A magyar késő középkor és az Arvisura. – Minek tekinthetjük az Arvisurát?

Bevezetés

Az Arvisura egy napjainkban népszerű, ám rendkívül megosztó műnek számít. A hitelessége mellett lándzsát törők szerint a Paál Zoltán csak lejegyezte azt a tudást, amelyet 1944-ben akkor szerzett, amikor találkozott Szalaváré Turával, egy szovjet partizánnak állt manysi fősámánnal. A kritikusok két csoportra oszthatóak. Az akadémikus tudomány szerint az Arvisura valójában egyetlen ember képzeletének az eredménye, amelyet a követői egészítettek ki, lejegyzésének és keletkezésének a története számtalan sebből vérzik. A kritikusok kisebb csoportja az alternatív magyar őstörténet hívei közül kerül ki, és véleményük szerint az Arvisurát azért hozták létre, hogy a finnugor elmélettel szemben fellépőket nevetségessé tegyék. Erre utal a létrejötte körüli szovjet jelenlét, a finnugor mitológia erőteljes használata és az akadémikus tudomány képviselőinek az a szokása, hogy egy kalap alá veszik az alternatív őstörténészeket az Arvisura követőivel.

Jelen írásomban nem térek ki a mű keletkezéstörténetére, ezt a cikkem végén összegyűjtött hivatkozások és maga az Arvisura is tartalmazza pro és kontra.[1] Nem vizsgálom az Arvisura egyetemes és magyar őstörténetre vonatkozó fejezeteit, beleértve a földtörténeti korokra vonatkozó megállapításait. Szintén mellőzöm a kora középkori magyar történelemmel kapcsolatos szakaszait. A célom az, hogy a késő középkori magyar történelem forrásainak a tükrében vizsgáljam meg az Arvisura szavahihetőségét.

Döntésemnek az az oka, hogy ez a korszak már bővelkedik forrásokban, amelyek jól ellenőrizhető hitelességűek. Paál Zoltán nem olvasott latinul és tudomásom szerint nem tanulmányozott mélyebben késő középkori magyar történelmet, legfeljebb annyira, amennyire az általa is gyakran látogatott ózdi könyvtárban hozzáférhetett. Ezért az Arvisurában általa leírtak rávilágíthatnak arra, hogy vajon valóban egy komolyan vehető forrásról van-e szó, vagy pusztán kitalációról. Amennyiben az Arvisurában foglaltak nem mondanak ellent az 1301 és 1541 közötti magyar történelem forrásokkal alátámasztható tényeinek, úgy érdemes a szakembereknek a korábbi történelmi részeket magába foglaló szakaszaival is foglalkoznia. Amennyiben viszont ellenmondásokra bukkanunk, úgy az Arvisurát, mint történeti forrást, elvethetjük, és a 20. századi naiv irodalmi alkotások közé sorolhatjuk.

Nem áll szándékomban igazságot tenni a különböző Arvisura változatok között, sem eldönteni, hogy melyik az igazi, és melyik a kiegészített. Vizsgálódásom alapjául a Püski Kiadó 2003-ban kiadott Arvisura-változatát fogom használni.

Anjouk és Arvisurák

Az Arvisurák, bár egyfajta kronológiai rendben vannak, abban a tekintetben mégis rendhagyóak, hogy az egyes szakaszok későbbi eseményekről is beszámolnak, tehát szorosan vett időrendiségről nem beszélhetünk. A vizsgálatomban mégis igyekszem a magyar történelem szerinti időrendi sorrendben haladni.

