tengeralattjáró-elhárító rakétákkal is. Az első próbajáratok sikerrel zárultak, nem így az első komolyabb út.
A Thresher 1961 októberében a Karib-tengerre hajózott a Cavalla dízel-elektromos tengeralattjáró kíséretében. A Puerto Rico-i San Juanban olyan lepattant szálláshelyet kaptak a tengerészek, ahol nem volt áram, így azt a hajó dízelgenerátoráról biztosították (kikötőkben mindig leállították a reaktort). A generátor viszont elromlott, így a tartalék akkumulátorokat kellett bevetni, amivel csak az volt a baj, hogy az akkuk töltésének nagy része a reaktor újraindításához kellett. Ezért lekapcsolták a nem létfontosságú rendszereket (a generátort szerelő tengerészek a 60 fokosra hevült hajótestben dolgoztak, később ki is tüntették őket), de hiába; végül a Cavalláról átvezetett kábelekkel tudták csak „bebikázni” a reaktort.
Ezt követően a Thresher folytatta a teszteket, részt vett a SUBROC fejlesztésében és harceljárásainak kidolgozásában/finomításában. Ezek során Florida partjainál ütközött egy vontatóval és megsérült az első ballaszttartálya. A javítások után folytatódtak a próbajáratok – ezek elhúzódása önmagában nem jelentett gondot, hiszen egy új hajóosztály első egységéről volt szó egy rakat új rendszerrel – majd 1962 júliusában dokkba állították a hajót nagyjavításra és „finomhangolásra”. Fél évet szántak arra, hogy a felmerült problémákat kijavítsák és tökéletesítsék a működését, de végül a folyamat 9 hónapot vett igénybe. A rohamtempót, illetve a hajó kísérleti jellegét jól mutatja, hogy a legénységen kívül 17 civil hajógyári alkalmazott is a fedélzeten volt, akiket a kiürített torpedóteremben szállásoltak el. Rajtuk kívül négy „extra” tengerésztiszt is behajózott. Végül 1963. április 8-án ismét bevethetővé nyilvánították a Threshert, ami másnap kihajózott később utolsónak bizonyult útjára.
A Thresher rövidesen találkozott a kíséretként kirendelt Skylark tengeralattjáró-mentőhajóval, majd április 10-én reggel, Bostontól mintegy 350 kilométerre keletre (ahol már kb. 2600 méter mély az óceán) megkezdték a mélymerülési próbákat. A tengeralattjáró a Skylark körül, spirális pályán merült, és 30 méterenként (lefelé) jelentették helyzetüket. 9 óra 13 percig minden rendben ment, akkor viszont a Thresher kapitánya azt jelentette, hogy kisebb műszaki problémáik adódtak (ezek mibenlétére nem derült fény, de szinte kizárt, hogy bármilyen vízbetörést így kategorizáltak volna), orral felfelé haladnak és megkísérli kiüríteni a ballaszttartályokat. Három perccel később egy zavaros adás érkezett a mélyből, amiben szerepelt a „900 N” szóösszetétel. Ez egyrészt jelenthette, hogy 900 lábnyira (kb. 300 méter) vannak a felszíntől, de jelenthetett irányt is (N= North, észak). Érdekes módon a vizsgálat során ezt meg sem kísérelték tisztázni. Egy perccel később érkezett az utolsó adás a Thresherről, amelyben tudatták, hogy túllépték a hivatalos maximális merülési mélységet. Újabb egy perccel később a Skylark szonárja olyan hangokat vett, amelyek egy összeroppanó hajótesttől származhattak (az összeroppanás hivatalosan 400 és 610 méteres mélység között következhetett be). A mentőhajónak esélye sem volt beavatkozni; búvárharangja csak 250 méter mélységig volt használható, ráadásul a Thresher már azelőtt elsüllyedt, hogy vízre tehették volna.
Szinte azonnal megindult a Thresher utáni kutatás, de az hamar világossá vált, hogy a katasztrófát nem élhette túl senki. A kutatásba bevonták az összes elérhető víz alatti kamerarendszert, majd a világhírű Trieste batiszkáfot (ami pár évvel korábban merült le a Mariana-árokba, itt megtekinthető munka közben is) és a Mizar mélytengeri kutatóhajót is. A keresést 1964-ben a legmodernebb berendezésekkel felszerelt Mizar és a Trieste II. folytatta; végül június 27-én bukkantak rá a roncsokra kb. 2600 méteres mélységben. A Threshert ért brutális erőhatást jól mutatja, hogy a tengeralattjáró darabjai 134 000 négyzetméteres területen szóródtak szét úgy, hogy a főbb darabok (torony, szonárgömb és szerencsére a reaktor is) egyben maradtak.
