A római kérdés megoldása
Ébner Zsuzsa
1870-ben a Pápai Állam eltűnt a térképről, és majdnem hatvan esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Szentszék és az olasz állam több kudarcba torkolló közeledési kísérletet követően rendezni tudja viszonyát. Vajon Mussolini 1929-ben valóban megoldotta a több évtizeden át gordiuszi csomónak bizonyuló római kérdést? Miért válhatott a lateráni egyezmény modus vivendivé? Beszélhetünk-e békés kiegyezésről? Hogyan látta az egyezményt XI. Piusz? Mennyiben vélekedett másképp maga Mussolini, és a világ?
A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült
A lateráni egyezmények
A szerződő felek megbízottai 1929. február 11-én aláírták a lateráni egyezményeket – politikai szerződés, pénzügyi megegyezés, és konkordátum – ezzel pedig megoldották a majd hatvan esztendeje húzódó római kérdést. Az Osservatore Romano hasábjain a szerződés megkötése után azt hirdették, hogy „Olaszország visszatért Istenhez, és Isten visszatért Olaszországhoz.”[1] Az egyezményeket a pápa képviseletében Gasparri bíboros, Olaszország királya nevében pedig Mussolini írta alá a Lateráni Palotában. Az olasz kormányfőnek azért is volt kellemes az aláírási ceremónia helyszíne, mert így elkerülhette XI. Piuszt, és a pápa előtti térdhajtás egy Duce-ra nézve megalázó aktusát. Mindezek ellenére Mussolinit kitűntették a legmagasabb egyházi renddel, a Krisztus Renddel, míg Gasparri bíboros megkapta Olaszország legmagasabb rendjelét, az Annunziata Rend nyakláncát.[2] Az új jogi helyzet a megerősítő okiratok kicserélésével 1929. június 7-én lépett életbe. [3]
A politikai szerződés
A lateráni egyezmények közül kiemelkedik a politikai szerződés (Trattato), mely huszonhét cikkével át tudta hidalni azokat a törésvonalakat, amik több mint fél évszázadon át távol tartották egymástól az olasz államot és az egyházat. A politikai szerződés nagy érdeme, hogy restaurálta a pápa világi hatalmát, és mintegy ezért cserébe elérte, hogy a pápa lezártnak tekintse a római kérdést.
Olaszország a 3. cikkben elismerte a pápa szuverenitását Vatikánváros felett, és lehetővé tette a pápa számára azt, hogy a szerződéshez csatolt térképen jelölt terület határain belül létrehozza államát, a Cittá del Vaticanót. Ez pedig azt eredményezte, hogy 1929-ben a világ térképén feltűnt egy parányi, mindössze 44 hektár területű állam, melynek államfője XI. Piusz volt.[4]
A pápa világi hatalmának elismerésének ellenértékeként a 26. cikkben nemcsak „véglegesen és visszavonhatatlanul” megoldottnak tekintette a római kérdést, hanem el is ismerte a Savoyai ház uralkodása alatt az Olasz királyságot. Szintén a 26. cikk mondta ki, hogy minden olyan rendeletet, mely a szerződéssel ellenkezik, valamint a garanciális törvényt hatályon kívül helyeztetik. Ez azért is fontos, mert a 3. cikk szóhasználatából – Olaszország elismeri a Szentszék „teljes tulajdonjogát” Vatikánvárosra – arra következtethetünk, hogy a garanciális törvény szerint a Vatikán nem állt a pápa tulajdonában.[5]
A politikai szerződés pontjai döntően a Cittá del Vaticano jogviszonyairól, és az Egyházi Állam Olaszországgal való viszonyáról szólnak, valamint részletekbe menően tartalmazzák azokat az ingatlanokat – 13. és 14. cikk – melyeknek a tulajdonjogáról az állam az egyház javára lemondott. A pontok közül tartalmát tekintve kilóg az 1. cikk, mely a katolikus vallást Olaszországban államvallássá nyilvánítja, a pápa sérthetetlenségéről szóló 8. cikk, az egyházi személyek és intézmények kiváltságait rögzítő 10., 11., és 21. cikk, valamint a pénzügyi megegyezésre utaló 25. cikk.[6]
Ha párhuzamba állítjuk a lateráni szerződést a garanciális törvénnyel, akkor több pont esetében is hasonlóságokat fedezhetünk fel. Például a garancia-törvény 1. és 2. pontja a pápa sérthetetlenségéről szól, akárcsak a lateráni egyezmény 8. cikke. Az 1871-es törvény 5. cikke felsorolja, hogy mely ingatlanokat birtokolja a pápa – Vatikán, Lateráni palota, Castel Gandolfoban lévő villa –, és a római kérdést lezáró szerződés is ugyanezt teszi a 13. és 14. cikkben. A politikai szerződés 15. cikke a Szentszék követségi jogát biztosítja hasonlóan a garancia-törvény 11. és 12. pontjához. A Trattato 25. cikke pedig egészen az 1871-es törvény 4. cikkéig nyúlik vissza. Láthatjuk tehát, hogy a két dokumentum lényegében hasonló területeket érint, jelentős különbség azonban az, hogy a lateráni szerződés közös tárgyalások eredményeképpen jött létre, és mind két szerződő fél számára biztosította az alapvető igényeket: a pápa számára a világi hatalmat, az állam számára pedig a római kérdés végleges lezárását.
