A törökbálinti zendülés, avagy ki védi meg a hazát?

A zendülések, már amelyiket nem próbálják meg agyonhallgatni, mindig is komoly érdeklődésre tarthattak számot, pláne ha olyan időszakban estek meg, mint az 1989 és 1991 közötti rendszerváltás/rendszerváltoztatás/átmenet (nem kívánt törlendő). Az ország állapota, illetve a társadalmi változások nagyon hamar leszűrődnek a hadseregbe, főleg ha sorozott haderőről van szó, így az 1989-es, de főleg 1990-es változások komolyan befolyásolták a Magyar Néphadsereg (majd Honvédség) képét és harci szellemét, hiszen a behívott újoncok magukkal vitték, az „új idők új dalait”, amelyeket a legéberebb kapuőrség sem volt képes megállítani a laktanyakerítésnél. Ehhez járult még a ramaty gazdasági helyzet, és részben ennek következtében az unatkozó katonák, akiknél köztudott, hogy kevesebb „veszélyesebb” társaság létezik.

Mert hogy mit csinál az unatkozó, és tegyük hozzá, elég sokszor igen sanyarú körülmények között élő katona? Röviden összefoglalva: iszik, dobbant (vagyis önkényesen elhagyja a laktanyát és/vagy szolgálati helyét), kummant (lóg, sunnyog) – vagy ezek tetszőleges keveréke – legrosszabb esetben pedig fellázad. És ugyanezen lehetőségek állnak a túlterhelt katonák előtt is. Ez utóbbi, vagy legalább is valami hasonló történt 1991. április 7-én a törökbálinti lőszerraktárban is, ahol 20 katona tagadta meg a kapott utasításokat. Az eset megrázta a hadsereget és a közvéleményt, hiszen minden nehézség ellenére ilyen nem nagyon történt korábban, ráadásul a fentebb említett változásoknak köszönhetően az esetnek nagy sajtóvisszhangja is lett. Az esemény jobb megértéséhez érdemes néhány dolgot kicsit alaposabban körbejárni.

A Magyar Néphadsereg, bár papíron impozáns erőt képviselt, valahogy mindig a Varsói Szerződés „mostohagyerekének” számított, nem kis részben ötvenhatos szerepe miatt. Bár a helyzet a 60-as és 70-es évekre sokat javult, a kiképzés színvonala és az alkalmazott technika állapota néhány kivételt leszámítva (légierő, tűzszerészek, ejtőernyősök, pár páncélos- és gépesített alakulat) sok kívánnivalót hagyott maga után, nem beszélve a sorállományúak harcértékéről, ami szintén nagyon változó volt. Ez persze valahol érthető, a behívott 18-20 éves srácok többsége, akiket teljesen új környezetbe kényszerítettek, nem egyszer drasztikus módszerekkel, nem igazán lelkesedett a szocialista haza (és a VSZ) szolgálatáért, és a lelkesedés a rendszerváltás után sem feltétlenül jött meg. Azt azért jegyezzük meg, hogy ez nem magyar jelenség; a hazánkban ideiglenesen állomásozó nagy testvér katonái is rendszeresen szökdöstek (nem egyszer fegyverrel) egy boldogabb élet reményében, és az amerikai fiúkat sem mindig fűtötte a hazaszeretet, főleg ha az több éves katonai szolgálatot, és adott esetben vietnami bevetést jelentett (lásd Hair és pl. a Forrest Gump vonatkozó részeit).

Azért volt erő, meg technika…T-55-ösök gyakorlaton

De ha már behívták a katonákat, illene is őket lefoglalni valamivel, ugyanis a tétlen, „unatkozó” sereg a legveszedelmesebb. Nem véletlenül adta ki Jány Gusztáv vezérezredes (az amúgy vállalhatatlan) 1943. január 24-i parancsában, hogy az újjászervezett egységeknél laktanyarendet kell tartani, és napi szinten fegyelmező gyakorlatokat kell végeztetni. A fegyelmezés alatt itt nem büntetést, hanem alaki és hasonló gyakorlatokat, menetelést, stb-t kell érteni. És az sem véletlen, hogy a cattarói matrózlázadás is valahogy úgy indult, hogy néhányan megunták a 0-24-es fedélzetmosást, amit az élelemhiány, a rossz ruházat, valamint a szabadságolások és a bevetések hiánya is tetézett.

Bár az ország költségvetésének jelentős része ment a hadsereg fenntartására, a legtöbb alakulatnál a kiképzés színvonalán ez nem látszott meg; sok helyen alig volt bevethető technika, a katonáknak nem jutott megfelelő állapotú és méretű ruházat, kevés volt a lőszer, rossz az élelmezés. Ezt megfejelték azzal, hogy különféle hátterű és származású katonákat kevertek (akiket sokszor az ország másik feléből rántottak be), ami újabb konfliktusokat eredményezett, bár arra is sok példa akadt, hogy az egymásrautaltság miatt végül összecsiszolódott a két elemit végzett segédmunkás és a „tápos”, vagyis az érettségizett előfelvételis. Az újoncok „betörését” ráadásul a tömeghadseregek megjelenése óta nem kifejezetten finom módszerekkel végzik, amit sokan emberileg érthető módon nem bírnak. Jobb esetben a szívatások az alapkiképzéssel véget értek (még jobb esetben, normális tisztikar és altisztek, tisztesek esetén el sem kezdődtek), de az itt elszenvedett élmények sokakban hagytak maradandó nyomot, legrosszabb esetben pedig a családjától és a külvilágtól elzárt, folyamatosan szekírozott kiskatona (akit esetleg még az otthon hagyott kedvese is mással helyettesített) maga ellen fordította fegyverét.

