CSI: Budapest; az első rendőrmúzeum

A bűnügyek, legyen szó zsebtolvajlásról vagy brutális rablógyilkosságról, mindig is izgalomba hozták a közvéleményt, és a társadalom lehetőségeihez mérten igyekezett kézrekeríteni és megbüntetni a mindenkori tetteseket. Ez persze ma sem mindig egyszerű, több száz éve meg aztán pláne nem volt az. Nagy ugrást a 19. század hozott, ekkor jelent meg a legtöbb helyen egyrészt maga az intézményesített rendőrség (természetesen rendvédelmi és nyomozó szervek korábban is működtek, általában városi-megyei szinten), a század végére pedig kialakult több, ma is használt nyomozati és egyéb eljárás, ami igencsak megnehezítette a rosszfiúk dolgát.

Rendőri razzia a fővárosban. A detektívek között jobbról a hetedik Hetényi Imre riporter, 1905, Reprodukció: Tolnai Világlapja
Razzia 1905-ben. Jól mutatja a sajtó szerepét, hogy a képen szerepel Hetényi Imre riporter (j7) is. (Buzinkay Géza: A bűnügyi hír, a riporter és a rendőr Budapesti Negyed 2005/1-2.)

Az ujjlenyomatvétel és a részletes személyleírást (később fényképet) tartalmazó nyilvántartás, a vegyelemzés és az orvostudomány fejlődése is segítette a nyomozók munkáját, akiknek így egyre több objektív eszköz állt rendelkezésükre. A 20. század elején a budapesti rendőrség élen járt több modern vívmány alkalmazásában, és még arra is jutott idejük, hogy az érdekesebb ügyekből saját kis múzeumot hozzanak létre. Ez eleinte nem volt látogatható, a Tolnai Világlapja ugyanakkor sajtóbejárás keretében megismerkedhetett egyrészt a bűnügyi nyilvántartó osztály működésével, amely

„…vetekedik a legtöbb hasonló külföldi intézménynyel (sic!), nagy bánatára t. cz. tolvaj uraknak és hölgyeknek.”[1]

Ami még érdekesebb, hogy Tábori Kornél bejárhatta a rendőrmúzeumot is, és így olvasói is megismerhették számos korabeli bűneset és katasztrófa addig nem ismert bizonyítékait. A cikk egy fiktív bűnöző és bűneset bemutatásával indít, amelyben a gazfickó megússza néhány hónapos börtönnel, mert több bűncselekményt nem tudtak rábizonyítani, illetve valódi (vagy további ál)neveit sem derítették ki. Az ilyen eseteket például az ujjlenyomatos nyilvántartással (persze szerencsésebb esetben) sikerül kiküszöbölni. Az elmúlt 20-30 évben sokszor hangzott el az az állítás, hogy a nyomozati szabályok és a perrendtartás a bűnözőket segíti. Megnyugtatok mindenkit, ez se modern találmány, ugyanis már Táborinak is panaszolták a detektívek, hogy

„…ma sokkal inkább meg van nehezítve a rendőrség munkája, mert az uj bűnvádi perrendtartás értelmében legfölebb husz-harmincz órai ideje marad a nyomozásra. A letartóztatottakat be kell szállítani az ügyészség fogházába. Ez kerékkötője a rendőrségnek.”[2]

Az egyik fényképező napjainkban (www.rendormuzeum.com)

A nyilvántartó, amely ekkoriban egy nagy teremben és négy szobában kapott helyet, ugyanakkor lerövidíthette a nyomozások idejét úgy, hogy a hatékonyság még nőtt is. Érdekes, hogy a fényképeknél külön kategóriát kaptak a fültípusok, ugyanis ez a szerv is alkalmas egyedi azonosításra is. Olyannyira ismert volt ez a módszer, hogy felbukkan Agatha Christie Miért nem szóltak Evansnek? című 1934-es regényében is, igaz ott nem a rendőrök, hanem egy lelkes amatőr nyomozó azonosítja füle alapján a gonosztevőt. A budapesti főkapitány szerint a nyilvántartás akkor kilenc részre különült el:

