Andy S. Grove, 56-os menekültből lett szilícium-völgyi üzletember
Gróf András István, ismertebb nevén Andrew Stephen Grove, 1936. szeptember 2-án született Budapesten. Húsz éves korára, zsidó származásából kifolyólag, a 20. századi magyar történelem legsötétebb eseményeit (holokauszt, második világháború, rákosi rendszer, 1956-os forradalom) személyesen tapasztalta meg. 1956-ban nyugatra emigrált és később az USA-ban telepedett lett, ahol a következő fél évszázad alatt az Intel vállalat, a processzorgyártás és a számítástechnika egyik meghatározó alakja lett.
Ahogy fent is említettem, Gróf András 1936. szeptember 2-án született Budapesten. Édesapja Gróf György és édesanyja Mária, zsidó származású kisiparos háttérrel rendelkeztek, édesapja Bácsalmásról származó tejiparos volt. András az egyetlen gyermek volt a családban, ezért második világháború 1939-es kitörésekor a legnagyobb aggodalmuk elsősorban a kisgyermek skarlát betegsége volt. Ebből csak nagyon nehezen épült fel és a kialakult szövődmények egy komoly fülgyulladást eredményeztek. Ez utóbbi enyhébb halláskárosodást is okozott, amely hátralévő életében elkísérte. 1943-ban édesapját munkaszolgálatra hívták be a magyar 2. hadsereg kötelékében, és hadifogságba esett a Don-kanyarnál. A család egy értesítőben csak annyi információt kapott, hogy Gróf György eltűnt a fronton. Ekkor hunyt el az utolsó nagyszülő is, így András édesanyjának egyedül kellett szembenéznie a háború végéig tartó nehézségekkel.
1944. március 19-én megindult Magyarország német megszállása, így az országban élő zsidóság mondhatni védett helyzete (összehasonlítva a környező országok zsidó lakosaival) hamar rosszra fordult. 1944 hátralévő részében András és édesanyja a rendelkezéseknek eleget téve viselte a sárga csillagot és az un. csillagos házak egyikébe költöztek. A teljes nyilasterrort és a zsidóság „begettósítását” Mária viszont már nem várta meg, az asszony több búvóhelyet is szerzett ismerősöknél és családi barátoknál, továbbá hamis papírokra és álnévre is szert tett, így Gróf András a háború végéig Malesevics András lett. Nem meglepő, hogy mindez a 9 éves kisfiú számára félelmetes és rettentően összezavaró volt. Budapest ostromát, amelyet egyébként kis Sztálingrádként is emlegetnek, egy Kőbányán lévő rejtekhelyen vészelték át. A szovjet csapatok bevonulása valóban felszabadulást jelentett a Gróf család számára, de – talán mint a következő évtized és a sztálinista rezsim rossz ómenjeként – András anyjának is részt kellett vállalnia abból a szörnyű sorsból, amelyet több százezer magyar nő elszenvedett a „felszabadulást” követő napokban, a megerőszakolásban. Legalább egyszer tisztán emlékszik rá az ekkor még gyermek András, hogy édesanyját szovjet katonák „elvitték”, aki később zavartan, rendetlen ruházatban tért később vissza.
1945 őszén az első elengedett hadifoglyok között volt Gróf György is, így a család újra együtt lehetett. A háborút követően András a 3. osztályban folytatta az iskolát, ahol kiváló jegyeket szerzett. Édesapja és a család számára is hullámhegyekkel és -völgyekkel tarkított időszak volt ez; először a tejüzemet államosították ahol a szülők dolgoztak, később viszont az édesapa középvezető lett egy vállalatnál, így saját asszisztense és a sofőrje is volt. Ez a kiváltságos állapot 1951-ben ért véget, amikor György testvérét, Sándort, ÁVH letartóztatta, mivel túlságosan kritikus cikkeket írt a rezsimről. András édesapja ezért elvesztette állásást és üzemi munkára kényszerült, amit panaszkodás nélkül, de nehezen viselt. Nagybátyja, Sándor, csak 1953-ban szabadult, Sztálin halálát követően. 1955-ben, az érettségi megszerzését követően, jelentkezett reál szakra az Eötvös Loránd Tudományegyetemre; jelentkezését viszont osztályidegen besorolása miatt elutasították. A pártban lévő ismerős segítségével viszont sikerült elintéznie a felvételét, így még ez évben megkezdte tanulmányait. Az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörése miatt már nem fejezte be tanulmányait, ugyanis az ekkor már 20 éves Gróf András – a többi kb. 200.000 magyarral együtt – Ausztria felé elhagyta az országot. Elsősorban azért döntött így, mert az ’56-os események elején több diáktüntetésen is részt vett, és tartott attól, hogy retorzió érheti, ezért az Auschwitzot túlélő Manci nénikéje tanácsára az emigráció mellett döntött.