A szűkös anyagi lehetőségek miatt az állománynak legtöbbször nem sikerült normális elfoglaltságot adni, tág teret engedve így a kummantásnak, a különféle, nem egyszer a BTK-t súroló „tréfáknak” és az ivászatnak. Ez utóbbi mindig is gondot jelentett a hadseregekben; 1945 előtt például központilag szabályozva néha pálinkát vagy bort osztottak (ezek moráljavító hatása évezredek óta ismert), és egyes kantinokban a 70-es évek közepéig lehetett sört is kapni, mondván ha a katona legálisan megissza a magáét, kevésbé vágyakozik a „tiltott gyümölcs” iránt. Később azonban teljes tilalom lépett életbe, ami azzal járt, hogy a harcosok vagy belsőleg, vagy külsőleg, de minél több szeszt igyekeztek becsempészni a laktanyákba, amit persze az illetékesek megpróbáltak felderíteni.

A másik kulcskérdés az élelmezés volt, ami nagyon sokat tud rontani vagy javítani egy alakulat fizikai és morális harcértékén; aki végzett már nehéz fizikai munkát úgy, hogy nem, vagy alig kapott enni, az pontosan tudja, hogy miről van szó. Szintén problémás volt az kimaradások/eltávok/szabadságolások kérdése; az első lépcsős alakulatoknál szigorúan meg volt szabva, hogy max. mennyi katona lehet távol, és egyes szakbeosztások is maguk után vonták a kevesebb szabadságot (pl. ha csak egy technikus volt, akkor neki állandóan ott kellett lennie). A néhány órás kimaradások valamennyit enyhíthettek a helyzeten, de pl. a Bükk tetejére telepített légvédelmi alakulatnál, ahonnan a legközelebbi falu is legalább egy óra járásra volt, ez nem sokat lendített előre.

Fontos és hasznos: hólapátolásra kivezényelt honvédek

Ahogy romlott az ország gazdasági helyzete (ezt persze a hitelfelvételek és egyéb praktikák egy ideig ellensúlyozták), úgy jutott egyre kevesebb pénz a hadseregre is, amelynek ezzel egyenes arányban romlott a szelleme. Jó példa erre az a blog, ahol rábukkantam a mostani írás témájára is, és ahol a korábban szolgált katonák rendre szörnyülködnek „utódaik” lazaságán és a hadsereg későbbi állapotán. És  így jutottunk el 1989-90-hez, amikor „az elvtársakból bajtársak, majd urak lettek”; a VSZ felbomlásával szükségtelenné vált az addigi tömeghadsereg. Nagyobb lendületet vett az átszervezésnek nevezett leépítés, ami persze a tisztek és a hivatásosok között hatalmas bizonytalanságot keltett (akárcsak az 1953-ban megindult leépítés, ami alapjában határozta meg az akkori hadsereg 56-os szétesését). És a rómaiak óta tudjuk, hogy olyan a nyáj, amilyen a pásztor… Azt azért hangsúlyozni szeretném, hogy rengeteg lelkes, jól képzett tiszt és katona volt a honvédségben, ők azonban jóformán tehetetlenek voltak – legfeljebb saját egységüket tudták rendben tartani, néha még azt sem, és nem mindig önhibájukból – ráadásul rengetegen szereltek le. Volt, akiket leépítettek, voltak, akik ezt megelőzendő szálltak ki, és sok tiszt volt, akinek alacsonyabb beosztást ajánlottak fel, amit nem fogadott el. A mélyrepülés legkeményebb szakasza az 1990-es évek közepéig tartott; a változás, a bizonytalanság és a rossz körülmények és a tétlenség pedig maguk után vonták egyrészt a szívatások felerősödését (ez persze helyenként változott), másrészt a fegyelem fellazulását (itt is széles volt a skála). Ez utóbbit jól szemléltetik a dr. Székely György ezredes (1991-ben a Budapesti Katonai Ügyészség vezetője) által elmondottak:

„Az önkényes eltávozok 65 százalékos növekedése egyértelműen a fegyelem lazulására utal. Megszokottá vált, hogy a kiképzés után a katona elhagyja az alakulatát. Az ilyesmi szinte mindennapos. E mögött alkalmasint az rejlik, hogy – a honvédség érdekeit háttérbe szorítva – az illető egyéni célokért, szórakozásból, kalandvágyból elhagyja a laktanyát. Ehhez társul a parancs iránti engedetlenségek növekedése, amely 300 százalékos emelkedést mutat. Ha csak a puszta számokat nézzük, akkor a kép nem ennyire elkeserítő, mert előbb itt tízes nagyságrendű bűncselekményekről volt szó, a 300 százalékos növekedés ehhez képest tűnik rendkívül nagynak. Mindazonáltal a tendencia meggondolkoztató, mert a fegyveres erők fegyelmi és erkölcsi helyzetére utal. Mindennek a kicsúcsosodása volt a törökbálinti zendülés, amelyről a közvélemény igencsak tájékozott. Ez is azt mutatja, hogy zendülés akkor következik be, ha a katonai rendben és fegyelemben jelentős romlás következik be.” [1]

