Egy korokon és időkön átívelő mítosz: Attila hun király folyóba temetésének története

Kis Iván

Ismeretterjesztő tanulmány

„Valamikor, amikor Attila meghalt, akkor a tátost kérdezték, hogy
hogyan temessék el az apjukat? Azt mondta:
– Napsugárba, holdsugárba és fekete éjszakába. Víz alá, főd
alá és senki meg ne tudja, hová teszik Attilát.
S így is történt. Az aranykoporsó lett a napsugár, az ezüstkoporsó lett a holdsugár, s vaskoporsó a fekete éjszaka.
S azt mondja:
– Víz alá, föld alá.
Akkor elmentek oda, ahol abba az időbe a Tisza kétfelé ágazott.
Egyik ágot elzárták és ott ásatták meg a Tisza fenekin a sírt. Oda
tették. Visszaeresztették a vizet, de akik eltemették, közbe azok
meg nem tudták, hogy mi vár rájuk, egy másik csapatot elállítot-
tak félre, elbújva és amikor jöttek vissza, azok mind lenyilazták
őket. S így nem tudták meg, hogy hol temették el Attilát.
Apámtú hallottam, am meg még az ő apjátú. Hát ez szájrú-
szájra maradt.”[1]

 

Az Kr. u. 5. században élt, és 453-ben meghalt híres-nevezetes hun király, Attila temetéséről szóló mesés történet régóta része a magyarországi történeti tudatnak: a 13. századból már írásban fennmaradt bizonyítékaink vannak arra nézve, hogy a magyarországi közgondolkodás az Árpád-házi királyokat Attilától származtatta, a magyar népet pedig a hunokkal azonosította. A fenti idézet egy mindössze néhány éve, a 20. és a 21. század fordulóján született mondagyűjteményből származik, Attila folyóba temetésének története azonban írott formában már jóval korábban, a 19. század közepe környékén megjelent, a szájhagyományban pedig feltehetően már sok-sok évszázada ismert volt. Mi több, szépíróink közül is többeknek a fantáziáját megragadta például Jókai Mórét, Gárdonyi Gézáét, vagy éppen Móra Ferencét. A téma a történész szakma képviselőit is hosszú ideje foglalkoztatja: az Attila temetéséről szóló monda ugyanis összekapcsolódott a hun vezér sírjának keresésével, valamint általában a hun-magyar kapcsolatok kérdésével. Írásomban ez utóbbiakkal nem foglalkozom: vizsgálódásom középpontjában Attila és a folyóba temetés története, a motívum eredete, és más népek történeti hagyományában előforduló párhuzamai állnak. Már most érdemes megemlíteni, hogy egy máig népszerű elmélet szerint a magyarországi hagyomány Attila eltemetésének történetét a 6. században alkotó gót származású, de nyugat-európai történetírótól, Jordanestől vette át. Jordanes a gót nép történetét összefoglaló Getica című művében nagyon hasonló leírást közölt, azonban nem Attilát „temette” a folyóba, hanem a 410-ben elhunyt Alarik nyugati gót uralkodót.

 

„Az övéi igen nagy szeretettel gyászolták, elterelték a Consentinus város melletti Busentus folyót medréből, ugyanis ez a folyó a városnál a hegy lábától folyik le gyógyító hullámaival, tehát medrének közepébe ássák rabszolgák válogatott csapatai a sírhelyet, és ennek a gödörnek a mélyébe temetik el Halaricust sok kinccsel, majd a vizet ismét visszavezetik eredeti medrébe, és hogy a helyet ne ismerje senki, az összes sírásót legyilkolják.”[2]

 

Egyes tudományos elméletek szerint tehát a magyarok fantáziája történelmünk valamely pontján összemosta Jordanes Alarikról szóló leírását Attila hun király eltemetésével. Írásomban külön kitérek majd a Jordanes-szöveghelyre, és az Attila-hagyománnyal való párhuzamról is véleményt fogalmazok meg.

