Utazás Lengyelországban és Poroszországban
Milyen ügyben küldött követet a magyarországi lutheránus egyház XII. Károly svéd királyhoz és mit látott a követ útközben? Útinapló a XVIII. század első évtizedéből.
Az 1706 tavaszán Rózsahegyen tartott országos zsinaton
„elhatároztatott, hogy […] Svédország és Poroszország szent királyi felségéhez, valamint más külföldi uralkodókhoz [követet] kell küldeni az eperjesi kollégium s az evangéliumi egyházak ügyében […] oltalomlevelet kérnek [az útra] a konföderált karok és rendek vezérlő fejedelmétől.”
A porosz „király” (ezt a címet ő maga találta ki, a császár nem ismerte el) a kilenc választófejedelem egyike volt. Svédország pedig hírneves és erős hadsereggel rendelkezett. Ráadásul a harmincéves háborúban megszerzett németországi területei révén „belefolyt” a birodalmi ügyekbe (ezért érkeztek pl. svéd csapatok Buda alá 1686-ban) és hatni tudott a császárra.
A dán király, Erős Ágost lengyel király (egyben szász választófejedelem) és a cár három évvel a Rákóczi-szabadságharc kitörése előtt szövetségre lépett Svédország ellen. XII. Károly egyenként akart leszámolni az ellenségeivel. Dániát egy villámhadjárattal (egyenesen a főváros ellen vonult) sikerült is semlegesítenie. Ágostot néhány év kergetőzést követően letaszította a lengyel trónról (Szászországot megtarthatta) és a saját emberét, Leszczynski Szaniszlót ültette a helyére. A cárnak is megvolt a jelöltje erre a posztra.
„Moszkva nagyfejedelme […] követséget küldött [Rákóczihoz] és felkínálta neki a lengyel koronát […] megindult [a fejedelem] ily nagy uralkodó váratlan barátságától, és késlekedett megadni [a menlevelet] nekünk, kik Lengyelországba készültünk”
Rákóczi (hogy kitörjön a diplomáciai elszigeteltségből) elfogadta az ajánlatot, és nem akarta ingerelni a cárt azzal, hogy a svédekkel is tárgyal, ezért a követeknek várniuk kellett. No de milyen ügyben is készültek Lengyelországba? A zsinattól kapott megbízólevél szerint
„Krmann Dániel nagytiszteletű urat […] és nemes Pohorszky Sámuel urat […] küldtük az ágostai és helvét hitvallású […] királyokhoz és választófejedelmekhez, fejedelmekhez és respublikákhoz […] grófokhoz, bárókhoz, mágnásokhoz és lovagrendi nemesekhez, valamint birodalmi és királyi városokhoz, abból a célból, hogy […] alázatosan keressék meg az evangélikus státus eperjesi kollégiumának kijavítása és fenntartása érdekében, valamint hogy pénzt gyűjtsenek konviktusok és szemináriumok alapítására”
Azelőtt is megkeresték XII. Károlyt ebben az ügyben. A követjárásról szerencsére fennmaradt Krmann szuperintendens (azaz püspök) útinaplója. Nem a pénz megszerzése volt az egyetlen feladatuk.
„kérjék meg Svédország és Poroszország felséges királyát, hogy ha ügyeink […] hanyatlásnak indulnának, őfelségeik legyenek kegyesek – az [1648-as] osnabrücki békekötésben a maguk számára fenntartott, más országbeli hitsorsosaikra is vonatkozó segítségnyújtás jogán […] – magukévá tenni a magyarországi evangélikusok ügyét, és […] szorgalmazzák, hogy […] megmaradjon Magyarországon a [bécsi békében garantált] szabad vallásgyakorlás, és – ami minden kérésünk legfőbbike – szőjék ezt bele a szent római birodalom majdani általános békeszerződésébe.”