És akkor végre lássuk, hogy mi történt Törökbálinton 1991. április 7-én! A község mellett nagy lőszerraktár működött, amelynek parancsnoka Tar György alezredes volt. Az objektumot külön őrszázad vigyázta Kun Ferenc hadnagy vezetésével[2] amelynek létszáma papíron ugyan 148 fő volt (120 állandó és 28 vezényelt), közülük április elején csak 87-en voltak bevethetők, ráadásul a parancsnok és az állomány viszonya sem volt felhőtlen.[3] Ekkoriban (illetve már korábban is) súlyos gondot okozott a létszámhiány, ugyanis a behívottak számának csökkenését nem egyenes arányban követte a beosztások számának csökkenése. Ez persze azt jelentette, hogy a maradék létszámnak kellett ugyanazt a szolgálatot ellátnia, így a törökbálinti honvédek havi 14-15 őrséget is adtak, ami igencsak megterhelte őket, főleg amiatt, hogy a 24 óra szolgálat után előírt 24 órás pihenőidőben egyéb feladatokat (takarítás, konyhaszolgálat és hasonlók) kellett ellátniuk. E sorok írója, bár nem katonaként, de két héten át volt 12/12-es szolgálatban (éjjel őrség, de olyan kevesen voltunk, hogy 2 óránál több pihenő senkinek sem jutott egyhuzamban; nappal papíron szabadidő, de arról gondoskodtak, nehogy unatkozzunk), és bizony már az első pár nap után sem volt kifejezetten őszinte a mosolyunk…

A törökbálinti laktanya egyik őrhelye (és egy másik a háttérben) napjainkban

A kimerültség és a feszült helyzet könnyen robbanást eredményez, és ez Törökbálinton sem történt másképp; a kimaradásról 7-én délelőtt visszatérő katonák szeszes italokkal megpakolva érkeztek be (és a kapunál sem buktak le), és a bajtársiasság jegyében körbe is kínálták az üvegeket. Ilyen hangulatban kezdődött volna meg a 14 órától szolgálatba lépők felkészítése (őr kötelmei, őrhelyek leírása, esetenként felszerelés ellenőrzése), ami a rutinos őröknek igencsak unalmas lefoglaltság volt, ám

„a felkészítés végrehajtására megérkező ügyeletes a névsor felolvasását követően egy vodkás üveget talált az alegység-ügyeletesi asztalon, majd az alegység-ügyeletes ittasságáról való meggyőződését követően intézkedett annak leváltásáról. Mindeközben az egyik sorkatona a folyosón több katona társa előtt hangoztatta, hogy ne hagyják, hogy ez történjen az alegység-ügyeletessel, majd közölte, hogy ő nem veszi fel a szolgálatot. Ezt több katonatársának is kijelentette, illetve fel is szólította őket, hogy cselekedjenek hasonlóan. Felvetését azzal támasztotta alá, hogy ha mindenki megtagadja a szolgálat felvételét, akkor az elöljárók nem tudnak semmit tenni ellenük, de legalább felfigyelnek tarthatatlan helyzetükre, miáltal majd javulni fognak sorkatonai szolgálatuk körülményei és gyakrabban járhatnak haza. Az elhangzottakra többen, köztük az őrszolgálatot teljesítők is helyeseltek és szolgálatba vezényeltek közül többen kinyilvánították, hogy ők sem veszik fel a szolgálatot.”[4]

Az, hogy a katonák italt csempésztek be, és ebből fogyasztottak is, nem számított kirívónak, ám a „csendes (?) többség” ezt igyekezett a lehető legkevesebb feltűnéssel csinálni, elkerülendő a retorziókat, vagy azt, hogy a piálást lefülelő hivatásos esetleg megdézsmálja a készleteket. Ennek fényében az ügyeletesi asztalra, vagyis a lehető legfeltűnőbb helyre került vodkás üveg iszonyatos gondatlanság/pofátlanság volt. A szolgálatos leváltása teljesen érthető volt (ilyenkor civil munkahelyen is hazaküldik az embert), az ezt követő reakciók ugyanakkor addig példa nélküliek voltak. A katonák ellenállása egyrészt erős közösségre utal, másrészt tényleg nagy kétségbeesésre, attól függetlenül, hogy sokak szerint a szolgálat azért ennyire nem lehetett ennyire megterhelő.

A buli ráadásul olyan jól sikerült, hogy a 13 órai sorakozón az őrségbe lépő állomány egy része meg sem tudott jelenni, így pótlásukra másokat rántottak be, nyilván legnagyobb örömükre. Egy pillanatra úgy tűnt, rendeződik az ügy, ám amikor elhangzott a fegyverek felvételét elrendelő parancs, senki sem mozdult, és

„elhangzott az a kijelentés is, hogy „Ha már egyszer elkezdtük, akkor csináljuk is végig!” Egyesek kérdezgették társaikat, hogy ők felveszik-e a szolgálatot, mire páran megjegyezték, hogy ha így tennének, akkor „fenékbe lesznek rúgva”. Amíg várakoztak, elkezdtek beszélgetni sérelmeikről, illetve problémáikról, majd többen kijelentették, hogy ők bizony nem veszik fel a szolgálatot és másokat is erre biztattak. Időközben a helyszínre érkezett az alakulat parancsnoka, aki az egyik katonának átadott egy jogi kézikönyvet és kérte tőle, hogy olvassa fel a zendülés elkövetőivel szemben alkalmazható büntetési tételt.”[5]

Bár a sorkatonák élete sosem volt leányálom (főleg az 50-es években), ilyen parancsmegtagadás/zendülés nem igazán fordult elő, így a tisztek sem nagyon tudták, hogy mit tegyenek. Ráadásul arról szó sem lehetett, hogy a raktár őrizetlenül marad, és arról sem, hogy teljesen szemet hunynak minden felett, ez ugyanis az elöljárói tekintély lenullázását jelentette volna. A parancsnok annyi kiskaput hagyott, hogy később megkérdezte, fenntartják-e elhatározásukat, majd az igenlő válaszra külön körletbe vezényelte a „zendülőket”. Mivel a szolgálat ellátása lehetetlenné vált, máshonnan kellett katonákat átvezényelni, és az eset így már semmiképp sem maradhatott „berkeken belül”.