„Az 1963 áprilisában rejtélyes körülmények között elsüllyedt Thresher amerikai atom-tengeralattjáró roncsait 15 hónapon keresztül kutatták eredménytelenül, jóllehet igénybe vették a technika legkorszerűbb vívmányait. Végül egy különleges víz alatti fényképező-berendezés segítségével fedezték fel a roncsokat. A több ezer méter mélységben készített 18 000 felvétel némelyikén a tenger fenekén fekvő olyan apróbb tárgyak is felismerhetők voltak, mint tejesüvegek, cigarettadobozok stb.”
– olvasható a Fotó folyóirat 1967 májusi számában.[2] Elsüllyedésének idején a tengeralattjárón nem voltak fegyverek, így ezek felrobbanásától (pláne a SUBROC-ok esetében) nem kellett tartani. A Trieste II. szeptemberben felhozta a Thresher néhány darabját, ami rávilágított arra is, hogy a különleges búvárhajókat akár mentőegységként is használhatnák hasonló esetekben. A roncsokat a 80-as évek elején a Titanic megtalálójaként ismertté vált Robert Ballard is felkutatta, és évente ellenőrzik a sugárzás szintjét.
A magyar sajtó, jelesül a Népszabadság április 12-én adott hírt a katasztrófáról; amerikai haditengerészeti forrásokra hivatkozva hangsúlyozták, hogy nem történt nukleáris katasztrófa – ez a felfokozott atomháborús hangulatban különösen sokat számított.[3] Másnap viszont már erősödő sugárzásról és aggódó japán atomenergetikai szakemberekről olvashatunk az MSZMP lapjában – más forrásaimban nem találtam hasonlót. Az aggodalom érthető volt (mint minden hasonló esetben), de a „Kormánykörökben félnek a tiltakozó népi mozgalom fokozódásától.” kitétel jelenthet politikai vonatkozást is. Ugyanebben a cikkben szerepel két tengerész és egy tiszt, akik úgy kerülték el a katasztrófát, hogy lekésték hajójuk indulását.[4] A tiszt, aki ráadásul a reaktortiszt volt, ugyanakkor engedéllyel volt távol, hogy balesetet szenvedett feleségével lehessen. Április 14-én már a brit közvélemény is aggódni kezdett a sugárszennyezés miatt, ráadásul a Népszabadság forrásai szerint az amerikai tengerészek féltek hajójuk rossz állapota miatt, többen egyenesen koporsóként emlegették. A szovjet haditengerészet szóvivője
„megállapította, hogy a Thresher legénységének tragikus pusztulása mélységes sajnálatot kelt. Hangsúlyozta, hogy a Thresher pusztulásának valószínűleg az a nagy sietség az oka. amellyel az amerikaiak az utóbbi időben növelni igyekeztek tengeralattjáróik számát. A Thresher pusztulásában tehát kétségtelenül szerepet játszott a háborús pszichózis. Az új tengeralattjáró pusztulásának esete ugyanakkor arról tanúskodik, hogy az Egyesült Államokban nem elég magas az atom-tengeralattjárók felszerelésének és műszaki ellátásának színvonala.”[5]
Az tény, hogy a hidegháború során több harceszköz szolgálatba állítását is elsiették (mindkét oldalon), a szovjet nyilatkozat ugyanakkor finoman szólva is cinikus. Azt nem zárhatjuk ki, hogy a Thresher nem volt száz százalékos állapotban – részben a csúszás miatti rohammunka, részben a kiforratlan technikák miatt, ugyanakkor az, hogy a reaktorkamra kibírta a balesetet (ahogy eddig az összes elsüllyedt atomtengeralattjáróé), elég masszív felépítésre utal. Az is ez ellen szól, hogy április 9-én több merülést is végrehajtottak baj nélkül, igaz, kisebb mélységbe.