A politikai szerződés eredményeképpen létrejövő Vatikán valójában állam az államban, egy független terület az olasz fővárosban. Egy olyan állam, melynek élén a pápa áll. Egy parányi szuverén terület, amelynek van saját kórháza, tűzoltósága, börtöne, és alkotmánya is. Ez az alkotmány például kimondja, hogy csak a pápa adhat vatikáni állampolgárságot. A polgároknak nem kell adót fizetniük, katonáskodniuk, viszont kötelező istentiszteletre járniuk. Az alattvalóknak fele katona, akik őrzik a vatikáni palotákat, az állam bejáratait, és akik a pápa díszkísérletét adják. XI. Piusz egyébként a szerződés megkötése után azonnal tevékenykedni kezdett. Elrendelte, hogy sürgősen építsenek pályaudvart és vasúti szárnyvonalat, hozzanak létre posta- és távíróhivatalt.[7] Piusz a Castel Gandolfóban is új épületeket emeltetett, ő maga hagyta jóvá a tervek nagy részét, és előszeretettel látogatta az építkezéseket.[8]
Pénzügyi szerződés
A politikai szerződés 25. cikke miatt azt mondhatjuk, hogy a három pontból álló pénzügyi megállapodás a főszerződés szerves részét képezi. Ebben a megállapodásban Olaszország vállalta, hogy 750 millió olasz lírát ad készpénzben a Szentszéknek, és ezzel párhuzamosan 5%-osan konszolidált olasz államkölcsönt folyósít 1 milliárd olasz líra értékében.[9] Összehasonlításképpen az olasz állam 1871-ben a Szentszéknek évi 3 225 000 líra járadékot állapított meg. 1929-ben a Szentszék anyagi igényeit a lehető legszűkebben szabta meg, és azzal, hogy elfogadta a pénzügyi megállapodást mintegy kiegyenlítettnek tekintette az olasz állammal szembeni 1870-ben támadt követeléseit.[10] A pénzügyi szerződésben említett összeg az alábbi tételek fedezésére szolgált: a garancia törvényben említett évjáradék tőkésítésére, a Szentszék által javadalmainak és világi hatalmának elvesztésekor tapasztalt károk kompenzálására, az egyház közigazgatási szükségleteinek fedezésére.[11] XI. Piusz ezeknek az alapoknak a kezelésére Bernardino Nogara pénzemberrel külön igazgatóságot hozott létre.[12]
Konkordátum
A politikai szerződés egyedül a pénzügyi megállapodásra utal, a konkordátumra nem. Ennek ellenére azt mondhatjuk, hogy a konkordátum is ugyanolyan szerves részét képezi a lateráni egyezményeknek, hiszen nélküle lehetetlen lett volna a politikai szerződés megszületése. 1926 novemberére elkészült a politikai szerződés tervezete, a következő év telére pedig a konkordátumé.[13] Már ez is mutatja számukra, hogy a szerződés és a konkordátum elkészítése párhuzamosan folyt, szinte egymást erősítve és elősegítve folytak a két dokumentum tervezetének előkészületei. A milánói Katolikus Szent Szív Tudományegyetem tanáraihoz és hallgatóihoz intézett beszéd az alábbi sora is ezt támasztja alá: „Azért a szerződéssel együtt előkészítettük a konkordátumot is. így alkalom nyílott átnézni és átdolgozni, a lehetőség határain belül újra rendezni és szabályozni a törvények töméntelen halmazát…”[14]