Anjou Izabelláról a 349(B) Arvisura jegyzi meg, hogy 1302-ben Temesvárról indult el I. Károllyal közös hadseregével együtt.[2] Ezt nehezen tehette meg, mert IV. László király özvegye 1300-tól dokumentáltan Nápolyba tartózkodott, így az Árpád-ház kihalása utáni trónviszályban való magyarországi részvétele a fikció kategóriájába sorolható.[3]

I. Károly, későbbi királlyal a 313(A) Arvisurában találkozunk először, ahol helytelenül, Róbert Károlyként írták le a nevét.[4] Valójában a királyt sosem hívták Róbertnek, okleveleiben mindig Carolus rex, azaz Károly király maradt, a Károly Róbert elnevezést a századokkal későbbi magyar történetírás ragasztotta rá.[5] Azok az Arvisurák, amelyek hozzáteszik Károly nevéhez a Róbert elnevezést, nem tekinthetőek egykorú, hiteles alkotásnak, hanem legkorábban újkoriaknak. Ugyanennek, a 313A jelű Arvisurának az állítása, hogy Csák Mátét 70-30 arányban királlyá választották és megkoronázták.[6] Ennek azonban a kortárs történeti forrásokban, de még Csák Máté oklevelei között sem található nyoma, márpedig egy ilyen aktust aligha hallgattak volna el a kortárs források.

A koronázások körül máshol is akad galiba. A 313D Arvisura szerint a Kőszegiek vezetésével „1305. december 6-án a kis Ottót Magyarország királyává koronázták”.[7] A problémát a korábbi szakaszokban az egyértelműen életkori jelzőként szereplő „kis” szócska jelenti, ekkor ugyanis Ottó 44 évesen aligha számított kicsinek.[8] Ugyanez az Arvisura számol be arról, hogy Kán László erdélyi vajda utódja a hivatalban a Lam nemzetséghez tartozó Miklós vajda lett.[9] Csakhogy Pok nembeli Meggyesi Miklós vajda nem tartozott az Arvisura által Árpád-házi leszármazottnak tekintett Lam nemzetséghez, amint azt Kádár Tamás tanulmánya adatokkal is alaposan bemutatta.[10] Ez azon összefoglalók egyike, amelyet Paál Zoltán nem ismerhetett, így nem csoda, hogy az ott olvasható adatoknak az Arvisura ellentmond.

Szintén akad egy kis probléma I. Károly egy másik előkelőjével, Magyari Pál várnaggyal. Az Arvisura körmöcbányai bányakapitánynak nevezi Magyar Pált, aki Hamvai Hajnalkát vette el feleségül.[11] Csakhogy ismerjük Magyar Pál második feleségét 1324-ből, akit Gelsei Pető Margitnak hívtak és azt is tudjuk, hogy az első házasságából legalább egy gyermek született.[12] Az Arvisurában leírt első házasságának viszont a szöveg alapján 1323 után kellett volna bekövetkeznie a gyermekáldással együtt. Minthogy azonban 1324-ben már más volt a felesége, ezért ez lehetetlen, tehát ez az Arvisura nem felel meg a középkori forrásokból megismerhető tényeknek.

Zsigmond az oroszlános klánból

A Nagy Lajos halála utáni időkből is akadnak furcsaságok a szövegben. A szöveg alapján a bánsági főurak akarták Kis Károlyt királynak, de Erzsébet és Mária királynék(!) ezt megakadályozták, és megmérgezték őt.[13] Az talán a kisebb probléma, hogy a királynő és a királyné fogalma keveredik egymással. Előbbi a koronás uralkodó feleségét, utóbbi a saját jogán uralkodóvá vált nőt jelöli, Erzsébet értelemszerűen előbbi, Mária utóbbi volt. (De a szöveg más pontjain is keverednek a fogalmak. II. (Kis) Károly is elsősorban az ellene elkövetett merényletnek lett az áldozata, amit bicellussal követtek el, nem méreggel. (Igaz, a halálában már a híradások bizonytalanok).[14] 1404-ben a Zsigmond elleni lázadás elbukása után kihirdették a nemzeti egyház létesítését(sic!), miután a püspöki kar nyugatra futott.[15] Szerencsére az egyházi méltóságokat elég jól ismerjük a korszakból, így azt is tudjuk, hogy ilyesfajta tömeges „nyugatra futás” nem történt.[16]