 

Jordanes első nyomtatott kiadása 1515-ben
Jordanes első nyomtatott kiadása 1515-ben

Elsőként érdemes néhány szót ejteni a történet valóságalapjáról: lehet-e egyáltalán reálisan azt feltételezni, hogy akár a hun, akár a gót vezér halálakor elrekesztették a Tisza, vagy éppen a Busentus folyó vizét, Attilát vagy Alarikot a mederbe helyezték, majd a vizet visszaengedték eredeti helyére? A válasz talán nem meglepő: az 5. század technikai viszonyai között nem képzelhető el egy ilyenfajta folyóeltereléses elhantolás, legalábbis Alarik gótjairól és Attila hunjairól nem hihető, hogy rendelkeztek volna a művelethez szükséges felszereltséggel. Az pedig pláne nem, hogy mindezt titokban vihették volna véghez. Összehasonlításképpen: I. Valentinianus római császárnak sikerült hasonló, aki a 4. században a Neckar folyót terelte el egy erőd szomszédságából.[3] Valójában annak a kérdésnek, hogy valós, hiteles-e a folyóba temetés története, nincs is létjogosultsága, hiszen, ahogy más történeti mondák, ez is rengeteget változott, csiszolódott az évszázadok során.[4] Írásomban éppen ezért nem a folyóba temetés valóságalapjával, hanem a motívum eredetével, hagyományozódásával, valamint párhuzamaival foglalkozom. Fontos azonban leszögezni: Attila és a folyóba temetés története csakis a hun uralkodó temetéséről szóló monda más, a folyó alá helyezés történetével együtt hagyományozódó elemeivel együtt vizsgálható. Mint látni fogjuk, ilyenek például a temetés titokban tartásának, ezzel összefüggésben a jelenlévők megölésének motívumai, vagy éppen az a változat, amely szerint nem folyóba, hanem földhalom alá temetésről volt szó.

Elsőként azt a kérdést érdemes megvizsgálni, hogy mikor, hogyan jelent meg az elbeszélés Magyarországon írásos formában. Az egészen bizonyos, hogy a történelmünk első évszázadaiban, sőt az Anonymustól egészen a 19. századig született krónikás forrásokban nincs nyoma az Attila folyóba temetéséről szóló mondának. Többen úgy gondolták, hogy a legendát mai formájában a nagynevű 19. századi tudós, Ipolyi Arnold fantáziájának köszönhetjük.[5] A feltevés szerint Ipolyi az 1854-ben megjelent Magyar mythologia című művében éppen a már említett Jordanes Alarik gót király folyósírba helyezéséről szóló történetet mosta össze a nagy hun uralkodó halálával, és hozta létre ezzel a máig népszerű Attila-hagyományt.

 

„A források, tavak, folyók mentében vannak temetkezési
helyeik is (ti. az ősmagyaroknak), s talán magában a folyó medrében, mint
Attiláról egy hagyomány van tudtomra, mely szerint hasonlóan, mint Alarik
(Jornand. 29.), ő is a folyónak leeresztése után, kincsei- és fegyvereivel annak
medrébe temettetik, miután a hullámok ismét föléje eresztetnek.”[6]

 

Mint látható, Ipolyi nem nevezte meg pontosan, honnan, miféle forrásból vette Attila folyóba temetését, pusztán csak azt állította, hogy egy „hagyományból” tud erről az eseményről. Ennél fontosabb azonban, hogy mára egyértelműen kiderült: a monda Ipolyinál korábbi magyarországi írásos előzményekkel is rendelkezik.[7] Néhány évvel korábban (1848-ban) ugyanis híres költőnk, Petőfi Sándor a Lehel vezér című versében említést tett arról, hogy Attila a Tisza folyó habjai alatt nyugszik.

 

„Ugy követünk téged ország-világon át,

Míg nem látjuk magunk a Tisza folyóban,

Hol Attila alszik három koporsóban.”