A politikai szerződés döntően jogi szempontból rendezte az állam és egyház viszonyát, a konkordátum azonban főként az egyházjogot rögzítette. Pontosan abból adódóan, hogy a konkordátum az egyház kiváltságait rögzíti, arra következtethetünk, hogy a konkordátumban foglaltak elismerése jelenthette az egyház részéről a politikai szerződés aláírásának feltételét.[15] A konkordátumban Olaszország biztosította a Vatikánnak az olasz papsággal való rendelkezés jogát, az egyházi házasság szentségét, valamint az Actio Catholica működését.[16] Fontos megemlíteni, hogy a konkordátum addig szavatolja az Actio Catholica szervezetinek működését, ameddig „politikai pártoktól függetlenül végzik tevékenységüket, terjesztik és valósítják meg a katolikus hitelveket.”[17] Az ifjúság katolikus hitben való nevelése szempontjából a konkordátum szintén jelentős mozgásteret biztosított a pápának: engedélyezte a vallástanítást elemi és felsőfokú intézetekben egyaránt.[18]
Láthatjuk tehát, hogy a lateráni egyezmény alkotóelemei logikailag szoros egységet alkotnak, és csupán tartalom szempontjából különülnek el egymástól. Bár a cikkelyek tartalom szerinti három csoportba rendezése nem teljesen következetes, ugyanis vannak olyan pontok a főszerződésben – 1. cikk, 10. cikk harmadik bekezdése, és a 23. cikk második bekezdése – melyek inkább a konkordátumba illenének.[19] XI. Piusz teljesen egy egységként tekintett a lateráni szerződésekre. 1929. május 30-án kiadott nyílt levelében úgy fogalmazott, hogy a „szerződés és a konkordátum egymástól szét nem bonthatók és el nem választhatók.”[20] Annak ellenére mondta ezt, hogy Mussolini tizenhét nappal korábbi beszédében kijelentette, hogy ő külön tartja a politikai szerződést és a konkordátumot, valamint csak ez utóbbit tekinti a jövőben esetleges vita tárgyának.[21]
Mérlegen az egyezmények
Egy egyezmény megítélésekor – különösen, ha az kiegyezésen alapul, és ténylegesen többoldalú tárgyalások útján jön létre – azt kell figyelembe vennünk, hogy a szerződő felek ugyanolyan arányban részesednek-e az előnyökből. Nyilván akkor beszélhetünk igazán jó szerződésről, ha a felek a nélkül tudják megoldani a problémáikat, hogy akár egyikük is kevesebbet nyerne az egyezményből. Feltehetjük magunkban a kérdést, hogy a lateráni egyezmény vajon mennyiben tekinthető igazán jó szerződésnek.
A politikai szerződés révén a Szentszék visszakapta világi hatalmát, kiváltságait biztosította a konkordátumban, de vajon ez felér-e ahhoz, amit Olaszország kapott? Az előnyöket mérő mérleg egyik serpenyőjében ott van a pápa világi hatalmának restaurálása, a másikban pedig a római kérdés megoldása. Vajon a mérleg egyensúlyban van, vagy az egyik irányba billen?