A törökbálinti lőszerraktár napjainkban

Az, hogy zendülésről vagy „csak” parancsmegtagadásról volt szó, végig kérdéses maradt. Az akkor hatályos 1961-es katonai büntetőtörvénykönyv szerint zendülést az követ el,

„316. § (1) Aki több katonával együttesen az elöljáró szolgálati parancsa, vagy általában a szolgálati rend vagy fegyelem ellen irányuló nyílt ellenszegülésben részt vesz, két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”[6] 

A parancsmegtagadás, vagyis elöljárói utasításnak való ellenszegülés, még ha csoportosan is követik el, enyhébb bűncselekménynek számít, ráadásul több lehetőség van a körülmények mérlegelésére (népellenes, értelmetlen, végrehajthatatlan utasítás pl.). Az összesen húsz nevet tartalmazó vádiratba mégis a zendülés került be – ez eddig az utolsó a magyar hadtörténetben – és az első fokon eljáró Budapesti Katonai Bíróság is ez alapján hozott ítéletet. Másodfokon a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma viszont csak csoportosan elkövetett parancs iránti jelentős hátrány veszélyével járó engedetlenség bűntette miatt marasztalta el az elkövetőket. Lehet, hogy ők jobban értékelték a katonák leterheltségét és az enyhítő körülményeket? Vagy csak nem akartak kemény ítéletet hozni a még mindig változó korszakban? Az indoklás szerint ugyan négyszer megtagadták a parancsot, de nem helyezték magukat a teljes katonai szabályrendszeren kívül, ami a zendülés alapeleme, sőt

„a szembeszegülés nem volt tömegméretű és az azzá válás reális veszélyes sem állott fenn. A bűncselekmény zárt körben, egy zászlóalj szintű katonai szervezeten belül történt.”[7]

Az LB azzal is érvelt, hogy a későbbi utasításoknak („oszolj!”) eleget tettek; az érvelést sokan azóta is vitatják, de ez a kiszabott ítéleten nem változtatott. Az ügy, korábban elképzelhetetlen módon hatalmas sajtónyilvánosságot kapott, és az újságok egyértelműen a katonák pártjára helyezkedtek, aminek következményeként az ügyet nem lehetett elsikálni, ráadásul a honvédség vezetésében is tudatosult, hogy itt bizony komoly bajok vannak, amiket nem ártana orvosolni. Ez utóbbival kapcsolatban írta egy évvel később Molnár Károly (aki cikkében élesen kikelt a tisztikarban egyre népszerűbb italozó életmód és a túlszabályozás ellen is) hogy

„A katonai gazdálkodásban, a szemléletben és a szabályzás gyakorlatában szigorú önvizsgálat keretében szükséges volna leszámolni, szakítani azzal a konzervatív tévhittel, hogy a korlátozás, a tiltás, a „kemény szigor”, a fenyegetés, a kényszer önmagában tartós és érdemi eredményeket hozhat a normák betartásában. De a tüneti, felszíni kezelésben is egyre alkalmatlanabbnak mutatkoznak ezek az eszközök és megközelítési formák. Hosszú távon pedig az élet- és szolgálati viszonyokra, az emberi kapcsolatokra gyakorolt torzító hatásaik folytán közvetetten feszültségeket indukálva a devianciák pszichológiai és morális bázisát hozzák létre és tartják fenn a hadsereg, a csapatok életében. Kétes „előnyük”, hogy alkalmasak a hatalommal való visszaélés, a parancsnoki tehetetlenség és a voluntarizmus, a képzetlenség és a kényelmesség, a bizonytalanság és a bizalmatlanság leplezésére. Sajnálatos, hogy erre némelyeknek szükségük van. Mások pedig csak megszokásból ilyenek. A normakövetésre történő ösztönzés más, a mai ember, a mai fiatal és a demokratikus társadalom által is elfogadható eszközeinek intézményesítése, széles körű bevezetése és alkalmazása elodázhatatlan feladata a katonai vezetésnek. (…) Ugyanakkor osztom azt a nézetet, hogy először a honvédség, a katona, a tiszt általános képét kell kimunkálni és csak ezután vagy vele együtt az erkölcsi arculatot megrajzolni. Aligha vitás, mindkét vonatkozásban okkal lehetnek hiányérzeteink. Lépéshátrányban vagyunk önmagunkhoz képest, de az időben is, a rendszerváltás óta eltelt két év lehetőségeihez mérten is.”[8]

A zendülés (ha már a köztudatba így került be) által keltett hullám nem állt meg a katonai bíróságon sem; ahogy említettük, a sajtó lecsapott az esetre, amivel nem kis lavinát indított el. Az meg külön érdekesség, hogy az általam átolvasott tudósítások – legyen szó interjúról vagy bírósági riportról – egy esetben sem említették az italozást, pedig annak mindenképp szóba kellett volna kerülnie, akár enyhítő, akár súlyosbító körülményként. A Pest Megyei Hírlap például 1991. április 9-én címlapon számolt be az eseményről, sőt a lap munkatársai bemehettek a laktanyába és beszélhettek Tar alezredessel és Bányai Gábor őrnaggyal, a katonai ügyészség helyettes vezetőjével is.

