Rom Som [Roma vagyok] – Cigányklub a Kádár-korszakban

György Eszter

egyik fontos és lényeges célja a klubnak, hogy a Gyurik megtaláljanak bennünket.”

Schiffer Pál: Cséplő Gyuri (1978)

1972 novemberében a rákospalotai Kavicsos Általános Iskolában, több sikertelen próbálkozás után újra szülői értekezletet hirdettek. A szeptemberben indult kísérleti cigányosztály szülőit ugyanis mindaddig nem sikerült behívni az iskolába. A közelben felszámolt cigánytelepről frissen beköltöztetett családok nagy része analfabéta volt, soha nem járt iskolába. Choli Daróczi Józsefnek, aki később a roma értelmiség egyik vezető alakja, író, költő és politikus lett, ám ekkor még képesítés nélküli tanítóként dolgozott az iskolában, formabontó és hatásos ötlete támadt: cigányklub néven hirdette meg az eseményt és arra buzdította a felnőtteket, hogy hozzanak magukkal hangszereket is.

A „szülői” így közös zenélés, késő estig tartó mulatás formájában valósult meg, ahol Choli visszaemlékezései szerint

„még a radiátoron is cigányok lógtak”.2

A már-már filmszerű eseménynek szimbolikus jelentősége is van: egy hosszú idő óta marginalizált, a történelmi, kulturális kánonon kívül élő kisebbség megjelent egy intézményes térben, és annak eredeti funkcióját (oktatás, nevelés) átalakította, felülírta a saját kulturális eszköztárával: csörgődobokkal és kannákkal felszerelkezve cigányzenét kezdett benne játszani. A rákospalotai cigányklub 1970-es évekbeli története – a szülői értekezleten túl – tele van olyan jelentős eseményekkel, szereplőkkel és kulturális kezdeményezésekkel, amelyeknek nemcsak a magyarországi romák önszerveződésének, kulturális (és politikai) emancipációnak szempontjából van jelentősége, hanem a magyar kulturális kánon és örökség újraírásában is.

Cigánypolitika a szocializmus alatt

Magyarországon hagyományosan a romákkal foglalkozó társadalomtudományos szakirodalomban a szociológiai jellegű írások messze túlsúlyban vannak a történészi munkákhoz képest. A „ki a cigány?” és az „underclass”3 vita, a cigányság etnikai vagy társadalmi réteg szerinti kategorizálásáról szóló diskurzusok mind szociológusok (és antropológusok) között zajlottak, a történészek nem nagyon szóltak hozzá. A cigányság története nehezen kutatható, lévén nagyon kevés az írásbeli forrás, az írott emlékezet, a megszilárdult kulturális, kanonizált kulturális örökség. Mindemellett több fontos tanulmány4 és könyv5 született a romák szocializmus alatti történetéről, a cigányság és a pártállam viszonyáról, az asszimilációs politika elnyomása alatti létezésről.

a kép a Cséplő Gyuri című film forgatásakor készült.
Németfalu, 1976, a kép a Cséplő Gyuri című film forgatásakor készült. (Schiffer Pál/FORTEPAN (Jávor István felvétele)

Az államszocializmus alatti roma történelem mérföldkövének tekinthető 1961-es párthatározat kimondta, hogy bizonyos néprajzi sajátosságok ellenére a cigányság nem nemzetiségi csoport, ebből kifolyólag pedig helytelenné és betiltandóvá válik többek között a cigány nyelv fejlesztése, a cigány nyelvű iskolák léte, hiszen ezek konzerválnák a cigányság különállását. Bár csak az előkészítő szövegekben szerepelt szó szerint, magában a párthatározat szövegében nem, mégis azt mondhatjuk, hogy a cél a teljes asszimiláció volt. Sághy Erna szerint:

„A cigányság számára több évtizeden keresztül megbélyegző hatása volt annak, hogy a párthatározat nem tartalmazott egyetlen, a cigányokkal kapcsolatos pozitív meghatározást sem. Megfellebbezhetetlenül leszögezte, hogy a cigányság nem nemzetiség, de hogy tulajdonképpen mi, azt nem.”6

A párthatározat hosszú távú negatív hatása ellenére Majtényi Balázs és György szerint a hatvanas évektől a magyarországi cigánypolitika hangsúlyai megváltoztak. Az ötvenes évek „erőszakos asszimiláció politikáját” a párthatározattal kezdődően felváltotta a „támogatott asszimiláció”, amikortól kezdve a magyar állam társadalmi problémaként kezelte a kérdést és igyekezett javítani a cigányok szociális helyzetén. A „társadalmi probléma” megszüntetése tehát a romák asszimilációját hívatott jelenteni.7 Ahogy az Dupcsik Csaba monográfiájában olvasható, a szocializmus alatti cigány történelmet, illetve a cigánykutatások történetét két szakaszra lehet osztani. Az ötvenes évek civilizatorikus hozzáállása után a hatvanas évek végétől megjelentek a romákat vizsgáló kritikai megközelítések is, amelyek közül a legfontosabb a mára klasszikussá vált Kemény István- és kollégái által fémjelzett 1971-es kutatás.

Keményék eredményei azt mutatták, hogy a magyar cigányság igen rossz életkörülmények között, gyakorlatilag minden területen leszakadva él a többségi társadalomtól, kétharmad részük pedig elkülönült telepen lakik.8 A szocializmus alatti kényszerasszimiláció társadalomra gyakorolt hatását a kutatók különféle módon értékelik: míg Binder Mátyás szerint legalább egy alacsony fokú integráció megvalósult, mely jobb életkörülményeket és egy új roma elit létrejöttének lehetőségét biztosította,9 addig Szalai Júlia szociológus megfogalmazásában a cigánypolitikából szociálpolitika lett, a romáknak vagy „igazi magyarokká” kellett válniuk vagy bele kellett törődniük abba, hogy a rendszer kereti között cigánynak lenni azonos a szegénység kiszolgáltatottságával.