Menekültként, kb. másfél hónapos utazást követően, 1957. január 7-én érkezett meg az USA-ba, néhány napos eligazítás után pedig a New York-ban, Bronx-ban lakó Lenke nénikéjénél szállt meg és hamar berendezkedett. Elsődleges célja egy munkahely szerzése volt, hogy elegendő pénzt gyűjthessen szülei emigrációjához. Első állása egy pincérsegédi pozíció volt egy hotelben; tanulmányai folytatását ekkor még nem tartotta szem előtt. Hamarosan tudomást szerzett a New York Városi Főiskoláról (City College of New York), ahol nem kellett tandíjat fizetnie, sőt a tanszereire még illetményt is kapott, így elkezdte a vegyészmérnöki szakot. Később a főiskolán eltöltött éveire úgy emlékezett vissza, mint amely időszak nagyban hozzájárult amerikaivá válásához; ekkoriban változtatta meg a nevét is. Ennek valószínűleg több oka is volt, többek között zavarta, hogy az oktatók csak „Gruf”-nak ejtik a nevét, ezért az eredetihez leginkább hasonlító Andrew Stephen Grove nevet választotta.
Állampolgárságot nem sokkal később, 1962-ben kapott. Még első állása során ismerkedett meg Eva Kastan-nal, aki Bécsben született, de amikor három éves volt, családjával elmenekültek a náci megszállás elől. Egy éves udvarlást követően összeházasodtak, és Kaliforniában töltötték a nászútjukat, ami mindkettőjüknek nagyon megtetszett, ezért Andy ott kezdett el állást keresni. Ő és felesége 1960-ben befejezték tanulmányaikat New York-ban és a pár Kaliforniába költözött. Andy Phd. képzésbe kezdett a kaliforniai Berkeley Egyetemen. Doktori értekezését hidrodinamikából írta és a fokozat megszerzését követően az egyetemen maradt és tanított. Élvezte az egyetemi életet, de hamar rájött, hogy ez nem jelent számára kihívást és túlzottan ambiciózus volt ahhoz, hogy a katedránál maradjon, így az üzleti világban kezdett keresgélni. Agresszív személyisége, ami később a menedzseri karrierjében erősen visszaköszönt, nem volt jó hatással az álláskeresése során. Végül öt vállalatot szemelt ki magának, a Texas Instruments-től és a General Electric-től elutasították, a Lockheed – ami többnyire repülőgépgyártással foglalkozott – Andy tetszését nem nyerte el, már csak Bell Labs és a Fairchild Semiconductor (félvezető) maradtak a kiszemeltekből. Andy nagyon elnyerte a Bell Labs tetszését, ez volt az a vállalati kutatólabor, ahol nem sokkal korábban kifejlesztették a tranzisztort is! Sajnos ez New Jersey-ben volt, ahová Grove nem akart elköltözni, de úgy tűnt ez marad az egyedüli lehetősége, mivel a Fairchild-dal már volt egy sikertelen interjúja. Végül mégsem lett az egészből semmi, mert a Fairchild-tól még egyszer megkeresték. Aki a vállalattól meghallgatta őt, az az a legendás Gordon Moore volt, kinek a nevéhez a mikrocsip gyártásban jól ismert Moore törvény köthető. Moore-al hamar szót értett, akinek köszönhetően eldőlt hol folytatja pályafutását.
Fairchild Semiconductor vállalat volt az egyik első cég, amely szilícium csipek gyártásával foglalkozott. Alapítói közé tartozik a már említett Gordon Moore, és az integrált szilícium áramkör feltalálásában résztvevő Robert Noyce is, akire ma már csak a Szilícium-völgy polgármestereként emlékeznek. Andy a kutatási és fejlesztési részlegen dolgozott Gordon mellett. Hamar kialakult egy kiegyensúlyozott munkakapcsolat kettőjük között. Moore volt a technikai géniusz, Grove pedig a menedzser, aki végre tudja hajtani a feladatokat és levezetni a tárgyalásokat.
Grove számára az Intel vállalat jelentette az igazi karriert. Az Intel-t 1968-ban alapította Gordon Moore és Robert Noyce, ugyanis a Fairchild-ban nem láttak többé már jövőt. Kis késedelemmel Andy is csatlakozott a vállalathoz, most is Moore vette őt rá a váltásra. Az Intel legfontosabb terméke a mikrocsip gyártáson belül, a különféle memóriacsipek előállítása volt, ami egészen a ’80-as évek közepéig az egyik fő bevételi forrásuk volt. 1971-ben bemutatták az első saját mikroprocesszorukat vagy más néven CPU-t (Central Processing Unit – Központi Számoló/Feldolgozó Egység), az Intel 4004-et.
