Egy fedélzeten az ajatolláhhal – Magyarország és az iráni iszlám forradalom

Azt hiszem, hogy a sah január 16-i távozása óta a legújabb kori perzsa történelem legfontosabb dátuma 1979. február első napjának 9 óra 30. perce, amikor Khomeini különgépe leszállt Mehrad repülőterén” – jegyezte meg a Népszabadság lapjain megjelent tudósításában Róbert László, aki egyedüliként a keleti blokk újságírói közül hazakísérhette a Franciaországba száműzött síita vallástudóst. Tíz nappal később – a ma pontosan 40. évfordulóját ünneplő – iráni iszlám forradalom győzelme alaposan meglepte a döntéshozókat, az értelmiséget és a médiumokat, Keleten és Nyugaton egyaránt. Ugyanis dacára annak, hogy Khomeini és a síita iszlám központi szerepet játszott az iráni eseményekben, akkoriban sokan alábecsülték a vallás szerepét, sőt,  az „iszlám köztársaság” létrejötte eleve elképzelhetetlennek tűnt az egyik szekulárisnak tartott közel-keleti államban. 

Földrengések Iránban

1978 januárjában a monarchiapárti Etteláát újság egy olyan cikk jelent meg, amelyben kigúnyolták Rúhollah Khomeini síita vallástudóst.[1]  A sahot évtizedek óta keményen kritizáló és akkoriban iraki száműzetésben lévő ajatolláhot (jelentése: Isten jele; a legmagasabb papi rang a síitáknál) kommunista összeesküvőnek és homoszexuálisnak állították be. [2]  Emiatt először az iráni vallási élet központjának számító Komban robbantak ki összecsapások, amelyet a rendőrség csak halálos áldozatok árán tudott leverni. A mollák (síita közpapok) felszólították a híveiket, hogy a negyven napos gyász letelte után emlékezzenek meg a mártírokról, vagyis folytassák a sahellenes tüntetéseket. A csúcspontot a szeptember 8-i „fekete péntek” jelentette, amelyben több mint százan vesztették életüket és tucatnyi iráni városban statáriumot vezettek be. 1978 második felében a gyújtogatások, a fosztogatások, a fegyveres összetűzések, illetve az ötvenezer ügynököt és hárommillió besúgót alkalmazó, egész régióban rettegett SZÁVÁK által végrehajtott kínzások és kivégzések a mindennapi élet szerves részévé váltak Iránban.

Korabeli hírösszefoglalók az 1978 végi és 1979 eleji iráni eseményekről:

 

Mindezek ellenére a magyar sajtóban hónapokig szinte semmi nem jelent meg az iráni eseményekről. Legelőször csak május 12-én tettek említést a huszonhárom iráni városban kirobbant kormányellenes megmozdulásokról és azok leveréséről. Ám még ekkor is úgy számoltak be a történésekről, mint

a mostani zavargásokat az iráni állam korszerűsítése ellen tiltakozó konzervatív, szélsőjobboldali egyházi személyek irányítják”. [3]

Sőt, pár nappal később hozzátettek: a síita papok sztrájkfelhívásának „különösebb foganatja nem volt”, a hatóságok hamar úrrá lettek az eseményeken, a bazár kinyílt és minden visszatért a régi kerékvágásba.

A Pahlavi császári pár 1978 májusában Magyarországon járt. Az ELTE a sahnak jogtudományok díszdoktora, feleségének pedig a bölcsészettudományok tiszteletbeli doktora címet adományozta. A kép forrása:  A császári pár magyarországi látogatásának visszhangja. In: MNL OL, XIX-J-1-j, Irán 1978., 66. d., 63-1., 1978. június 26.

Az iráni események leginkább a „fekete pénteket” követően kerültek a nemzetközi figyelem középpontjába, amely miatt szignifikánsan megugrott a közel-keleti államról szóló cikkek száma, külföldi tudósítók lepték el az országot, nem egyszer címoldalakon számoltak be a fejleményekről. Például Magyarországról először Dunai Péter utazott ki, aki helyszíni beszámolókat közölt „Irán két földrengéséről” : a 7,4 magnitúdójú, körülbelül húszezer halálos áldozatot követelő tabasi földrengésről, illetve az országban zajló politikai földmozgásokról.[4] A szocialista sajtóban egyre több bírálatot fogalmaztak meg Reza Pahlavi sahhal szemben. Leginkább azt kifogásolták, hogy az 1941-ben alapított, de száműzetésben lévő és rendkívül megosztott iráni kommunista pártra, azaz a Tudehre (Tömegek) fogta a lázongásokat. A sah őket sejtette az elharapódzó káosz háttérben (később már a CIA-t is vádolta ezzel), akik szerinte a nagy külföldi támogatásnak köszönhetően sokkal nagyobb veszélyt jelentenek rá nézve, mint az elégedetlenkedő ajatolláhok. Ráadásul azzal hencegett a nyugati támogatói és a nemzetközi sajtó előtt, hogy