10 Hogy mit jelenthetett ez a sikertelen, erőszakolt asszimiláció, érdemes idézni az angol származású, ám a nyolcvanas évektől Magyarországon élő és kutató antropológus, Michael Stewart asszimilációs modelljét. A (cigány) + (szocialista bérmunka + lakás) = (magyar dolgozó) + (cigány folklór)11 iróniától sem mentes képlete jelzi az elvárt beilleszkedést és a kissé paradox módon mégis megtartott saját kulturális értéket. Eközben a szerző klasszikus antropológiai munkájában, a Daltestvérekben épp azt mutatta be, hogy a „harangosi” oláh cigány közösség hogyan tartja fent “hétköznap bérmunkás, vasárnap cigány” életében hagyományait, kulturális szokásait, vagyis – az asszimiláció ellenére – saját identitását. Stewart a korszakban egyedülálló kutatása tehát egy párhuzamos közösségi lét fennmaradását mutatja be, ahol annak ellenére, hogy nincsenek nemzetiségként tekintve, „a cigányok nemhogy a kiszorulás útján lennének, hanem inkább ugyanolyan eltökéltséggel reprodukálódnak a magyar gazdasági-társadalmi viszonyok közepette, mint korábban bármikor.”12

A 70-es évek elejére tehát – bár Kemény maga a hivatalos nyilvánosságból kiszorult – a kutatásának eredményei, legalábbis az értelmiség körében ismertek voltak. Ahogy Dupcsik Csaba megjegyzi, a kutatásban résztvevő szociológus, Havas Gábor szerint a tét éppen a cigány értelmiség kulturális mozgalmának legitimálása is volt.13 És bár a hivatalos cigánypolitika a nyolcvanas évekig nem változott, a nemzetiségi, etnikai önszerveződés tiltása lassan enyhülni kezdett, legalábbis lokális szinten és elsősorban olyan kulturális formákban (zene, tánc), amelyeket a politika is – legalábbis egy határig – elfogadott. Az etnikai mobilizáció politikai megnyilvánulása helyett tehát a kulturális aspektusok kerültek előtérbe. Ezt pedig csak erősítette a Kovai Cecília által is kiemelt tény, hogy a hetvenes években erőre kapó cigánykutatások kulturális aspektusa iránt érdeklődő kutatói (a nyelvész Réger Zita, a zenekutató Kovalcsik Katalin, vagy a már említett Michael Stewart) az oláhcigányság körében találták meg érdeklődésük tárgyát, a cigány kultúrát vagy identitást.14 A kisebbség kultúrájának közös örökséggé válásához tehát megnyíltak bizonyos keskeny csatornák, a cigány kultúra a tiltott, tűrt és támogatott hármasság bonyolult, gyakran ellentmondásokkal teli rendszerében jutott nyilvánossághoz.

Cigány férfi gyerekeivel 1969-ben (Urbán Tamás/FORTEPAN)

Ifjúsági mozgalmak és a cigányklubok

A kisebbségi kultúra kanonizálódásának, illetve ezzel párhuzamosan a roma emancipációs mozgalomnak a hetvenes évek elejétől Rákospalota, s főként a Kozák téri klub volt a bölcsője. A helyszín talán véletlenszerű, ám a „klub a város szélén” mindenesetre jól szimbolizálja a periférikus pozíciót, rímelve a roma közösség (és főleg értelmiség) periférikus társadalmi szerepére. Bár a művelődési házak, klubok az államszocializmus alatt fontos szerepet töltöttek be, és sok társadalmi párbeszéd, vita és különböző felmérés övezte létüket, a rendszerváltás után, ahogy K. Horváth Zsolt megállapítja, háttérbe szorultak. Andreas Fogarasi 2007-es, Velencei Biennálé-nyertes művészeti projektjén kívül nem vizsgálták az államszocialista kultúrában, illetőleg a mában betöltött szerepüket, sem művészetszociológiai, sem társadalomtörténeti értelemben.15

 1972 után országszerte működésbe léptek olyan csoportok, helyszínek, ahol a magyar népzene és néptánc mellett egyaránt helyet kapott a cigány folklór. A művelődési házak, ifjúsági klubok (illetve kezdetben a munkásszállók) mint az 1976-os, közművelődési törvény értelmében a „közművelődés alapintézményei” – amelyek célja „a kultúra demokratizálása, a közösségi gondolkodás és életmód általánossá tétele”16 volt – elkezdtek teret adni egy kisebbség kulturális megnyilvánulásának. Egy olyan marginalizált, addig a nyilvános térben megjelenni nem igazán tudó kultúrának, amelynek művelői egyébként nem is identifikálhatták volna magukat etnikai alapon. Kulturális és etnikai identitásuk tehát egy paradox helyzetben, egyszerre tiltva és tulajdonképpen támogatva formálódhatott először. Az ifjúsági klubokban, művelődési házakban cigányklubok nyíltak, melyeket Molnár Emília szociológus egy tanulmányában így jellemzett:

„A cigányklub-mozgalom a kor politikai viszonyai közepette alulról jött kezdeményezésnek számított. Igaz, a klubok működésükben többnyire követték a rendszer logikáját, és elsősorban a „beilleszkedés” elősegítésén fáradoztak. Mivel azonban tevékenységük a cigányok különállásán vagy különbözésén alapult (hiszen ezt akarták felszámolni), a különbözőség mibenléte megkerülhetetlen kérdéssé vált, ami elősegítette, hogy az immár a közművelődésbe bevont romák romaságukkal foglalkozzanak. A klubok egy része az évek során egyrészt egyre inkább a másság megélésének, illetve nyilvános megjelenítésének fórumává vált, másrészt alapvető érdekérvényesítési technikák elsajátításának terepéül szolgált.”17

A cigányklubok programjainak, előirányzott céljainak tulajdonképpen folyamatosan kettős irányt kellett képviselniük: egyfelől eleget kellett tenniük a rendszer elvárásainak, másrészt, amennyire ez tűrt és lehetséges volt, céljuk lett a kulturális önmegismerés, a saját kulturális identitás feltérképezése is. A hivatalos, vagyis a népnevelő, közművelődést elősegítő célok megfogalmazása mellett a cigányklubok egyre inkább nyíltan felvállalhatták a saját kultúra gyakorlását. Ahogy egy 1980-as beszámolóban olvashatjuk:

„A fővárosi cigányklubok elősegítik a közéletiség tanulását, nevelő tevékenységük elősegíti az önismeret, önbecsülés, a tudás, a környezet normáinak tiszteletét. A klubokban keresik és gyakorolják a cigány kultúra értékeit, melynek jó propaganda hatása van, emellett kulturált szabadidő töltési szokásokat alakít ki.”18

Míg ebben a szövegrészletben még csak az „önismeret, önbecsülés” és „a cigány kultúra értékei” kifejezések utalnak az emancipációs jellegre, az egy évvel későbbi pártiratban már explicit célmeghatározást találhatunk: „Nem elválasztva az első céltól, de más szempontból fontosnak tartva szervezik azokat a foglalkozásokat, ahol a cigány származással való szembenézés, annak kulturális értékeinek tudatosítása a cél.”19

a kép a Cséplő Gyuri című film forgatásakor készült.
A Cséplő Gyuri című film forgatásán készített felvétel (Schiffer Pál/FORTEPAN (Jávor István felvétele)

A cigányklubok tehát, elsősorban kulturális programjaik révén, fokozatosan és implicit módon, már nem csak az autentikus zenét és táncot tették ismertté. Áttételesen, vagyis a párthatározat irányvonalaival teljes ellentmondásban, a cigány származású zenészek, írók, művészek megbecsült pozíciójukkal példázták, hogy a cigányságot fel lehet vállalni, a származás, a csoporttal való azonosulás nem feltétlenül elfojtandó, de büszkeségre okot adó is lehet. Egy olyan korszakban, amikor az ifjúsági kultúra és a közművelődés kérdései egyébként is fokozott figyelmet kaptak, és amelynek egyik kulturális szimbóluma épp a kisebbségi magyar tudatot és nemzetiségi érzést is exponáló táncházmozgalom volt, kevésbé látványosan és erőteljesen, de a cigány kulturális identitás is elkezdhette megszervezni és felépíteni magát.

A Kozák tér története

A Kozák tér a rákospalotai Damjanich és Bercsényi Miklós utca között fekszik. Rákospalota a hetvenes években falusias környéknek számított, földszintes, kertes házakkal. A többnyire rossz minőségű, alacsony státusú családi házas környéken – hasonlóan a szomszédos peremkerületekhez (Pestújhely, Pesterzsébet, Zugló) – jórészt a gazdaság magánszférájában megélhetést kereső, viszonylag jómódú cigányok laktak, többnyire leromlott és túlzsúfolt épületekben. A falusiasság nem csak az épített környezet, hanem a szomszédsági viszonyok, az ismerősség szempontjából is lényeges volt; az itt élő romák közül (több, kiterjedt családdal) sokan ismerték egymást, a hétköznapok és az ünnepek is nagyrészt közösen teltek. A családi házakban élő kereskedők mellett a Kozák tér vonzáskörébe tartozott az Aporháza úti cigánytelep is. A Kemény-kutatásból tudható, hogy a szocialista cigánytelepek izoláltan, legtöbbször engedély nélkül épültek, és végeredményben a teljes szegregációt jelentették: a legalacsonyabb státusú cigányok laktak itt, gyakorlatilag a társadalmon kívül. A karhatalom az ötvenes évektől kezdve kényszermosdatással és más, erőszakos beavatkozásokkal sújtotta a cigánytelepeket, majd az 1961-es párthatározatban kimondta, hogy azokat (az országban nagyjából 2100-at) fel kell számolni.20 Így bő tíz évvel később, az M3-as bevezető szakaszának megépítésekor, a rákospalotai telepet is felszámolták, lakosait szétszórták a kerületben. A cigánytelepek felszámolása felemás eredménnyel járt: egyfelől az 1980-as évek elejére országszerte megszüntették a legembertelenebb lakhatási körülményeket, másfelől azonban, Valuch Tibort idézve, „az erőszakos asszimilációt és nem a természetes integrációt szorgalmazó intézkedés sok helyen visszájára fordult, cigány és nem cigány népesség térbeli elkülönülése csak nőtt”.21 Ezt a kontraproduktív eredményt Kemény Istvánék kutatása is igazolta, több olyan esetet ismertetve, amikor a hatósági átköltöztetés egy újabb telepet hozott létre. Keményék azt is kimutatták, hogy a telepfelszámolás sokszor deklasszálódással, a család és a közösségi élet felbomlásával is járt.22 Ebben a társadalomtörténeti kontextusban talán még nagyobb jelentősége van a Rom Som klubnak, amely egy, szétzilált, heterogén környezetben teremtett közösséget és nyújtotta a kulturális azonosulás lehetőségét.

