CSI: Bécs – Ciánkálival az előléptetésért?

Minden hibája ellenére az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legtekintélyesebb intézménye, sőt szimbóluma volt a közös hadsereg, amely tarka nemzetiségi összetétele ellenére a birodalom egységét is megtestesítette. Ezen belül is elitnek számított a vezérkar; az a mondás járta, hogy egy vezérkari százados egy csapatnál szolgáló ezredessel is felér. Noha ez így biztosan nem volt igaz, tény, hogy a vezérkariak sokszor “magasabbrendűnek” tartották magukat a csapattiszteknél, ahogy az is, hogy békeidős képzésük igen alapos, minden részletre kiterjedő és embert próbáló volt. Ennek megfelelően nagyon nehéz volt bekerülni a testületbe. Pokorny Hermann (később magyar tábornok, a rádiófelderítés “atyja”) visszaemlékezése szerint az ő évfolyamában kb. 300 hallgató kezdett, akik közül harmincat vett át a vezérkar és harminc fő mehetett 3 éves ideiglenes szolgálatra. A helyekért ennek megfelelően hatalmas tülekedés zajlott, de a versengés többnyire megmaradt a katonai és polgári büntetőtörvénykönyv paragrafusain kívül. Akadt ugyanakkor olyan is, aki úgy gondolta, ciánkáli bevetésével “csinál magának helyet” a vezérkarban – legalább is a korabeli források szerint. Következzen Adolf Hofrichter főhadnagy története, amely még 110 év után is foglalkoztatja a jogászokat, kriminológusokat, történészeket és művészeket is.

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

Richard Mader százados
Mader százados, az áldozat (Forrás)

1909. november 17-én tisztiszolgája holtan Richard Mader vezérkari századost (a korabeli szokásnak megfelelően a hazai sajtóban “magyarosítva”, Mader Richárdként szerepel, akárcsak Hofrichter Adolf, á la Marx Károly és Washington György). A hatóságok első körben öngyilkosságnak minősítették az esetet, bár az gyanakvásra adott okot, hogy a százados szerelmes levél írása közben vetett véget életének, röviddel azután, hogy tisztiszolgáját élelemért küldte.[2] Mader százados halála önmagában komoly ügy volt, pláne, hogy rövidesen idegenkezűségre utaló nyomokat is találtak a detektívek. Megállapították, hogy a százados egy szabályszerűnek látszó reklámcsomagot kapott, a kis dobozkában férfierőt növelő (egy korabeli újságcikk finomabb megfogalmazásában idegerősítő) pirulák voltak, egy kísérőlevél társaságában, amit egy bizonyos Charles Francis írt alá. Charles Francis a korszak ismert londoni gyógyszergyárosa volt, így a százados nem is gyanakodhatott.[1] A százados gyanútlanul megkóstolta a pirulát (sőt, a mellékelt használati utasításnak megfelelően egyből kettőt is), majd rövidesen elhalálozott. Az is kiderült, hogy további tíz (egyes forrásokban 12-14) vezérkari tiszt is hasonló csomagokat kapott, de őket még sikerült a sajtó útján időben figyelmeztetni.

A korszak sztárriportere, Egon Erwin Kisch szerint a helyőrség egyik tisztje rövidesen azzal jelentkezett, hogy ő is kapott olyan pirulákat, mint az elhunyt.  Kisch az Agatha Christie ABC-gyilkosság című regényéből is ismert verziót is felvetette, miszerint a sok gyilkossággal egyet akartak leplezni. Elővettek egy főhadnagyot is, aki ugyan a címzettek között is szerepelt, de szintén nem jutott be a vezérkari testületbe – ő hamar tisztázta magát.[3]

“Eleinte arra gondoltak, hogy valamely ellenséges hatalom megbízottja próbálta a tíz vezérkari tisztet másvilágra küldeni, hogy ezzel is megzavarhassa á vezérkar munkáját. Miután azonban a ciankális küldemények nem a vezérkar vezető személyiségeinek címére érkeztek, ez a gyanú hamarosan eloszlott és a nyomozás arra a feltevésre jutott, hogy valaki olyan küldhette a pirulákat, aki a tíz vezérkari százados halála esetén ebből hasznot húzott volna.”

Oberleutnant Adolf Hofrichter auf einem Schaufoto im Wiener Kriminalmuseum, © Wiener Zeitung
Adolf Hofrichter főhadnagy 

– írta visszaemlékezésében Eugen Ketterl, Ferenc József belső komornyikja, akinek eredetileg németül megjelent írását Ferencz József korona és palást nélkül címen, 1929-ben folytatásokban közölte a Magyar Hírlap.[4] Az első igazi áttörést egy bizonyos Waldherr főhadnagy hozta, aki nem sokkal korábban acéltollakat kapott ajándékba egy tiszttársától, Adolf Hofrichter főhadnagytól, amelyek doboza nagyon emlékeztette a pirulák dobozása. A linzi 14. gyalogezredben szolgáló, 1880-ban született Hofrichter főhadnagyot kiváló eredményei ellenére nem találták vezérkari szolgálatra alkalmasnak – 32. helyen végzett évfolyamában – karrierje (saját szemszögéből nézve) így hatalmas törést szenvedett. Ekkorra már megállapították, hogy a címzettek többsége az 1905-ös évfolyamból került ki, a hatóságok így eleve olyanokat kerestek, akik ugyanekkor végeztek a Hadiiskolán. Kisch szerint az is fokozta a Hofrichter elleni gyanút, hogy eredetileg Reichenauba [ma Rychnov, Csehország, itt született Hofrichter – GyS] akart utazni szabadságra, de végül mégis Linzben maradt, ahonnan egy napra ugrott el csak Bécsbe. Ez persze lehetett amiatt is, mert nem akart nyolchónapos terhes feleségével a havas-jeges Reichenauba utazni, ami végül is érthető. [5]

