Cum Deo pro patria et libertate- A hit „harcosai” 1956-ban
Recenzió: Magyar kereszténydemokraták és 1956. Szerk.: Kiss Mária Rita. Barankovics István Alapítvány, Budapest, 2017. 380. p.
1945-ben úgy tűnhetett: bár hazánk a vesztes oldalon fejezte be (ismét) az egész világot megrengető háborút, mégis megszabadult a kínzó, könyörtelen rablánctól, a nyilas diktatúrától. Szabad(nak tűnő) választásokat tartottak az országban, ahol az urna elé járulók voksukkal kijelentették: a polgári-keresztény jövőt tudnak és akarnak elképzelni Magyarországon. A kereszténydemokrácia pártja, a Demokrata Néppárt még a II. világháború idején, 1944-ben alakult meg, de a „felszabadítás” utáni időszaktól követően, fontos politikai tényezője lett a Nemzetgyűlésnek. Igazán meghatározóvá a 70 évvel ezelőtti kékcédulás választás előtti és utáni időszakban váltak.
A Demokrata Néppárt (DNP) az 1947-es választás[1] előtt szinte a semmiből gyűjtötték össze a választhatósághoz szükséges érvényes aláírásokat. Tették ezt akkor, amikor a bőszen hangoztatott demokrácia már köszönő viszonyban sem volt a valódi jelentésével Magyarországon. Moszkva ekkorra már sorra „kijátszotta” azokat az „adukat” a kezéből, amelyekkel a Rákosi Mátyás vezette Magyar Kommunista Párt (MKP) egyre nagyobb befolyásra tehetett szert a koalíciós kormányon belül. Az MKP-nak nem volt nehéz dolga e téren: az itt állomásozó Szövetséges Ellenőrző Bizottság vezetője, a szovjetszármazású Vorosilov marsall vajon melyik pártnak segített jelentősen a koalíciós pártok közül? Nem nehéz kitalálni, hogy az MKP-nak. Vorosilov mellett ott volt még a Belügyminisztérium apparátusa, melynek tárcavezetője, a hazai (a Horthy-korszakban illegális) kommunisták egyik emblematikus alakja, Rajk László volt. Ha még ez sem lett volna elég, az államvédelmet, a szabóinas végzettségű hírhedt Péter Gábor irányította. Talán így már érthető, hogy miként jutott el odáig Magyarország, hogy 1947-ben „bruttó”, 1949-ben „nettó” szocialista diktatúra tombolt az országban.
Az 1947. augusztus 31-ei- kékcédulás- választásokon- az erős kommunista ellenszéllel dacolva- a DNP meglehetősen szépen szerepelt: több mint 800 ezer szavazatot begyűjtve, 14,60 %-ot értek el. Az induló pártok közül, a Barankovics István vezette Demokratikus Néppárt a negyedik helyen végzett, a Nemzetgyűlésbe 60 képviselőt delegálhatott a párt. Ma már nehéz arra a kérdésre megfelelő választ adni, hogy nem szerepelt-e volna jobban a DNP, ha nevükben valóban felvállalták volna hivatástudatukat: a kereszténységet. Jogos kérdés, hogy vajon Barankovicsék miért nem vállalták fel jobban a kereszténységet, és a párt nevét miért nem e képen hirdették a választóknak: Kereszténydemokrata Néppárt. Ha figyelembe vesszük, hogy Schlachta Margiték Keresztény Női Tábor néven indultak az ominózus választáson, azt mondhatnánk, Barankovics Istvánéknak is fel kellett volna vállalniuk politikai hitvallásukat. Azt azonban érdemes megjegyezni, hogy ekkora már túl sok mindent kellett a „rendszerellenes” politikusoknak: Kovács Bélát 1947. február 25-én- az NKVD-s tisztek (!)- az Országház alsóházi terméből a Gulágra hurcolták.
A DNP mandátumát hamar „elvesztette”: egyéb mondvacsinált okok miatt a párt legálisan megnyert képviselőhelyeit elvették, a Demokrata Néppártot feloszlatták. A „tetteseket” nem nehéz megtalálni, Rákosiért minden követ megmozgattak a koalíciós kormányon belül, hogy a „fasisztának” bélyegzett DNP-t végleg leradírozzák a politikai térképről. A párt képviselőit vagy letartóztatták, vagy Nyugatra menekültek. Az 1949-től tomboló „demokráciában” a „keresztény” szó a legnagyobb szitokszó lett…
A Magyar kereszténydemokraták és 1956 című kötet egy igen átfogó dokumentumkönyv- az egykori DNP tagok forradalom alatt tanúsított szerepvállalásait mértani pontossággal mutatják be a szerzők, Kiss Mária Rita- Petrás Éva- Szabó Róbert- felhasználva rengeteg korabeli levelet, közleményt, visszaemlékezést, vagy búcsúlevelet. A kötetet három nagy fejezetre osztották a szerzők és szerkesztők: I. Tanulmányok, III. Kronológia, III. Dokumentumok.