a vörös pestist könnyedén elintézem, de ha kell, kiirtom a fekete pestist is

(a síita papságot az öltözékükből kifolyólag nevezte feketének).[5]  

A cikkekből és ezzel párhuzamosan a hivatalos elemzésekből kiolvasható, hogy először a szocialista országokban, ahogyan Nyugaton, Khomeinit egyáltalán nem tartották fontos tényezőnek (hetekig még nevét sem tudták rendesen leírni, nem egyszer Komaini-ként szerepelt). Ugyanúgy a „síita egyháznak fontos, de nem központi” szerepet tulajdonítottak. Nem kulturális, történelmi vagy vallási indokokkal magyarázták a papok sahellenes érzelmeit:  szerintük szociális, “antiimperialista és Amerika-ellenes” és egyfajta „sérelmi okokból” – amiért a sah elvette tőlük a földjeiket és a bíráskodás jogát – kifolyólag támadták a császárt és a monarchia intézményét. Például Körmendy István egy 1978-as novemberi cikkében megjegyezte:

Leegyszerűsítés lenne a vallási ellenzék szerepét egyértelműen konzervatívnak bélyegezni. A papság, főként az alsó és középréteg, gyakran származásánál fogva is kötődik a dolgozó osztályokhoz, elsősorban a parasztsághoz. A síita vezetők aligha léphettek volna fel ilyen tömegháttérrel, ha nem fejeznék ki a tömegek elégedetlenségét is. Erre utal, hogy mind az egyházi vezetők nyilatkozataiban, mind az általuk ösztönzött megmozdulásokban — esetenként jelentős — szerepet kapnak a nem vallási jellegű, hanem egyértelműen politikai és gazdasági követelések is.”[6]

Ez a fajta szemlélet még akkor sem változott, amikor 1979. január 16-án Reza Pahlavi sah és családja elmenekült Egyiptomba. Azt ugyan már elismerték a Népszabadság hasábjain, hogy Khomeini már „különleges befolyásra tett szert”,  de a „főpap valamifajta homályos iszlám köztársaságot hirdet”, amiről még a helyiek sem tudják, hogy az mit jelent a gyakorlatban. Sőt, az ország jövőjére nézve egy katonai junta, alkotmányos monarchia, és polgári demokrácia éppúgy elképzelhetőnek tűnt, mint az iszlám köztársaság.[7]

„Támadásban a klerikális reakció”

Miképp látták az iráni eseményeket a magyar diplomáciában?  Röviden: a döntéshozók és az elemzők szintén teljesen másképp értelmezték a folyamatokat, mint a Teheránban 1964 óta működő magyar nagykövetség dolgozói. Például Mikó József nagykövet először még azt jelentette, hogy az „egész egy vallási köntösbe bújtatott politikai-szociális megmozdulás”, de később már Khomeini befolyását döntőnek nevezte, s rámutatott arra, hogy az irániak előbb követik a mollák utasításait, mint bármilyen más ellenzéki politikusét. Ezzel szemben Budapesten úgy vélték, hogy „attól, hogy az egyház bizonyos elemei kiemelkedő szerepet vállaltak a megmozdulásokban, még nem jelentheti azok reakciós jellegét. A közép- és kispapság, sőt a vezető papság egy része is Irán történelmében játszott objektívé pozitív szerepet a mindenkori államhatalommal szemben”. Ráadásul szerintük az iráni események hátterében a CIA, Irak, vagy akár a PFSZ (Palesztin Felszabadítási Szervezet) állhatott. Ugyanis az elméletük az volt, hogy az egyre durvuló erőszakot felhasználva az Egyesült Államok letaszítja a sahot a „pávatrónjáról”, és Washingtonhoz sokkal hűségesebb jobboldali-katonai kormányzatot ültet a helyére.[8]