Mielőtt belemennénk az ügy (és sajtóvisszhangjának) elemzésébe, röviden nézzük meg, hogy milyen lehetőségek, kihívások álltak egy fiatal tiszt előtt, és miért jelenthetett ekkora törést, hogy valakit nem vettek fel a vezérkarhoz. Ahogy a bevezetőben is utaltunk rá, rögös út vezetett a vezérkarba, és a tiszteknek eleve csak egy kis része jöhetett szóba a válogatásnál. Pokorny Hermann emlékirata szerint a két éves képzés során végig nagy nyomás alatt voltak a hallgatók; oktatás és vizsgák szervezéstől hadtörténeten át fegyverismeretig, tereptan, lovaglás, stb. Emellett rengeteget utaztak, bejárták a Monarchia minden zegét-zugát, miközben folyamatosan feladatokat kellett megoldaniuk, egymással és az idővel is versenyezve. A teszteken elért eredmények mellett nagyon sokat számított a hallgatók személyisége, mai szóval élve stressztűrő képessége, hozzáállása – jó eséllyel Hofrichter is ezen a részen bukott el. Pokorny (aki 1904-1906 között végezte el a vezérkari képzést biztosító Hadiiskolát Bécsben) visszaemlékezéseinek a kiképzés nehézségeivel, illetve a közös hadsereg fiatal tisztjeinek lehetőségeivel, problémáival foglalkozó részében említette meg Hofrichter főhadnagy esetét, első ízben ekkor találkoztam az üggyel.

“Azt, hogy milyen lelkiállapotot, aljas indulatokat hozott felszínre a gyilkos konkurencia, az igyekezet, hogy bekerüljenek a vezérkari testületbe, mutatja a Hofrichter-ügy is. Hofrichter főhadnagy volt azok egyike, akit már csak a vezérkarhoz beosztott 30 közé soroltak. Egy évvel előttem végezte a Hadiiskolát, és a linzi gyaloghadosztályhoz került. Egy szép napon 10 iskolatársa postán egy kis csomagot kapott orvossággal, ami a férfias erőre serkentőleg hat. Legalább is ez volt ráírva. Az egyik szerencsétlen be is vette és nyomban meg is halt. Ciánkáli volt. A merényletnek az volt a nyilvánvaló célja, hogy a tíztől, akiket elébe soroltak az értékelésnél, megszabaduljon és azon 30 tiszt közé kerüljön, akik állandó beosztást nyertek a vezérkari testületbe.”[6]

A katonatiszti pálya (legyen szó a közös hadseregről vagy a honvédségről/Landwehrről) komoly kiugrási lehetőségnek számított, ráadásul nyitva állt a szegényebb rétegekből érkezők számára is. Erre jó példa maga Hofrichter, akinek apja üveges volt, vagy akár Jány Gusztáv (aki pár évvel később került a Hadiiskolára) is, akinek apja szatócsboltot vezetett. Az elvárások ugyanakkor hatalmasak voltak, és bár az idősebb tisztek (őrnagy, alezredes, stb.) fizetése biztos megélhetést nyújtott (persze amennyiben nem itták/nőzték/kártyázták el), a “pályakezdők” korántsem kerestek jól. Ehhez jött, hogy folyamatos teljesítési kényszer alatt álltak (ami kihathatott magánéletükre is), a katonaiak mellett magas társadalmi elvárásoknak is meg kellett felelniük.[7] Saját költségen kellett több rend iszonyatosan drága (dísz)egyenruhát, lószerszámot csináltatniuk és lovukról is maguk gondoskodtak. Ez a sajátságos helyzet is hozzájárult Hofrichter főhadnagy végzetes döntéséhez – azt persze nem tudjuk, hogy korábbi iskolatársai esetleg szekálták is emiatt, vagy éreztették vele, hogy különbek nála.

Hofrichter főhadnagy díszegyenruhában, Antalként (!) (Vasárnapi Újság 1909/49. 1023. o. – Arcanum Digitális Tudománytár)

A hadsereg – pontosabban a vizsgálatot vezető Moritz Stuckart bécsi rendőrfőnök és Jaroslav Kunz százados, katonai ügyész – természetesen igyekezett kizárni a nyilvánosságot, de nem sok sikerrel, bár a tiszteknek szóló figyelmeztető felhívást is fedőtörténettel hozták le. Ez működött,  a többi címzett mind életben maradt. Miután gyorsan kizártak minden más gyanúsítottat (sokakat a sajtóban keringő hírek alapján jelentettek fel), csak Hofrichter maradt képben, akit november 27-én vettek őrizetbe.  A kor szokásainak megfelelően többször is lehetőséget hagytak a főhadnagynak, hogy “katonatiszthez méltó módon”, szolgálati fegyverével zárja le az ügyet. Ahogy a Pesti Hírlap írta,

“Úgy látszik, hogy a súlyos terhelőokok ellenére sokáig késtek a letartóztatással, hogy a gyanúsított tisztnek alkalmat adjanak az öngyilkosságra. Hofrichter azonban nem lett öngyilkos.”[8]

giftbrief02
A mérgezett pirulákhoz mellékelt, reklámnak álcázott kísérőlevél (Forrás)

Az újságírók és nyomozók, valamint a közvélemény is eleinte úgy vélte, hogy a gyilkos elmeháborodott lehet, “akinek mániája a gyilkolás”, így pláne sokkolóan hatott, amikor kiderült, egy katonatisztet gyanúsítanak. A korabeli tudósítások nagy része szerint Adolf Hofrichter stréber, törtető, idegesítő és kiállhatatlan figura volt (egy cikk szerint durva modora miatt katonái sem kedvelték), aki nagyrészt természete miatt nem kerülhetett be a vezérkarba, eredményei megfelelőek voltak. A Pesti Hírlap például ezt írta róla:

“Hofrichter osztrák ember. 1898-ban végezte a kadétiskolát és 1904 szeptemberében került a hadi iskolába, hol 1904 novemberében főhadnaggyá léptették elő. 1905 augusztusában elvégezte a hadiiskolát, mire előbb Győrbe, majd Mosztárba került. Ez év elején csapatszolgálatra hívták be. Mindig nagyon ideges és összeférhetetlen természetű volt. Alighanem ennek köszönhette, hogy eddig még nem került bele a vezérkarba. Abban az időben, amikor még azt hitte, hogy vezérkari százados lesz, egy előkelő családból származó leányt vett nőül. Felesége épen most néz anyai örömök elébe.”[9] 

Persze ekkor már egy gyilkosság és több gyilkossági kísérlet gyanúsítottja volt, így érdemes fenntartásokkal kezelni a híreket. Azt a Pesti Hírlap újságírója is megemlítette, hogy minden negatív jellemvonása ellenére a főhadnagy

“a kadétiskolában […] mind a négy évfolyamban egyike volt a legjobb növendékeknek és mindig háromszoros kitüntetést kapott. Már akkor nagyon zárkózott természetűnek mutatkozott és kerülte az érintkezést bajtársaival. Mindazonáltal kedvelték, de annyira ideges volt, hogy e miatt sűrűn keveredett konfliktusba a barátaival. Hofrichter hat nyelven beszél: németül, magyarul, horvátul, angolul, franciául és törökül.”[10] 

Hofrichter ügyvédje, a kor neves védője, Richard Pressburger ugyanakkor 8 évre visszamenőleg gyűjtött olyan bizonyítékokat, amelyek

“Hofrichter jelleméről pozitívan tanúskodtak, a főhadnagyot mint érzékeny, szerető férjet, családcentrikus férfit mutatták be, aki inkább tűnt „a kertben vagy a földeken káposztát ültető” embernek, mint gyilkosnak.”[11]

Tovább árnyalja/színesíti a képet Perényi Roland egy 2011-es írása; Hofrichter 1903-ig Nagyszebenben szolgált, ahol a városlakók bogarai miatt csak “a bolond hadnagy”-ként emlegették. Különcségei – vegetáriánus volt és saját tervezésű cipőben járt – ma már szót sem érdemelnének, nem úgy az, hogy egy ideig jegyben járt a helyi evangélikus lelkész lányával, aki szakításuk után tragikus hirtelenséggel elhalálozott. Később exhumálták a holttestet és nem találtak mérgezésre utaló jeleket, de a halál okát sem sikerült megállapítani. Külön érdekes, hogy a főhadnagy 1903-ban Németországban megjelentetett egy verseskötetet, amelyben saját költeményei mellett szatirikus, cinikus eszmefuttatásai és katonaéletből vett anekdotái is olvashatóak.[12] Az igazság minden bizonnyal odaát a kettő között van… A tisztánlátást nehezíti, hogy a sajtó (még a 30-as években is) kiemelten kezelte az ügyet, hiszen a közös hadsereg (aztán később a közös múlt) volt érintett, és ennek megfelelően számos hír(esztelés), nyilatkozat látott napvilágot.

Jaroslav Kunz (1869-1933), a Hofrichter-ügy idején százados, majd őrnagy. (Forrás)

A hadbírósági eljárás 1910 májusában indult és az akkor érvényes, 18. századi gyökerű, utoljára a 19. század közepén modernizált szabályzat szerint zajlott az eljárás. Sokan kritizálták is a hadsereget, hogy “házon belül” intézi az ügyet, bár ez a korban nem számított rendkívülinek. A katonai bíráskodás ma is különleges területet képez – pl. hadbíróság ítélkezhet civil felett, de fordítva nem működik – és ez a Monarchia idején különösen érvényes volt. Az viszont már akkori szemmel nézve is necces volt, hogy a már említett Jaroslav Kunz egyszerre volt ügyész, vizsgálóbíró és neki kellett javaslatot tenni a büntetés mértékéről is.[13] Mindehhez jött, hogy bár számos körülmény (összesen 22 gyanújel merült fel) utalt Hofrichter bűnösségére, egyértelmű bizonyítékot (“füstölgő puskacsövet”) nem sikerült találni. Első vádbeszédében az ügyész nem véletlenül fogalmazott úgy, hogy

“A vádlott beismerő vallomását a nyilvánosság megkönnyebbülve vette tudomásul. A vallomás visszavonása ezen nem változtat semmit, mert az hiteltelen. Hallottuk mindenfelé, mennyien hisznek Hofrichter bűnösségében. Sokan azonban kételkedtek ebben, sokfelől pedig arra figyelmeztettek, milyen veszélyeket rejt magában, ha közvetett bizonyítékok alapján hoznak ítéletet. Ahogy a Hofrichter-ügy önmagában is egyedülálló kriminalisztikai eset volt, úgy e szenzációs eset körülményei is legalább annyira rendellenesek voltak, mivel egyetlen korábbi bűnügynél sem fordult elő hasonló, és nem is fordulhatott volna elő, hiszen a hatóságok nem tűrték volna, hogy egy efféle büntetőügy nyilvános vita tárgyává váljon […]” [14] 