A cigányklub története azonban nem a Kozák téren, hanem pár száz méterrel arrébb, a ma már Újpalotához tartozó Kavicsos közi Általános Iskolában vette kezdetét. Ide került Choli Daróczi József 1972 júniusában, képesítés nélküli tanítónak.

A zene fontos identitásképző (Urbán Tamás/FORTEPAN)

Öntudatra ébredés a Rom Som klubban

Az autentikus cigányzene felfedezése és ezzel együtt az egyenjogúságért küzdő emancipációs mozgalom egyik lényeges katalizátora a Monszun együttes volt, amelyben többek között a később CIKOBI-titkár23 Bársony János zenélt. Az 1967-ben alakult pol-beat együttes kezdetben a saját dalok mellett a nyugati, 1968-as hatást hordozó zenéket (Pete Seeger, Joan Baez, Quilapayun, S.Kiberovici) játszott, majd fokozatosan áttértek a magyar proletárok „gyári” zenéjére. 1968 és 1976 között folyamatosan járták a munkásszállókat, hogy ott közvetlenül ismerkedjenek a munkások zenéivel. Így bukkantak rá az addig ismeretlen, a nyilvánosságban semmilyen teret nem kapó cigányzenére. Ahogy Bársony János egy interjúban visszaemlékezik a „felfedezésre”:

„Csomó érdekes zenét találtunk, na, ez volt a roma folklór. Jártunk rendezvényekre, leadtuk a műsort, énekeltünk, verset mondtunk, és utána azt mondtuk, hogy idáig mi zenéltünk, most jöjjenek ők. És pillanatok alatt volt táncház közösség és táncolás. És aztán azoknak, akiket tehetségesnek láttuk, mondtuk, hogy jöjjenek velünk próbálni. Aztán felvettük velük a zenéjüket, alaposabban, repertoár-kutatással, és akit érdekesnek tartottunk, hívtuk, hogy jöjjön velünk zenélni. Így volt, amikor a Monszun negyven tagú volt, volt, hogy harminc.”24

A Bársonyék által elindított folklórmozgalom, az autentikus (lovári) cigányzene felfedezése a szereplők személye által és a közös térben összefonódott a Kozák téri cigányklub történetével. Bársony és felesége, Daróczi Ágnes (aki az 1972-es Ki mit tud?-on versmondóként nyert), csakúgy, mint a többi, 1970-es évekbeli roma értelmiségi és művész (Lakatos Menyhért, Bari Károly, Péli Tamás), hamar bekapcsolódtak a klub életébe. A Rom Som klub 1974 őszétől működött a KISZ segítségével áprilisban, társadalmi munkában felújított, 264 négyzetméter alapterületű épületben. A Kozák téri ifjúsági ház első vezetője egy fiatal, a klubvezetői tanfolyamot épp elvégző szociális munkás, Szabó András lett. Szabó visszaemlékezésében úgy fogalmazott, hogy a klub átadását több feltételhez kötötték, többek között a Csokonaiban egyre több gondot okozó Rom Som klub átvételéhez.25 A Kozák téren tehát, 1974 szeptemberétől a klub nyitva tartásának hat napján (csütörtökön zárva volt) hétféle program kínálkozott: Rom Som cigányklub, Filmklub, Ifivezetők klubja, Motoros klub, Műsoros Klubnap, Parányi Klub és Disc-Jockey.26 Míg kezdetben a Rom Som klub összejövetelei elsősorban a közös zenélést, a zenekar és táncegyüttes próbáit jelentették, idővel a folklór mellett helyet kaptak más programok is, vetélkedők, kulturális és egészségügyi témájú előadások, illetve filmvetítések is.

A klubnak hivatalosan harmincnégy tagja volt, de az egyes eseményeket természetesen többen látogatták. Ahogy azt Szabó a vele készült interjúban megfogalmazta, a szociális szakma épp akkor volt születőben, az ifjúsági klub így inkább a kulturális területhez tartozott, annak is a margóján helyezkedett el: „Marginalizált világ volt, amihez senkinek nem volt igazán elfogadható szakmai módszere. Az volt az elvárás, hogy legyen nyitva, meg nyilván feleljek meg a sosem megfogalmazott szakmai elvárásoknak.”27 Ami először intuitív szervező elv volt, az Szabónál végeredményben szakmai koncepcióvá vált: a Kozák téri klub azoké lett, akik a legtöbbet használták. Ezek pedig zömmel 14-19 éves cigány és nem cigány, a nyolc általánost is alig elvégző, sokszor analfabéta fiatalok voltak, akiknek sorsát a „környék és a felnőtt társadalom együttes elutasítása pecsételte meg.”28

