Rákóczi Franciaországban
A Napkirály udvarában a királyság nemesei egymás sarkát taposva próbálták elérni, hogy az uralkodó figyelme csak egyetlen percre rájuk irányuljon. Ha ezt nem is mindig sikerült elérniük, másvalaki bizony felfigyelt rájuk – sőt le is írta, mit látott-hallott.
Az udvar krónikását Saint-Simon hercegnek hívták és a maga szórakozására kezdett írogatni.
„A történelmi munkákat […] olvasva, amelyeket csak a magam mulatságára tanulmányoztam, kedv ébredt bennem, hogy megírjam mindazt, amit tapasztalok, attól a vágytól és reménytől sarkallva, hogy viszem valamire, és a lehető legjobban megismerem korom eseményeit. Csakhamar ráébredtem, milyen bajokkal járhat ez; úgy gondoltam azonban, ha eltökélten titokban tartom munkámat, minden kellemetlenségnek elejét veszem. Így hát el is kezdtem emlékirataimat, mégpedig 1694 júliusában, amikor a nevemet viselő lovasezred ezredeseként szolgáltam”
A hercegnek több ideje volt erre, mint szerette volna, mert igazából nem vitte semmire (a hírnevét is „csak” az emlékiratainak köszönheti). A hadsereget néhány év után otthagyta, az udvarban viszont csak lézengett. A király figyelmét csak néhány elszigetelt alkalommal tudta kivívni. Egyszer a király egy betegség miatt kölcsönadta a saját sebészét. „A baleset ürügyén említést tett rólam a Királynak, aki felépülésem után elhalmozott jóindulata jeleivel.” Amikor a jóindulat huzamosabb időre elapadt, Saint-Simon arra következtetett, hogy kegyvesztett lett és azt tervezte, hogy visszavonul a birtokaira. Ezúttal is a királyi sebész sietett a segítségére, ugyanis elintézett neki egy audienciát, ahol a Napkirály megnyugtatta, hogy minden rendben.
Feljebb tehát nem jutott és valahányszor megváltozott valami az udvarban, mindig azt számolgatta, hogyan húzhat ebből hasznot. Amikor például meghalt a trónörökös, kimondottan örült, mert egyrészt rossz király lett volna belőle, másrészt így Burgundia hercege (a trónörökös legidősebb fia) lett az új örökös, aki Saint-Simon pártfogója volt. A herceg balszerencséjére őt is elvitte egy járvány. Ekkor felmerült, hogy a király megint felfigyel rá, csak ezúttal rossz értelemben véve, ugyanis Burgundia hercegének hagyatékában akadt „egy igen hosszú memorandum, amelyet saját kezűleg írtam, s amely egymagában elegendő lett volna, hogy soha többé ne remélhessem a Király kegyeinek megnyerhetését.” A kompromittáló írást szerencsére sikerült elégetni.
Ennyi balsiker után felmerül a kérdés: miért maradt a herceg Versailles-ban? Miért nem vonult vissza a birtokaira? Egy ilyen lépés társadalmi öngyilkosság lett volna, ugyanis a „központtól” távol még a maradék reményt is elvesztette volna, hogy valaha is karriert csináljon. Maradt tehát és várta a jó szerencsét. A szerencse helyett más érkezett: egy száműzött uralkodó, a Napkirály egykori szövetségese. Ez amúgy nem volt ritkaság: korábban Versailles-ban élt a bajor választófejedelem és II. Jakab angol király is. Ők ekkor már elhagyták az udvart (Miksa hazatérhetett, Jakabot pedig az angolokkal kötött béke értelmében kiutasították), de jött helyettük másvalaki.