A 321. Arvisura azt írja, hogy Zsigmond Nápolyi László kiskorú fiával, Kis Károllyal vívott hatalmi harcot, akit még a pápa és a törökök is támogattak.[17] A valóság azonban az, hogy Nápolyi László volt Kis Károly gyermeke, és Lászlónak nem született törvényes utóda. Ugyanez az Arvisura bátor állításokat fogalmaz meg I. Bajezid oszmán-török szultán fiairól. Ezek szerint a fiai az ankarai csata (1402) után 11 évig marakodtak a hatalomért, végül csak egy fia maradt életben, és a többit a „hódító török párt megfojtotta”. A valóság ezzel szemben az, hogy Szulejmán nevű fiát 1411-ben ugyan valóban megfojtották, Musza 1413-ban halt meg, Iszát 1406-ban egy nyilvános fürdőben ölték meg, Musztafát viszont 1422-ben akasztották fel. Az Arvisura tehát nem számolt be teljesen hitelesen a történetekről.

Teljesen kimarad az Arvisurából a Szent Korona Kottanner Jánosné által Visegrádról történt ellopása, mindössze annyit jegyez meg, hogy a Cilleiek és a Garaiak adták azt át III. Frigyes császárnak V. László királlyal együtt.[18]

 Az Arvisurák Hunyadijai

A 321. Arvisura egy elég zavaros családfát vázol fel a Hunyadiaknak. A családot a Csák nemből eredezteti, aki magas tisztségeket viselt, és 1325-ben hunyt el. Az ő unokája volt Szibián Rajk, Nándorfehérvár parancsnoka, aki elvette Kun László király leányági leszármazottját, és tőlük született Szibián Demők 1362-ben, tőle pedig 1406-ban Hunyadi Vajk, 1408-ban Hunyadi Jánk majd 1409-ben Hunyadi Rajk. Hunyadi Vajkot Zsigmond Hunyadi Jánossá kereszteltette át.[19] Ugyanez az Arvisura később azt állítja, hogy Hunyadi Jánost és öccsét, ifjabb Hunyadi Jánost eredetileg Hunyadi Janknak és Hunyadi Rajknak hívták, ám a fiatalabb Hunyadi fivér felvette a János nevet. Amikor 23 éves korában elesett, a bátyja őutána vette fel a Hunyadi János nevet.[20] Ám az oklevelekben a két Jánost pont azért különböztették meg a iunior, azaz az ifjabb jelzővel, mert együtt viselték a nevet, nem pedig utólag vették fel. Ráadásul Vajk nem maga Hunyadi János volt, hanem az édesapja, akinek oklevelekből szintén ismerjük az apját, Serbát, valamint testvéreit Magost és Radolt.[21]

A nándorfehérvári csata kapcsán említi Dugovics Titusz hőstettét.[22] Róla azonban kiderítette a kutatás néhány évvel ezelőtt, hogy személye egy későbbi családtörténet fiktív alakja. Vagyis az Arvisura nem keletkezhetett az eseményekkel nagyjából egy időben, hiszen akkor nem írt volna egy később kitalált személyről. Éppen ezért gyanítható, hogy az Arvisurának ezen szakasza sem eredeti alkotás, hanem egy olyan személy írta, aki már tudott Dugovics Titusz tévesen történelminek tekintett alakjáról. Az ostromot eseményeknél azt írja le, hogy V. László király többek között Szilágyi Mihályt is fogságra vetette, akit azonban később kiszabadítottak.[23] Ez azonban merő fikció, Szilágyi végig szabadon mozgott, a Hunyadi-testvérekkel ellentétben nem fogatták le.[24]