Szabó vezetése alatt (1974 és 1976 között) több kísérletező, részben az ellenkultúrához is kapcsolható művészeti program zajlott a klubban. Rendszeres és népszerű volt különböző zenei műfajok bemutatása (jazz és afrozene), a Malgot István-féle Orfeo együttes bábelőadásai, illetve a Szirtes András vezetésével tartott filmklubok. Mindazonáltal a fő tevékenység a zenekar működtetése volt, a Kozák tériek ismertsége is ennek, elsősorban az 1976-os Ki Mit tud? műsorban való szereplésnek volt köszönhető. Mary N. Taylor Vitányit idézve megjegyzi, hogy az 1962-től létező tévés műsor jelentősége és népszerűsége abban rejlett, hogy a közönség szavazhatott és így – legalább itt – megadatott a szimbolikus lehetőség, hogy a kulturális élet irányításába beleszólása lehessen az embereknek.29 A Rom Som együttes kerületi Ki mit tud?-on való részvételéről Diósi Pál szociológus is írt, Csoportviszonyok és értékválasztások a Kozák-téri ifjúsági klubban című könyvében, mely egy, a Fővárosi Művelődési Ház megbízásából végzett 1976-os kutatás összefoglalója.30 Diósi szerint épp a kutatása kezdetekor zajló, versenyre való felkészülés adta az apropóját annak, hogy a „korábban (idősebbek) magyar nótázó, kocsmai muzsikálásra szerveződött együttes” tagjait lecseréljék, és a generációs váltás révén teret biztosítsanak az autentikus cigányzenének. Diósi szerint tehát az idősebbek „eltávolítása a cigány népzene diadalának jegyében történt, szabad és nyugodt terepet biztosított a klubvezető által patronált zenekar számára.”31 A zenei stílus-, vagy műfajváltás többször is előkerül a könyvben, Diósi a cigányklub vezetőjével készített interjújából azt emeli ki, hogy amikor az együttes egyes (idősebb) tagjai magyar nótát akarnának a cigány helyett játszani, akkor az új tagok „csak úgy nézünk rájuk, mert nálunk már kialakult, hogy cigány népzenét akarunk játszani.”32 Az új generáció új zenei stílusának kérdése Szabónál is felmerül. Ő úgy fogalmaz, hogy (az afrotáncház, és más közös zenélések hatására) „tisztult a zenéjük és új számokat is létrehoztak, amelyek hűen közvetítették apáik feledésbe merült, később eltorzított kultúráját.”33 A megállapítás azért is érdekes, mert azt sugallja, hogy két, teljesen különböző és egymás számára ismeretlen kisebbségi kultúra ösztönzőleg hathat egymásra. Vagyis az afrozene és afrotánc (amelynek jelentése az 1970-es évek Magyarországán önmagában is izgalmas kérdés) és a nyilvános térbe kikerülő cigányzene – mely minőségileg mást nyújt, mint az addig hallható, többségi társadalom által kanonizált és „magyarosított”, muzsikus cigányok által előadott zene – inspirálják egymást, a közös zenélésből pedig egy újfajta kulturális reprezentáció születhet. Ez pedig egy-két évtizeddel később, mint erre a bevezetőben is utaltam, a cigány kisebbségi örökség egyik legfontosabb eleme lesz.

Choli Daróczi József (j) 1991-ben Szentandrássy Istvánnal

A zenekarra visszatérve úgy tűnik tehát, hogy a generációs váltás a Rom Som klub első éveiben végbement és az autentikusságával újszerűnek ható együttes – legalábbis mikrokörnyezetében – sikeres, elfogadott lett. Mégis, az előítéletekkel való együttélés a zenekar tagjai számára is mindennapos tapasztalat volt. A Ki mit tud?-ban való szereplés kapcsán Diósi egy végeredményben botrányba fulladó történetet mutat be, ahol a szereplők, miután kiestek, részegen verekedtek. A történethez azonban azt is hozzáfűzi, hogy a résztvevők között „sokban ott bujkált – vagy éppen nagyon is nyíltan a felszínen volt! – a nemzetiségi-faji megaláztatástól való félelem vagy a korábbi ilyen tapasztalat.” Könyvében az együttes egyik táncosától idéz: „egy kis dobogón táncoltam, nem a színpadon. Azt a dobogót biztos azért tették oda, hogy megnézzék, hogy tényleg tud-e táncolni a cigány, ha billeg a deszka. Tudod, kitolásnak csinálták.”34

A Rom Som zenekar működése tehát hasonló mintázatokat mutat, mint az iskolai cigányosztály belső és külső megítélése. Egyszerre van jelen az új lehetőségek felé való nyitás, illetve az ezekkel kapcsolatban érzett büszkeség és az (el)ismertség megélése, másfelől pedig a sztereotípiákkal való egyéni küzdelmek, a többségi társadalom és kisebbségi csoport közötti fel-felbukkanó feszültség.

A Rom Som újság

A zenekar működése mellett a cigányklub legfontosabb kulturális produktuma a Rom Som újság volt, melyben Magyarországon először jelentek meg fele-fele arányban cigány és magyar szövegek. Az újság 1975-ben jelent meg először, Choli Daróczi József és néhány, lováriul tanuló nyelvész egyetemista szerkesztésében. Csakúgy, mint az osztály, a klub és a zenekar kapcsán, itt is megfigyelhetjük azt a dichotómiát, ami a tiltás és tűrés közötti kényes egyensúlyozásban, a kulturális emancipáció lehetőségének felvillantásával, majd visszaszorításával jellemezhető. A Rom Som újság „műsorfüzet” formájában jelent meg, amely hivatalos célja szerint beszámol a klub havi közművelődési eseményeiről. Valójában azonban sokkal többről volt szó: itt jelentek meg először cigány nyelven a 20. századi cigány irodalom legnagyobb szerzőinek – Bari Károlynak, Lakatos Menyhértnek, Szécsi Magdolnának, Rostás Farkas Györgynek, Balogh Attilának – versei, prózái, valamint cigány fordításban a Kommunista Kiáltvány és a Biblia egyes részei.