Még ha viszonylag mérsékelten is, de a keleti blokk sajtója azért odavágott a „gonosz imperialistáknak”, mint ha a hidegháborús őrület kizárólag az egyik oldal felelőssége lett volna. Júniusban már arról adott hírt a Népszabadság, hogy folytatják a Tresher testvérhajóinak gyártását
„Az ember azt hinné — írja a szemleíró —, hogy a Thresher katasztrófája után nem tartják többé célszerűnek e típus gyártását. De mint az amerikai sajtó jelentéseiből kitűnik, a program szerint legyártják a szériát. Nyilvánvaló: a fegyvergyárosok állnak mögötte, azok, akik mesébe illő profitra tesznek szert a fegyverkezési hajsza révén.”[6]
Az már jóval kisebb hírverést kapott – bár javukra legyen mondva, megírták – hogy pár nappal később felfüggesztették az osztály többi egységének gyártását. A Hazáért folyóirat (a Határőrség és a Belső Karhatalom hivatalos lapja) ennél jóval messzebb ment, amikor egy kalandfilmbe illő lehetőséget vázolt fel, mindössze hat nappal a katasztrófa után:
„Az amerikai propaganda új „megváltókként”, új „csodafegyverekként” dicsőíti a Polaris-rakétákkal felszerelt atomtengeralattjárókat. (…) Az Egyesült Államok kezdő lépésként három ilyen tengeralattjárót bocsátana a NATO lobogója alá, s az atomtengeralattjárók részben az Atlanti-óceánon, részben a Földközi-tengeren, részben pedig az Északi-sarkvidék jégmezői alatt kalandoznának. Mi történt volna, ha a Thresher nem mélymerülési kísérletei során, hazai vizeken, kísérőhajó társaságában, hanem mondjuk az Északi-sarkvidék jege alatt bujkálva jár szerencsétlenül? Mi történt vonna, ha ebben az esetben a Pentagon farkasai azt kezdték volna harsogni, hogy hajójuk „szovjet támadás” áldozata lett? Ilyen esetben sokkal messzebb hatna annak a bizonyos vízoszlopnak a nyomása…”
Az itt vázolt lehetőség valóban fennállt (az egymást rendszeresen hergelő, és néha koccanó szovjet és amerikai hajók csak növelték a kockázatot) sőt kis híján be is következett; ironikus módon egy szovjet atomtengeralattjáróval Amerika partjainál… A cikkírót az sem zavarta az az apróság, hogy a Thresher (és úgy általában a vadász-tengeralattjárók) nem hordoztak ballisztikus rakétákat. Az említett Polaris rakéták ugyanakkor (relatíve kis hatótávolságuk ellenére is) komoly fenyegetést jelentettek a Szovjetunióra (főleg, hogy az amerikai tengeralattjárók „odalopakodhattak” partjaik mellé), aminek sem hasonló kaliberű fegyverei, sem elhárító eszközei nem voltak. Persze ez nem jelentette azt, hogy Moszkva védtelen lett volna, hagyományos fegyverek terén hatalmas fölényben volt és százszámra álltak rendszerbe atom- és dízel-elektromos tengeralattjárói is. Ennek fényében pláne bicskanyitogató a cikk záró gondolata, miszerint
„Az emberiséget fenyegető veszélyt csak akkor lehet elhárítani, ha a szocializmus fölénye, a népek ereje rákényszeríti az imperialistákat az egyetlen lehetséges út — az általános és teljes leszerelés eszméjének elfogadására.”[7]
A hivatalos verzió szerint a gépteremnél tört el a csöveket rögzítő egyik ezüstforrasztás; a beáramló tengervíztől (ahol nem muszáj, ott nem használnak édesvizet) egyrészt a hajó fokozatosan farnehézzé vált, másrészt rövidzárlat keletkezett, ami miatt leálltak a reaktor hűtővizének keringetőszivattyúi. Ez beindította a reaktor vészleállító rendszerét (SCRAM). A modern tengeralattjárók elsősorban meghajtással emelkednek, nem kiballasztolással (ami során a ballaszttartályokba felvett vizet sűrített levegővel kifúvatják), de a reaktort nem sikerült időben újraindítani. A korabeli reaktoroknak ehhez nyugodt körülmények között is legalább 7-10 perc kellett. Ráadásul a korabeli protokoll szerint reaktor-leállás esetén a rendszert azonnal leválasztották a meghajtásról (hogy megelőzzék a túl gyors lehűlést), így a hajó gyakorlatilag azonnal irányíthatatlanná vált, a szelepek újranyitásához viszonylag sok idő kellett. A tragédia hatására ezt szinte azonnal módosították; többek szerint azért, mert tudták, hogy valójában nem a rossz forrasztás okozta a hajó vesztét. A Thresheren korábban szimuláltak vízbetörést a géptérbe (kikötőben, nyugodt körülmények között) – csak a feltételezett szivárgás megszüntetéséhez 20 perc kellett. Rövidzárlatos szimuláció esetén 10 percre volt szükség a hiba elhárításához; mivel a katasztrófa idején a Thresher majdnem elérte maximális merülési mélységét, a legénységnek esélye sem maradt.