 

Valószínűleg nem véletlen, hogy irodalmáraink és történészeink éppen a 19. század közepe táján kezdtek el az Attila-történet iránt lelkesedni. A legenda ugyanis népszerű lehetett az 1848/49. évi forradalmat és szabadságharcot megelőző nemzeti felbuzdulás idején, valamint a szabadságharcot követően, amikor egyébként a honvédsereg egyik huszárezredét éppen Attila hun királyról nevezték el.[8] Azt azonban semmiképpen sem gondolom, hogy a legenda konkrétan ekkor keletkezett Magyarországon. Hiszen ahogy arról más szót ejtettem, az Attilához, valamint a hunokhoz kötődő magyarországi történeti tudatnak már a 13. századtól írásos bizonyítékait ismerjük. Így ha el is fogadjuk, hogy Attila folyóba temetésének története írott formában valóban csak a 19. század közepén jelent meg, a monda a szájhagyományban bizonyára már jóval korábban ismert volt: talán éppen erre a „hagyományra” utalhatott Ipolyi Arnold műve fent említett soraival. Célszerű itt arra is rámutatni, hogy maga a folyóba, vagy folyók mentén történő temetkezés, ugyan nem Attilához kapcsolódva, de már a 19. századnál korábban is felbukkant a magyarországi írott kútfőknél. Például a 13. században alkotó Anonymus tett említést róla, hogy Árpád király sírja egy kis folyónak a forrása felett fekszik.[9] Abban semmi meglepő nincsen, hogy egy szájhagyomány útján továbbélő elbeszélés főszereplőjének helyébe más korban egy másik szereplőt helyeznek, ez része az ehhez hasonló szüzsék folyamatos csiszolódásának. Ebben a tekintetben nemcsak vissza, hanem előre is utalhatunk az időben: például az 1956-os mártír miniszterelnök Nagy Imre sírját bizonyos történetek szerint rendőrlovakkal taposták meg, hogy a sír helyét teljesen eltüntessék.[10] Vagyis a titkos, megtalálhatatlan sír motívuma itt is megjelent. De térjünk vissza most a hun uralkodóhoz és az ő folyósírba temetéséhez.

Attila király a Képes Krónikában. OSZK
Attila király a Képes Krónikában. (OSZK)

A monda magyarországi előzményeinek bemutatása után most arra a sokkal nehezebben megválaszolható kérdésre térek rá, hogy honnan vehette át a magyar hagyomány Attila folyóba temetésének történetét, más szavakkal: milyen külországi párhuzamait ismerjük a legendának. Ahogy arról már szó esett, a legelterjedtebb vélekedés szerint Jordanes Alarik-története lehetett a forrás: a gót király eltemetéséről szóló feljegyzést Magyarországon Attilára vonatkoztatták. Fontos ezen a ponton felhívni a figyelmet arra, hogy Jordanesnél nem csak Alarik, hanem Attila elhantolásának története is megtalálható, mégpedig az alábbi módon:

 

„Miután ilyen siratóénekekkel megsiratták, a sírhalma fölött egy „strava”-t, ahogy ők nevezik, ünnepeltek hatalmas tivornyával, egyik végletből a másikba esve, a halottsiratást az öröm kitöréseivel vegyítették. Ezután az éjszaka csendjében a holttestet a földbe rejtették. Először aranyból, másodszor ezüstből, harmadszor kemény vasból készített szemfedővel fedték be. Ezzel jelezték, hogy a leghatalmasabb királyhoz mindezek illenek: a vas, mivel népeket igázott le, az arany és az ezüst, mivel mindkét birodalom méltóságjelvényét megkapta. A legyilkolt ellenségtől zsákmányolt fegyvereit, mindenféle drágakőtől fénylő lószerszámokat, és különféle ragyogó méltóságjelvényeket, amelyek udvara fényét jelentették, temettek vele. És hogy az emberi kíváncsiság távol maradjon ennyi kincstől, megölték az e munkával megbízottakat — borzasztó jutalom! — és a sírásókat, úgy, mint az eltemetettet, hirtelen halál érte.”[11]