A Rom Som klub havi programjai és felhívásai mellett a cigányság hazai és nemzetközi helyzetével kapcsolatos szövegek is megjelentek, plasztikusan jelezve az állampárt ideológiai elvárásai és a valódi, a cigányság emancipációja körül zajló események közti feszültséget. Egyfelől érezhetjük a kényszert, hogy az újság céljai megfeleljenek az államszocializmus elvárásainak, még akkor is, ha ez logikailag lehetetlenség lenne, hiszen az 1961-es párthatározat értelmében egy hasonló lap nem is létezne. Mindjárt az újság első számának bevezető szövege jelzi az önellentmondást, ahogy a párthatározat asszimilációs szándékait már-már progresszív, integratív célúnak jelöli.

„Az MSZMP elvi jelentőségű 1961-es határozata s a cigányság helyzetével foglalkozó, azóta megjelent állásfoglalások egyaránt hangsúlyozzák kulturális fejlődésünk jelentőségét, fontosságát. A ROM SOM klub fő feladata az volt, s az is marad, hogy ennek a – nemcsak népcsoportunk, hanem egész hazánk szocializmust építő társadalma szempontjából – nagy fontosságú feladatnak a megoldásából tevékenyen kivegye a részét.”35

Bár az első hónapokban úgy tűnt, a hatalom szorgalmazza az újság létét, a hivatalos vélemény hamarosan kritikusabbá vált, számon kérve az írásokon, hogy „a legtöbb cikk a régi elnyomott helyzetről és a nyomorról szól. Sok írás beletörődést és sorsszerűséget sugall.”36

A Rom Som újság 1975. I. évf. 4. száma FSZEK Budapest Gyűjtemény (A szerző felvétele)

Betiltás, „újbaloldali cigány nacionalisták”

A Rom Som lapot 1978-ban betiltották. A betiltásban szerepe lehetett az éppen abban az évben megjelenő szamizdatnak, a Korniss Mihály által indított Naplónak is. Ahogy a későbbi rendszerváltó, ellenzéki értelmiség a szamizdatokban kezdett vitázni szerepéről, lehetséges politikai jövőjéről, úgy vált gyanússá és betiltandóvá a cigány nemzetiségi újság, magában hordozva az ellenkultúra lehetőségét. Így 1978-ban Farkasinszky Lajos, a fővárosi tanács elnökhelyettese arra kérte Choli Daróczi Józsefet és (az 1977-től CIKOBI titkár) Bársony Jánost, hogy írjanak beszámolót a Kozák téri klub működéséről. Bársony visszaemlékezése szerint a hivatalos válasz a beszámolóra, illetve az abból következő betiltásra az volt, hogy „a Rom Som újság nem az, mint ami rá van írva, vagyis nem műsorújság”, ezért azonnal beszüntetendő. Choli Daróczi egy visszaemlékezésben pedig érzékletesen fogalmazza a párt paranoid félelmét a roma önszerveződés bármilyen, az ő szemükben már túlzott befolyással bíró formájától:

Mindig attól féltek ezek a nagyon szép emberek, a legkülönbözőbb szinten és fokon, hogy miért mondjuk mi azt, hogy cigány értelmiség? Kiket értünk ez alatt? Azt hitték, hogy valóban valami nagy tömeg van mögöttünk, és valami nagy szervezkedés. Mindig konspirációt sejtettek, miközben tényleg csak öten voltunk.”37

Hiába hozták tehát létre az 1970-es évek elején a Cigány Koordinációs Bizottságokat, hiába neveztek ki az egyes kerületi bizottságokba roma származású cigánygondozókat, hoztak létre cigányklubokat, hiába tűnhetett tehát úgy, hogy az 1961-es párthatározathoz képest enyhülés és nyitás történik a nemzetiségi alapon történő politizálás és kulturális emancipáció irányába, a pártállam valójában megrettent Darócziék törekvéseitől. Az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottsága 1974 júniusában kiadott egy állásfoglalást, amelyet azonban az újságok nem publikáltak, csak a pártbizottságokhoz juttatták el. Így fordulhatott elő, hogy Bársonyék sem hallottak arról, hogy a cigány emancipációs kulturális mozgalmat a párt „újbaloldali cigány nacionalizmusnak bélyegezte”38 és kimondta, hogy

„nem támogathatók egyes cigány értelmiségieknek és ciganológusoknak azok a törekvései, hogy létesüljön cigányszövetség, cigányhetilap induljon, Budapesten cigányszínház jöjjön létre.”39

A tiltás azonban nem volt már olyan erőteljes, mint tizenhárom évvel korábban; a lap ugyan megszűnt, de a cigányklub – Choli a történtek miatti távozása után – továbbra is működött, új vezetőkkel. Ahogy Bársony fogalmaz a vele készült interjúban:

„1974-ben megszületett a párthatározat, hogy újbaloldali, elhajló cigány nacionalista csoportosulás ütötte fel a fejét. […] De az is benne volt, hogy ugyanakkor támaszkodni kell a cigány értelmiség haladó kezdeményezéseire. Tehát nem volt teljesen következetes. Nem lehetett ’74-ben már nyelvbetiltósat játszani, meg a cigányokról, mint felszámolandó csoportról beszélni. Akkor már beszéltek a magyarokról Erdélyben, kezdtek átjárkálni a táncház mozgalom keretében, tehát a dolog kezdett zavarossá válni.”40

Az 1974-es párthatározat a cigányklubok megítélésében is ambivalens; egyfelől dicséri őket, amennyiben úgy látja, hogy a klubok (népművelési, népegészségügyi) programjaikkal az asszimilációt segítik, másfelől kritizálja azokat, mert nemkívánatos elkülönüléshez vezetnek.41 A cigányklubok ekénti megosztása, tehát a „jó” (=asszimilatorikus) és „rossz” (=progresszív, emancipatorikus) intézmények közötti feszültség plasztikusan rajzolódik ki egy esetből, melyet Molnár Emília is feldolgozott, valamint a Daróczi Ágnessel és Bársony Jánossal készült interjúban is előkerült.