Mivel a nyomozás során több kérdés is felmerült, és nem sikerült minden kétséget kizáróan hozzá kötni a mérgezést, többen máig kételkednek bűnösségében. Sokan úgy értékelték, hogy nyugodt viselkedése, és az, hogy nem lett öngyilkos, ártatlansága mellett szólt, de van, aki úgy véli, hogy azzal követte el a legnagyobb bűnt, hogy nem lőtte magát főbe a “becsületkódex” kívánalmainak megfelelően. Az már komolyabb kérdéseket vetett fel, hogy egy tiszttársa, a nyomozás idején Triesztben állomásozó Moritz Schmidt öngyilkos lett, amikor beidézték tanúnak.[15] Még cinkesebb a beismerő vallomás kérdése; a főhadnagy bevallotta a gyilkosságot, de később visszavonta vallomását. A beismerő vallomás, ha más, egyértelmű bizonyíték nem támasztja alá, mindenképp fenntartással kezelendő, napjaink ítélkezési gyakorlatában is. Noha arra utaló jel nincs, hogy Hofrichtert kínozták volna, köztudott, hogy beismerő vallomást nem csak veselerúgással és körömletépéssel lehet kicsikarni a gyanúsítottakból. Ráadásul a korabeli hadbírósági szabályzat szerint a vádlott köteles volt minden kérdésre válaszolni (persze nem az igazat), ha nem tette, fenyítést kapott. Hofrichter bűnössége mellett szólt, hogy

“[…] azon a napon, mikor a Charles Francis-féle küldeményeket Bécsben postára tették, bejelentés nélkül el távozott állomáshelyéről és a fővárosba utazott, egy linzi gyógyszertárban nagymennyiségű ostyát vásárolt, íróasztalának fiókjában hasonló dobozokat találtak mint amilyenekben a szerelmi pilulák voltak csomagolva, lakásán eldugva egy sokszorosító készüléket találtak, hasonló ahhoz, amilyenen a Charles Francis-féle körlevelek készültek, végül az íráspróba is ellene vallott.”

Confession
Korabeli illusztráció Hofrichter vallomásáról, balra tőle feltehetőleg Kunz százados (Forrás)

A tiszteknek írt levelet géppel sokszorosították, a címzést és az aláírást kézzel írták, így volt lehetőség, hogy összehasonlítsák Hofrichter írását a levélen találhatóval. Azt hamar kinyomozták, hogy hol vette a levélpapírt és az a kereskedő is felismerte, akitől a pirulákat borító ostyát vásárolta. Ugyanakkor a főhadnagy

“minden gyanúpontra talált megfelelő magyarázatot, így pld. … az ostyákat azért vette a linzi gyógyszertárba, mert beteg [galandférges – GyS] kutyája csak ostyában tudta bevenni az orvosságot, a papírdobozokban alluminium [sic!] tollak voltak, a sokszorosító készülék még a vezérkari iskolából származik stb … A legfontosabb körülményt, hogy honnan szerzett ciánkálit, nem sikerült tisztázni. Hofrichter megmaradt amellett, hogy sohasem volt ciánkáli birtokában, ennek ellenkezőjét pedig a nyomozás nem tudta igazolni.” [16] 

A gyilkossághoz használt ciánkálit sosem sikerült egyértelműen Hofrichterhez kapcsolni, és a méreggel kapcsolatban sokáig a legvadabb találgatások keringtek. A budapesti rendőrség kérésre Eszéken elfogtak egy Marianovics Amadea nevű, szerb származású orvostanhallgatónőt, aki saját bevallása szerint gyűlölte a császári és királyi hadsereget. Ennek ellenére (vagy épp ezért?) sok időt töltött katonatisztek társaságában és nem sokkal a merénylet előtt ciánkálit vett egy budapesti patikában. Rövid ideig gyanúsítottként szerepelt, majd elengedték a sajtóban “szélhámosnőként” emlegetett Amadeát, akit ezek szerint nem tudtak az ügyhöz kötni. [17] A Pesti Hírlap november 30-án (3 nappal Hofrichter letartóztatása után) megjelent tudósításában több verzió is felbukkan a méreggel kapcsolatban.

“Egy Ritzberger nevű droguista [gyógyszerész régies elnevezéssel – GyS] megjelent hétfőn [november 29-én – GyS] a linzi rendőrségen és közölte, hogy Herrengasseban levő üzletébe nemrég — a napra határozottan nem emlékezik, — beállított egy tiszti szolga és ciankálit kért. Az alkalmazottak egyike figyelmeztette a legényt, hogy ciankálit csak méregigazolvány előmutatásával lehet kapni és igazolványt írásban kell kérni a városi tiszti orvosi hivataltól. […] A tiszti szolga olyan nagy mennyiségű ciankálit kért a Ritzberger-féle drogériában, hogy az egyik segéd csodálkozva jegyezte meg: „Hiszen ennyi ciankálival az egész utca népét meg lehet mérgezni.“ Most a linzi rendőrség azt kutatja, vajon a tiszti szolga Hofrichter főhadnagy legénye volt-e, vagy sem.”

Patikabelső, 1906 – Illusztráció (Nagy Sándor/FORTEPAN, 23831)

Ugyanitt olvasható, hogy jelentkezett a rendőrségen egy

“Sedlacsek linzi sajtkereskedő, kit ma kihallgattak, elmondotta, hogy Hofrichter főhadnagy nála körülbelül három hét előtt üres olajtartó edényt vásárolt. Eddig ugyanis nem tudták megállapítani, hogy honnét szerezte Hofrichter a ciankálit. Most az a gyanú merül fel, hogy Hofrichter ezt az olajtartályt, amely különösen alkalmas erre a célra, arra használta fel, hogy veres-vérlúgsóból hevítés útján ciankálit nyerjen. Az ilyen módon nyert ciankáli azonban nem vasmentes és így most vegyi vizsgálattal kell megállapítani, hogy vasmentesek voltak-e, vagy pedig nem, azok a ciankáli pirulák, amelyeket a vezérkari tiszteknek szétküldöttek.”[18] 

A Berliner Tageblatt egyik tudósítása ennél jóval merészebb elmélettel állt elő. A század első éveiben igencsak elmérgesedett a Monarchia és Szerbia viszonya, amit csak fokozott Bosznia 1908-as annexiója (vagyis a birodalomhoz csatolása), amely során komolyabb összecsapások is zajlottak a k. u. k. katonák és függetlenségpárti ellenállók között. Szerbia természetesen a Monarchia ellenében foglalt állást, ami tovább fokozta a feszültséget.