A 322. Arvisura szerint Mátyás király 1482-ben Budán, szüret idején titkos házasságot kötött egy Görgényi Piroska nevű lánnyal.[25] Ám az a helyzet, hogy Mátyás okleveleiből pontosan tudjuk, hogy ekkor nem tartózkodhatott Budán, ugyanis Ausztriába vonult hadjáratra. Utolsó Budán kelt oklevele április 14-ről datálható, ami igen messze van a szürettől.[26] Ebből kifolyólag az idézett Arvisura további közlései a titkos házasságról és az ebből született utódokról, kései koholmánynak tekinthetők. Ugyanez az Arvisura azt állítja, hogy a pápa felajánlotta Jagelló Ulászlónak a cseh királyi címet, a szöveg alapján valamikor 1485 és 1488 között.[27] A valóság ezzel szemben az, hogy Ulászló ekkor már néhány éve birtokolta a cseh királyi címet, Mátyással közösen. Ugyanez a 322. Arvisura írja azt, hogy Mátyás halála után közvetlenül megtiltották a szabad költözködés jogát.[28] Ám ilyen rendelkezés 1490-ben nem született, semmi nyoma nem maradt a törvények között.

Dózsa György háborúja

Az Arvisura szokatlanul részletes adatokkal jelentkezik a Dózsa-féle parasztháború létszámait illetően. Ennek alapján a kezdeti, 1514. április 9-én összeírt(?) 5321 fős létszám április 24-re 72618 főre gyarapodott. Minden egyes napnak megvan a létszáma.[29] Talán nem kell külön említenem, hogy mennyire valószínűtlen az, hogy ilyen nyilvántartásokat vezettek a középkorban, így a számok sem maradtak fent. A 72 ezer fős sereg is rendkívül túlzó létszámnak tartható, a korabeli oszmán-török sereg sem feltétlenül érte el ezt a létszámot. Ugyanígy túlzó a parasztfelkelést leverő Szapolyai János 194.940 fős seregének megadása, állítólag az ellátási jegyzék szerint.[30] Szintén a nyilvántartásokhoz tartozik, hogy Magyarország lélekszámát az 1490. évi népszámláláskor 5.172.384 főben adja meg.[31] Azonban ebből az évből semmilyen korabeli adat nem maradt fent, ami egy népszámlálásra utalt volna, márpedig az teljesen valószínűtlen, hogy egy ilyen pontosságot eredményező tevékenység az oklevelek számára teljesen észrevétlen maradt volna.[32]

A félreismert Szapolyai

A 325. Arvisura szerint Mátyás idején Bakócz Tamás, Szatmári György, Szalkai László és Webőczy István szervezték meg az államapparátust.[33] Ők azonban nem szervezhették az államapparátust egy időben. Szatmári György 1495 után töltött be egyházi hivatalokat, Szalkai László 1494-től volt a királyi udvar tagja és Werbőczy is II. Ulászló idején működött. Mátyás uralkodása alatt egyedül Bakócz Tamás tevékenykedhetett valamiféle államszervezőként, de azt is legfeljebb a király életének a vége felé, így az Arvisura ezen állítása is fikciónak tekinthető. Ugyanez az Arvisura állítja azt, hogy a magyar főurak elkobozták Corvin János birtokait. A valóság ezzel szemben az, hogy Mátyás fia az ország egyik legnagyobb birtokosának számított egészen a haláláig.

Az Arvisura szerint Szulejmán szultán 1521. augusztus 21-én foglalta el Nándorfehérvárt.[34] Erre azonban valójában csak augusztus 29-én került sor. A mohácsi csata után az Arvisura szerint Szapolyai Jánosnak a fejére tette a szultán a magyar koronát, mire az kézcsókra ismerte el hűbéri hűségét Szulejmánnak.[35] Valójában azonban Szapolyai 1526-ban nem tartózkodott a szultánnal egy időben Budán, és a szultán hűbéri főségének az elismerésével 1529-ig várt.