Természetesen Mussolini politikai győzelemként könyvelte el a lateráni egyezmény megkötését, és számára hatalmas presztízst jelentett, hogy ő, a Duce, rendezte a majd hatvan éve megoldhatatlannak bizonyuló római kérdést. A néppárt volt elnöke, Sturzo páter is rávilágított arra, hogy Mussolini felismerte milyen előnyei származhatnak a római kérdés rendezéséből, és ezen előnyök közé tartozott az is, hogy a szerződés megkötésével „egy csapásra megnyerte minden külföldi katolikus rokonszenvét”.[22]
Piusz 1929. február 13-án azt mondta, hogy Mussolinit az isteni gondviselés küldte, és hogy a szerződés nem jöhetett volna létre akkor, „ha a másik oldalon nem áll egy olyan férfi, mint a miniszterelnök”.[23] Csak később – az Actio Catholica elleni támadások után – mondta azt Non Abbiamo Bisogno kezdetű enciklikájában, hogy mindaz, amit Olaszország az egyházért tett „több haszonnal járt a rezsim és a párt számára.”[24]
Polzovics szerint a szerződésben Olaszország különösebb előnyöket nem adott a pápának, így Mussolini járt jobban.[25] M. M. Sejnman is azt hangsúlyozza, hogy az egyezménnyel a fasiszta rendszer járt jól, a „Vatikán pedig még jobban összekötötte magát ennek a rendszernek sorsával”.[26] Olyan elképzelések is akadtak, amelyek szerint a mérleg két serpenyőjébe ugyanannyi előny került. The Political Quarterly című folyóirat 1946-os számában azt írja, hogy Olaszországban „az egyház és állam együttműködése az ingadozások ellenére is egyre szorosabbá vált: a papság az államgépezet részévé lett… Ez szimbiózis volt.”[27] Avro Manhattan is szimbiózisszerű együttműködésre utal: „Az egyház így lett a fasiszta állam vallási fegyvere – a fasiszta állam így lett az egyház világi karja.”[28]
Mussolini 1931-ben bebizonyította, hogy a lateráni egyezmény nem köti meg a kezét. Ebben az évben ugyanis feloszlatta az Actio Catholica ifjúsági és egyetemi szervezeteit. 1931 májusában a fasiszta sajtó hasábjain megjelenő cikkek arról számoltak be, hogy az Actio Catholica és a katolikus ifjúsági szervezetek köré ellenséges eszmék hívei csoportosultak, különösen olyanok, akik egykoron a néppárthoz tartoztak. A cikkek után nem sokkal egyházellenes tüntetések vették kezdetüket, amik végül a katolikus szervezetek szétrombolásáig vezettek…[29]
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Felhasznált források:
Garanciális törvény In: Szántó Konrád: A katolikus egyház története. III. kötet. Ecclesia, Budapest, 1985.
- II. 13-ai allokució In: A lateráni szerződés. Bev., ell., és ford. Leopold Antal. 1929.
Felhasznált irodalom:
Duggan, Christopher: A bódult nemzet: A Mussolini-imádat anatómiája. Park Könyvkiadó, Budapest, 2016.
Gergely Jenő: A pápaság története. Kossuth Kiadó, Budapest, 1982.
Girgulevics, J.R.: Pápaság a XX. században. Kossuth Könyvkiadó/Kárpáti Könyvkiadó, Budapest, 1986.
Manhattan, Avro: A Vatikán a haladás ellen. Szikra, Budapest, 1950.
Polzovics Iván: A lateráni szerződés. Szent István Társulat, Budapest, 1934.
Sejnman, M. M.: A Vatikán a két világháború között. Szikra, Budapest, 1950.
Jegyzetek:
[1] Duggan: A bódult nemzet. 234.
[2] Girgulevics: Pápaság a XX. században. 111.
[3] Polzovics: A lateráni szerződés. 46.
[4] Girgulevics: A pápaság a XX. században. 111.
[5] Polzovics: A lateráni szerződés. 60.
[6] Uő. 46.
[7] Girgulevics: Pápaság a XX. században. 112-113.
[8] Uő. 116.
[9] Gergely: A pápaság története. 344.
[10] Polzovics: A lateráni szerződés. 47.
[11] Uo.
[12] Girgulevics: Pápaság a XX. században. 112.
[13] Polzovics: A lateráni szerződés. 45.
[14] 1929. február 13-ai kihallgatáson a Katolikus Szent Szív Tudományegyetem zarándokaihoz intézett beszéd
[15] Polzovics: A lateráni szerződés. 48.
[16] Girgulevics: Pápaság a XX. században. 111.
[17] Duggan: A bódult nemzet. 234.
[18] Polzovics: A lateráni szerződés. 50.
[19] Uő. 48.
[20] Uő. 49.
[21] Uo.
[22] Sejnman: A Vatikán a két világháború között. 75.
[23] Manhattan: A Vatikán a haladás ellen. 120.
[24] Uő. 121.
[25] Polzovics: A lateráni szerződés. 48.
[26] Sejnman: A Vatikán a két világháború között. 74.
[27] Uo.
[28] Manhattan: A Vatikán a haladás ellen. 120.
[29] Sejnman: A Vatikán a két világháború között. 75.
A borítóképen a római Szent Péter tér és Szent Péter-bazilika látható 1933-ban – Forrás: Fortepan / Lugosi Szilvia