Ez viszont nem az egyháznak volt fontos, hanem a fejedelemnek (Krmann küldöttsége ugyan nem a fejedelem megbízásából kelt útra, de kiemeli, hogy Rákóczi tudott róluk, sőt fogadta is őt). A diplomáciai támogatás is visszatérő kérés volt. Rákóczi a szabadságharc kezdete óta több követséget is küldött a svéd királyhoz ebben az ügyben. Ezek a kísérletek azonban meghiúsultak, ugyanis Károly biztosítani akarta a hátát, ezért nem kívánta magára haragítani a császárt azzal, hogy a „lázadókkal” tárgyal. Csak 1710-ben járult hozzá, amikor (az északi háború alakulása miatt) már elvesztette a befolyását.
A követek 1708. május 14-én hagyták el Eperjest.
„két mérföldnyire [jártunk] Pulavától, amikor nemesek – bár inkább rablónak mondaná az ember az ilyet – kezébe kerültünk, a Sieniawskiak katonái voltak, és minden kereskedőt […] feltartóztattak, átkutattak és terhétől megkönnyítettek. […] két hajóslegényünk odament hozzájuk a pulavai várkapitánytól kapott menlevéllel […] A katonák azonban megvadultak a zsákmány szagától. […] elemeltek két boroshordót, sőt még Pohorszky úr puskáját is […] kijelentvén, hogy mindenünk az övék, ráadásul követelőzni kezdtek, hogy […] fizessünk nekik.”
A szorult helyzetből csak egy domonkos szerzetes mentette ki őket (azt hitte, katolikusokkal van dolga), aki rávette a katonákat, érjék be némi ingyen itallal. Varsóig többször is megtörtént, hogy az úton felbukkanó őrséget le kellett fizetniük, úgyhogy megkönnyebbültek, amikor elérték a várost.
„… megnéztük a város fellegvárát […] s közelében azt a házat, melyet Ágost király egy hölgy kedvéért építtetett. Sorra jártuk a lengyel mágnások pompázatos palotáit, köztük a polocki vajda nagyszerű, festményekkel, csiszolt kővel, tágas kerttel ékes háromemeletes palotáját. […] a nép eléggé művelt, […] a kereskedők gazdagok, a tanácsház fényűző, az épületek a város szívében és a tágas külvárosokban is díszesek.”
Ez azonban csak a város egyik arca volt.
„… sok a gyilkos arrafelé, és sem a királyi rendeletek, sem a katonai őrségek, sem a büntetések nem tartják féken őket. Amint megtiltották a kardviselést, a kardot éles késsel cserélték föl […] mikor az is tilos lett, kitaláltak valami [láncos] buzogányfélét […] Ha sötétedés után magányos járókelő bukkant fel, hiába volt égő fáklyája, gyakran életének és vagyonának veszedelmével bűnhődött vakmerőségéért. […] Elutazásunk után […] akkora erővel tört ki [a pestis], hogy vagy húszezren belehaltak; Isten igazságosan megbüntette a városban kiontott vért”
Később biztosan visszasírták a kényelmes varsói életet, mert egy tönkrement országot láthattak.
„… nem láttunk olyan lengyel települést, amelyben kenyeret vagy más ételt-italt remélhettünk volna […] A nyolc esztendeje tartó háborúban kimerült lakosság, hogy megszabaduljon a katonaság örökös zaklatásától, elrejtőzött az erdőkben. […] megelőzött minket [a svédek ellen küzdő sereg], és elfoglalt minden utunkba eső falut, ezért […] kikerültük a falvakat, és egy kevésbé járt útra tértünk rá, mely a rengetegen át vezetett […] Ezek az erdők […] Lengyel- és Poroszország határán […] nem kis veszedelmet tartogatnak az utazóknak.”
Poroszország (ekkor még) kimaradt ebből a háborúból, úgyhogy az utazókat lenyűgözte a béke és a jólét.