Szintén hibás az az állítása az Arvisurának, hogy Szulejmán 1526. szeptember 10-én Buda alá érve Szapolyai János fejére tette a koronát.[36] A valóság ezzel szemben az, hogy Szapolyai ekkor még nem kereste a török szövetségét, és nem találkozott Szulejmánnal. Még nagyobb tévedés Szapolyai Jánossal kapcsolatban, hogy török fogságban halt volna meg a kínzások következményeképpen.[37] Az Arvisura egyébként is Szapolyai árulásának a mítoszát ismétli meg, azonban erre semmilyen közvetlen történeti adatunk nincs.[38]

Összegzés

Mit mondhat a történész a késő középkori magyar történelem ismeretében az Arvisura forrásértékéről?

Ha a lehető legnagyobb engedékenységgel fogalmazunk, akkor azt, hogy az Arvisura szövege a további kutatások előtt tisztításra szorul. A korai Paál Zoltán írások még igen rövidek, az OSZK-ban található kézirat 270 oldal terjedelmű, a legutóbbi kiadások viszont már 1500 oldalnál is hosszabbak. Nem zárható ki, hogy a mostani írásomban felsorolt számtalan könnyen azonosítható tévedés a szöveg bővülése nyomán került az Arvisurába. Ebben az esetben az Arvisura hívei csak akkor várhatják a tudományos élettől a mű vizsgálatát, ha előtte olyan szöveget mutatnak, amely mentes ezektől a hibáktól.

Azonban a fentebbiek után úgy gondolom, hogy van egy sokkal kézenfekvőbb magyarázatunk is: az Arvisura nem tekinthető történeti forrásnak, mert nincs egyetlen sora sem, amelyet ne Paál Zoltán fogalmazott volna meg. Paál Zoltán rendszeres látogatója volt az ózdi könyvtárnak, széleskörű olvasottsággal bírt (noha foglalkozására nézve „csak egy kohász volt), és ennek tudható be, hogy időnként az 1982-es halála előtt kiadott szakirodalmi munkák mondatai köszönnek vissza az Arvisura szövegeiben. (Hogy ezek pontosan melyek, az egy másik vizsgálódás tárgya). Műfajára nézve tehát az Arvisura egy 20. századi naiv irodalom, amely pont annyira történeti forrás, mint például Kodolányi János vagy Passuth László történelmi regényei.

Az összegzés után: mi lehetett valójában az Arvisura?

Az Arvisura utáni kutakodásom, valamint a mű elolvasása közben egy egészen más kép kezdett el kialakulni bennem Paál Zoltán munkájáról.

Véleményem szerint az Arvisura egy soha meg nem valósult regénysorozat utóbb kibővített szinopszisa.

Az Arvisura előszavában a szerző lánya Paál Éva, de más visszaemlékezők is kiemelik, hogy Paál Zoltán szeretett történeteket írni és mesélni.

Paál Zoltán az Ózdi Kohászati Művek irodalmi körének volt a tagja. Ez a híradásokban hol ózdi irodalmi körnek, hogy Ózdi Vasas Irodalmi Kör néven illetik. 1949-ben alakult, az Ózdi Gyári Olvasóegylet jogutódjaként, először „Munkásírók a szocializmusért” néven, utóbb pedig az Ózdi Vasas Irodalmi Kör nevet vett fel.[39] A Népművelés című lap 1956 márciusában számolt be arról, hogy az ózdi irodalmi kör lényegében írói körként tevékenykedik, és hamarosan megjelenik egyik tagjuknak, Pál Zoltánnal a Vérrel pecsételve című könyve a Magvetőnél.[40] (A név az újságcikkben elírva szerepel).

Vajon mi történhetett? Kulcsár Ödön a Népművelés cikkének a szerzője beszámolt már korábban az ózdi irodalmi körről, mégpedig a Népszava 1953. május 13-i számában.[41] A Népművelésben írt cikkében kifogást emelt az ellen, hogy a kör tagjai nem a munkások életével és a mai problémákkal foglalkozik, hanem múltbeli témákat erőltetnek. (Ráadásul nem irodalmi, hanem írói(!) körként tevékenykednek). Noha a beszámolója szerint a kör tagjai végül elítélték a saját jobboldali elhajlásukat, a cikkírónak ennyi nem volt elég és további lépéseket sürgetett. Az Ózdi Vasas Irodalmi Körnek egyébként tagja volt Szakács Albert, a Szabad Ózd szerkesztője is, aki 1956-os tevékenységéért életfogytiglani börtönbüntetést kapott.