“1909 telén, amikor a Monarchia és Szerbia közötti háború elkerülhetetlennek látszott, a közös belügyminisztérium ciánkálit küldött a Monarchia által annektált Boszniába és Hercegovinába, az ott állomásozó csapatok parancsnokságának. Azzal az utasítással, adjanak belőle a frontra induló tiszteknek, hogy a fogságba esést öngyilkossággal kerülhessék el. A lap szerint ebben az időben Hofrichter a 13. számú hegyi dandárban szolgált, szintén annektált területen. A feltevés szerint Hofrichter a légmentesen csomagolt méregből nagyobb adagot megtarthatott magának, s ezzel kísérelte meg aztán, hogy eltegye láb alól vetélytársait. A bécsi hadügyminisztérium sietett megcáfolni a Berliner Tageblatt állításait. Közölte, hogy soha nem osztottak mérget tiszteknek.”[19] 

A mérget végül megtalálták, noha a főhadnagy (legalább is a hivatalos változat szerint) elképesztően trükkösen, igazi kémfilmbe/krimibe illő módon tárolta. Persze az alant ismertetett verzió sem volt 100%-ban biztos, legalább is nem annyira, mint ha mondjuk a fiókjában vagy a zsebében találták volna meg.

“Már előzőleg tudták, hogy a főhadnagy két katonai menetlevelet hamisított, amelyeknek egyike Alfred Haller névre szólt. A linzi postahivatalban már hosszabb idő óta hevert a „Poste Restante” [postán maradó – GyS] fiókban egy doboz Haller dr. címére, „minta érték nélkül” jelzéssel, amelyet senki nem vett át. Az egyik postás a szokásos várakozási idő elteltével a dobozt visszaküldte a feladónak, a bécsi Friedl és Baum papírkereskedő cégnek. Amikor a kereskedő kinyitotta a csomagot, ciánkálit talált benne. Természetesen azonnal felkereste a rendőrséget. Most már rájöttek, hogy Hofrichter lakásán, miért nem találtak ciánkálit a házkutatásnál. A főhadnagy soha nem tartott magánál mérget, hanem mindig valamelyik postahivatal „Poste Restante”’ részlegén álnévre címzett csomagban tárolta a gyilkos anyagot.”[20] 

annoshow09
Hofrichter Troll nevű kutyáját állatorvos vizsgálja az eljárás során. Korabeli tudósításhoz készült rajz. (Forrás)

Ha a méreg elő is került, az kérdés maradt, hogy miképp jutott a főhadnagy ciánkálihoz. A már említett Egon Ervin Kisch memoárjában megemlítette, hogy

“Hofrichter két levelet csempészett ki cellájából, amelyekben a „W. b. Frdtl.” rövidítés szerepel. A rendőrség kiderítette, hogy ezek a betűk „Wilhelm csi Friedenthalban” jelentést rejtenek, s hogy ez a nagybácsi drogériatulajdonos. Nyomban bizottságot küldtek a csehországi Friedenthalba, és ez a bizottság Wilhelm Hofrichter üzleti könyveinek alapján megállapította, hogy olyan mennyiségű ciánkáli hiányzik, ami pontosan megfelel a tablettaküldeményekben előforduló méreg lyának.”

Még a levél napvilágra kerülése előtt Kisch levelet kapott Hofrichter Karl nevű testvérétől, aki egy névtelen rokonra hivatkozva megírta, hogy a gyógyszerészeknek semmiféle nyilvántartást nem kell vezetnie az eladott mérgekről/veszélyes szerekről. Ezt azért érdemes fenntartásokkal kezelni, de az biztos, hogy Wilhelm bácsi ellen semmiféle eljárás nem indult. [21] A levelek kicsempészése miatt amúgy egy börtönőr rövidesen megtapasztalhatta, hogy milyen a rács másik oldalán lenni, és az írások – megint csak közvetve – de Hofrichter bűnösségét erősítették. Egyrészt kérte feleségét, hogy igazoljon neki alibit, másrészt olyan gyógyszereket akart becsempésztetni, amivel elmezavart lehet szimulálni. Ráadásul ahogy egy kérdést sikerült tisztázni, felmerült egy újabb. Max Winter oknyomozó újságíró is párhuzamos nyomozással igyekezett tisztázni Hofrichtert (rajtuk kívül még többen nyomoztak a hatóságokkal párhuzamosan), amely során érdekes felfedezéseket tett.

“[Winter] Megállapította, hogy a hatodik kerületi Mittergasséban levő postahivatalban ahol a Charles Francis-féle csomagok feladásra kerültek az a polgári ruhás sovány fiatalember akire a tisztviselőnő úgy emlékezett, hogy ő adta fel a kérdéses csomagokat, amelyek azért tűntek fel neki, mert a címzettek mind katonatisztek voltak és aki szerinte kicsit hasonlított Hofrichterre, szőke hajú volt, az elítélt főhadnagy pedig fekete. Továbbnyomozva, azt is megállapította, hogy az illető ... ugyancsak katonatiszt, főhadnagy, a Bécs melletti Badenben állomásozik, de a mittergassei postahivatal környékén „Absteigquartierttart, ahol női togatásokat fogad. A szomszédok erőszakos perverz természetű embernek ismerték, aki a lakásán fekete miséket rendezett. Winter Badenben is nyomozott és megállapította, hogy a szőke főhadnagy egy ottani patikában, pár hónappal a Mader eset előtt, ugyanolyan ostyákat vásárolt, mint amilyenben a magát Charles Francisnak nevező gyilkos küldötte áldozatainak a ciánkálit.”[22] 