„Megtagadták a szolgálatot a honvédek, zendülés volt Törökbálinton a laktanyában. Húsz fiú úgy döntött vasárnap délután: nem áll őrségbe. Vajon miért?”[9]

Így kezdődik a kellően sejtelmesre fogott cikk, a folytatásban pedig Bányai őrnagy ismertette az eset körülményeit – italozásról ekkor még szó sem volt, ellenben összebeszélésről igen – kihangsúlyozva, hogy a katonák kimaradásra-eltávra vezénylése

„egyénenként váltovolt, akadt, aki idén 6-7 ízben, s olyan is, aki 15-ször is volt eltávozáson vagy délutáni kimaradáson. De kevesellték. Ezért beszélték meg vasárnap délelőtt, hogy megtagadják az őrszolgálatot. Ezután az őrség felkészítésére már nem mentek el, s ebéd után, amikor az intézet ügyeletese egy törzsőrmester felsorakoztatta őket, mondták, hogy nem hajlandók felvenni a szolgálatot.”[10]

Sok egykori sorkatona összetette volna a kezét hat-hét vagy tizenöt kimaradás/eltáv hallatán, de azért vegyük figyelembe, hogy többnyire előbbiről volt szó, ami néhány óra szolgálatmentességet jelentett, így a messzebb lakóknak legfeljebb pár sör fért bele, hazautazás semmiképp. Érdekes, hogy a katonai ügyész a lehetőségekhez képest humánusan állt a dologhoz, a kiskatonákról ugyanis úgy nyilatkozott, hogy

„Nem gazemberekről van szó. A többségük budapesti, én emlékszem egy érdi fiúra is. Csak ketten voltak büntetve korábban, ők is apróbb ügyekért.”[11]

Bár hozzátette, hogy súlyosbítja a helyzetet, hogy a 24 órája őrködők szolgálatát kellett meghosszabbítani, amire nem igazán volt még példa, legalább is hivatalosan nem, de már ő is pedzegetni kezdte a parancsnoki felelősség kérdését. Azon a lap munkatársai lepődtek meg talán a legjobban, hogy simán beengedték őket a laktanyába, amit le is fotózhattak (pár évvel korábban a fotózott objektumtól függetlenül ezért csúnya ejnye-bejnye járt volna), és a parancsnok is fogadta őket.

„A kapuban álló honvédek kedélyesek, mosolygósak voltak, és egyikük elkísért a laktanya parancsnokához, Tar György alezredeshez, aki udvariasan hellyel kínált, de kilátásba helyezte, hogy a szolgálat megtagadásáról nem nyilatkozhat, míg a Katonai Ügyészség vizsgálata le nem zárul.”[12]

A Pest Megyei Hírlap 1991. április 9-i címlapja

Az alezredes láthatóan tisztában volt a fiatalok, így a sorkatonák problémáival, bár azok nagy részét eszközök hiányában nem tudta kezelni (meg persze van olyan is, amit nem lehet, mert életkori sajátosság). A parancsnok igencsak kritikusan viszonyult a „mai fiatalokhoz”, bár lehet, ez is életkori sajátosságból ered

két felnőtt gyermekem van, egyik fiú, ismerem a mai fiatalokat, és tudok összehasonlítást tenni: a mai fiatalemberek hitványabbak, gyengébbek, mint mi voltunk valamikor. Bármilyen furcsán hangzik, nem egy olyan van a fiúk között, aki az első hangos szóra sírva fakad.”[13]

Elég kemény szavak, főleg egy ilyen esemény után – kicsit olyan a helyzet, mint amikor mindenki karót ír matekból, és előveszik a tanárt is – de a riporter a kiképzési rendszer hiányosságait firtató kérdésre azt is elmondta, hogy

„Én is el tudok képzelni jobb kiképzési módszereket. Vitatkozni lehetne például azon, hogy szükség van-e demokratizmusra a hadseregben, vagy inkább úgy fogalmazzunk, hogy a demokratikus országnak szüksége van erős, megbízható hadseregre. Mindenesetre nehéz lenne cáfolni annak az igazságát, hogy inkább egy vödör verítéket a kiképzésnél, mint egy csepp vért egy esetleges ütközetben.”[14]

Az igen komoly politikai-filozófiai-etikai kérdéseket is meglebegtető alezredes az eset után egyenként elbeszélgetett katonáival, és „osztályozta” szerepüket

„Két újonc például csak azért vett részt a zendülésben, mert nem akarták, hogy a többiek kiutálják őket. Őket sajnálom.”[15]

Az önmagában durva, hogy egy hivatásos katonatiszt felveti egy erős hadsereg szükségességét, de esetünk szempontjából még érdekesebb, hogy a riportereket azért nem engedték a sorkatonák közelébe, ráadásul az őrszázad parancsnokát se keresték fel, pedig ő aztán igazán illetékes volt a kérdésben. A Népszabadság már korábban idézett júliusi cikkéből kiderül, hogy június 12-én vizsgálat indult az objektum és az őrszázad parancsnoka ellen is, ami július 4-én ügyészségi feljelentéssel végződött. Érdekes, hogy erről az Új Nógrád Megyei Hírlap június 5-én, tehát egy jó hónappal korábban már pontosabb információkat közölt Befejeződött a nyomozás a törökbálinti zendülés ügyében című cikkében, amelyből kiderül, hogy

„a túlterhelt, fizikailag, szellemileg valóban kimerült, elkeseredett fiataloknak azonban lett volna törvényes lehetőségük is helyzetük megváltoztatására. A szolgálati út megkerülésével fordulhattak volna a katonai ügyészséghez ahogy ezt mások megtették ők azonban a törvénytelen megoldást választották. Nem elhanyagolható az ügy szempontjából a hivatásos tisztek, az elöljárók szerepe sem. Az alakulat és a század parancsnoka ellen elöljárói intézkedés gondatlanságból történt elmulasztásának, illetve szolgálati visszaélés vétsége miatt kezdeményezett fegyelmi eljárást a katonai ügyészség.”[16]

A többségnek viszonylag csendesen telt a szolgálat. A képen a Lentiben állomásozó 26. gépesített lövészezred 2. zászlóaljának katonái Ódörögdön, gyakorlaton 1986-ban (Bús György felvétele)

Az országos sajtó mellett a megyei lapok is élénk figyelemmel kísérték az ügyet Békéstől Zaláig, ami teljességgel érthető is, és bár igyekeztek tárgyilagosan fogalmazni, egyértelmű volt, hogy többnyire a katonákkal szimpatizálnak. A per június 18-án kezdődött, 19 katona zendülésért, egy pedig zendülés kezdeményezésért került a vádlottak padjára.