„Rákóczi magas, nem túlságosan magas férfiú volt, telt alakú, de nem kövér, szerfölött arányos és szép termetű, arca nemes vonású, tiszteletet parancsoló […] vonásai elég kellemesek, jellegük merőben tatáros. Bölcs, szerény, mértéktartó, kevéssé szellemes ember volt, de minden igyekezete a jóra és józanságra irányult; módfelett udvarias, de kivel-kivel rangja szerint; mindenkivel fesztelen, ám ugyanakkor […] igen méltóságteljes is […] Ritkán szólt, de ha igen, megélénkítette a társalgást, s azt, amit maga látott volt, kitűnően adta elő, bár önmagáról soha nem beszélt. Rendkívül becsületes, egyenes, igaz lelkű s végtelenül bátor ember volt, szerfölött istenfélő […] aki közelről megismerte, elcsodálkozott, hogy egy nagy párt vezére lehetett, és világszerte nagy feltűnést keltett.”
A jövevény tartósan berendezkedett. A megélhetésre nem volt gondja, ugyanis évjáradékot kapott a francia és a spanyol udvartól is (ez XIV. Lajos halála után is járt neki). Önmagában a pénzzel persze nem sokra ment volna, ezért nekiállt támogatókat keresni.
„Rákóczi, aki kizárólag Franciaországra számíthatott, megértette, hogy fejedelmi címe itt kellemetlenségeket támasztana és mindenből kirekesztené […] Sáros grófja néven szerepelt. […] Dangeau márkiz [márkiné] sógorának veje volt [pontosabban a sógor bátyjának a veje]. Ez az ízig-vérig német nő igen nagyon ragaszkodott rokonságához […] ha nem is vérrokona volt [a fejedelem], de a márkiz annak tekintette kapcsolatukat. Dangeau márkiz Madame de Maintenon [a király szeretője, akivel titokban össze is házasodtak] kegyencnője volt, kedvelte a Király is, részt vett estélyeiken és a bizalmas fogadásokon. […] Rákóczi […] minden estélyen jelen volt, közeli kapcsolatba került az udvar színe-javával, […] fenntartás nélkül elfogadták őt is. Dangeau márkiz teljességgel megnyerte neki Madame de Maintenon, s rajta keresztül Le Maine herceg [M. és a Napkirály fia] barátságát. […] némi igyekezet után [a vadászat révén] összemelegedett [a király előző szeretőjének fiával] Toulouse gróffal”
Saint-Simon valószínűleg fuldokolhatott az irigységtől, amikor feljegyezte, mire ment „Sáros grófja” ekkora hátszéllel.
„… jóformán mindent elérhetett a Királynál, s elnyerhette ama személyes barátságot és kitüntető figyelmességet, amely független a rangtól. […] részt vett minden vadászaton, minden vigasságon, minden marlyi utazáson [ott volt a király nyaralója], amire, akárcsak a többi udvaroncnak, neki is engedélyt kellett kérnie, jóformán ki sem mozdult az udvarból, ahol is gyakran láthatta Őfelségét a nyilvános fogadásokon kívül, és jóval ritkábban, de olyankor is, amikor […] ő kért kihallgatást [a királytól], mégpedig négyszemközt, dolgozószobájában.”
A király azonban 1715 szeptemberében meghalt, aminek – legalábbis Saint-Simon szerint – majdnem mindenki örült. A Napkirály az adópréssel és az állandó háborúskodással annyi nyomorúságot hozott az országra, hogy kevesen gyászolták. Az idő persze mindent megszépített. A temetés egyik szemtanúja, a huszonegy éves Voltaire, aki ott volt a temetésen, néhány évtizeddel később azt írta, bármi rosszat mondanak is a Napkirályról, mindenkinek „egy örökké emlékezetes évszázad eseményei” fognak eszébe jutni róla.