Max Winter (1870-1937), a Tárnokon született osztrák újságíró, politikus (Forrás)

Winter elmondása szerint eredményeit közölte a rendőrséggel is, de azt nem tudjuk, hogy lenyomozták-e a titokzatos főhadnagyot. Hogy ne legyen olyan egyszerű a dolog, a postás verzió(ka)t bonyolítja, hogy

“a postáskisasszony részletes személyleírást is adott a levelek feladójáról, szerinte karcsú, zéptermetű, kék szemű, szőke fiatalember volt, aki felfelé dört bajuszt viselt. Vallomásának értékét azonban kétségessé tette Born postai altiszt vallomása, aki állítása szerint nem látott semmiféle fiatalembert a szóban forgó időpontban. Sőt, mi több, azon a bizonyos vasárnapon egyáltalán nem vett át a felektől közvetlenül leveleket. A postafelügyelőség is azt állapította meg, hogy a mérgezett pirulákat rejtő leveleket postaládába dobták be, vasárnap fél nyolc és nyolc óra között, valahol Bécs belvárosában.”[23] 

És ha nem lenne elég a konteókból: Ketterl komornyik visszaemlékezése szerint a főhadnagy (gazdag és köztiszteletben álló) sógora sokáig hangoztatta Hofrichter ártatlanságát, majd tragikus hirtelenséggel elhunyt, a hivatalos verzió szerint azért, mert amikor megtudta, hogy rokona mégis bűnös, bánatában meghasadt a szíve.[24]

Hofrichtert végül 1910. június 25-én ítélték halálra, de az ítéletet azonnal 20 év börtönre módosították. Mivel beismerő vallomását pillanatnyi elmezavarra hivatkozva visszavonta,  a katonai bíráskodási szabályok szerint nem szabhattak ki halálos ítéletet (!). Ehhez hozzájárult az élénk, és sokszor igen indulatos sajtóvisszhang, meg az is, hogy a hadsereg nem akarta maga ellen fordítani a közvéleményt, amely az eljárás elhúzódásával arányosan egyre jobban kételkedett a főhadnagy bűnösségében.[25] A közvélemény mellett az uralkodót is igen élénken foglalkoztatta a főhadnagy ügye, és nagyon megrázta, hogy egy tisztje ilyen dologra vetemedhetett. Komornyikja szerint

aznap, amikor Ferenc Józsefnek jelentést teltek Hofrichter főhadnagy esetéről, a király egy teljes órán keresztül olyan ideges volt, hogy magas kora ellenére is föl-alá rohant dolgozószobájában és minduntalan a hideg ablakhoz nyomta homlokát. Az uralkodó nem akarta elhinni, hogy hadseregének tisztikarában a becsvágy ilyen rettenetes bűntettre bírhat valakit.”[26] 

Ferenc Józsefnek mindig is szívügye volt a hadsereg – uralkodótársaihoz hasonlóan szinte csak egyenruhában mutatkozott – így érthető, hogy az ügy nagyon érzékenyen érintette. Főleg, hogy korábban nem akadt arra példa (vagy legalább is nem derült ki), hogy egy katonatiszt méreggel tört volna tiszttársai életére.

Hofrichter vor Gericht
Az ítélethirdetés pillanata (Forrás)

Hofrichter a Bécs melletti möllersdorfi katonai börtönben kezdte meg büntetését. Börtönéveinek első időszakáról írta a Délmagyarország, hogy

“Itt is egyre hangoztatja ártatlanságát és hangsúlyozza, hogy semmi része sincs Máder kapitány meggyilkolásában. Hozzátartozóival levél útján érintkezik Hofrichter. Ezekben a levelekben is majdnem kizárólag csak az ártatlanságáról beszél és a kiszabadulásában reménykedik. Feleségét, aki Bécset gyermekével együtt már elhagyta, arra kéri, hogy próbáljon meg mindent a kiszabadítása érdekében. „Minden vádat magadra vehetsz”, írja levelében. A súlyos megpróbáltatásokat szenvedett asszony persze nem igen hajlik e jótanácsokra.”[27] 

Felesége, aki az eljárás során végig kitartott mellette, 1912-ben elvált tőle. Hofrichter még ugyanebben az évben súlyos tuberkulózist is kapott. Bár a sajtó már temette, hamarosan felgyógyult, és az első világháború kitörésekor frontszolgálatra jelentkezett. Kérelmét elutasították, részben amiatt, mert megjelenése elég rossz hatással lett volna a morálra és a haderő hírnevére. Érdekes, hogy egy háborúval később a magyar hadseregbe – büntetésük elengedése fejében – jelentkezhettek rabok, bár azok többsége kisebb bűncselekmények miatt került rács mögé. Igaz, akad olyan forrás is, ami szerint a “biatorbágyi rémet”, Matuska Szilvesztert is kivitték a börtönből, hogy valami különleges robbantási feladatot végezzen el a Don-kanyarban. Hofrichter kiszuperálásában az is szerepet játszott, hogy egy 1914. november 26-i jelentés szerint vonatkoztatásos téveszme tüneteit mutatta. Ezt sokan a közel öt évnyi folyamatos magánzárkának tudták be, de az orvosok nem tudták kizárni a lehetőséget, hogy tüneteit csak szimulálja. 1915-ben egy időre elmegyógyintézetbe is került. 1919-ben az újszülött Osztrák Köztársaság elnökétől kérte szabadlábra helyezését arra hivatkozva, hogy a nehéz háborús körülmények között eltöltött börtönéveket duplán számítsák be neki. (Katonatiszteknél a frontszolgálat számított kétszeres szorzóval). Szabadulása után egy ideig írnokként dolgozott korábbi börtönében, majd miután 1927-ben teljes amnesztiát kapott, egy prágai kereskedelmi céghez szerződött Adolf Richter néven, majd rövidesen visszatért Bécsbe.