„N. Károly elsőrendű vádlott a bíróság előtt kijelentette: a vádpontokat megértette, bűnösnek érzi magát. Vallomásában az állítása szerint 192 centiméter magas és körülbelül 125 kilogramm testsúlyú férfi azonban hangsúlyozta, hogy a társai nem féltek tőle, és ő nem kezdeményezte a szolgálat megtagadását, „spontán jött az ötlet”. Ő nem befolyásolta a többiek magatartását, nem lépett fel fenyegetően azokkal szemben, akik esetleg meggondolták magukat, s hajlandók lettek volna szolgálatba állni.”[17] Pest Megyei Hírlap 1991. június 19. 2. o.

Június 28-i perbeszédében az ügyész egy esetben megrovást, a többiek számára „visszatartó hatású” ítéletet, vagyis letöltendő börtönt javasolt.[18] Az első fokú ítélet végül július 3-án született meg:

„A bíróság N. Károly elsőrenvádlottat zendülés kezdeményezésében és ötrendbeli szolgálati vétség elkövetésében találta bűnösnek, ezért három év négy hónapos börtönbüntetésre ítélte. Az elsőrendű vádlott tizenkilenc társánál a bíróság zendülés bűntettét állapította meg, a vádlottakat nyolc és húsz hónap közötti, fegyelmező zászlóaljnál letöltendő börtön-, illetve fogházbüntetésre ítélte. A katonai szolgálatra alkalmatlannak talált és azóta leszerelt huszadrendű vádlott büntetését a bíróság egy év próbaidőre felfüggesztette. Mellékbüntetésként a huszadrendű vádlott kivételével a vádlottakat a bíróság egy, illetve két évre eltiltotta a közügyek gyakorlásától.”[19]

A másodfokú ítélet október 7-én született meg;

„…az elsőrendű vádlott főbüntetését két év és hat hónapról kétévi börtönbüntetésre enyhítette, a 2-19. rendű vádlottak esetében helybenhagyta a korábban kiszabott főbüntetéseket. Az ítélet jogerős.”

– olvasható a Somogyi Hírlap 1991. október 8-i számában.[20] Bár az érdeklődés érezhetően lanyhult, a sajtó korántsem felejtette el a zendülést, sőt az ítélet megszületése után jóval tágabb tere nyílt a különféle konteóknak, valamint az élcelődő, vagy éppen morális oldalról elemző cikkeknek. Bár a helyi parancsnokok sorsáról nem írtak a lapok, egyes hírek szerint a zendülés miatt távozott posztjáról Borsits László altábornagy, vezérkari főnök is. A Népszabadság 1991. szeptember 6-án Így fiatalítunk mi  – Vezérkarifőnök-váltás című cikkéből értesülhetünk arról, hogy Borsits altábornagyot „érdemei elismerése mellett” és „a vele való egyeztetés után” nyugdíjazták, pedig még 52 éves sem volt.

„Érződött bizonyos aggodalom azzal kapcsolatban, hogy vajon Borsits leváltása mögött nem húzódnak-e politikai okok. Az altábornagy munka- kapcsolata a honvédelmi miniszterrel nem volt teljesen harmonikus, és néhány héttel ezelőtt Póda Jenő (MDF), a honvédelmi bizottság titkára éles támadást intézett ellene egy kormányközeli lap hasábjain. A törökbálinti zendülésért is végső soron Borsitsot tette felelőssé, megállapítván, „törvényszerűen következett be a sorkatonák zendülése. Ez a struktúraváltási elképzelés megbukott, tavasszal a kormány le is állította. Elképzelhetetlennek tartom ezután, hogy az új haderőreformot is a jelenlegi vezérkari főnök vezényelje.””[21]

Utánunk a tűzözön? (Katona tűzakadálypályán – Illusztráció)

Az élcelődők persze nem várták meg az ítélet kihirdetését. A 24 óra című lap egy cikke már április 9-én a korábbi rendszerből megörökölt, beteges és indokolatlan titkolózást figurázza ki, ami jól mutatta, hogy vastagon működtek még a „söpörjük a szőnyeg alá” reflexek.

„Zendülés valahol a Dunántúlon…
Amikor
e sorokat írom, hétfő van, 15 óra 35 perc. A telexen három perce érkezett a hír: zendülés történt vasárnap este. Húsz sorállományú katona megtagadta a szolgálatba lépést, s az illetékes parancsnok többszöri felszólítása ellenére sem léptek őrségbe. Ez a Btk. 352. paragrafusának 1. bekezdésébe ütköző zendülés bűntette. A Katonai Ügyészség vizsgálja az esetet mondta az MTI kérdésére Titkos László alezredes, a HM helyettes szóvivője. Nem irigylem a Katonai Ügyészséget, hiszen a hírben az is szerepel: „A pontos helyszín egyelőre nem ismeretes, csak annyi, hogy a bűncselekmény nem harcoló alakulatnál történt”. Na, most mi lesz? Gondolom, égnek a K-vonalak, hívják sorban a nem harcoló alakulatokat a vizsgálók. Ezúton szeretnék segíteni nekik: a Magyar Televízióban, hétfőn, déli 12 óra után egy-két perccel láttam, olvashattam a képújságban de pszt! hogy Törökbálinton „zendültek”. Állítólag vasárnap délben, a zendülés előtt, a Szabad Európa Rádió bemondta, hogy Törökbálinton valami készül…, de ez csak rosszindulatú pletyka lehet. Talán azért volt a zendülés, mert nem tudták szegények, hol vannak, és így akarták tudatni szüleikkel, kedveseikkel, barátaikkal? Kérem, ezt az enyhítő körülményt vegyék figyelembe!
Egy
dunántúli napilap újságírója”[22]