Khomeinit azért sem tartották fontos tényezőnek, mert szerintük, miután Szaddám Huszein kiutasította őt Irakból és a Párizs melletti Neauphle-le-Châteauba kapott menedéket, Franciaországból lehetetlennek tűnik a forradalom irányítása és a különböző iráni ellenzéki szervezetek tevékenységének összehangolása. Meg amúgy is: a demokratikus Nemzeti Front vagy a kommunista Tudeh „egyáltalán nem hajol meg egy vallási fanatikus akarata előtt”. Ezzel szemben az történt, hogy az ajatolláh ideiglenes franciaországi lakhelyén az iráni liberálisok, a nacionalisták, a szocialisták és a kommunisták képviselői/vezetői szinte egymásnak adták a kilincset és novemberben elismerték az ellenzék vezetőjének. Cserébe Khomeini megígérte, hogy célja egy

olyan iszlám köztársaság megteremtése, amely védelmezi Irán függetlenségét és demokráciáját”[9]

A sajtóhoz hasonlóan a magyar nagykövetség és Külügyminisztérium sem tudta kezdetben, hogy miképp viszonyuljon az 1979 elején kibontakozó történésekhez. Egyértelműnek látták, hogy még a sah által január 4-én kinevezett, Sápúr Baktiar vezette koalíciós kormány „sorsa megpecsételődött”, „bukása órákon belül bekövetkezhet”, mivel egyetlen ellenzéki erő sem hajlandó vele tárgyalni. Pahlavi távozása után pedig azt jelentették, hogy Irán a polgárháború felé rohan, amely során az ancien régime két bástyája – a hadsereg Amerika-barát tábornokai és a SZÁVÁK – próbálja majd megszerezni a hatalmat.[10]

A sah távozása után rengeteg szóbeszéd keringett azzal kapcsolatban, hogy ki fogja majd befogadni őt. Az egyik ilyen elmélet volt, hogy a hírhedt Idi Amin Dada adna neki menedékjogot. A történelem iróniája, hogy az ugandai diktátornak pár hónappal később szintén el kellett menekülnie a saját országából. A kép forrása: Link.

Látva az erőszak elharapózását, a magyar nagykövetség részlegesen evakuálást rendelt el: a hat éven aluli gyermekeket és édesanyákat hazaküldték, de szerencsére az ottmaradt, közel száz fős magyar kolóniát nem érte bántódás vagy anyagi kár – ellentétben más „baráti országgal”.[11] Habár a vallás szerepét ekkor már egyáltalán nem becsülték alá, még mindig olyan illúziókban ringatták magukat, hogy a hazatérő Khomeini nem lesz hosszú ideig hatalmon (már az idős kora és egészségi állapotából kifolyólag sem). A gazdasági és társadalmi válságok miatt meggyengült „klerikális-burzsoá iráni kormányt” előbb-utóbb megdöntik a „haladó szellemiségű erők”. Vagyis Iránban szintén az „1917-es oroszországi forgatókönyv fog megismétlődni”, amelynek végső győztesei a kommunisták lesznek.

Egy magyar az ajatolláh udvarában

Miután biztossá vált Khomeini visszatérése, a magyar vezetés és a sajtó fontosnak ítélte egy magyar újságíró kiküldetését, így lehetőleg pontosabb képet kapva az ajatolláh céljairól és jelleméről. Hamarosan megtalálták a tökéletes személyt: az addigra már több közel-keleti országot megjárt, a vallásokat és az egyházakat vizsgáló műsorok (pl. a Tisztelendők) szerkesztéséért felelős Róbert Lászlót. (Rövid életrajz) Szerepe az iráni eseményekkor azért sem tekinthető elhanyagolhatónak, mivel ő volt az egyetlen keleti blokkból származó tudósító, aki az idős vallástudóssal együtt térhetett vissza Iránba. Február elseje és huszonnyolcadika között folyamatosan küldte a helyszíni tudósításait az MTI-nek, a Magyar Rádiónak és a Népszabadságnak.

Khomeini visszatérése Iránba

Róbert Lászlót elsősorban nem a muszlim országokban szerzett tapasztalatai miatt választották ki, hanem mert főnökei szerint „ha valahol igazán értelme lenne folytatnod a Tisztelendőket, megvizsgálnod vallás és politika, vallás és társadalom, vallás és hatalom viszonyát, akkor az a mai Irán ”.[12] A kormány támogatása ellenére igencsak nehezen jutott fel a repülőgépre – először még érvényes iráni vízuma és repülőjegye sem volt. Ráadásul Khomeinin, a tanácsadóin és azok családtagjain kívül közel 270 újságíró jelentkezett az Air France különjáratára, de a szervezők csak negyvenhárom sajtóst akartak magukkal vinni Iránba.