Az 1956-ban írt bírálat után, és vélhetően a forradalom miatt is, a Magvetőnél beharangozott könyv végül nem jelent meg (csak 2007-ben adták ki). Az írói érdeklődése tehát mind a visszaemlékezések, mind a fellelhető adatok szerint megvolt.

Nézzük magát az Arvisurát, hogy miért tekinthető egy fantasy regénysorozat szinopszisa:

Egyrészt az egyes Arvisurák helyenként nagyon rövidek és szikárak, csak cselekvéseket és helyszíneket írnak le. Rendkívül kevés párbeszéddel dolgoznak, az egyes szereplők keveset szólalnak meg. Találkozunk karakterközpontú leírásokkal, a főbb szereplők részletesebb leírást kapnak, de a mellékszereplők családi hátterét vagy jellemét is kidolgozza.

Paál Zoltán művében vannak kidolgozott jelenetek, például III. László gyermekkirálysága vagy Dózsa György temesvári veresége. Ezeknél a környezet és a cselekvések leírása is lényegesen bővebb, mint az Arvisura egyéb helyszínein. Valószínűtlen, hogy egy konkrét visszaemlékezés vagy rovásos forrás kapcsán említenék azt, hogy Dózsa György megmosta az arcát.

A szinopszishoz jön még a mitológiai háttér hozzáadása, a párhuzamos szervezetek és családfák megalkotása, amelyek a történet tulajdonképpeni fonalát adják.

Szintén szokásos írói eszköznek számít a bevezető is, amelyben az író elmeséli, hogy miként jutott hozzá egy titkos, mások által hozzá nem férhető információhoz, amelyet ő most megoszt az olvasóval. Ez bevett módszernek számított abban az időben, amikor Paál Zoltán elkezdte írni az Arvisurát. Persze kérdés, hogy mely művekhez juthatott hozzá, de mint az irodalmi kör tagja, és az ózdi könyvtár rendszeres látogatója, ez nem jelenthetett neki problémát. (Ha a könyvtár még őrzi Paál Zoltán kölcsönzőjegyét vagy a könyvkölcsönzéseinek a listáját, akkor persze egy élelmes kutató az ott található adatokból már komolyabb következtetéseket is levonhat).

A mű hossza nem feltétlenül ellenérv, hiszen George R. R. Martin is egy 170 oldalas szinopszist küldött az akkor még háromkötetesre tervezett regényének. Paál Zoltán OSZK-ban lévő kézirata 270 oldalra rúg, vagyis egyáltalán nem komoly a különbség, ha azt nézzük, hogy Paál Zoltán egy sokkal hosszabb történetet szándékozott megírni.

Árulkodó az a tény is, hogy az Arvisurákról először írók kezdtek el beszélni. Molnár Gábor, a korszak rendkívül népszerű írója hivatkozott rájuk először a Veszprémi Napló hasábjain 1972-ben.[42] A következő hivatkozó is egy író, Faggyas István volt a Turista Magazinban.[43] Ezt erősíti az Ősi Gyökér című, nyugati emigráns magyarok körében terjesztett lap 1980. évi száma, amelyben egy Arvisura elleni kirohanást intéz egy Dudu a Papkirály főtáltosa művésznevet viselő szerző, aki szerint Molnár Gábor intézte el az Arvisura első példányainak a kinyomtatását.[44] Vagyis a köztudatba kerülésénél is írók bábáskodtak a mű körül. (Czakó Gábor író is többször említette, hogy megkeresték az Arvisurával, de ő a kezdetektől elutasító magatartást tanúsított, és már mint őstörténeti művet mutatták meg neki).