A június 20-i Pest Megyei Hírlap Ez is katonadolog – Nem zendülés, csak megtagadta című cikkének írója inkább már moralizált, ráadásul a mai napig aktuális kérdéseket vetett fel. A cikkben is olvashatunk a túlterhelt, havi 10-13 őrséget ellátó katonákról, és megtudhatjuk, hogy

„az eddigi tanúvallomásokból pedig arra is lehet következtetni, hogy az idősebbek közül voltak, akik megalázták az újoncokat, tovább nehezítették amúgy sem könnyű életüket. Ilyen előzmények után került sor a szolgálat megtagadására.”

A szerző ezt követően egy jehovista úriember esetét hozta fel, aki megtagadta a fegyveres szolgálatot, majd a cserébe felajánlott polgári szolgálatot is, amiért végül 10 hónap börtönre ítélték, ám ügye nem kapott akkora nyilvánosságot, mint a törökbálintiaké. A cikk végül azzal a megállapítással zárul, hogy minden visszásság ellenére

„Katonákra szükség van! Ki vállalja a szolgálatot? Kinek van lehet lelkiismereti szabadsága, és kiből lesz zendülő? Sajnálom a tizenkilenc törökbálinti kiskatonát, akik megfontolatlanul fáradtan, törődötten nemet mondtak egy parancsra.”[23]

A 24 óra Thorday „fedőnevű” munkatársa Hadseregkórkép, avagy ki védi meg a hazát? című írásában még tovább ment az elemzésben, és a hadsereg, valamint a társadalom felbomlásának-válságának-átrendeződésének kérdéseit feszegette, minden bizonnyal sokak szívéből beszélve;

„VAJON a demokrácia szelei fújdogálnak át a laktanyák huzatos ablakain, vagy csupán egy, az ország megvédésére hivatott szervezet leplezhetetlen bomlástünetei tükröződnek vissza az elmúlt hetek, hónapok híradásaiban? Mert az talán senki előtt nem kétséges, hogy mostanában nagyon is riasztó jelenségekről, határokon belüli katonai eseményekről Számol be a vizuális, az auditív és az írott sajtó. Olyan történetek kerülnek a nyilvánosság elé, amelyeket pár éve még csak a „száll az ének szájról szájra” metódusával ismerhetett meg egy „beavatott”, szűk kör. Ma már azonban bármennyire aggasztó, mi több, sokak számára egyenesen demoralizáló képtelenség titkosan kezelni a hadseregben zajló erjedést, amely csoportos parancsmegtagadás, sorozatos, esetenkénti fegyveres szökés, a katonákat ért különféle atrocitások, a sorállomány megalázása, újoncverések, egyfajta végkövetkezményként pedig az elszaporodott öngyilkosságok, vagy éppen rejtélyes és tisztázatlan, tisztázhatatlan halálesetek fór- imájában kerül a felszínre. És azért ne feledjük: többnyire 18—20 éves fiatalok játsszák a szenvedők szerepét, akik ha túlélik a ma már nem is túl hosszú katonaidőt egy életre elegendő lelki sérüléssel „felszerelve” inthetnek búcsút a megutált körletnek.”

Ahogy a cikkből is lejön, a társadalmi kataklizmák során mindig előjönnek ilyen, és ehhez hasonló kérdések; ugyanez volt az USA-ban az első világháború végén, de ha közelebbi példát szeretnénk, elég csak Linder Bélára és Károlyi Mihály az adott pillanatban teljesen elhibázott pacifizmusára gondolnunk. Némileg idevágnak közel három évtizedig pszichiáterként praktizáló édesanyám emlékei is, aki bár sorozásokon nem volt jelen, de számos „problémás esettel”, vagyis olyan behívottal találkozott, akinél rezgett a léc. Ő azt figyelte meg, hogy eleinte (a 70-es évek végén), főleg az alacsonyabb társadalmi státuszú fiúk egyenesen könyörögtek, hogy nyilvánítsák őket alkalmasnak, mert náluk a lányok nem állnak szóba olyannal, aki nem volt katona, meg hogy állhat meg az apja előtt, a későbbiekben viszont megfordult a trend. Nagyrészt a fentebb említett, nem egyszer szadizmusba hajló „szívatások” és társaik hatására egyre több, pszichiátriai értelemben egészséges, vagy legalább is nem kóros fiatal kérte felmentését, és a dezertálások és öngyilkosságok száma is emiatt ugrott meg. Még ha figyelembe vesszük, hogy kevesen szolgálták le örömmel katonaidejüket, és sokan mindent elkövettek azért, hogy megússzák, a jelenség az 1980-as évek második felétől már igen nagy mértéket öltött.

Az enyészeté lett sokszor az amúgy használható technika is

A cikkíró megemlítette Tódor János és Pataki Kálmán Hová tűnnek a katonák? című könyvét, amelyben ezen jelenségekre keresték a magyarázatot, és elég elmarasztaló képet festettek a tisztikarról; ezen megállapításaik ugyanakkor nagyrészt összecsengtek a katonai szaksajtóban megjelentekkel, valamint a Tar alezredes által elmondottakkal is.