 

Jordanes leírásai Alarik és Attila temetését illetően egy ponton mindenképpen különböznek: a szerző gót uralkodót folyóba, Attilát pedig sírhalom alá temeti. Ezt leszámítva azonban nem nehéz észrevenni a két történet közötti párhuzamokat: a holttest helyét mindkét esetben olyannyira titokban akarták tartani, hogy a szemtanúkat a temetés után azonnal meggyilkolták. Mint láthattuk, a ceremónia ilyetén titkos mivolta a magyarországi Attila-történetekben is központi elem.

Legjobb tudomásom szerint a hazai tudományos kutatás néhány évtizeddel ezelőttig kizárólag Jordanes idézett szöveghelyeiből vezette le Attila folyóba temetésének Magyarországon olyannyira népszerű hagyományát, és máig hajlamos a legendát a gót történetíró művével összekapcsolni. Ez utóbbi annak ellenére így van, hogy az 1970-es évektől kezdve több tudományos munka is felhívta a figyelmet egy kulcsfontosságú tényre. Az Attilához is társított folyóba, vagy éppen földhalom alá titokban, a szemtanúk megölésével együtt történő eltemetésnek komoly Nyugat-Európában – Jordanest leszámítva – nincsenek analógiái, ellenben a Kínától a Don folyóig terjeszkedő eurázsiai füves pusztaságról származó keleti, távol-keleti, mongol, szkíta párhuzamai szép számmal akadnak. Lássunk néhány példát!

Az első történet szerint, melyet Szi-ma C’ien  (Kr.  e.  145–85. k.) kínai történetíró vetett papírra, a legendás zsarnok Első Császár maga kezdte ásatni örök nyugvóhelyét a Li-hegy egyik rejtett zugában Kr. e. 212 körül. Halála után pedig főminisztere, Li Szi járt el végakarata szerint. Több, mint hétszázezer ember ásott a hegyoldalban mindaddig, míg három forrásra nem bukkantak; ide bronzot öntöttek, alapozásul a koporsó-palotának, és „Száz folyóvölgyet, Folyamot és Folyót, hatalmas tengert” készítve, megöntözték-elárasztották. Végül a kísérőket és a mesterembereket megölték s eltemették, hogy el ne árulják a sír helyét; a dombot pedig, hogy fel ne ismerjék, beültették fűvel és fával.[12] Ennél az elbeszélésnél a forrásvíz motívuma és az árasztás is megjelenik a temetéssel egybefonódva. A helyszínt eltitkolni igyekvő temetésre más példát is említhetünk a régi Kína területéről: eszerint az egyik császár halálakor tíz koporsót készítettek, melyeket éjjel kivittek a városból, titokban eltemették azokat, s így senki se tudta, hol fekszik a halott.[13] Fontos itt megemlíteni, hogy az ősi Kína területén az effajta temetések bizonyos elemei ténylegesen lejátszódhattak, régészeti bizonyítékok egyértelművé teszik, hogy emberáldozatok például valóban léteztek a kínai császárok temetésekor.[14] Ez akár több sztyeppei népnél is így lehetett. Ennek ellenére a ma ismert Attila-monda jelent formájában már bizonyosan a mítoszok körébe sorolandó: mint láthattuk, a Tisza folyó elterelése például bizonyosan nem történhetett meg.