„Königsbergbe [értünk], ebbe a pompás királyi városba, amelynél nagyobbat valóban nem láttam Németország területén. Külvárosai nagy távolságra szétterülnek a tenger, illetve Litvánia irányában; magát a várost a Pregel folyó mossa, mely innen két mérföldnyire ömlik a tengerbe. Nagyszerű várát akkortájt építették újjá, benne gyönyörű templom emelkedik. […] A városban vannak pompásan épített és gazdagon festett új házak, gazdag kereskedők élnek bennük, az utcákon csak úgy nyüzsög a sok utas […] A város évenként nyolcvanezer forintot fizet Poroszország felséges királyának. Üde parkjaiban szívesen sétálgatnak, játszadoznak az ottaniak. A Pregel folyón […] gabonát szállítanak Dániába, Svédországba, Angliába, Hollandiába.”
Feltöltötték a készleteket, aztán továbbindultak, hogy megkeressék a svéd királyt (nem szerepel az útleírásban, hogy bárkivel tárgyaltak volna). Poroszországot csak nehezen sikerült elhagyniuk, mert lezárták a határt a pestis miatt. Végül átkeltek Litvániába és elindultak keletre. Útközben Krmann megfigyelhette, hogyan élnek egymás mellett a két katolikus felekezet hívei, az evangélikusok, ortodoxok, a zsidók és a litvániai tatárok. Kevésbé szívderítő volt az, hogy folyton izgulniuk kellett, gyorsabban haladnak-e a pestisnél. A háború nyomait is láthatták.
„négyszög alakú lapály tárult [a Berezina partján] a szemünk elé […] kivágott fák ezrei hevertek szanaszét, […] voltak ott vesszőből font kis kunyhók, védekezésül az eső ellen, a folyó két partján pedig […] árkok húzódtak sáncokkal, melyekbe helyenként ágyúkat ástak be […] De még mielőtt ideértek volna a svédek, a moszkvaiak elhagyták a […] sáncokat és árkokat, két hidat leromboltak, fölgyújtották a várost [Boriszovot], kegyetlenkedtek egy sort a zsidókkal, és földúlták javaikat.”
A cár a felperzselt föld stratégiájával akarta megállítani a svédeket.
„Utunkban láttunk fölégetett malmokat – a moszkvaiak műve volt -, valamint a svéd hadsereg által épített tartós hidakat […] az ingoványos helyeken jó negyed mérföldnyi távon is átíveltek […] a szembehaladó szekerek kényelmesen elfértek [rajtuk] egymás mellett […] kemény munkával és hihetetlen gyorsasággal készültek XII. Károly örök emlékezetére.”
A király dicsőségét nemcsak ezek a hidak hirdették, hanem olyan haditettek is, amelyek nyomaival ugyancsak útközben találkoztak.
„… sötét éjszaka érkeztünk Golovcsinba, a moszkvaiak friss vereségéről nevezetes városba, mely a Vabics folyó partján fekszik. […] árkokkal, sáncokkal övezték a folyót, a magasabban fekvő helyekre ágyúkat állítottak […] seregük igen nagy létszámú volt, XII. Károly viszont kevés embert, elsősorban királyi testőreit vette maga mellé […] elsőnek ugrott a mocsaras folyóba, majd az iszaptól nyakig mocskosan előrevágtatott […] elfoglalta a védőárkot […] és dicsőségesen leverte az ellenséget.”
Siettek, hogy találkozhassanak a nagy hadvezérrel, de főleg azért, mert kifogytak az élelemből.
„augusztus 16-án léptünk Mogiljov városába. […] Annyira sietős volt az utunk a táborba, melyet a Dnyeper túlpartján állíttatott fel a király, hogy semmiféle ennivalót nem tudtam vásárolni. […] Az ostoba emberi természet újdonságra éhesen saját romlására siet.”
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Forrás:
KRMANN Dániel: Küldetésem története. Itinerarium (1708-1709). Fordította SZABÓ Zsuzsanna. Európa Könyvkiadó (Bibliotheca Saeculorum sorozat), Budapest, 1984.
Felhasznált irodalom:
ZACHAR József: Idegen hadakban. Magvető (Nemzet és emlékezet sorozat), Budapest, 1984.
A nyitóképen a svédek nagy győzelme az oroszok felett Narvánál. Alexander von Kotzebue festménye, 1846. (Wikimedia Commons)