Egy „szerzetes” történész memoárja – Mályusz Elemér: Visszaemlékezések
Törő László Dávid
Mályusz Elemér (1898–1989) a 20. századi magyar történetírás egyik legkiemelkedőbb személyisége volt, iskolateremtő tevékenysége révén munkássága pedig több történészgeneráció számára vált meghatározóvá. Egyesek kétes politikai szerepvállalásai miatt ismerik (így a megrendelésre készített A vörös emigráció című cikksorozat szerzőjeként), mások a nagy hatású középkorászt tisztelik benne. Született már feldolgozás a Szekfű Gyulával való vitájáról,[1] valamint a társadalom- és népiségtörténeti kutatások terén végzett úttörő munkájáról is.[2] A történész pályakezdőként 1920 és 1922 között Bécsben kutatott ösztöndíjjal, majd az Országos Levéltárban dolgozott (1922–1930), később a szegedi (1930–1934), azt követően pedig a budapesti egyetemen (1934–1945) tanított, 1945-ben pedig politikai okokból elbocsátották állásából. Mályusz elmélyült a két világháború között virágkorát élő szellemtörténeti irány módszertanában, mégis az ezzel az áramlattal szemben álló népiségtörténet kidolgozásával váltott ki komoly vitákat, amely összecsapások során egykori tanárával, Hóman Bálinttal is élesen szembekerült. Mályusz utólagos megítélése a történetírás történetében vitatott, ami a történész sokoldalúságát, kiterjedt érdeklődését és karakteres állásfoglalásait tekintve aligha meglepő.
A neves történész 1972 és 1975 között terjedelmes visszaemlékezést készített, mégpedig teljes titokban: közeli ismerősei és családtagjai sem tudtak a szövegről. A lappangó írás 1990 után, a történész hagyatékának rendezésekor került elő. A Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete által kiadott visszaemlékezést a Mályusz hagyatékát gondozó Soós István szerkesztette és látta el alapos magyarázó jegyzetekkel. A több mint hatszáz oldalas szövegből korábban már jelentek meg részletek,[3] teljes terjedelmében azonban most olvasható először nyomtatásban. A szerkesztői előszó kiemeli, hogy e forrás megjelenése remélhetőleg hozzájárul Mályusz munkásságának árnyaltabb, elfogulatlanabb értelmezéséhez.
Mályusz memoárja abból a szempontból ritka kivételnek számít a történészek által hátrahagyott személyes források sorában, hogy írója rendkívül tudatosan, részletekbe menően törekedett a történészi munka bemutatására, olvasmányélményeinek pontos felsorolására, az egyes művek elkészítése mögötti kulisszatitkok felfedésére, elbeszélésében tehát a politikai vagy szocializációs események helyett inkább a szakmai epizódok jelentik a csúcspontokat. A szakmai hangsúlyt tükrözik a fejezetcímek is, amelyek pár kivételtől eltekintve saját történészi munkásságának tematikus súlypontjaira utalnak: „Újkori társadalomtörténet”, „Népiségtörténet”, „Egyháztörténet”, „Középkori történet”. Mályusz munkamoráljára jellemző, hogy az egyébként protestáns történész egyszer a szerzetesi pályát említi, mint meg nem valósult, alternatív élethivatást:
„később azonban gyakran emlegettem, hogy szerzetes lettem volna, ha katolikusnak születek. […] A szerzetesi életet képzeletem számára mindég a magános cella jelentette. Az egyedül, könyvei közt élő tudóst, akinek nincsenek gondjai. Szelleme, szakmai irodalom keretei közé szorítva, fantáziája is szabadon csaponghatnak.” (63. o.)
Mindennek ellenére, már csupán terjedelme miatt is, a kötet a történészi szocializáció korabeli kérdéseihez is számos információt nyújt, hiszen Mályusz szövegében a 20. század magyar történetírásának majd’ minden fontos szereplője megjelenik anekdotákon, pletykákon vagy személyes tapasztalatokon keresztül. A történész egyébként igen kritikus volt kortársaival szemben, s kevés olyan szereplő tűnik fel a memoár lapjain, akiről döntően pozitív vélemény olvasható. Negatív hős a Három nemzedék szerzője, Szekfű Gyula, akivel Mályusz a magyar történelem legtöbb kérdésében komoly polémiát folytatott, a személyéhez és történetírásához való viszony taglalása az egyik visszatérő eleme az elbeszélésnek. Szekfű hívei negatív színeket kaptak, így például Kosáry Domokos is, aki „mint Szekfű hű csatlósa szajkózza mestere felfogását.” (199. o.) Ellenben Baráth Tibor, aki 1941-ben a magyar történelemről szélsőjobboldali szempontú szintézist készített,[4] Szekfűvel való ellentéte miatt rokonszenves volt Mályusz számára. (428. o.) A személyek jellemzésénél időnként érvényesültek az egyes vidékekkel kapcsolatos sztereotípiák is: ifj. Révész Imre egyháztörténész és Szabó István történész „neveletlen” modorát Mályusz egyszerűen debreceni származásukkal magyarázta. (487. o.)