Eurázsiai sztyeppe
Eurázsiai sztyeppe

Hasonló történet a mongol nép körében is fennmaradt, mégpedig Dzsingisz kánról. Miután a kán hatvanéves korában meghalt, holttestét Kínába szállították, és amikor végső nyughelyéhez vitték a kán koporsóját, mindenkit, akivel találkoztak, legyilkoltak. A sír helyét pedig több száz lovassal úgy letapostatták, hogy azt nem lehetett többé megtalálni.[15]

Ezen a ponton elengedhetetlen, hogy megemlítsük a hsziung-nu-k nomád népcsoportját, akiket a későbbi hunok elődeinek tartanak, és akik bizonyosan kapcsolatba kerültek a korabeli Kínával, amikor a Kr. e. 3. században megjelentek az eurázsiai sztyeppén, továbbá különféle törzsi-törzsszövetségi alakulatok részeként nyomon követhetők a Kínától a sztyeppén át Attila birodalmának időbeli-térbeli határaiig.[16] Természetesen nehéz megmondani, hogy ez a nomád népcsoport mi mindent vehetett át a kínai temetkezési szokásokból, vagy éppen a szokásokat fenntartó hagyományokból, mindazonáltal közel sem elképzelhetetlen, hogy az imént bemutatott kínai temetkezési szokások történetei a hsziung-nu-k közvetítésével átkerültek a későbbi hunokhoz. Adalék lehet ehhez az az ismét komoly párhuzamokat mutató történet, amely szerint a hsziung-nu-k népénél a temetés során egy külső és egy belső koporsót készítenek, ezüsttel és arannyal díszítve, drága anyagokkal és szőrmékkel kibélelve, és abba fektetik a halottat, nem emelnek semmilyen földhalmot a sír fölé, hogy ne lehessen azt megtalálni.[17]

Látható tehát: azok a temetési motívumok, amelyek párhuzamokat mutatnak az Attila elhantolásáról szóló magyarországi mondával, az eurázsiai sztyeppe különböző végein egyaránt kimutathatóak, akár meglehetősen nagy, évszázados, sőt, évezredes időbeli eltérésekkel. A kínai uralkodók temetési történetei a sztyeppe keleti, Attila sírba tételének elbeszélése pedig annak nyugati végéről származik, a temetési motívumok továbbá minden bizonnyal számos sztyeppei nép szájhagyományában jelen voltak, akik egyrészt kapcsolatba kerültek a hunokkal, másrészt átvették, továbbadták, esetleg saját mondáik segítségével továbbfejlesztették, alakították a hagyományt. Bár írásos bizonyítékkal nem rendelkezem, szinte biztos vagyok benne, hogy maguk a hunok is táplálták a hagyományt, talán éppen nagy királyuk, Attila halálára vonatoztatva. A magyarok szempontjából különösen fontos, hogy ezek a szokások, illetve hagyományok valószínűleg a türkök és a kazárok körében is ismertek voltak: két olyan etnikum, amelyekkel a Kárpát-medence felé haladó magyarok bizonyíthatóan szoros kapcsolatba kerültek a 9. században lezajlott magyar honfoglalást megelőzően. A türkök, még inkább a kazárok hagyományában a folyóba temetés motívuma is megjelent már, természetesen a sír helyének titokban tartásával összefüggésben. Kazáriából, 921–922-ből arról tudósít Ibn Fadlán arab utazó, hogy a „Nagy-király” temetésekor nagy udvart építenek, az udvar alatt egy folyó van, ezt a folyót pedig a sír fölött vezetik át, és a temetésen résztvevőket lefejezik.[18] Itt tehát a folyó és a sír együtt említésével találkozunk, ráadásul a magyar honfoglalás időbeli-térbeli tőszomszédságában.

