„Csak a kurva hideg tél jön” – versek a Don-kanyarból

A világtörténelemben számos példa akadt és akad arra, hogy valaki egy személyben legyen költő/író és katona. Elég csak a sokak által a történetírás egyik atyjaként emlegetett Xenophónra, vagy a hadvezér és filozófus Marcus Aurelius császárra gondolni. A hazai pályán is találunk jó példákat; Balassi Bálint és az ifjabbik Zrínyi Miklós óta tudjuk milyen, ha kard és toll tökéletes egységet alkot. A helyzet a későbbiekben sem változott, több írónk, költőnk – Petőfi Sándor, Jókai Mór – vett részt az 1848/49-es szabadságharcban majd később az első világháborúban (Molnár Ferenc, Somogyváry Gyula).

irany-a-don-kanyar-3.jpg
Irány a Don-kanyar! Korlát faluból származó katonák csoportja: talán közöttük is volt egy költő?

A második világégésben sem történt másként; sok profi és amatőr költő öltött egyenruhát, de többen akadtak ekkor is, akik „menet közben” kaptak rá a vers vagy dalszövegírásra. Amíg a nagy elődök verseikben – gáláns kalandjaik mellett – is elsősorban a harcról, katonaéletről (főleg annak szépségéről) írtak, a második világháborús frontversek többségét nem igazán mutogathatnák egy toborzóirodában reklámanyagként. Már többször írtunk az 1942 tavaszán a keleti frontra vezényelt magyar 2. hadseregről, amely katonáinak az ellenség és az időjárás mellett a hatalmas távolságokkal (II. András keresztes hadjáratától a 21. század elejéig ők voltak a hazájuktól legmesszebb harcoló magyar katonák, nem számítva az osztrák-magyar alárendeltségben tevékenykedő tengerészeket Tiencsinnél), az otthon és szeretteik hiányával is meg kellett küzdeniük. Sokan emiatt adták fejüket versírásra, ami segítette feldolgozni az őket írt traumákat. A katona-költők között akadtak profik, mint például dr. Papp Pál orvos százados (7. könnyűhadosztály), akinek 1943-ban, pont a nagy visszavonulás alatt jelent meg verseskötete, és lelkes amatőrök, mint Prin Ferenc őrmester, akinek első „szárnypróbálgatásaira” talán a rádió is felfigyelt.

Ahogy már említésre került, főleg az első vonalban szolgálók által írt versek szövege általában nem volt valami harcias; a többnyire melankolikus, szomorkás írásokból hiányzó családok, az otthon hagyott, magányos (és talán másnál vigasztalódó) asszonykák, az aggódó édesanyák köszönnek vissza, időnként pedig a frontélet mindennapjai, a ritka ünnepek és a katonák közt keringő (ál)hírek is megjelennek a költeményekben. Ha már álhírek, kezdjük egy Kadosa Árpád tartalékos zászlós (IV. hadtest híradózászlóalj) által erős cinizmussal „zöldellő remények idején született költemény”-ként lejegyzett verssel, amelynek fő témája a kint lévők leváltása.[1]

„Budapesttől a Don partig

Közismert már ez a mondás:

Ne félj pajtás, ne félj semmit,

Hazamegyünk, itt a váltás!

Gyalogságunk körletében

Szilárdan áll minden állás

»Nem engedjük be a muszkát,

Éppen mikor itt a váltás.«

Tüzér mondja komájának:

»Nem jó fiú, ez az állás! «

De az felel, megnyugtatja:

»Újat épít majd a váltás! «

Légfúróst sem zavarja már

Orosz Rata és bombázás

Mert ha lelő minden gépet,

Mit fog lőni majd a váltás?

A híradó berkeiben

Szintén nagy a sürgés-forgás

Hírül adják mindenkinek:

»Hazamegyünk! Jön a váltás!«

Fogolytábor, hadtápszázad,

Nem lesz őrség hadtáp-hálás

Szegény ruszkik itt maradnak

De mi megyünk, jön a váltás!