Mivel Mehrabad iráni nemzetközi repülőtér folyamatos lezárása/feloldása miatt napokat késett a felszállás, valamint a fenyegető üzenetek hatására megtiltották a gyerekeknek a hazarepülést, így végül százötven újságíró jutott fel a január 31-én éjjel Párizsból Teheránba induló Boeing 747-re, amelyet az út veszélyességéből kifolyólag „Insallahnak” (Ha Isten is úgy akarja) neveztek el. Róbert végül az egyik iráni ismerőse segítségével került fel a gépre: Szadek Gotbzadehnek köszönhetően, akivel még a párizsi tudósító korában ismerkedett meg. Az eredetileg vallástörténész végzettségű és a libanoni Bekaa-völgyben gerillaképzésben átesett iráni az ajatolláh egyik közeli tanácsadója volt. [13]

Nincs még egyetlen, végleges és vallási fórumok által jóváhagyott teljes szöveg erre vonatkozólag. Sem Iránban, sem más másutt. Sem Szaúd-Arábia, sem Líbia, sem az egykori ottomán birodalom vagy a kalifátusok, sem az emírségek nem lehetnek példák a síiták számára

– válaszolta Gotbzadeh, amikor a repülőgépen Róbert autentikus dokumentumokat kért az “iszlám köztársasággal” kapcsolatban.[14]

A beszélgetésük során a tanácsadó felhívta az újságíró figyelmét, hogy a szunnitákkal ellentétben „elutasítják a kalifátust mint a világi-vallásos uralmat, mint egy, az egész iszlámra kiterjedő teokráciát”. Ghotbzadeht arról győzködte Róbert Lászlót, hogy “Khomeini korábbi írásai a tolvajok kézlevágásáról vagy a házasságtörő nők megkövezéséről az ajatolláh tanítványai által összegyűjtött, és helyenként idejétmúlt kommentárokkal ellátott írások”, de nem ezek fogják jelenteni az új rendszer fundamentumát.[15]

Róbert László 1979. február 4-i beszámolója a Népszabadságban

Miután február 1-jén a gép megérkezett a repülőtérre, a magyar tudósító szinte mindenhová elkísérte Khomeinit – az ajátolláh első útjáról lásd az oldalt lévő Népszabadság cikket. Részletes és igencsak szemléletes beszámolókat közölt a “Fadzsr (Hajnal) Tíz” napjáról, vagyis arról, ahogyan Iránban az ajatolláh hazatérése és a Baktiar-kormány bukása közötti időszakot nevezik. Róbert egyik nap találkozott a még Vietnamban megismerkedett amerikai tanácsadó ismerősével, Joe-val, aki szerint a Carter-adminisztráció legnagyobb hibája Irán kapcsán az volt, hogy „bevette a sahnak azt az állítását, amely szerint a kommunistaellenes nacionalizmus nagyobb hatóerő, mint a vallás”.[16]

Február 4-én Khomeini bejelentette az Iszlám Forradalmi Tanács megalakulását, amelynek élére Mehdi Bazargant, egy demokratikus elveket valló matematikus professzort nevezett ki. Miután február 9-én meghirdették a programjukat (új parlament, államformáról való népszavazás, iszlám alkotmány) nyílt fegyveres harc robbant ki a két tábor között. A harcok során elfoglalták a miniszterelnöki hivatalt és a Golesztán-palotát (a sah koronázó helyét), a rádió és televízió épületét, valamint megtámadták Teherán környékén lévő katonai bázisokat.[17] Azonban a császárhű csapatokat végül visszarendelték a laktanyákba, leginkább azért, mert a közkatonák többsége nemcsak megtagadta a parancsot, hanem nem egy esetben lelőtték a saját tisztjeiket. A Baktiar-kormány teljes összeomlása február 11-én következett be. Róbert László a hónap végéig Iránban maradt, de a forradalmat követő tudósításaiban nem kizárólag a közel-keleti országban uralkodó állapotokról, hanem már az ellenzékben felmerülő ellentétekről szintúgy említést tett. Ezekből már kiolvasható a marxisták és az iszlamisták között egyre növekedő szakadék, ami elővetítette a Tudehhel, illetve a többi szekuláris mozgalommal, mint a Nemzeti Fronttal, való leszámolást, valamint egy totalitárius eszközöket alkalmazó teokrácia megszületését. [18]