Így hát a Kárpát-medencét meghódító magyarok könnyedén kerülhettek kapcsolatba olyan történetekkel, amelyek párhuzamokat mutatnak a Magyarországon a 19. század óta írásos formában is ismert Attila temetéséről szóló mondákkal. Annak ellenére, hogy a magyar történetírás első évszázadaiban nincs nyoma a hun király folyósírba helyezését elbeszélő történeteknek, egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a magyarországi szájhagyományba már ekkor bekerültek a monda bizonyos elemei, amelyek azután évszázadokon, sőt évezredeken át szálltak tovább apáról fiúra, nemzetségről nemzetségre. Azt nyilvánvalóan nem várhatjuk, hogy valamely sztyeppei nép hagyományában pontosan ugyanaz a történet köszönjön vissza, amelyet mondjuk Jókai Mór lejegyezett a 19. század közepén. Éppen ez a mítoszképződés lényege: egy-egy történet bizonyos elemei (akár maguk a főszereplők!) továbbadódnak, más részletei eltűnnek, formálódnak, esetleg helyettesítődnek más motívumokkal. Ám esetünkben is látható: hiába tettek meg az említett temetési történetek szinte beláthatatlan utat mind térben, mind időben, az eurázsiai sztyeppe egyik és másik végén, a történelem más-más korszakaiban jelenlévő hagyományok közötti párhuzamok így is egyértelműek.

Mivel az Attila folyóba temetéséről szóló szüzsének ennyire komoly és szerteágazó keleti-sztyeppei párhuzamait ismerjük, egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy valóban a nyugat-európai Jordanes Alarikról és Attiláról szóló szöveghelyeiben kell keresnünk a magyarországi Attila-legenda ősforrását. Annak ellenére, hogy már a középkori magyar történetíróink is bizonyosan ismerték és használták a gót szerző művét, sokkal közvetlenebbnek és meggyőzőbbnek érzem az Attila-történet esetében a magyarság egykori sztyeppei közegének továbbélő kulturális hatását. Írásom hátralévő részében ezt az állításomat még egy érvvel egészítem ki: ehhez pedig a már sokat emlegetett Jordanes Geticájáról, valamint magukról a gótokról ejtek néhány szót.

A hagyomány szerint eredetileg Skandia szigetéről (a mai Skandinávia) kivándorolt gótoknak két csoportjuk volt: a keleti gótok vagy osztrogótok, és a nyugati gótok vagy vizigótok. Tudjuk, hogy az előbbiek a 4. században a Don és a Dnyeszter folyók között éltek, az utóbbiak pedig Olténia síkságain és Erdély hegyei között.[19] Biztosan állíthatjuk tehát, hogy a gótok, de legalábbis annak keleti csoportjai a történelem egy szakaszában azon az eurázsiai sztyeppén tartózkodtak, ahonnan a folyóba temetés már sokat emlegetett motívuma is származhatott. Ennél is fontosabb, hogy a gótok a 4. században kapcsolatba kerültek a hunok rettegett nomád csoportjaival, akik a szkíta és iráni nomádokat elsöpörve fokozatosan húzódtak a sztyeppén nyugat felé, és vagy maguk közé olvasztották a gótokat, vagy nyugat felé, a Római Birodalom területére űzték azokat.[20] Való igaz, hogy a gótok vizigótok a 6. században, akkor, amikor Jordanes megírta híres művét, már nem a sztyeppén tartózkodtak, hanem például Dél-Galliában, Hispániában, vagy éppen Itáliában éltek, ám köreikben minden bizonnyal számos hagyomány továbbélt a sztyeppei időkből.

Heinrich Leutemann - Alarik temetése 1895. (Wikipédia)
Heinrich Leutemann – Alarik temetése 1895. (Wikipédia)

Jordanest illetően mára egyértelműnek tekinthető, hogy maga is gót származású volt.[21] Sokkal fontosabb kérdés azonban, hogy milyen forrásokból merített a szerző a Getica megírásakor. A kutatás Jordanes számos forrását azonosította: számos görög és római történetíró mellett gót szerzők műveit is használta. Utóbbiak közül kettőt kell kiemelnünk: Cassiodorus (6. század) és Ablavius (nem tudni pontosan, mikor alkotott) műveit, amelyek közül egyik sem maradt ránk, mindazonáltal tudjuk, hogy a gótok történetéről szóltak, ráadásul Ablavius feltehetően összegyűjtötte a gót szájhagyomány egy részét is. Még ennél is jelentősebb, hogy minden bizonnyal létezhetett a 6. században élő gót orális hagyomány is, melyet Iordanes, aki egyébként személyesen is megfordulhatott Szkítia területén, közvetlenül is ismerhetett, és építhetett be művébe.[22]