Ekkor még lett volna lehetőség vészemelkedéssel megmenekülni (erre utalnak a kapitány szavai is), csakhogy a ballaszttartályok kiürítését végző szelepek befagytak. Az ehhez szükséges sűrített levegőnek ugyanis túl nagy volt a nedvességtartalma (nem volt megfelelő szárítóberendezés a tartályban), és a nagy nyomással áramló levegő párája egyszerűen belefagyott (több száz méter mélyen ez elég könnyen megy) a ballaszttartályokhoz vezető szelepekbe. A Thresher egyik testvérhajóján ellenőrzött körülmények között rekonstruálták a szelepek működését; azok pár másodperc után befagytak, így esély sem volt a ballaszttartályok kiürítésére. Az itt nyert tapasztalatok alapján módosították a szárítóberendezést, hogy több hasonló eset ne következhessen be.
A vízbetöréses elméletet gyengítette, hogy a SOSUS kódnevű víz alatti szonárhálózat (amelyet elsősorban a szovjet tengeralattjárók megfigyelésére és követésére telepítettek világszerte) nem rögzített vízbetörésre utaló jellegzetes hangot. Elsőként Bruce Rule – aki a Thresher elsüllyedése idején a SOSUS-tiszt volt, részt vett a vizsgálatban is – állt elő 2013-ban egy alternatív elmélettel. Az 1963-as vizsgálat nyilvános szakaszában nem használták fel a SOSUS felvételeit, amelyek alapján Rule, majd később Bryant is megfogalmazták kételyeiket. Rule szerint a hűtővíz-szivattyú elektromos vezérlője állt le (2 perc instabil működés után), és ez indította be a SCRAM-et, vészemelkedésre pedig a már említett szelepek befagyása miatt nem volt lehetőség. Szerinte vízbetörés vagy nem is volt (amennyiben lett volna, a hangot a SOSUS és a Skylark is rögzítette volna), vagy ha mégis, semmilyen szerepe nem volt a katasztrófában, ami becslése szerint 730 méter mélységben következett be, a másodperc tört része alatt. Ezzel kapcsolatban Zebulon Alford, a USS Shark kapitánya nyilatkozott még a katasztrófa előtt a Paris Match-nek, amit a Magyar Ifjúság is átvett:
„Ha a tengeralattjáró a biztonsági határ alá süllyed, a víz úgy össze- roppantja, mint a tojáshéjat. Egyetlen pillanat műve az egész — mondta Zebulon Alford kapitány. — Arra sem volna időm, hogy megnyomjam a vészcsengő gombját. Annyi bizonyos — folytatta szavalt —, hogy egy ökölnyi lyuk pillanatok alatt tátongó nyílássá tágulhat. Ebben az esetben megkísérelhetnénk, hogy a rendelkezésre álló 1—2 perc alatt lezárjuk a tengeralattjáró rekeszfalait, de ez sem jelent sokat. A megsérült tengeralattjáró ugyanis olyan, mint egy szörnyű erejű szivattyú: hatalmas erővel szippantja be a vizet. És ha sikerülne is elzárni a rekeszfalat, akkor sem volna remény a menekülésre, mert a belső falak nem bírják a rájuk nehezedő óriási nyomást…”[8]
Rule a „900 N”-re is szolgált alternatív magyarázattal; szerinte az is elképzelhető, hogy az adás pillanatában a Thresher 900 lábbal (kb. 270 méter) volt mélyebben a 400 méteres tesztelési mélységhez képest. Mindez cáfolja a gyenge konstrukciót, ugyanis a hajótest a hivatalosan megadott értékeken jóval felül teljesített (tovább bírta a nyomást), sajnos a legénységen ez nem segített.