„1. Rovott múltuak. 2. Körözöttek. 3. Föltételesen szabadlábon levő fegyenczek. 4. Fényképek. 5. Ismertető jelek. 6. Tárgyak. 7. Bertillon-féle méretek. 8. Ujjnyomatok nyilvántartása. 9. A fényképező-műterem.”[3]

A sajtóhírekből is megfigyelhető, hogy a rendszer alapjaiban ma sem változott, bár nyilván bővült DNS-azonosítással és hasonlókkal. Az akkoriban nagyon modernnek számító Bertillon-féle módszer, azaz a bertillonage elsősorban azok ellen volt hatékony, akik

„Mihelyt szabadon vannak, mindig újra kezdik a gonosztevést. Ha dutyiba kerülnek, letagadják a csillagot az égről, hát a nevüket, múltjukat hogyne titkolnák óvatosan.”[4]

Méretvétel a Bertillon-módszerhez (303. o.)

A módszer egyedi testméreteik alapján azonosította az elkövetőket, ami bár nem olyan pontos, mint az ujjlenyomat, sok esetben hatékonyan működött. Ehhez jött még, hogy így az álneveket használókat is könnyebb volt kiszűrni (persze csak ha voltak korábban felvett méretek), és ez a módszer is „nemzetközi” volt. Hasonló forradalmi módszer volt a daktiloszkópia, vagyis az ujjlenyomat alapú azonosítás, amely Nagy-Britanniából terjedt el. Ők a gyarmatokon kezdték el használni, amiben szerepet játszhatott, hogy az analfabéta és sokszor angolul egy mukkot nem beszélőket is könnyen lehetett így azonosítani. A cikk szerint Budapesten elsőként vették át a módszert, 1905-re így a magyar nyomozók komoly tapasztalatok birtokában voltak. Az ujjlenyomat azonban nem csak bűnözők elfogásában, hanem bűncselekmények, elsősorban csalások megelőzésében is nagy szerepet kapott:

„Az életbiztosító intézetek például védtelenek az olyan eset ellen, amikor a betegsége miatt biztosításra el nem fogadható ember helyett, annak a neve alatt más egészséges ember jelentkezik orvosi vizsgálatra. A hatóságok orvosi bizonyítvány alapján számtalanszor segítséget adnak, mulasztást igazolnak stb., pedig az orvos a bizonyítványt egy arra alkalmas fölbérelt emberről állította ki, aki az érdekelt nevén jelentkezett. Tudjuk, hogy a népesebb egyetemeken is mennyi visszaélést követnek el.”[5]

Ekkoriban mintegy 80 000 büntetett előéletű személyt tartottak nyilván, és további 35 000 állt körözés alatt – ide értve a szintén ekkoriban induló nemzetközi körözéseket is. A különös ismertetőjegyek „fakkjában” kétezer adat szerepelt, ugyanis azt nem sokkal a cikk elkészülte előtt nyitották meg.

A rendőrmúzeum, amely mára külön intézménnyé nőtte ki magát, akkoriban csak egy kisebb helyiséget foglalt el, és fényképek mellett számos érdekes bűnelkövetési segédeszköz kapott benne helyet. Látható volt például Salzer Lajos, a neves kasszafúró szerszámkészlete. Ő még arra is ügyelt, hogy kaucsuk kézelőt viseljen – ez az eszköz amúgy Rejtő Jenő egyik hősénél komoly bonyodalmakat okozott – hogy ha megsérül, ne maradjon vérnyom utána. A ma is használatos A,B,0 vércsoport rendszert 1900-1901 között dolgozták ki, így figyelemre méltó az óvatossága. A cikk megemlíti, hogy a magyar nyomozók az 1800-as évek végétől gyűjtötték (részben trófeaként, részben oktatási céllal) a különlegesebb tárgyakat, de hivatalosan csak 1903-tól lett múzeum. Gyűjteménye emiatt elmaradt a londoni és párizsi társaiétól, viszont a fejlődést mutatta, hogy már ekkor 10 főosztálya működött. Külön gyűjtötték az életellenes bűncselekményekre, rablásokra-lopásokra, csalásokra vonatkozó tárgyakat-fotókat. Külön szekciót kaptak a szemérem elleni bűnesetek, a balesetek – köztük a zugligeti villamoskatasztrófa – és a külföldi bűncselekmények is. Saját osztályt kaptak a névtelen feljelentések (Pelikán elvtárs legnagyobb sajnálatára) és a tetoválások is. Ez utóbbiak szintén kiválóan alkalmasak egyedi azonosításra.