A vállalat vezetői már ekkor látták a jövőt a mikroprocesszorban, ezért a ’70-es években fokozatosan növelték a processzorok gyártására és fejlesztésére fordított erőforrásokat. Megemlíteném, hogy az Intel ekkor még nem az a cég volt, miként ma mi is ismerjük. A processzorgyártás nem volt a fő profil, mivel a memóriák még mindig az elsődleges bevételi forrást jelentették. Ez a ’70-es évek végére már változóban volt. Az amerikai csipgyártó vállalatoknak ekkoriban egy új – kelet felől érkező – veszéllyel kellett szembenézniük; japán cégek 1980-ra technológiai szempontból felzárkóztak nyugati versenytársaikhoz és elkezdték meghódítani csipjeikkel a piacot. Az Intelnek egyetlen reális lehetősége maradt, ez pedig a processzorok fejlesztése volt.
A 1980-ra a kiélezett verseny miatt több alkalmazottat is el kellett bocsájtaniuk a rossz anyagi helyzet miatt, de a vállalat elsősorban nem ezt a módszert használta a recesszióból való kilábalásra. 1979-ben Andy Grove lett a vállalat elnöke és a következő években fontos szerepet játszott az Intel átalakításában, amely végére a cég a ma már jól ismert processzorgyártóvá vált. Grove kemény menedzser volt, halláskárosodása miatt a feladatokkal teli tárgyalásokon hamar elkezdett kiabálni és stílusa miatt kialakult az un. „kreatív konfrontáció” a cég kultúrájában. Ebben az időszakban egy másik jelentős lépés volt az un. 125 százalékos megoldás bevezetése, a munkaerő leépítése helyett a vállalat megkérte dolgozóit további kettő fizetetlen túlóra munkára.
Mint említettem, a processzorok fejlesztése a ’70-es években folytatódott. 1972-ben a 8008-as modell, majd 1974-ben a 8080-as modell került piacra. Az Intel és a számítástechnika történetében az egyik legfontosabb típus az 1978-ban megjelenő 8086-os processzor volt, amely alapja és névadója is lett a belőle kifejlesztett x86-os processzorcsaládnak, amelyen a ma használatos központi egységek is alapszanak.
Az x86-os család legfontosabb tulajdonsága – a teljesítmény fokozatos növekedésével – a kompatibilitás volt. Ennek lényege, hogy egy korábbi processzorra írt program futtatható volt a legújabb modellen is. Ez ma már elképzelhetetlen lenne, de a ’70-es és a ’80-as években még nem volt magától értetődő, hogy egy új számítógép kompatibilis legyen a már meglévő régebbi szoftverekkel. A 8086-os processzor utódja a 8088-as lett a központi egysége az 1981-ben megjelent IBM PC-nek (Personal Computer), amely a számítástechnikában új korszakot indított.
A 125 százalékos megoldásnak köszönhetően 1982. februárjában az Intel megjelentette a legújabb csipjét, a 80286-ot; ez lett a központi egysége a legújabb IBM PC AT-nek (Advanced Technology). Ez a számítógép volt az első igazán sikeres modellje az Intel processzoros és Microsoft DOS operációs rendszerrel ellátott készülékeknek. Az AT-t más vállalatok (Dell, HP, Sony, Toshiba, Acer, Hitachi) is klónozták és gyártani kezdték saját változataikat. Ez az Intel számára nagyon kedvező volt, ugyanis az ő központi egységeiket szerelték be ezekbe a készülékekbe is, ezért az eladások gyorsan megugrottak. Andy Grove vezetése alatt a 80-as években hatalmas növekedésen ment keresztül az Intel, folyamatosan fejlesztették processzoraikat és létrejött a ma is ismert vállalat. A növekedést a cég bevételei mutatják leginkább, 1980-ban 855 millió dolláros bevételt generáltak – többnyire még memória csipekből -, 1990-re már közel 4 milliárd dollárra ugrottak bevételeik.
A ’90-es években is egyre nőtt a PC népszerűsége, amelyet az internet fokozatos elterjedése is elősegített. Az 1993-ban megjelenő Intel Pentium processzor család pedig tovább öregbítette a vállalat hírnevét. Ekkoriban jelent meg Grove két ismerté vált könyve is, 1995-ben a High Output Management – Nagy teljesítményű menedzsment és 1996-ban a beszédes című Only the Paranoid Survive – Csak a paranoid marad életben. Mindkét kötet a mai napig a vállalatvezetés világában alapvető írásnak számít. Andy Grove az Intel élén maradt 2004-es visszavonulásáig.
Munkájának hatását nehéz feladat összegezni. A számítástechnika és az általunk használt számítógépek valószínűleg nem léteznének mai formájukban, ha Andy Grove a kritikus pillanatban nem áll az Intel élére. A Szilikon-völgy meghatározó alakjává nőtte ki magát, akinek hatása Gordon Moore-al és Robert Noyce-al azonos. Több ismert IT vállalat vezetője kért tőle tanácsot, jó barátja volt Bill Gates-nek és a ’90-es évek végén az Apple élére visszatérő Steve Jobs is hozzá fordult tanácsokért. Andy Grove 2016. március 21-én, 79 éves korában hunyt el.
Felhasznált irodalom:
Michael S. Malone: The Intel Trinity. New York, 2014.
Richard Tedlow: Andy Grove. Penguin, 2006.