A penge élén – a keleti front harcai Sztálingrádtól Harkovig (könyvismertető)

1942 novemberének elején a német és a szövetséges csapatok Sztálingrád környékén harcoltak. A közvélemény számára addig diadalmasnak tűnő előrenyomulás mögött valójában egy rendkívül túlfeszített működés zajlott. 1942. november 19-én aztán bekövetkezett a szovjet támadás, amely bekerítette Sztálingrádot és olyan mély rést ütött a német vonalakon, hogy egy komolyabb összeomlás lehetősége is felmerült. Az ezt követő harcokat mutatta be Prit Buttar: A penge élén című könyvében.

Katonák, taktikák és stratégiák

A könyv 1942 novemberével, a szovjetek sztálingrádi ellentámadásával kezdődik, amikor sikerül gyűrűbe fogni a Paulus tábornok vezette német csapatokat. A történteket aprólékosan mutatja be egészen addig, amíg a szovjetek Sztálingrádnál kezdődő sikerfolyamát váratlanul meg nem állítja Manstein ellentámadása. A tárgyalt időszakban mind a két hadsereg erőforrásainak és lehetőségeinek a szélén táncolt és mindkét részről esély mutatkozott az összeomlásra, innen a könyv címe.

Buttar a forrásoknak két szintjét alkalmazza. Egyrészt a nagyobb hadműveletek előtt bemutatja a különböző szereplők stratégiai terveit. Így például bepillantást nyerhetünk abba különböző vezérkari forrásokon keresztül, hogy a szovjetek milyen kihívásokkal küszködtek az offenzívájuk elindítása előtt, és hogy álltak a hadműveletekhez azután, hogy sorozatban aratták a győzelmeiket. A másik oldalon pedig Manstein megérkezése és a német hadsereg döntési mechanizmusának a nehézségei tárulnak fel előttünk. A különböző szereplők, így például Hitler, valamint a környezetében lévő tábornokok eltérően ítélték meg a helyzetet, így a Dél Hadseregcsoport főparancsnoki tisztségét november 21-áén átvevő Mansteinnek gyakran kellett abból főznie, ami a rendelkezésére állt. Ennek iskolapéldája a sztálingrádi helyzet, amikor is azt szorgalmazta, és emiatt még egy tisztjét is beküldte a katlanba tárgyalni, hogy Paulus törjön ki, de erre végül Hitler merev parancsa miatt nem került sor. (A könyv egyébként nem varr minden katonai hibát a Führer nyakába, elemzi a megvalósítás nehézségeit, és konkrét eseteket is említ, amikor Hitlernek volt igaza a hadsereg tábornokaival szemben).

A könyv másik szintje az egyéni visszaemlékezései. Itt nemcsak a főtisztek soraival találkozunk, hanem azokéival is, akik éppen a fronton küzdöttek. Szovjet, német és olasz katonák naplóiból válogatott, hogy a papíron zajló csaták emberközelivé váljanak, kiemelve olyan mindennapos fronthelyzeteket, amelyekkel a katonák találkozhattak. (És persze olyankor szembe állítja a hivatalos jelentéseket és az egyéni tapasztalásokat is). A Sztálingrád bekerítése utáni időszakból bemutatja például a németek hasztalan kísérletét arra, hogy egy támadással ismét szárazföldi összeköttetést teremtsenek az ostromlott csapatokkal. De találkozunk például szovjet katonák beszámolóival is, akik éppen a 2. magyar hadsereg alakulatai ellen indítottak támadást.

Magyar vagyok, nem turista

A könyvben, ha nem is kiterjedt szakaszok, de szó esik a 2. magyar hadseregről is. Magáról a hadsereg működéséről és lehetőségeiről Buttar keveset ír, ami viszont érdekes lehet az olvasó számára, az a tágabb kontextus. A szovjet támadással szemben a magyar hadsereg csak gyenge ellenállást tudott kifejteni, de nem azért, mert katonai erényekben gyengébb volt, mint a szövetségesei, hanem a kisebb létszám, a rosszabb felszerelés és a megfelelő kiképzés hiánya miatt. A felszerelést a németek megígérték, ám nem szállították le. Bár lehet olvasni olyan értékeléseket, hogy ez direkt történt így, Buttar inkább annak tudja be, hogy a német csapatok is felszereléshiánnyal küzdöttek, az üzemanyag, a lőszer vagy éppen a páncélosok nem értek időben a megfelelő mennyiségben a frontra.

A magyar katonákról a könyvnek nem feltétlenül a vonatkozó, Osztrogozsszk-Rosszos-hadművelet című fejezetben, hanem máshol is esik néhány szó. Egy szovjet visszaemlékezés szerint például a fogoly katonák szívesebben adták ki magukat magyarnak, mert jobb elbánásra számítottak a lakosság vagy éppen a Vörös Hadsereg részéről. (E téren viszont egyértelműen az olasz katonák voltak a „nyerők”, több olyan részletet is idéz Buttar, amelyben az olaszok nem kegyetlenkedtek a helyi lakossággal, amely utóbb viszonozta ezt a hozzáállást).

Ami még érdekes, hogy a magyarok elleni szovjet támadás forrásai egészen másképpen tekintettek a hadműveleti helyszínre. A hozzám hasonló, a világháború történetében nem járatos olvasók vélhetően előbb jegyzik meg Voronyezs vagy Uriv nevét a 2. magyar hadsereg kapcsán. Az idézett források, és a könyv térképei azonban nem is használják ezeket, így ha valaki a magyarok elhelyezkedésre kíváncsi, akkor bizony némi keresést igényel a dolog. Az is feltűnő, hogy vélhetően a nyelvi okok miatt, magyar forrást keveset használ, és a magyar veszteségekre is Nemeskürty Istvántól a Requiem egy hadseregért című munkát citálja, de ennél alighanem jelent már meg korszerűbb munka a 2. magyar hadsereg veszteségeiről.

Egy apró hibát talán felróhatunk a könyvnek. Mivel az egyes hadműveletekeket olykor rendkívül részletesen bemutatta, így az ember óhatatlanul is nyomon követné a térképeken a csapatok mozgását. Sajnos a hadműveleti térképei, bár minden egyes fejezet vonatkozó részeinél megtalálhatóak, eléggé elnagyoltak, részletesebb tájékozódást nem tesznek lehetővé. Ha erre a szerző kicsit több energiát fektetett volna, akkor alighanem még színesebb képet kapunk a második világháború fordulatokban gazdag hónapjairól.

A könyv a Hadiakadémia sorozat részeként jelent meg.

A könyv megvásárolható a kiadó honlapjánról ITT.

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.