A Napkirályt a dédunokája, Burgundia hercegének kisebbik fia követte a trónon XV. Lajos néven. A dédapa úgy végrendelkezett, hogy XV. Lajos nagykorúságáig az orléans-i herceg legyen a régens. Nem válogathatott a jelöltekben, mert eddigre a francia Bourbonok férfiágából a kis királyon kívül csak a herceg maradt (Burgundia hercegének két öccse közül az egyik spanyol király lett és lemondott a francia trónigényről, a másik pedig fiatalon meghalt). Annyira azért mégsem bízhatott benne, mert a valódi hatalmat egy tanács kezébe helyezte, a régensnek csak formális szerep jutott. Saint-Simon is bekerült a tanácsba, vagyis végre karriert csinálhatott volna – de a régens átvette a hatalmat és megfordította a helyzetet. A tanácsot meghagyta ugyan, de annyira jelentéktelen pozícióban, hogy Saint-Simon szerint „úgysem számított, hogy ki a tagja”. A megalázó helyzetre az lett volna a megoldás, hogy Saint-Simon megszerzi a régens legfőbb tanácsadójának pozícióját – csakhogy ez foglalt volt. Vetélytársa, Dubois abbé – „Lelkében ott csatázott valamennyi bűn: mindegyik győzni akart a többi felett.” – minden támadást visszavert.
Rákóczi is csalódott volt, igaz, más okból. A király halála után már nem fogadták olyan szívesen, ráadásul a francia külpolitika sem úgy alakult, ahogyan ő szerette volna. Franciaország az angolokhoz és a császársághoz közeledett (ugyanis ők fizették le Dubois-t, írja Saint-Simon), és fokozatosan szembekerült Spanyolországgal. Bécs többször is kérte Rákóczi kiadatását, amit a régens ugyan megtagadott, de a fejedelem így is jobbnak látta elhagyni az udvart.
„Teljességgel visszavonult abba a házba, amelyet már annak előtte vásárolt volt a grosbois-i kamalduliaknál […] úgyszólván senkivel sem érintkezett, igen egyszerű étkeken élt, nagy bűnbánatot tartva, hetenként [kenyéren és vízen] egy vagy két napon […] s éjjel-nappal buzgón részt vett minden istentiszteleten. Párizsba alig járt, […] a Királyt meg a Régenst [meglátogatta néha], de őket [is] csak kötelességszerűen és igen ritkán […] pontosan tájékozódott afelől, hogy mi történik Erdélyben, Magyarországon és a szomszédos országokban.”
Ekkor keresték meg a törökök és ő el is fogadta az ajánlatukat, Saint-Simon megdöbbenésére (hátrahagyott egy megbízottat, Brenner Domokos szepesi prépostot, hogy kezelje a pénzét – Brenner be is fektette egy nagy hasznot ígérő részvénytársaságba, ami a pénzügyminiszter ötlete nyomán és az állami bank garanciájával az Újvilágban rejlő lehetőségekkel csábított mindenkit– amíg csődbe nem ment).
„Soha és senkiben nem lehetett ilyennyire megtapasztalni, ha közelről látjuk őket, ama személyek kisszerűségét, akiknek a véletlen juttatott hírt a világban. […] Érthetetlen, hogy ez az ember, aki oly sok vihar után végre ilyen révbe ért, újfent a habok kényére-kedvére bízza magát, s talál férfiakat, akik […] azt felelik [amikor tanácsot kér tőlük], hogy ismét szálljon hajóra, de még ennél is százszorta felfoghatatlanabb, miképpen bírta megőrizni magát változatlan életmódban…”
Saint-Simon ott maradt az udvarnál és várta Dubois bukását vagy halálát. Láthattuk, hogy ilyen esetekben nem volt szerencséje. Ezúttal is a régens halt meg előbb, Dubois maradt a helyén, Saint-Simon pedig most már kénytelen volt visszavonulni a birtokaira. 1755-ben hunyt el.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Forrás:
SAINT-SIMON herceg emlékiratai. Válogatta, fordította, az utószót és a jegyzeteket írta RÉZ Pál. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1975.
Felhasznált irodalom:
PAPP Imre: A Napkirály. XIV. Lajos élete és kora. Kossuth, Budapest, 1989.
ZACHAR József: Idegen hadakban. Magvető (Nemzet és emlékezet sorozat), Budapest, 1984.
A nyitóképen a versailles-i kastély Pierre-Denis Martin 1722-ben készült festményén (Wikimedia Commons)