Illúziók nélkül

Természetesen Róbert László az akkori cenzúra miatt nem számolhatott be mindenről, illetve pár dolgot akkor még nem láthatott előre. Például amikor Bazargant a „mi 1918-as Károlyi Mihályunkhoz” hasonlítottam eredetileg a két személy “demokratikus és republikánus” nézetei között lévő hasonlóságra gondolt, nem pedig arra, hogy az iráni miniszterelnök – a magyar kollégájához hasonlóan – csak pár hónapig lesz hatalmon, gyengekezűnek mutatkozik, illetve nem a hazájában, hanem a nyugat-európai emigrációban éri utol a halál.

Róbert fontosnak tartotta a Magyarország és a „síita egyház közötti viszony javítását”, mert szerinte így lehetett volna ledolgozni Budapest azon hátrányát, amiért a “baráti országok” közül gyakorlatilag utolsóként, csak január 13-án ismerte el a forradalmi kormányt. Ebből kifolyólag azt javasolta Miklós Imrének, az Állami Egyházügyi Hivatal államtitkárának, hogy a magyarországi püspökök és érsekek – az afrikai, latin-amerikai és francia társaikhoz hasonlóan – küldjenek személyes gratulációkat Khomeininek és más ajatolláhnak.[19]

Győzelmi ünnepség február 11-én. Háttérben az Azadi-torony. Kép forrása: Link

Azonban 2001-ben megjelent „Allah nevében?” című, iráni élményeit szintén tartalmazó könyvében már kritikusabban állt egykori önmagához és kitért a korábban kihagyott dolgokra is. Elismerte, hogy a Teheránban átéltek „kiöltöttek mindenfajta szkepticizmust”, a tömeg magával ragadta, és akárcsak más nyugati és keleti kortársa, bízott az „eddiginél igazságosabb, erkölcsösebb, demokratikusabb, tehát emberibb életet” biztosító iráni rendszer megszületésében. Pedig már a repülőgépből való kiszállása után az egyes magyar külkereskedelmi alkalmazottak így figyelmezették:

ez a Khomeini még rosszabb lesz – főleg nekünk –, mint a diktátor sah. [20]

A könyvében említést tesz “Jancsi”, egy külkereskedelmi alkalmazott és a teheráni egyetemi diákok között lezajlott vitáról, amely már február közepén elővetítette a teokratikus rendszer megszületését és Khomeini első intézkedéseiben rejlő önellentmondásokat. A magyar dolgozó azt vette az ifjúság szemére, hogy a forradalmi bizottság „máris elrendelte a csador viselését”, a perzsa nők már így járnak be dolgozni a magyar nagykövetségbe, miközben a muszlim közgazdászok azon vitatkoznak, hogy az irániak számára az élelmezésen és a ruházkodáson kívül minden más „luxus” meg felesleges. Tehát Irán nem előre, hanem visszafele indult el. Bár egy lány vitába szállt vele, hogy ő, a családja és barátnői „sahellenességből és a lázadásból” vette fel a csadort, de kelletlenül elismerte a szorongását a nők egyre rosszabbá váló helyzete miatt. Kifakadásával a fiútársai szintén egyetértettek:

Nem azért harcoltunk, nem azért halt meg a bátyám, hogy a sah diktatúráját egy másik váltsa fel[21]

Az amerikai sajtóban így ábrázolták Khomeini első intézkedéseit:  A kép forrása: Link. 

Érdekes, hogy a visszaemlékezésében Róbert  sokkal pozitívabban nyilatkozik az “amerikai Joe-ról”, mint a Népszabadságban megjelent cikkében: sok vallási-társadalmi kérdésben egyetértettek és közösen átkozták a feljebbvalóikat a szűklátókörűségük miatt. Ugyanis, amikor az iráni forradalomban az ajatolláh és a síita vallás központi szerepére hívták fel a figyelmet, gyakorlatilag mindketten ugyanazt kapták meg a környezetüktől:

Nem veszed észre, hogy Iránban nem a te Khomeinid, hanem a káosz az úr. A kurdok, a beludzsok lázadoznak, üzemeknek még a fele sem dolgozik, programjuk lényegében még mindig nincs. És mi az egytálalán, hogy Iszlám Köztársaság? Medina a 20. században? Nevetséges…” [22]

Ám Róbert végig kitartott amellett, hogy „valami új van vajúdóban, ami talán minden eddigi forradalomtól különbözik”. Hiszen lényegében már a repülőút során Gotbzadeh rámutatott arra, hogy az iráni események miben tértek el az addigi liberális, nacionalista, szocialista vagy kommunista revolúcióktól és puccsoktól:

„Mit tudnak maguk Európában Iránról az olajon és a császári pár turnéin kívül? Jóformán semmit, s főleg azt hagyták figyelmen kívül keleten és nyugaton, hogy mi perzsák síiták vagyunk. Ez pedig számunkra nem csak egyszerűen vallásfelekezethez való tartozás

A borítóképen Mészáros András rajza, amely a Népszabadság 1979. január 27-i számában jelent meg.

FRISSÍTÉS: A cikk megírása után érkezett a hír, hogy  Róbert László február 11-én  93 éves korában elhunyt. 

A cikk az Arcanum Digitális Tudománytár és a Napi Történelmi Forrás együttműködésével jött létre. 


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Felhasznált források és szakirodalom:

Levéltári:

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL)

Magyar Nemzeti Levéltár Külügyminisztériumi Titkos Ügykezelésű Iratok (TÜK), Irán 1978-as és 1979-es dobozok.

Sajtó:

Népszabadság

Szekunder:

Kalmár Zoltán: Egy évtized Khomeini vonzásában. Áron Kiadó, Budapest, 2011.

Kepel, Gilles: Dzsihád.  Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007.

Róbert László: Allah nevében? Kossuth Kiadó, Budapest, 2001.

[1] A cikkben a perzsa nevek, kifejezések és szavak átírása a Ligeti Lajos: Keleti nevek magyar helyesírása alapján történt. Kivételt képez Khomeini neve, mert később ebben az alakban honosodott megy Magyarországon.

[2] Kalmár, 2011: 30.

[3] Kormányellenes megmozdulások Iránban. In: Népszabadság, 1978. május 12. XXXVI. évfolyam, 110. szám

[4] Dunai Péter: Kétféle földrengés. In: Népszabadság, XXXVI. évfolyam, 267. szám, 1978. október 1.

[5] Róbert, 2001: 12.

[6] Körmendy István: Nincs kibontakozás Iránban. In: Népszabadság, XXXVI. évfolyam, 267. szám, 1978. november 12.

[7] Kanyó András—Zalai István: Reng a föld Iránban. In: Népszabadság. XXXVII. évfolyam, 11. szám, 1979. január 11.

[8] Tömegmezdulások Iránban. In: MNL OL, XIX-J-1-j, Irán 1978., 66. d., 63-2., 1978. június 13.; Mikó elvtár beszámolóján készül feljegyzés kiküldése. In: MNL OL, XIX-J-1-j, Irán 1978., 66. d., 63-1., 1978. szeptember 7.

[9] Kepel, 2007: 196.

[10] Polgárháború veszélye Iránban. In:  MNL OL, XIX-J-1-j, Irán 1979., 66. d., 63-2., 1979. január 24.

[11] 1979. évi nagyköveti beszámoló jelentés Irán politikai, gazdasági és kulturális helyzetéről. In:  MNL OL, XIX-J-1-j, Irán 1979., 65. d., 63-1., 1979. június 26.

[12] Róbert, 2001:12.

[13] Később az Iráni Iszlám Köztársaság Televíziójának elnöke, rövid ideig pedig külügyminiszter. 1982-ben kivégezték „CIA-nak való kémkedés vádjával”.

[14] Róbert, 2001: 14.

[15] Uo. 18.

[16] Róbert László: Egy amerikaival Teheránban. In: Népszabadság, XXXVII. évfolyam, 33. szám, 1979. február 9.

[17] Kalmár, 2011: 34.

[18] Róbert László: Győztesek között. In: Népszabadság. XXXVII. évfolyam 41. szám. 1979. február 18.

[19] Üdvözlet küldése iráni egyházi vezetőknek. In: MNL OL, XIX-J-1-j, Irán 1979., 66. d., 63-2., 1979. február 13.

[20]  Róbert, 2001: 10.

[21] Uo. 46.

[22] Uo. 25.

Facebook Kommentek