Látható tehát: a nevezetes gót történetíró, Jordanes, és maga a gót nép is közvetlen kapcsolatban állhatott azzal az eurázsiai sztyeppei kultúrkörnek nevezhető közeggel, amelyet írásomban fentebb körvonalaztam, és amelynek két végpontja, de legalábbis közvetlen határa Kína, valamint a Kárpát-medence lehetett. Ezek alapján könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy a folyóba, vagy éppen sírhalom alá titokban eltemetés mítosza ebből az eurázsiai-sztyeppei hagyományból jutott el Jordaneshez is, aki ezt a történetet felkarolta, és munkájában Alarik gót királyra, valamint Attila hun uralkodóra vonatkoztatta.

Mindezek alapján írásom végéhez közeledve a következő feltevést kockáztatnám meg. Láthattuk, hogy mind a Jordanesnél fennmaradt temetéstörténetek, mind a magyarországi hagyományban máig élő, és a 19. századtól írásos formában is megjelenő Attila-elbeszélések ugyanabból a kultúrkörből származnak. Mégpedig az egykori eurázsiai sztyeppéről, ahol ezt a motívumot – természetesen sokszorosan módosított formában – az egyes sztyeppei népcsoportok évszázadokon keresztül adhatták tovább egymásnak, a szüzsé pedig, talán éppen a hunok közvetítésével, az időszámításunk előtti Kínából eljutott a sztyeppe másig végére, minden bizonnyal a gótokhoz, valamint a kalandozó magyarokhoz is. Magam éppen ezért azon a véleményen vagyok, hogy nem feltétlenül Jordanes Geticájának Alarikról, vagy Attiláról szóló elbeszéléseit kell keresnünk Attila folyóba temetésének magyarországi hagyománya mögött. Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy a monda külön életet élt a gót és a későbbi magyar nép ajkán, és meglehet, hogy elődeink már jóval azelőtt ismerték Attila folyóba helyezésének történetét, mielőtt egyáltalán hallottak volna Jordanes krónikájáról. A Jordanesnél és a magyar népnél fennmaradó mítosz ősforrása azonban közös lehetett: mindkettő az eurázsiai sztyeppe egy korokon és időkön átívelő hagyományából táplálkozhatott.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


A nyitóképen Than Mór: Attila lakomája című képe látható 1870-ből. (A kép forrása: Wikipédia)

Irodalomjegyzék:

1100 történeti monda. Folklór Archívum 20. (Összeáll. Bosnyák Sándor, Szerk.: Szemerkényi Ágnes). Budapest, 2001.

Adamik Tamás: Latin irodalom a kora középkorban 6–8. század. A keresztény Európa születése. Pozsony 2014. 106–123. o.

Bóna István: A hunok és nagykirályaik. Budapest, 1993.

Ecsedy Ildikó: A magyarországi „Attila sírja”-hagyomány keleti hátteréről. In Hoppál Mihály– Istvánovits Márton szerk. Mítosz és Történelem. Budapest, 1978. 64–77. o.

Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai. Budapest, 2002.

Hoppál Mihály: Attila temetése. Egy folklórmotívum a történelmi tudatban. In: Bennünk élő múltjaink. Történelmi tudat – kulturális emlékezet. Papp Richárd – Szarka László. Zenta, 2008. 27–46. o.

Iordanes: Getica. A gótok eredete és tettei. Ford. A PTE Ókortörténeti és Régészeti Tanszékének hallgatói munkaközössége Kiss Magdolna vezetésével. Jegyz., Névmagyarázatok: Kiss Magdolna. Tanulmány Iordanesről: Horváth Szilvia. Térképek, földrajzi nevek regisztere: Fazekas Ferenc. Pécs, 2002.

Ipolyi Arnold: Magyar Mythologie, I2. Budapest, 1929.