Paál Zoltán pedig, ha nem is regényíróként, de egyfajta őstörténet-kutatóként megkapta azt az elismerést, amelyre vágyott: sokakhoz eljutott a története és egyre többen akarták meghallgatni. És ugyanúgy, ahogy Tolkien művei esetében, úgy az Arvisura esetében is klubok és csoportok alakultak, hogy felleljék a felépített világ rejtett értékeit, vagy esetleg maguk is tovább bővítsék azt.

A fenti elképzelésre, vagyis hogy az Arvisura valójában egy fantasy regénysorozat szinopszisa, amelyet utóbb bővítettek, csak a fentebbi közvetett bizonyítékok állnak rendelkezésemre. Reméljük, hogy Paál Zoltán családtagjai, ismerősei vagy esetleg azok, akik az ózdi irodalmi kör, vagy a könyvtár és a művelődési ház környezetében dolgoztak vagy működtek előállnak közvetlenebb bizonyítékokkal is. Ne becsüljük le azt, ha kiderül, hogy az Arvisura egy pszeudotörténeti fantasy, hiszen Magyarországon az első közül való lenne és vélhetően csak politikai okokból nem jutott el a kiadásig. Az Arvisura történelemként értelmezhetetlen, történetként viszont egy úttörő vállalkozás.

---

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

---

Felhasznált irodalom

Szabó János: A mohácsi csata. Budapest, 2006. Corvina

C. Tóth Norbert: Luxemburgi Zsigmond uralkodása 1387 – 1437. Budapest, 2009. Kossuth Kiadó.

C. Tóth Norbert – Neumann Tibor (szerk.): Keresztesekből lázadók – Tanulmányok 1514 Magyarországáról. Budapest, 2015. MTA BTK

Csajághy György: Gondolatok Paál Zoltán Arvisura-igazszólás című művéről. Valóság (2017) 60. évf. 4. sz. 39-60. o.

Csukovits Enikő: Az Anjouk birodalma. Budapest, 2009. Kossuth Kiadó

Horváth Richárd: Itineraria regis Matthiae Corvini et reginae Beatricis de Aragonia (1458 – [1476] – 1490) Budapest, 2011. MTA Történettudományi Intézete

Kádár Tamás: Egy érdekes bárói életpálya a 13-14. század fordulójáról: Pok nembeli „Meggyesi” Miklós erdélyi vajda. Acta Universitatis Debreceniensis. Series Historica LX. 133-155. o.

Kozsdy Tamás: A magyar ősemlékezet és az Arvisura világkép. 2005.

Kristó Gyula (főszerk.). Engel Pál – Makk Ferenc (szerk.): Korai Magyar Történeti Lexikon (9 -14. század).  Budapest, 1994. Akadémiai Kiadó.

Kubinyi András: Mátyás király. Budapest, 2001. Vince Kiadó

Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon 1387 – 1437. Budapest, 1984. Gondolat Kiadó

Paál Zoltán: Arvisura – igazszólás: mondák, regék, népi hagyományok a palóc kézművesek világából. 2003, Budapest. Püski Kiadó

Szende László: Piast Erzsébet és udvara (1320 – 1380). 2007. Doktori disszertáció

Szőcs Tibor: Egy mítosz nyomában – A sosemvolt nándorfehérvári hős, Dugovics Titusz. Ujkor.hu (Letöltés ideje: 2020. július 25.)

Weisz Boglárka: Ki volt az első kincstartó? Történelmi Szemle (2015) LVII. év. 4. sz. 527-540. o.

Zsoldos Attila: Az Árpádok és asszonyaik. Budapest, 2005. MTA Történettudományi Intézete

[1] A keletkezéssel kapcsolatos problémákat összefoglalja Csajághy György Valóságban közzé tett cikke.

[2] Arvisura 1187. o.

[3] Anjou Izabelláról ld. Zsoldos Attila: Az Árpádok és asszonyaik. Budapest, 2005. MTA Történettudományi Intézete. 14. o.