A I. Tanulmányok című fejezetben a kötet szerzőinek saját tanulmányait olvashatjuk a DNP 1956-ban tanúsított magatartásról, a tagok elleni kádári megtorlásról, illetve az ’56 után emigrációkról. Az első nagy fejezetben négy, saját tanulmányt olvashatunk a szerkesztőktől, rengeteg információt adva a DNP ’56-os szerepéről. Hiányossága a I. Tanulmányok fejezetnek, hogy a szerzők-szerkesztők tanulmányaik végén nem összesítették forrásaikat. Látható a lábjegyzeteknél, hogy a tanulmányírók rengeteg forrást használtak fel munkájuk során. A bibliográfia könnyebb átláthatósága miatt, szerencsésebb lett volna egy irodalomkalauzban is összegezni a tanulmányírás során felhasznált mindenfajta forrásokat.
A II. Kronológia megnevezésű második nagy fejezetben, Szabó Róbert 1948-tól 1964-ig időrendben bemutatja és összegzi azokat a fontos etapokat, amelyek meghatározták, mind a kereszténység, mind a DNP történelmét a kommunista diktatúra időszakában. Az időrendi bemutatás egy nagyon fontos dátummal nyit: 1948. június 16. E szégyentelen napon döntöttek úgy, hogy az 1948. évi XXXIII. törvénycikk értelmében, az egyházi iskolák állami kézbe kerülnek- így determinálva a hitoktatás halálos ítélete. Az időrendi összefoglalót azért is tartom jó ötletnek, mert könnyebben lehet áttekinteni a fontosabb történéseket, fontosabb évszámokat, amelyek egy életre megpecsételték a Demokrata Néppárt tagjainak életét.
A III. Dokumentumok fejezet teszi ki a tanulmánykötet legnagyobb részét. A szerkesztők ismert és ismeretlen dokumentumokat publikáltak az alábbi részben. A dokumentumok között találunk: DNP tagok leveleit, beadványokat, a Szabad Kossuth Rádióban bemutatott pártprogramot, nyilatkozatokat, véleményeket, visszaemlékezéseket és a Demokrata Néppárt folyóiratából, a Hazánkból publikált újságcikkeket.
A fent bemutatott nagy fejezetből két dokumentumot emelnék ki: a Demokrata Néppárt 1956-os tevékenységéről íródott állambiztonsági összefoglalót és Tihanyi Árpád, a DNP ’47-es kampányát segítő egykori győri katolikus pedagógus 1957-es búcsúlevelét. Az utóbbi esetében megrázó, hogy a koncepciós perben[2] miként köszönt el utolsó levelében feleségétől, Máriától és gyermekeitől, Árpádtól és Lászlótól a halálraítélt Tihanyi László. Tihanyi búcsúüzenetében bocsánatot kért minden addig elkövetett bűnéért, és vallotta: nem fél a haláltól, hiszen- ahogy írta-:
„Nem a földi élet az ember célja, hanem a túlvilág, az Istenhez való eljutás. Aki pedig az igazságért hal mártírhalált, az eljut Istenhez.”
Tihanyi megírta a családjának, hogy szeretett volna még élni, mert látni szerette volna gyermekeit felnőni és nem akarta, hogy halálával a felesége lelkileg összetörjön. A levél azt bizonyítja, hogy Tihanyi felkészült a halálra, írásából egy bátor, hős, valóban istenfélő embert csodálhatunk.
A tanulmánykötet keménykötésű, a kereszténydemokraták szerepét 1944-től egészen a kádári megtorlásokig mutatják be a tanulmányszerzők. Fontos témát dolgoztak fel a munka megírásakor a szerzők-szerkesztők, hiszen a Demokrata Néppárt a ’45 utáni politika egyik emblematikus pártja volt. Recenziómban szándékosan 1947-ig foglaltam össze a párt tagjainak munkásságát, így ösztönözve minden kedves Olvasót, hogy vegye a kezébe a dokumentumkötetet és olvassa, hogy első kézből tudhassa meg, milyen bátrak voltak a DNP tagjai 1956-ban úgy, hogy a kommunista terrort korábban már megtapasztalták. Példaként elég, ha Tihanyi Árpád példamutató bátorságára gondolunk. A kötet méltóképpen mutatja be a kereszténydemokraták ’56-os szerepvállalását. Mindenkinek ajánlom, főként a forradalom napján, hogy ne csak a közismert forradalmi csoportokra emlékezzünk.
A bátor kereszténydemokraták 1956-ban is a Szentírásban írva található ige szerint küzdöttek, hiszen bennük élt:
„Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?”[3]
Örök dicsőség a Hősöknek!
Borítókép: a forradalom ideje alatt megrongálódott Örökimádás templom. Fortepan/Nagy Gyula
[1] Tihanyit azzal vádolták, hogy a mosonmagyaróvári sortűz után, biztatására a forradalmárok meglincseltek három rendőrt. Végül „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés büntette” miatt ítélték halálra.
[2] Az ominózus kékcédulás választás.
[3] Róm. 8,31.