Rovott múltúak adatbázisa, fülfajták szerint csoportosítva (300. o.)

Egy morbid tabló is helyet kapott a múzeumban, méghozzá a korszak különösen brutális gyilkosairól. Ahogy a cikk írója fogalmazott,

„Hat kivégzés s száznál több évi fegyház néz le reánk innen!”[6]

Mivel ezekre az esetekre (legalább is néhányra) később külön cikkekben tervezünk visszatérni, most csak párat emelünk ki röviden.

„A sort Pitély János, Spanga Pál és Berecz János kezdik meg, akik Majláth országbírót megölték és kirabolták annak idején. Tizenhétéves rablógyilkos a következő : Szmihál János, akinek egy Stern Lajos nevű tízesztendős fiu lett az áldozata 1896. junius 29-én. (…) Szenzácziós eset szereplői voltak Marosi Sándor, Horváth József, Kovács János és Szabó Sándor is, akik 1895. november 14-én a Mester-utczában megölték és kirabolták Velkovics Gitán gazdag szerb marhakereskedőt. (…) A legrémesebb gyilkosság volt eddig a fővárosban az, amelyet Mészáros István követett el 1894. szeptember 15-én a Kőbánya és Kispest között levő erdőben, ötvenegy késszúrást ejtett Mattausch Jánosné napszámosnőn.”[7]

A női bűnelkövetők ma is különleges figyelmet kapnak, ez nem volt akkoriban se másképp. A magyarok által külföldön elkövetett esetek is saját alosztállyal szerepeltek, és ez sem csoda, hiszen ők is vitték „hírünket a nagyvilágban”.

„A női gyilkosoknak két rettenetes példányáról van képe és több tárgya a múzeumnak. Az egyik Kotász Zsófia cselédleány, aki 1900 márczius 27-én a Váczi-körut 35. száma alatt megfojtotta Braun Júliát. A másik Petró Gyuláné, egy asztalos felesége, aki egy évvel később Aradi-utczai lakásán Erdei Sándor ékszerészt ölte meg. Le van fotografálva az a gyermekkocsi is, amelyen a földarabolt holttestet a Sziget-utczába vitte, hogy az elhagyott helyre rejtse. (…) Külföldön bünbeesett magyarokról is érdekes dolgai vannak a múzeumnak; a többi között Gönczy Józsefről, aki feleségével együtt Berlinben követett el rablógyilkosságot néhány esztendővel ezelőtt.”[8]

Salzer Lajos „szerszámosládája” és kaucsuk kézelői (301. o.)

Külön érdekes az „úri rablógyilkosok” szekciója. Hegyi Károly és Fuchs Mátyás „athléta-gavallérok” 1897. június 3-án a Gellért-hegyre csalták Appel Lajos ékszerészt, akit aztán kiraboltak és megöltek. A rövid leírásból is látható, hogy tettüket jó eséllyel nem anyagi haszonszerzés motiválta, ha csak nem jó házból való, de anyagilag megszorul „úriemberekről” volt szó. A múzeum vezetője, Nagy Károly fogalmazó elbüszkélkedett legrégebbi fényképükkel is, amely a híres betyárvezért, Savanyú Jóskát ábrázolta. Külön érdekesség még a „pénzcsináló” gép, amellyel nem különösebben trükkös csalók verték át a még náluk is kevésbé csavaros észjárású népeket. A berendezés sima papírra nyomott „pénzt”, és jó pénzért árulták őket főleg vidéken. Komolyabb pénzhamisítók is horogra akadtak, és ők aztán igazi érdekességekkel gazdagították a múzeum gyűjteményét is.