„NOS, a diagnózis a civil élettel analóg. Kontraszelekció, megfelelő iskolai végzettség hiánya, műveletlenség, hozzá nem értés a tiszti állomány részéről, szellemileg és fizikailag alig terhelhető sorkatonák a másik oldalon, hit és önbizalom nélküli katonai főiskolások középen. De mindenféle közhelyszerű megállapításnál beszédesebbek a fejezetcímek: „Egy zendülés anatómiája”, „Tisztjelöltbe illúzió nélkül”, „Öngyilkosok klubja”, vagy a „Katonahalál kében”.  És amikor az ember az utolsó oldal végére ér, már mindössze egyetlen kérdés foglalkoztatja: ha ez mind igaz, akkor ki védi meg a hazát…?”[24]

A törökbálintiak közül 18-an kerültek a futkosóra, vagyis a Magyar Néphadsereg Fegyelmező Zászlóaljába amely részben munkásalakulatként, részben börtönként működött, előbb Budapesten, majd Szentendrén, később Rákospalotán, végül 1982 és 1993 között Nagyatádon, a volt szovjet laktanyában állomásozott. Itt 6 hónap és 2 év közötti büntetésekre ítélt katonák dolgoztak különféle műhelyekben. Az alakulat egykori parancsnoka, Bődi Ferenc ezredes, aki később könyvet is szerkesztett alakulatáról, ebben a kis filmrészletben is beszél a zendülés, illetve parancsmegtagadás miatt elítélt katonákról.

 

Ahogy azt láthattuk, a törökbálinti zendülés/csoportos parancsmegtagadás jelentősége jóval túlmutatott önmagán. Természetesen az is elég súlyos dolog, ha békeidőben egyszerre 20 katona tagadja meg a parancsot, az általuk elindított lavina ugyanakkor ezen messze túlmutató kérdéseket is felvetett. A „kell-e hadsereg, és ha igen, kell-e sorállomány” kérdéskör például a mai napig vissza-visszatérő kérdés a Parlamenttől az utolsó késdobáló söntéspultjáig. A Törökbálinton történtek emellett rávilágítottak a hadsereg évek (évtizedek?) óta tartó mélyrepülésére, vergődésére, amelyről korábban csak a suttogó propaganda szólt, de most országos és helyi lapok kapták fel a témát, amiben nagy szerepe volt a rendszerváltásnak. És eljutottunk oda is, hogy vajon a hadsereg állapota a társadalom állapotát tükrözi-e, vagy az ottani helyzetből nem vonhatunk le általános következtetéseket. Mind-mind olyan kérdések, amelyeket pár éve még feltenni sem lehetett, legalább is nyilvánosan nem, szóval ilyen szempontból mindenképp nagyot durrant a húsz katona akciója. Arról is lehet vitatkozni, hogy zendülés vagy parancsmegtagadás volt, és hogy előre kiterveltek mindent, vagy egyszerűen csak akkor szaladt tele a hócipősurranójuk az addigiakkal. És bár jogilag mindegy, más szempontból igenis számít, hogy a zendülésben „lógósok” vagy „elkényeztetett gyerekek” vettek részt, vagy sima, egyszerű (sőt adott esetben még lelkes és kötelességtudó) katonáknak lett elege a túlhajszoltságból, az öregkatonák terrorjából és a rossz körülményekből.

A kiürített laktanyák nagy részének máig sem találtak új funkciót (a képen a lenti laktanya ebédlője pár éve)

Mindenképp érdekes a sajtó szerepe is, na nem amiatt, mert rávetették magukat a témára, hanem a hivatalos értékelés és a sajtócikkek közötti különbségek okán, amelyek közül a legfontosabb, hogy volt-e alkohol a történetben, vagy nem. Mert az viszont már tényleg számít, hogy egy piálás miatti bukta váltott át zendülésbe, és a sajtó ezt elhallgatta, vagy a vodkásüveg csak mint „fiktív bizonyíték” került a képletbe. Terveink szerint erre a későbbiekben még visszatérünk!

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésével készült


Források és szakirodalom:

[1] A törvények szellemében – emberséggel. Dr. Székely Györggyel, a Budapesti Katonai Ügyészség vezetőjével beszélgetett Aniszi Kálmán Honvédségi Szemle 1991/11. 77-84. o., 82. o.

[2] Népszabadság 1991. július 6. 5. o.

[3] Fejes Erik: A véleménynyilvánítás szabadságának büntetőjogi korlátai a fegyveres és rendvédelmi szervezetekben A legfőbb ügyész által 2010. évben, Kozma Sándor emlékére meghirdetett tudományos pályázat ifjúsági tagozatának I. helyezett pályaműve büntetőjogi témakörben. Budapest 2010. 33-34. o.

[4] Fejes 34. o.

[5] Uo.

[6] Fejes 32. o.

[7] Fejes 35. o.

[8] Molnár Károly: Deviáns viselkedésformák a hadseregben Honvédségi Szemle 1992/8. 87-99. o. 93-94. o.

[9] Pest Megyei Hírlap 1991. április 9. 1. o.

[10] Uo.

[11] Uo.

[12] Pest Megyei Hírlap 1991. április 9. 3. o.

[13] Uo.

[14] Uo.

[15] Uo.

[16] Új Nógrád Megyei Hírlap 1991. június 5. 2. o.

[17]

[18] Pest Megyei Hírlap 1991. június 29. 6. o.

[19] Pest Megyei Hírlap 1991. július 4. 1. o.

[20] Somogyi Hírlap 1991. október 8. 1. o.

[21] Népszabadság 1991. szeptember 6. 4. o.

[22] 24 óra 1991. április 9. 2. o.

[23] Pest Megyei Hírlap 1991. június 20. 3. o.

[24] 24 óra 1991. november 15. 4. o.

A nyitóképen a törökbálinti lőszerraktár napjainkban

Facebook Kommentek