A választott népeknél is

Vígan megy a gödörásás:

»No! Adonáj megsegített,

Majd szed aknát a leváltás!«

De hiába minden óhaj,

Mennyekig ható kiáltás,

Csak a kurva hideg tél jön,

…”

zaszloaljparancsnoki_fedezek_don_kanyar_1605458_6411.jpg
És meg is jött a tél: behavazott zászlóaljparancsnoki fedezék valahol a Don-kanyarban

Az 1942 szeptember-októbere körül keletkezett versből tökéletesen kivehető, hogy a honvédek – érthető módon – másra sem vágytak jobban, mint hogy hazatérhessenek. Az ekkor már közel fél éve a fronton lévő katonák között a „latrinahíradóban” és a „szakácspletykák” között rendre felbukkantak a hazarendelésre utaló hírek, amelyek mind hamisnak bizonyultak. Egyedül a súlyos veszteségeket szenvedett 7. könnyűhadosztály felváltása merült fel hivatalos körökben, de mert nem lett volna mivel pótolni, ez is elmaradt. A hírek ennek ellenére nem szűntek, és több parancsnok is jelezte, hogy ezek milyen káros hatással vannak a legénység moráljára; ez egyébként a versből is kitűnik, ahogy valamiféle egyenruhás Pató Pálként hagynának mindent a felváltó csapatokra. Külön érdekesség, hogy a versben felbukkannak a különféle fegyvernemek, a légfúrósok, vagyis a légvédelmi tüzérek, a hadtáposok, de a munkaszolgálatosoknak („választott népek”), sőt, még az ellenségen is jut néhány sor. A versben szereplő „Rata” eredetileg a szovjet I-16-os vadászgép spanyol gúnyneve (patkány) volt, és annak ellenére, hogy a típus ekkorra már szinte eltűnt a szovjet légierőből, a honvédek gyakorlatilag minden vadászgépet így emlegettek. Az utolsó, keserű, és kellően „frontos hangvételű” sor ugyanakkor a kőkemény valóságot tükrözi, jelezve, hogy írója nem szakad el a valóságtól. És hogy mennyire nem volt messze az a bizonyos tél: november 6-án leesett az első hó, két nappal később pedig -16°C-ot mértek…

tabori_mise.png
Tábori mise Afanaszjevkán (Nádasdy Múzeum HuD 92.50.1)

Szintén szomorkás hangvételű, ám mégis megható dr. Papp Pál százados egyik verse (Pünkösd 1942 címen szerepel a kötet 5. oldalán), amelyet bajtársa és kollégája, a 34/III. zászlóaljhoz ideiglenesen kinevezett dr. Vámossy József is lejegyzett.

„Már csak szitál, az eső elül

Mise lesz, most nincsenek parancsok

Csoszognak is már esetlenül

A sáros magyar bakabakancsok

Itt nem templomba járunk misére

Asztal, terítő ott is volt már

A gyönyörű ünnep vasárnap reggelére

Ajtómnál a tábori oltár…

És egyszerre valami idelengett

A sanktusra,[2] a csengő neszre

Ahova most egy fél órára

Elküldjük a szemünkből a lángot

És köszönjük a pad támlára

Sírdogált asszonymiatyánkot…”,[3]

Papp doktor a frontélet kevés nyugodt pillanatainak egyikéről írta versét; a tábori mise sokszor a vallásukat nem gyakorló, vagy egyenesen ateista katonáknak is megnyugvást hozott (bár a mondás szerint zuhanó gépen és lövészárokban nincs ateista), ha másért nem, a kis csendért és nyugalomért, ami idő alatt hazagondolhattak a pad támláját (is) telekönnyező otthoniakra. A doktor 1942 végén ment haza szabadságra, verseskötete (Papp Pál: Versek a Don partjáról. Rábavidék Nyomda, Körmend, 1943.) is ekkor jelent meg; igazi jó értelemben vett fanatikusként, egyfajta tiszti rendfokozatú Troppauer Hümérként néhány példányt visszavitt magával a frontra, és (el)adott belőlük tiszttársainak. Régi ismerősünk, Vécsey Béla alezredes, a 35. gyalogezred parancsnoka 1943. január 29-én, a visszavonulás kellős közepén (igaz, már egy nyugodtabb időszakban) nem kis meglepetéssel írta naplójába, hogy