„A többi közt a Takács Zoltán százasa, a Schwalbe Lipót angol tizfontosa s a Manquette Antal lemezei, amelyeket Schwalbe a gyártásnál használt., A hamisított pém zek közt legtökéletesebb a Kerekes (Balog) Kálmán festőművész tízforintosa, amelyért 1894-ben tíz évi fegyházat kapott.”[9]

Ahogy az idézetből is látszik, a pénzhamisítás már akkor sem respektálta az országhatárokat, és a jónevű nyugati fizetőeszközök hamisítása sem a frank-üggyel kezdődött, igaz ekkor még „magánzók” készítették a hamis bankókat. A kis múzeumban három koszorút is őriztek, ami eleinte furcsának tűnhet, de történetüket megismerve már jóval kevésbé kérdéses a dolog.

„Az egyik Martinovicsnak volt szánva s nagy botrányok után jutott hozzá a rendőrség. A másik Gloria in excelsis Deo felirással a Lepsényi páter mellén díszlett, amikor a fővárosba bevonult. Az utolsó a Hentzi sírjáról került a múzeumba s ennek a fölirása: Es ist vollbracht!”[10]

Az összeesküvés vádjával a Vérmezőn 1795. május 20-án kivégzett Martinovics esete a legismertebb. A jakobinus/illuminátus/szabadkőműves, de a császári titkosrendőrséggel is együttműködő Martinovicsról bővebben itt olvashatunk. Lepsényi A Pestet indokolatlanul lövető, majd 1849. május 21-én katonái élén halálos sebet kapó Heinrich Hentzi tábornokot sem kell különösebben bemutatni. Emlékművét 1899-ben vitték el a várból, és ugyanabban az évben (egy építkezés miatt) kiderült az is, hogy vízivárosi sírjában nem az ő maradványai találhatóak. Hentzi, a neki és az elesett védőknek állított emlékmű végig heves vitákat, tüntetéseket eredményezett. 1886 májusában Ludwig Jansky tábornok tartott megemlékezést a sírnál, mire május 22-én diáktüntetések kezdődtek, és az ominózus koszorút – felirata annyit tesz magyarul, hogy „Megtörtént” – kis híján leverték a sírról. [11] Jóval kevésbé ismert Lepsényi páter, vagyis Lepsényi Miklós József pap és néppárti politikus (1860-1924), aki 1895 júniusa és novembere között felségsértés miatt ült börtönben.

Az egyik pénzhamisítógép (302. o.)

A sikeresen elfogott bűnözők, illetve a tőlük lefoglalt szerszámok és egyéb eszközök mellett a kudarcok is helyet kaptak a kiállításban. Ezek közül kiemelkedően érdekes az a vízivárosi gyilkosság, amelyről a korabeli sajtóban is egymásnak ellentmondó adatok jelentek meg. Egyesek a módszerbeli hasonlóságok miatt összefüggésbe hozták az esetet a tíz évvel korábban Londonban gyilkoló Hasfelmetsző Jack-kel is.

„Néhány balsiker is meg van örökítve a zeumban. így például 1898. junius 24-ikén borzalmas kéjgyilkosság történt a vízivárosi temetőben. Egy nőt öltek és csonkítottak meg, akinek még a fényképe is iszonyú. A tettest máig sem tudták kinyomozni.”[12]

Figyelemre méltó, hogy a detektívek szerint főleg a bíróságok miatt nem tudott fejlődni a múzeum, ugyanis a bűnjeleket nem igazán szeretik visszaszolgáltatni az ítélethirdetés után. Szerencsére azért volt és van is miből építkezni, a rendőrség múzeuma ma is működik, ráadásul a 110 évvel ezelőtti állapotokkal ellentétben látogatható is!


Jegyzetek

[1], [2] Tábori Kornél: Harcz a bűn ellen Tolnai Világlapja 1905. február 19. 299-304. o. 299. o.

[3], [4] 300. o.

[5] 301. o.

[6], [7] 302. o.

[8] 303. o.

[9], [10] 304. o.

[11] Borbély János: Heinrich Hentzi Magyarországon „Sárkányölő Szent Györgytől” a „vaskísértetig” Aetas 2006/4. 88 – 114. o. 97. o.

[12] 303. o.

A nyitóképen: fejlövés irányának meghatározása az 1880-as években Párizsban (Illusztráció)

 

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésével készült.

Facebook Kommentek