Rimócziné Hamar Márta: Attila temetése (Legenda és valóság). Antik Tanulmányok 31 (1984) 73–79. o.

Sághy Marianne: Népvándorlás, új etnikumok, lovas nomádok. In: Európa Ezer Éve. A középkor. I. kötet. Szerk. Klaniczay Gábor. Budapest, 2004. 87–98.

Szörényi László: Attila sírjának keresése a 19-20. századi magyar irodalomban. In: Hogy jó s szép tettekben leld gyönyörűséged. A 80 éves Fried István köszöntése. Szeged, 2015. 165–174.

Veszprémy László: A tárnokvölgyi csata és Attila sírja. Lásd: https://arsmilitaria.blog.hu/2020/09/23/a_tarnokvolgyi_csata_es_attila_sirja

 

Lábjegyzetek:

[1] 1100 történeti monda. Folklór Archívum 20. (Összeáll. Bosnyák Sándor, Szerk.: Szemerkényi Ágnes). Budapest, 2001. 25. o.

[2] Jordanes: Getica. A gótok eredete és tettei. Kiss Magdolna ford. Budapest 2005. XXX. 158. fej.

[3] Bóna István: A hunok és nagykirályaik. Budapest, 1993. 189. o.; Jordanes: Getica. 139–140. o.

[4] Veszprémy László: A tárnökvölgyi csata és Attila sírja. Lásd: https://arsmilitaria.blog.hu/2020/09/23/a_tarnokvolgyi_csata_es_attila_sirja

[5] Például: Rimócziné Hamar Márta: Attila temetése (Legenda és valóság). Antik Tanulmányok 31 (1984) 73–79. o.; Adamik Tamás: Latin irodalom a kora középkorban 6–8. század. A keresztény Európa születése. Pozsony 2014. 117–118. o.

[6] Ipolyi Arnold: Magyar Mythologie, I2. Budapest, 1929. 280. o.

[7] Szörényi László: Szörényi László: Attila sírjának keresése a 19-20. századi magyar irodalomban. In: Hogy jó s szép tettekben leld gyönyörűséged. A 80 éves Fried István köszöntése. Szeged, 2015. 171. o.

[8] Bóna István: A hunok és nagykirályaik. 189. o.

[9] Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai. Budapest, 2002. 166. o.

[10] Hoppál Mihály: Attila temetése. Egy folklórmotívum a történelmi tudatban. In: Bennünk élő múltjaink. Történelmi tudat – kulturális emlékezet. Papp Richárd – Szarka László. Zenta, 2008. 38.

Bóna István: A hunok és nagykirályaik. 189. o.

[11] Jordanes: Getica. XLIX. 258. fej.

[12] Ecsedy Ildikó: A magyarországi „Attila sírja”-hagyomány keleti hátteréről. In: Mítosz és Történelem. Szerk. Hoppál Mihály – Istvánovits Márton. Budapest, 1978. 69–70. o.

[13] Hoppál Mihály: Attila temetése. 40. o.

[14] Hoppál Mihály: Attila temetése. 41–43. o.

[15] Hoppál Mihály: Attila temetése. 40. o.

[16] Ecsedy Ildikó: A magyarországi „Attila sírja”-hagyomány keleti hátteréről. 67. o.

[17] Hoppál Mihály: Attila temetése. 40. o.

[18] Ecsedy Ildikó: A magyarországi „Attila sírja”-hagyomány keleti hátteréről. 75. o.

[19] Sághy Marianne: Népvándorlás, új etnikumok, lovas nomádok. In: Európa Ezer Éve. A középkor. I. kötet. Szerk. Klaniczay Gábor. Budapest, 2004. 90. o.

[20] Sághy Marianne: Népvándorlás, új etnikumok, lovas nomádok. 89–90. o.

[21] Adamik Tamás: Latin irodalom a kora középkorban 6–8. század. 107–108. o.

[22] Jordanes: Getica. 4–5. o.

Facebook Kommentek