„Dr. Papp orvos századostól kaptam egy verses könyvet dedikálva, amelyik az Ő költeményeit tartalmazza, vettem még tőle kettőt (…) amiket szintén dedikált.”[4]

0e68_1_big.jpg
A Versek a Don partjáról fedőlapja

Bár hadseregek visszavonulásai során rengeteg akciófilmbe illő, csodálatos vagy éppen komikus jelenet játszódott le, minden bizonnyal kevés példa akad arra, hogy tisztek frissen megjelent, dedikált versesköteteket vásároljanak egyenesen a szerzőtől, aki egyben bajtársuk is. Szinte megelevenedik Rejtő Jenő Az előretolt helyőrség című klasszikusának légiós költője, Troppauer Hümér, aki – legyen szó a legkeményebb csatáról is – egy tapodtat sem mozdult a versei nélkül. Ugyanakkor jó okunk van feltételezni, hogy dr. Papp százados nem részesítette regénybeli társához hasonló „rendreutasításban” a verseivel esetleg nem teljes mértékben elégedett hallgatóságot.

A hadosztály orvosának versét is lejegyző dr. Vámossy József is írt kisebb költeményeket üres óráiban. A visszaemlékezéseiben közölt kis költemény a frontélet egy másik árnyoldalát mutatja be. A folyamatos ellenséges tevékenység (pl. ólálkodó mesterlövészek) miatt a honvédek gyakorlatilag árkaikban és fedezékeikben éltek, amelyeket jóformán ételosztáskor, mise alatt vagy támadás esetén hagytak csak el. A föld alatti életmód a lélek mellett a testet is megviselte.

1299333270_71.jpg
A végső nyughely: sírásó honvédek

„Mélyen a föld alatt

Tán igényeim nagyok

Hogy arra is gondolok

Hogy a föld felett vagyok

Hogy egész nap járhatok

Hogy egész nap kint vagyok

Hogy ismét a magyar ég

Fölöttem rám ragyog.”[5]

A föld alatti élet mellett (nagyrészt annak következtében is) a katonáknak rengeteg gondjuk akadt a különféle élősködőkkel és rágcsálókkal. A rossz higiénés viszonyok miatt több esetben fordult elő tífusz (bár nagyobb járvány csak a visszavonulás káoszában tört ki), és egy dr. Viczián Antal által részletesen leírt lövészárok-betegség is felütötte a fejét. A bolhákkal és tetvekkel kapcsolatban Vécsey alezredes a lovaglónadrág előnyeiről (nehezebben megy bele a bolha, igaz nehezebben is jön ki) és a bőr petróleumos bedörzsöléséről írt; ez utóbbi ugyan elriasztotta az élősdieket, viszont könnyen okozott égési sebeket. Papp doktor egy egész verset szentelt az ízeltlábúaknak és rágcsálóknak, ami címe alapján – Féregország – bármilyen rock vagy punkzenekar albumán is megállná a helyét.

„A két körmöm bolhát bökdös

minden este tizenhármat.

Akkorák, hogy egy tücsökhöz

illenének hitespárnak.

Egércsapda a földpadlón,

nyomtatéka tégla, jó sok,

ez az esti egértaglóm,

mert ezek is félkilósok.

Üldögélek a fapadon,

Isten tudja, mire várok,

a legyeket aprítgatom,

míg jönnek a proletárok.

Boli erre, boli arra,

tetves emberformák kérnek

medicinát hetven bajra,

fene látott ennyi férget…!”[6]

Bár Vécsey alezredes is írt, nem is keveset, ő műfajilag a naplót, illetve a kemény, sokszor cinikus hangvételű jelentéseket választotta. Frontnaplójában a harci események rengeteg érdekességről is beszámolt, ezek egyike Prin Ferenc (35. gyalogezred) őrmester dala. Az őrmester, bár a háború végkimenetelét és a magyar revíziós politikát illetően (legalább is itt) bizakodóan nyilatkozott, érthetően hiányzott neki felesége/barátnője társasága, akivel csak levelezőlapon tarthatta a kapcsolatot.