Az egyetemi tanári tapasztalatokról, mester és tanítvány viszonyáról, de még a női tudóspálya problémáiról is bőven olvashatunk a Visszaemlékezésekben, ugyanis rengeteg emberi sors, sikeres vagy kudarcos karrier van benne megjelenítve. Érdekfeszítőek az olyan esetek leírásai, mint Varga Johannáé, aki Mályusz tehetséges és szorgalmas tanítványaként városalaprajz-kutatásokkal foglalkozott, de miután nem tudott történészként elhelyezkedni, feleségül ment egy orvoshoz és befejezte a szakmai pályát. (245.o.)
Mályusz antiszemitizmusa még ebben az 1970-es években készített szövegben is érezhető. Házitanítóként 1917-ben kellemetlenül és idegenül érezte magát egy zsidó gyáros családjánál, ahol tanítványát „túlságba vitt szemtelenkedése” miatt arcul ütötte. (97. o.) Utólag sem vonta vissza azokat a főbb gondolatokat, amelyeket a fehérterrort relativizáló[5] és a baloldali emigrációt idegen organizmushoz hasonlító Vörös emigrációban tett közzé – mint írja, bár „leplezetlenül elfogult” munka, mégis „őszinte meggyőződésből” készítette. (222–223. o.) A történész az imrédysta Egyedül Vagyunkban 1941 és 1942 fordulóján Talán az utolsó órában címmel publikált egy cikksorozatot, amelyben a magyar történetírás intézményrendszerének gyökeres átszervezését szorgalmazta annak érdekében, hogy a népiségtörténeti szemlélet (és a népi nemzetfogalom) kerülhessen előtérbe a kutatók körében. (335–337. o.) A cikksorozat utóbb kisebb módosításokkal könyv alakban is megjelent A magyar történettudomány címen. Nem érdektelen, hogy Mályusz e tervezetében a szakma intézményrendszerét egy olyan organizmushoz hasonlította, amelyből szerinte német mintára ki kell zárni a zsidóságot.[6]
Mindezt figyelembe véve érthető, ha Mályusz munkásságának megítélésénél a politikai nézetei is terítékre kerültek/kerülnek. A memoárban ráadásul olvashatunk olyan fejtegetést is, amely ideálisnak tartja a politikai/etikai nézeteknek a tudományban való érvényesítését. A történész egy alkalommal azért kritizálta az Eötvös Kollégiumot (a Horthy-korszak elitképzőjét), mert az szerinte egyoldalú képzést adott.
„A kollégiumot mint intézményt becsültem, őszinte hálát éreztem mindenkor iránta, amiért szállást, menedéket nyújtott, de szeretni nem szerettem. Elidegenítően hatott rám az egyoldalúság, hogy csak az intellektus fejlesztését tartotta kötelességének, a jellem nevelésével pedig egyáltalán nem törődött. […] sokkal maradandóbb hatása lett volna, ha a kollégium inkább egész embereket nevel és szilárd jellemek kifejlesztésére törekszik. Ha olyan tanárokat és kutatókat ad, akiknek van erkölcsi és politikai meggyőződésük, és azt a tudomány területén is vallják és érvényesítik.” (103–105. o.)
A történettudósi hivatás ezen értelmezése önmagában nem bír pozitív vagy negatív jelentéstartalommal, azt azonban szemlélteti, hogy a Mályusz történészi munkásságával kapcsolatos viták a Visszaemlékezések ismeretében sem biztos, hogy nyugvópontra fognak jutni.