Prágai utcarészlet 1928-ból. Elöl a Loretánská ulice, háttérben a Szent Vitus-székesegyház. (Lőrinczi Ákos/FORTEPAN, 135130)

1932-ben kártérítési pert nyert egy újság ellen, ami közölte fényképét és egyértelműen gyilkosnak nevezte. Mivel jogerős ítélet mondta ki Hofrichter bűnösségét (tehát papíron mindenképp bűnös volt),  a gondot a fénykép jelentette, amiről felismerhették. Erről az MTI is tudósított:

“Bécs, április 2. /Magyar Távirati Iroda/ A Stunde jelentése szerint ma volt annak a pernek a tárgyalása, amelyet Hofrichter hadnagy indított az Interessante Blatt ellen, Hofrichter főhadnagy, aki azóta a szövetségi kancellári hivatal hozzájárulásával megváltoztatta a nevét, mintegy 20 évvel ezelőtt, mint ismeretes, az osztrák-magyar vezérkari tisztek ellen elkövetett mérgezési merényletek középpontjában állott. Az Interessante Blatt közölte Hofrichter arcképét a következő aláírással: “Mérgezési merényletek a vezérkari tisztek ellen, a tettes Hofrichter Adolf főhadnagy.” A mai tárgyaláson a felek között megegyezés jött létre azon az alapon, hogy a lap kötelezettséget vállalt a magánvádlóval szemben 500 Schilling kárpótlás megfizetésére a fényképének közlésével neki okozott erkölcsi kár fejében.”[28] 

A 30-as évektől irodai munkákból élt és csatlakozott a szárnyait bontogató nemzetiszocialista mozgalomhoz, és az Anschluss után több ízben jelentkezett a Wehrmachtba is, de kérelmeit elutasították. 1945. december 29-én hunyt el az akkor szovjet megszállás alatt lévő Bécsben.[29] Még 1920-ban jelentette meg visszaemlékezéseit (amit csak Münchenben tudott kiadatni), amivel hozzájárult ahhoz, hogy az ügy a két háború között is többször szerepeljen a sajtóban. Hofrichter írásában és előadásaiban egy hatalmas összeesküvés (középpontban Kunz ügyésszel) áldozataként láttatta magát. Kiemelte, hogy a zárt tárgyalás és az elavult perrendtartás miatt érdemi védekezést nem is terjeszthetett elő, a sajtó szabályos hadjáratot indított ellene (válása előtt különösen sok valótlan hírt jelentettek meg róla), a börtönben pedig minden apróságért megbüntették. Kunz (aki a háború után a csehszlovák hadseregben szolgált tovább és tábornokként ment nyugdíjba) 1921-ben jelentette meg visszaemlékezését az általa vizsgált ügyekről. Ebben utólag élesen kritizálta a Monarchia tisztikarát, a vezérkarban uralkodó versenyszellemet (jóval finomabban, de Pokorny Hermann is utalt erre) és magát az eljárást is. Utólagos értékelése szerint a “legtisztább” megoldás az lett volna, ha Hofrichtert beszámíthatatlannak nyilvánítják és büntetését elmegyógyintézetben töltötte volna le.

hofrichterschrift
Hofrichter visszaemlékezésének címoldala fakszimile kiadásban (Forrás)

Richard Pressburger 1937-ben, magánkiadásban publikálta az üggyel (és persze más eseteivel) kapcsolatos emlékeit. Ő az ügy gyökerét a hadseregben uralkodó törtetésben, karrierizmusban látta (a “másodrendűnek” tartott csapattisztek – épp lenézettségük miatt – eszelősen törekedtek a vezérkarba), de Kunzhoz hasonlóan élesen kritizálta az elavult hadbírósági szabályozást is. Erre példának azt hozta, hogy a vizsgálat idején az őrizetes csak őreivel és a vizsgálóbíróval érintkezhetett, illetve a más említett kötelező válaszadás problematikáját. Kiemelte, hogy alig volt lehetősége érdemi védői munkára, és hiába ment el egész a császárig, hogy Hofrichternek a polgári perekben meglévőkhöz hasonló lehetőséget biztosítson.[30]

A ciánkális merénylet természetesen a művészeket is megihlette. Az első, a Hofrichter-ügyet feldolgozó regény (Der Roman des Oberleutnants Hofrichter, vagyis Hofrichter főhadnagy regénye már 1910-ben megjelent. A névtelen szerző a főhadnagyot véli bűnösnek, de a indítóoknak a katonai előmeneteli rendszer kegyetlenségét tartotta. Az Amerikában élő, magyar származású Maria Fagyas 1970-ben írt regényt a főhadnagy története alapján The Devil’s Lieutenant (Az ördög hadnagya) címmel. Noha hat nyelvre is lefordították, magyarul még nem érhető el. Az írónő erősen fikcionalizálta a történetet, más nevet adott a főhadnagynak, akit a műben maga Ferenc Ferdinánd próbál meg rávenni, hogy vonja vissza beismerő vallomását. Enélkül ugyanis nem lehetne elítélni és a tisztikar becsületén sem esne csorba. A regény alapján 1984-ben készült egy kétrészes tévéfilm is. 1974-ben adta le az osztrák TV a szintén magyar származású Sebestyén György forgatókönyve alapján készült Verurteilt 1910 (Elítélve 1910-ben) című filmet.[31]

Részlet a Verurteilt 1910 című filmből. Kunz százados szerepében a Magyarországon is ismert Klausjürgen Wussow (Forrás)