[4] Arvisura 949. o.

[5] I. Károly uralkodásával számos monográfia és cikk foglalkozik, én itt most egy ismeretterjesztő sorozatot emelek ki: Csukovits Enikő: Az Anjouk birodalma. Budapest, 2009. Kossuth Kiadó 19. o. Ezenkívül ld. még Korai Magyar Történeti Lexikon (a továbbiakban: KMTL) 330-331. o.

[6] Arvisura 952. o., de a koronázás története megismétlődik később is: Arvisura 972. o.

[7] Arvisura 973. o.

[8] Az Árpádok kihalása utáni trónharcokra lásd: Csukovits 19-23. o., Ottó életkorára KMTL 516-517. o.

[9] Arvisura 981. o.

[10] Kádár Tamás: Egy érdekes bárói életpálya a 13-14. század fordulójáról: Pok nembeli „Meggyesi” Miklós erdélyi vajda. Acta Universitatis Debreceniensis. Series Historica LX. 133-155. o.

[11] Arvisura 983. o.

[12] Magyar Pál életét lásd részletesebben: Weisz Boglárka: Ki volt az első kincstartó? Történelmi Szemle (2015) LVII. év. 4. sz. 527-540. o. és Szende László: Piast Erzsébet és udvara (1320 – 1380). 2007. Doktori disszertáció. 185. o.

[13] Arvisura 988. o.

[14] KMTL 330-331. o.

[15] Arvisura 989. o.

[16] A korszakról: Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon 1387 – 1437. Budapest, 1984. Gondolat Kiadó; C. Tóth Norbert: Luxemburgi Zsigmond uralkodása 1387 – 1437. Budapest, 2009. Kossuth Kiadó.

[17] Arvisura 995. o.

[18] Arvisura 1005. o.

[19] Arvisura 1001. o.

[20] Arvisura 1002-1003. o.

[21] Kubinyi András: Mátyás király. Budapest, 2001. Vince Kiadó. 7-16. o.

[22] Arvisura 1009. o.

[23] Arvisura 1056-57. o.

[24] Kubinyi András: Mátyás király. 19-28. o.

[25] Arvisura 1016. o.

[26] Horváth Richárd: Itineraria regis Matthiae Corvini et reginae Beatricis de Aragonia (1458 – [1476] – 1490) Budapest, 2011. MTA Történettudományi Intézete 114-115. o.

[27] Arvisura 1018. o.

[28] Arvisura 1018. o.

[29] Arvisura 1025. o.

[30] Arvisura 1035-1036. o.

[31] Arvisura 1028. o., ezt az értéket később is megismétli Arvisura 1122. o.

[32] A Dózsa-féle parasztfelkelés valós eseményeiről és a róla megtudható információkról az olvasóknak az alábbi kötetet ajánlom: C. Tóth Norbert – Neumann Tibor (szerk.): Keresztesekből lázadók – Tanulmányok 1514 Magyarországáról. Budapest, 2015. MTA BTK

[33] Arvisura 1019. o.

[34] Arvisura 1050. o.

[35] Arvisura 1051. o.

[36] Arvisura 1052. o.

[37] Arvisura 1052-1053. o.

[38] Lásd erről: B. Szabó János: A mohácsi csata. Budapest, 2006. Corvina. 168-174. o.

[39] Németh Lászlóné: 125 éves az Ózdi Olvasó Egyesület. Kulturális adattár. 2009.

[40] Népművelés III. évf. 3. szám 1956 március 14. o.

[41] Kulcsár Ödön: „Több acélért harcolunk” Az ózdi üzemi irodalmi kör választási antológiája. Népszava 1953. május 13.

[42] Veszprémi Napló 1972. február 22.-i, majd február 23-24-25-26-27.-i számai.

[43][43] Turista Magazin 18 évf. 9. szám (1972. szeptember) 17. o.

[44] Ősi Gyökér – Magyar Kulturális Szemle 8. évf. 6. szám (1980) 192. o.