1976-ban a békési cigányklub meghívta a Kozák térieket, hogy a két klub bemutatkozzon egymásnak. A találkozón kiütköztek a Dankó Pista és a Rom Som klub ideológiai (és ennek következtében programbeli) különbségei: a régi, beilleszkedést hangsúlyozó és az etnikai identitást nyilvános térbe helyező új hozzáállás. A két intézmény által bemutatott program is ennek megfelelően tért el, a békési cigányok magyar motívumokkal készített hímzéseikből rendeztek kiállítást, Darócziék pedig az autentikus cigányzenét játszottak és cigány költők verseit szavalták.42 Amint a két, ellentétes irányvonal ütközött, a találkozó botrányba fulladt. Míg a békésiek szemében a pestiek „cigány nacionalizmusa” túlzó és „magyar-ellenes”, addig Darócziék számára az esemény a paternalista asszimilációs politika kicsúcsosodása, ahol a cigányokat megalázó módon oktatják a helyes étkezés, tisztálkodás szabályaira. Ahogy Daróczi és Bársony fogalmaz:

„Csak arra szolgált ott ez a klub, hogy a felnőtt embereket civilizálják, fogmosásra szoktassák, egészségnevelés címén. Na ide meghívták a Kozák teret, mint ami a másik klub. Lementünk, Choli, Péli Tamás, mi. Ott volt a békési kulturháznak egy színházterme. Ott felrakták a színpadra a cigányklub tagjait, alul mi a közönségként a népművelők népes serege és mi és elkezdték a fogmosás tanításos ügyet, kérdéseket tettek fel, meg mazsolát és csokit kellett késsel-villával enni. Szóval ahogy Móricka elképzeli a nagy fehér embert. Hát mi bedühödtünk és válaszul énekeltünk, verset mondtunk, majd végül felálltunk és elénekeltük a cigány himnuszt. És felállítottuk őket, merthogy az a mi himnuszunk.”43 

A botrányos konferenciát két évvel később újabb országos találkozó követte Békéscsabán, ahol a „radikálisok” újra kifejtették nézeteiket, amelyeket egyre kevésbé lehetett lefojtani, semmisnek tekinteni. A nyolcvanas évek eleje fordulatot hozott a cigánypolitika és az etnikai- kulturális mobilizáció identitás-épülés szempontjából. Miután a hatalom belátni kényszerült, hogy az asszimilációs politika csődöt mondott, stratégiát váltottak, és igyekeztek a romákkal valamiféle közmegegyezésre jutni. A cigányügy irányítását 1984-től a Hazafias Népfront vette át, és a Havas Gáborék által „kegyes rendként”44 aposztrofált új irányelvek azt jelentették, hogy a cigány érdekképviselet – a teljes autonómia továbbra is fennálló tiltása ellenére – egyre nagyobb teret kaphatott. Ami a kulturális önreprezentációt illeti, a nyolcvanas évekre ezen a területen is megváltoztak a hangsúlyok, és egyre népszerűbbek lettek – vidéken és Budapesten is – az oláhcigány népzenét játszó zenekarok, mint az Ando Drom, a Nagyecsedi Fekete Szemek vagy a Kalyi Jag.45


Jegyzetek

1 A tanulmány teljes terjedelmében a következő kiadványban jelent meg: György Eszter: A kisebbségi kulturális örökség létrehozásának kísérlete: A Rom Som cigányklub története (1972-1980). In: Ignácz Ádám (szerk.): populáris zene és az államhatalom. Tizenöt tanulmány. Rózsavölgyi és Társa, Budapest, 2017. 209-237.

2 Buza Péter: „A Csokonai”. In: Slézia Gabriella (szerk.): A közművelődés házai Budapesten 3. Budapest: Változó viszonyok, 2005, 129.

3 Például Dr. Ladányi János–Szelényi Iván: „Van-e értelme az underclass kategória használatának?”. Beszélő (2001)/11, 94-98.; Michael S. Stewart: „Depriváció, romák és ’underclass’”. Beszélő (2001)/7–8, 82-94.

4 Mások mellett Bekő Márta: „A cigányság megítélése a Kádár-korszakban”. In: Strausz Péter – Zachar Péter Krisztián (szerk.): A történelem határán. Irodalom-, nemzetiség- és politikatörténeti tanulmányok. Budapest: Heraldika Kiadó, 2014, 210-223; Majtényi György: „Diskurzusok és cigánypolitikák. Romák az államszocializmusban”. Kisebbségkutatás (2008)/3, 456-474.; Hajnáczky Tamás: „A pártállam cigánypolitikája”. Esély (2015)/5, 54-92; Sághy Erna: „Cigánypolitika Magyarországon az 1950–1960-as években”. Múltunk (2008)/1, 273–308.

5Majtényi Balázs–Majtényi György: Cigánykérdés Magyarországon, Libri Kiadó, Budapest, 2012; Dupcsik Csaba: A magyarországi cigányság története. Történelem a cigánykutatások tükrében, 1890–2008. Budapest: Osiris Kiadó, 2009.