Mind ő, mind Bryant azt is ki akarják deríteni, hogy nem volt-e valami olyan tervezési/műszaki hiba, esetleg karbantartási hiányosság, amit az akkori kormányzat és tengerészeti vezetés megpróbált eltitkolni. A műszaki hiányosságokra utal, hogy amikor a dokkban álló Thresher forrasztásait ellenőrizték, 14%-nál találtak hibát (v. ö. a keleti blokkban megjelent sajtócikkek), de úgy ítélték meg, hogy ezek nem veszélyeztetik a létfontosságú rendszerek működését. Ez a vélekedés különösen problémás volt, mert a 3000 forrasztásból csak 145-öt ellenőriztek… Egy érdekes alternatív elmélettel szovjet kutatók is előálltak. K. D. Szabinin és O. P. Calkin egyik tanulmánya szerint a tengeralattjáró vesztét a tenger úgynevezett belső hullámzása (a felszínen nem látható, hatalmas, akár több száz méteres hullámok) okozta;
„A két szovjet kutató most arra utal: ha a tengeralattjáró egy nagyobb belső hullámnak a leszálló ágába került, ez a hullám olyan mélységbe vihette le, ahol bordázata a megengedettnél jóval nagyobb víznyomásnak volt kitéve, ami összeroppanására vezethetett.”[9]
A hivatalos vizsgálat végül az ezüstforrasztás hibáját jelölte meg a katasztrófa okának; a nyomozás anyagát 1998-tól elkezdték feloldani a titkosítás alól. Ezzel 2012-ben végeztek, de úgy döntöttek, hogy csak kisebb részleteket (nagyrészt Ballard expedíciójáról) hoznak nyilvánosságra – egyes források szerint mindössze 19 oldalt, azt is jól meghúzva (utoljára 2018-ban volt ilyen). Annyi bizonyos, hogy a katasztrófa után durván megszigorították a tengeralattjárók építési és minőségellenőrzési szabályait (a korábbi egységeket is felülvizsgálták) és külön hangsúlyt helyeztek az atomreaktorok vészhelyzeti működésére (SUBSAFE program).
Azóta csak egy amerikai atomtengeralattjáró süllyedt el, a USS Scorpion 1968-ban (roncsait a már említett Ballard találta meg), túlélők ott sem voltak. A katasztrófa okát azóta sem sikerült kideríteni (egyesek szerint szovjetek torpedózták meg), vagy legalább is nem hozták nyilvánosságra. A Thresher osztály végül – módosításokkal – elkészült, de a szakirodalomban többnyire a második egység után Permit osztályként szerepel. A 13 tengeralattjáró közel 30 évig volt szolgálatban, az utolsó egységeket 1996-ban vonták ki.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Jegyzetek, felhasznált források:
[1] Veszprémi Napló 1964. április 26. 8. o.
[2] Fotó 1967/5. 210. o.
[3] Népszabadság 1963. április 12. 8. o.
[4] Népszabadság 1963. április 13. 1-2. o.
[5] Népszabadság 1963. április 14. 2. o.
[6] Népszabadság 1963. június 2. 4. o.
[7] A Hazáért 1963/16. 10. o.
[8] Magyar Ifjúság 1968/6. 3. o.
[9] Élet és Tudomány 1967/48. 2298. o.
A Thresher történetének és katasztrófájának leírásához felhasznált források:
Bruce Rule – Norman Polmar: What sank the Thresher (Navy Times, 2013. április 8. 20-21. o.)
Hadley Barndollar (Portsmouth Herald): Navy Ordered to Review, Release Documents Related to USS Thresher Submarine Implosion
Kyle Mizokami: Why Did the USS Thresher Sink? Finally, the Navy Is Being Forced to Tell Us
Nemes Ferenc: USS Tresher – Halálos merülés
Peter Rowe (The San Diego Union Tribune): This retired Navy captain is pressuring the Navy to spill the beans on the worst submarine disaster in American history
USS Thresher (SSN-593) – National Museum of the U. S. Navy
USS Thresher emlékoldal az Arlingtoni Hősi Temető honlapján
Magyar Szó 1963. április 28. 22. o.
A nyitóképen a Thresher próbajáraton 1961. április 30-án (Wikimedia Commons)