A művészek és kutatók mellett a bűnözők körében is akadtak követői Hofrichternek; tette után nem sokkal egy német lány és egy francia katona követett el ciános gyilkosságot, illetve a katona “csak” kísérletet, mert bajtársai rossz ízűnek találták és kidobták a preparált élelmet. A Délmagyarország egy másik Hofrichter Adolfról is beszámolt, aki egyenruhás névrokona hatására arzénos mérgezés-sorozatba kezdett Bécsben. A dolog annyiban bizonyult szerencsésebbnek, hogy célpontjai kutyák (kóborok és elit háziállatok egyaránt) voltak, bár csak a szerencsén múlott, hogy tevékenysége emberi áldozatot nem követelt. Elfogása után az arzénos Hofrichter

“…psichológiailag [sic!] nagyon érdekes vallomást tett. Elmondotta, hogy már régóta leküzdhetetlen ellenszenvet érez a világ összes kutyái iránt. Amikor a vezérkari tisztek gyilkos merénylőjéről kitudódott, hogy azt is Hofrichtemek hívják, épen miként őt, megérett benne a terv, hogy most ő fogja elpusztítani mindazt, amit a világon legjobban és szívből utál: a kerület összes kutyáit. A névrokon is mérget használt. Óriási adag arzénikumot szerzett be. Naponta több mint öt kiló húst vásárolt össze. A húst földarabolta és megáztatta a gyorsanölő méregben és minden nap több száz darab mérgezett húscafatot ejtett el az utcákon, hogy azokat a kutyák megegyék. Azzal épenséggel [sic!] nem törődött, hogy a méreg az utcán játszadozó apró gyerekek szájába is kerülhet és megölheti őket.”[32] 

Látható, hogy a Hofrichter-ügy túlmutatott kriminalisztikai jelentőségén. A sajtóban – a kötelező szenzációhajhászás mellett – rengeteg cikk jelent meg, amelyek a hadsereget, annak kasztrendszerét és a vezérkari “versenyistálló-szellemet” kritizálták, sokan pedig a katonatisztek nem egyszer léha, erkölcstelen életmódját is ostorozták egy füst alatt. A történet hasonlított a törökbálinti zendüléshez, amikor az adott esemény hatására került fókuszba a hadsereg (sőt az egész ország) áldatlan állapota és problémái.

Azt, hogy Adolf Hofrichter hidegvérű kegyetlen gyilkos, vagy csak egy különc, karót nyelt, szabályokhoz mereven ragaszkodó tiszt volt, aki így akart kitűnni, hírnevet szerezni, esetleg feleségének akart jobb életet biztosítani előlépésével, azt már sosem tudjuk meg. Ahogy száz százalékos bizonyossággal azt sem, hogy tényleg bűnös volt, vagy csak a korabeli merev szabályozás és a vaskalapos tiszti/hadbírói kar”justizmordjának” (eredeti jelentése a jog eszközeivel elkövetett gyilkosság) áldozata. Az bizonyos, hogy nevéhez köthető az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legtitokzatosabb és legnagyobb visszhangot kiváltó bűnügye.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Jegyzetek, felhasznált források:

[1] Ország-Világ 1974. október 2. 22. o.
[2] Részletek Egon Erwin Kisch memoárjából Magyar Szó, 1991. április 28. 18. o.
[3] Részletek Egon Erwin Kisch memoárjából Magyar Szó, 1991. április 29. 12. o.
[4] Magyar Hírlap, 1929. április 17. 9. o.
[5] Részletek Egon Erwin Kisch memoárjából Magyar Szó, 1991. április 29. 12. o.
[6] Pokorny Hermann: Emlékeim. A láthatatlan hírszerző. (Összeállította, sajtó alá rendezte és a kísérőtanulmányt írta: Józsa Antal) Petit Real Kiadó, Budapest, 2000. 45. o.
[7] Perényi Roland: Justizmord vagy megalapozott ítélet? A katonai bíróság és a nyilvánosság viszonya az 1909-es Hofrichter-ügy kapcsán. Korall 19. évf. 72. szám (2018) 137-157. o. 141. o.
[8] Pesti Hírlap 1909. november 28., 8. o.
[9] Pesti Hírlap 1909. november 28., 8. o.
[10]Pesti Hírlap 1909. november 28. 9. o.
[11] Perényi 152. o.
[12] Perényi 155. o.
[13] Perényi 143. o.
[14] Perényi 144. o.
[15] Perényi 155. o.
[16] Ujság, 1936. június 21. 15. o.
[17] Perényi 147. o.
[18] Pesti Hírlap 1909. november 30. 11. o.
[19] Pintér István: Egy K. u. K. főhadnagy ciánkális kapszulái. Ország-Világ 1981. július 15. 21. o.
[20] Pintér István: Ciánkális karriervágy. Ország-Világ 1974. október 2. 23. o.
[21] Magyar Szó, 1991. április 30. 18. o.
[22] Ujság, 1936. június 21. 15.
[23] Ország-Világ 1974. október 2. 22. o.
[24] Magyar Hírlap, 1929. április 17. 9. o.
[25] Perényi 145.
[26] Magyar Hírlap, 1929. április 17. 9. o.
[27] Délmagyarország 1910. szeptember 21. 9. o.
[28] MTI Napi hírek, 1932. április 2. (0272)
[29] Perényi 145-146. o.
[30] Perényi 148-151. o.
[31] Perényi 153-154. o.
[32] Délmagyarország 1910. július 6. 5. o.

Továbbá:

Perényi Roland: Ciánkálit álcázott potencianövelőnek

A nyitóképen: Hofrichter főhadnagy aláírja vallomását – korabeli illusztráció. (Forrás)

Facebook Kommentek