Azt viszont ugyancsak bizonyítja a kiadott visszatekintés, hogy a történész tudományos tevékenysége rendkívül szerteágazó volt, így nem csupán politikai kérdések mentén lehet megközelíteni. Egyház-, eszme-, politika- és társadalomtörténeti témák széles skálája foglalkoztatta, publikációban a középkortól kezdve a modern korig több vitakérdést is érintett. Sokat írt levéltári kutatásairól és az ezek során alkalmazott munkamódszeréről, de a nehézségeit és kudarcait is ecsetelte. Mályusz igyekezett felsorolni lehetőleg az összes olyan szakmunkát, amely valamilyen szempontból fontos hatást gyakorolt rá és alakította történészi nézeteit. Műveltségének sokoldalúságát jól jellemzi, hogy még a szellemtörténet elméleti és gyakorlati irodalmát (Ernst Troeltsch, Dagobert Frey, Max Weber) is alaposabban ismerte, mint néhányan a kor „hivatalos” szellemtörténészei közül. Részletesen beszámolt település- és népiségtörténeti kutatásairól és nagy energiákat fektetett abba, hogy népiségfogalmát elhatárolja a német, illetve náci Volkstum kifejezésétől. Ennek ellenére az etnikai nemzetfogalomra építő „Volks- und Kulturbodenforschung” létjogosultságát utólag sem kérdőjelezte meg. Ezen irányzat mályuszi recepciójának külön pikantériája volt, hogy a történész úgy próbálta átvenni a külföldi módszertani alapvetések egy részét, hogy közben az azokhoz tapadó német nacionalista (adott esetben magyarellenes) előfeltevéseket lenyesegesse róluk: ebből a kényes helyzetből eredt vitája a magyar történelmi témákkal foglalkozó és völkisch szemléletű Otto-Albrecht Isberttel. (261–262.) Érdekes kérdése a mályuszi életműnek, hogy történetírására milyen külföldi iskolák gyakoroltak hatást. A memoár említi ugyan a francia történeti földrajzzal való ismerkedéseket (211. o.), a népiségtörténet terén azonban a külföldi irányzatok közül mégis inkább a német történettudomány hatása látszik döntőnek.
A sokrétű forráskiadvány értelmezését Soós István jegyzetei nagyban megkönnyítik, hiszen a szerkesztői kommentár elmélyült levéltári és könyvészeti kutatások alapján egészíti ki a Mályusz szövegében említett információkat. A lábjegyzetekben egyrészt megtörténik a főszövegben szóba kerülő művek bibliográfiai beazonosítása, másrészt bővebb információkat kapunk a történész kortársairól és konfliktusainak hátteréről. A kötetet Mályusz műveinek válogatott jegyzéke, névmutató, továbbá egy fényképgyűjtemény gazdagítják.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
[1] Erős Vilmos: A Szekfű–Mályusz vita. Csokonai Kiadó, Debrecen, 2000. A vita csomópontja volt például a Habsburgokhoz való viszony, Erdély történelmi szerepének megítélése, továbbá az a kérdés, hogy a történész számára a politikai nemzet (Szekfű) vagy népi nemzet (Mályusz) fogalma a követendő.
[2] Benda Gyula: Történelem és szociológia. Mályusz Elemér történetírása a két világháború között. In: uő: Társadalomtörténeti tanulmányok. Szerk. Bácskai Vera – Gyurgyák János – Kövér György. Osiris, Bp. 2006. 77–81.; Gyáni Gábor: A kánonromboló Mályusz Elemér választásai. In: uő: Nemzeti vagy transznacionális történelem. Kalligram, Bp. 2018. 175–187.
[3] Lásd például: Mályusz Elemér: „Miért lettem történész?” A kéziratot sajtó alá rendezte, a bevezetőt írta és jegyzetekkel ellátta: Soós István. Tanulmányok Csongrád Megye történetéből XXVI. (1998) 5–38. A Visszaemlékezéseken kívül Mályusz hagyatékában két rövidebb kézirat is található, amelyek különálló szövegek ugyan, azonban műfajilag hasonlóak. Az elmúlt évtizedekben e munkák is napvilágot láttak: Mályusz Elemér: Turóctól Thuróczy-ig. Sic Itur ad Astra (1990) 1–2. 128–140. (Mályusz Elemér írásához a jegyzeteket készítette: Soós István); Mályusz Elemér: Legsikerültebb könyveim. Századok 149. (2015) 1. 213–228.
[4] Romsics Igánc: Clio bűvöletében. A magyar történetírás a 19–20. században – nemzetközi kitekintéssel. Osiris, Bp. 2011. 337–347
[5] Lásd különösen: Mályusz Elemér: A vörös emigráció. Attraktor, Máriabesenyő-Gödöllő, 2006. 30.
[6] Mályusz Elemér: A magyar történettudomány. Attraktor, Máriabesenyő-Gödöllő, 2008. 9., 17., 71., 76., 92.