„Orosz földön, kinn a vártán olvastam a leveled,

A levélben elolvastam a te édes nevedet,

Kató, Kató édes szívem, mikor látlak újra én

Ha legyőzzük itt a muszkát, a hazánk az visszatér

Könnybe borult a szemem az örömtől a nevedre

De ha látnám a két szemed, boldogságtól az én szívem repedne,

Lobogósan, pántlikásan a karomba zárlak én.

S újra nagy lesz Magyarország, büszke lesz ránk a nagyvilág,

Úgy mint rég.”

prinferenc.png
Vécsey alezredes naplója, Prin Ferenc őrmester dalával

Mindenképp figyelemreméltó, hogy az ezredparancsnok rengeteg teendője mellett az őrmester által írt kis dal lejegyzésére is időt szakított. „Hamar leírtam ezt a dalt, ami itt született a Don mellett, nehogy az enyészeté legyen. Beküldtem a rádiónak egy pár ajánló sorral, de hát a mai protekciós világban, ki tudja mi lesz vele? Ha egy kis becsület van bennük, csak hozzák.”[7] A dal további sorsáról sajnos nincsenek információink, lehet, azóta is a rádió irattárának egy eldugott zugában porosodik (talán Náray Antal tudhatott róla többet), de lehet, el sem jutott a címzetthez, vagy éppen kellő protekció híján valamelyik iroda „alsó iktatójában” végezte. Arról is csak sejtéseink lehetnek, hogy mit jelenthetett az őrmesternek Vécsey alezredes ajánlása; egyrészt minden szerző örül, ha felfigyelnek írásaira (igen, e sorok írója is), másrészt reménykedhetett abban, hogy Katója egy nap meghallja az ő dalát a rádióban, ami azért ismerjük el, menő dolog. A kotta és a szöveg mindenesetre adott, így a nálam zeneileg műveltebbek rekonstruálhatják is a dalt!

tabori-posta-levelezolap-1912.jpg
Az egyetlen kapocs: tábori posta levelezőlap 1942 októberéből (illusztráció)

A versek kidolgozottságát, stílusát persze érheti (néha jogos) kritika, az viszont tény, hogy maga az írás is nagyon jó hatással volt az ezzel foglalkozókra, nem beszélve a raj vagy szakasz-szinten tartott „felolvasóestekről”, amelyek a szórakoz(tat)ás mellett a közösségépítés feladatát is ellátták. A doni versek emellett kiváló forrásként is szolgálnak a katonák hangulatára vonatkozóan; mivel ezeket nem cenzúrázták (az ominózus télre vonatkozó jelzőt még a legvajszívűbb tiszt is kihúzta volna), sokkal jobban megismerhető a költeményeken keresztül hogy mi foglalkoztatta, mi bántotta a katonákat, és hogy ezekkel milyen módon próbáltak megbirkózni.


[1] Pihurik 182-183. o.

[2] Eredetileg Sanctus (latin), magyarul „Szent vagy”. Ének a római katolikus liturgiában.

[3] Vámossy 76. o.

[4] Vécsey napló, 1943. január 29.

[5] Vámossy 57. o.

[6] Papp 92.

[7] Vécsey napló, 1942. november 4.

Forrás:

Papp Pál: Versek a Don partjáról, Rábavidéki Nyomda 1943.

Pihurik Judit: Naplók és memoárok a Don-kanyarból 1942-1943, Napvilág Kiadó, Budapest, 2007.

Vámossy József: Emlékeim a 2. magyar hadseregről, Hadtörténelmi Levéltár Tanulmánygyűjtemény TGy/2809

Vécsey Béla: Doni Frontnapló Hadtörténelmi Levéltár Tanulmánygyűjtemény TGy/2622

A nyitóképen a 35. gyalogezred „vezérgéppuskája” 1942/43 telén. Vécsey László gyűjteményéből.

Facebook Kommentek