6 Sághy, Cigánypolitika, 306.

7 Majtényi Balázs–Majtényi György: „Romakérdés és állami politikák”. In: Neményi Mária–Szalai Júlia (szerk.): Kisebbségek kisebbsége, Budapest: UMK, 2005, 409–429.

8 Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében, Budapest: Osiris, 2004, 86.

9 Binder Mátyás: „Roma etnikai mobilizáció Kelet-Európában”. Le Monde Diplomatique 2016. szeptember, http://www.magyardiplo.hu/mitiokitthon/643-roma-etnikai-mobilizacio-kelet-europaban , (utolsó letöltés: 2016. 11. 30.).

10 Szalai Júlia: „Az elismerés politikája és a ’cigánykérdés’”. In: Horváth Ágota–Landau Edit–Szalai Júlia (szerk.): Cigánynak születni. Budapest: Új Mandátum, 2000, 535-536.

11 Michael Sinclair Stewart: Daltestvérek, Az oláhcigány identitás és közösség továbbélése a szocialista Magyarországon. Budapest: T-Twins Kiadó, MTA Szociológiai Intézet, Max Weber Alapítvány, 1993,71.

12 Uott, 253.

13 Dupcsik, A magyarországi cigányság, 184.

14 Kovai Cecília: „Cigányság a zenében”. Szuverén 2013.08.22. http://szuveren.hu/tarsadalom/ciganysag-a-zeneben. (utolsó letöltés: 2016. 11 30.).

15 K. Horváth Zsolt: „A gyűlölet múzeuma, Spions”. Korall (2010)/39, 19.

16 K. Horváth, A gyűlölet múzeuma, 122.

17 Molnár Emília: „A beilleszkedéstől az önkormányzatiságig. A roma önszerveződés intézményesülésének története Békésen”. In: Neményi–Szalay, Kisebbségek kisebbsége, 460.

18 Tájékoztató a fővárosi cigánylakosság viszonyairól, Kozák István et-nő, a KO Bi titkára részére. 1980.12.09. BFL (Budapest Főváros Levéltára) XXIII.102.e. 2.

19 Jelentés a Budapesti Fővárosi Tanács -Végrehajtó Bizottságának a cigány lakosság életkörülményeinek javítására tett intézkedésekről, további feladatainkról, 1981.05., BFL, XXIII.102.e (1979-81), 2. doboz

20 Hajnáczky Tamás: „Karhatalommal a cigánytelepekért”., Múltunk (2013)/1, 237–272.

21 Valuch, Magyarország társadalomtörténete, 86.

22 Dupcsik, A cigányság története, 204.

23 A CIKOBI-k, a Cigányügyi Koordinációs Bizottságok 1970-től a Minisztertanács Tanácsszervek Osztálya mellett felállított Tárcaközi Koordinációs Bizottság megyei, illetve Budapesten kerületi szerveiként működtek. Bársony János a Fővárosi Cigányügyi Koordinációs Bizottság főtitkára volt.

24 Szirmai Norbert interjúja Bársony Jánossal. Az interjút Neményi Mária és Kóczé Angéla bocsátotta a rendelkezésemre.

25Szabó András: „Amire még emlékszem. Tapasztalataim a Kozák térről”. Stúdió. A Klubvezetői tevékenységről (1982)/2, 2.

26 Uott, 7.

27 Interjú Szabó Andrással, 2016. október 27.

28 Szabó, Amire még emlékszem, 2.

29 Taylor, The Politics of Culture, 119.

30 Diósi Pál: Csoportviszonyok és értékválasztások a Kozák-téri ifjúsági klubban. Klubvezetők Kiskönyvtára 22. Budapest: Népművelési Propaganda Iroda Kozák tér, 1981.

31 Uott, 17.

32 Uott, 69.

33 Szabó, Amire még emlékszem, 9.

34 Diósi, Csoportviszonyok, 82.

35 Rom Som, A Budapesti XV. ker. Tanácsa Közművelődési Intézmények Igazgatósága Cigány Klubjának havi tájékoztatója, 1. évfolyam, 1. szám, 2.

36 Emlékeztető a budapesti-fővárosi Tanács VB mellett működő – a cigánylakosság helyzetével foglalkozó koordinációs bizottság 1977.10.5-i üléséről. 1977.10.10. III. napirendi pont: a XV. kerületi ROM SOM időszaki kiadvány szerkesztőjének ismertetője az eddigi tapasztalatokról. Ismertető: Daróczi József.

37 Varga Ilona: „Gazdag falvakat adjon az Isten! A 70 éves Choli Daróczi emlékezik”. Barátság folyóirat, XVI. 3. 6070.

38 Daróczi Ágnes: „Mivé lettünk? Roma kulturális mozgalom az emancipációért”. Új Ifjúsági Szemle (2006)/2, 51-57.

39 Mezey Barna–Pomogyi László–Tauber László: A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422-1985. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1986, 261.

40 Interjú Daróczi Ágnessel és Bársony Jánossal, 2016. június 10.

41 Molnár Emília, A beilleszkedéstől, 462.

42 Uott.

43 Interjú Daróczi Ágnessel és Bársony Jánossal, 2016. június 10.

44 Blaha Márta–Havas Gábor–Révész Sándor: „Nyerő viszonyok”. In: Vajda Imre (szerk.): Periférián. Kérdések és válaszok. II. kötet. Budapest: Ariadne Alapítvány, 158-184.

45 Kovai, Cigányság a zenében.

A nyitóképen a Kozák téri Közösségi Ház Forrás: Módszertári füzetek/ különszám, A közművelődés házai Budapesten 3.

Facebook Kommentek

További írásaink