Kiegyezés; a megosztó kompromisszum 150 év távlatából

György Sándor – Rapali Vivien

Az 1867-es kiegyezés lezárta az 1848/49 utáni provizórikus állapotot, a forradalommal megindult folyamatokat, sőt talán magát a reformkort is. Természetesen nem pusztán egy pillanatról, hanem hosszú évek tárgyalásáról, valamint bel- és külpolitikai eseménysorozatok, együttállások eredményéről volt szó. A kiegyezést ráadásul (legalább is eleinte) korántsem fogadta lelkesen sem az osztrák, sem a magyar politika és közvélemény.  És hogy vélekedtek a kortársak – Kossuth, Deák, Teleki László – a „kiegyenlítésről”? És hogy vélekedik az utókor? Pozitív vagy negatív a Habsburg monarchiát 50 évre stabilizáló (bebetonozó?) egyezmény mérlege, akár birodalmi, akár magyar, akár nemzetiségi szemszögből nézve? Ennek próbált meg utánajárni a Magyar Történelmi Társulat, a Veritas Intézet és az Országgyűlés Hivatala által szervezett Megosztó kompromisszum – avagy az 1867. évi kiegyezés 150 év távlatából című konferencia, ahová mi is ellátogattunk.

A kiegyezés szakirodalma könyvtárakat tölt meg, ugyanakkor még mindig akadnak alulkutatott, vagy éppen átértelmezésre szoruló részei; ha egy konferencia nem is alkalmas minden vita és kérdés tisztázására, jó lehetőséget biztosít néhány kérdés (újra)feltevésére, illetve újabb szempontok bemutatására is. A szervezők erre tettek kísérletet; a gazdasági, katonai, közjogi és politikai szempontok mellett osztrák, illetve horvát kutatók bevonásával „külső szemszögből” is bemutatták a kiegyezést, illetve annak mai megítélését. Több előadótól is elhangzott, hogy jelentőség ide, 150. évforduló oda, a kiegyezés nem annyira került be a köztudatba, illetve még mindig élnek az azzal kapcsolatos korábbi sztereotípiák. Persze egy közel egyéves (most csak az 1867-es évet nézve) jogi-politikai huzavonát és az ezalatt keletkezett tengernyi jogszabályt nem egyszerű „fogyaszthatóan” tálalni, ugyanakkor a kül- és belpolitikai folyamatok, az ország sajátosságai és a kortársak visszaemlékezései fényében mégis csak egy érdekes, és vitán felül meghatározó korszakról van szó. 1% adón is késhegyig menő viták, gründolási láz, igen aktív magyar emigránsok és az újjászülető honvédség vezetésébe gyakorlatilag a börtönből bekerülő 48-as honvédtisztek, hogy csak néhányat említsünk. És akkor lássuk a konferenciát!

A helyszín, vagyis a felsőházi ülésterem (Fotó: Rapali Vivien)

1867 kulcsév volt – erre utalt bevezetőjében Hermann Róbert, a Magyar Történelmi Társulat elnöke – hiszen a kiegyezés mellett a társulat és folyóirata, a máig létező századok is ekkor jött létre, nagyjából egy időben a modern Magyarországgal és a modern magyar tudományos élettel. Kiemelte, hogy a kiegyezés nem idegen a magyar történelemben – Bocskai, Bethlen és Rákóczi példáját hozta – de az, hogy erre 18 évvel a forradalom/szabadságharc után kerüljön sor, mindenképp különleges. Hozzátette, hogy a történelmi Magyarország (Szent István országa) sorsa nem 1867-ben dőlt el, hanem már az első török csapatok megjelenésekor, ugyanakkor a kiegyezés jelentősége vitathatatlan.

Ifj. Bertényi Iván a máig népszerű „van-e okunk ünnepelni a kiegyezést?” kérdéssel nyitotta előadását, amelyben arra kereste a választ, hogy mennyire számított sikeresnek a kompromisszum, illetve mennyire volt belekódolva a bukás és ezt mennyire láthatták az akkori vezetők. Beszélt a kiegyezés megítéléséről is; Szekfű Gyula híres Három nemzedék c. munkájában úgy értékelte, a kiegyezés vetett véget a hanyatlásnak, így helyes tett volt, a bukást pedig a Széchenyiéket követő generációk hibái okozták. Németh László ezzel szemben elutasította a kiegyezést, mondván idegen érdekeket szolgált, ráadásul erkölcsileg értéktelen emberek kellettek hozzá, ilyenek kerültek előtérbe, és végül emiatt veszhetett el „magyar a magyarban”. Bibó István véleménye is ehhez állt közelebb, szerinte ugyanis az egész hazugságra, önbecsapásra épült;

„A dinasztiának azt hazudta a kiegyezés, hogy megmaradt a birodalma, mert nemzetközi és katonai teljhatalmát komoly korlátozástól mentesen megtartotta. Valójában azonban ahhoz, hogy egy monarchiát államnak lehessen nevezni, a külügyön és hadügyön kívül, amelyeknek révén az uralkodó inkább csak „fenntartja” államát, nagyon sok minden más is szükséges, amelyeken keresztül az uralkodó „jót tehet” népeivel. Ezek azonban magyar vonatkozásban a különálló magyar állam kezében voltak, ezzel pedig egy olyan politikai egység alakult meg a monarchia kellős közepén, melyben a dinasztikus lojalitás mindinkább megszűnt közösségképző tényező lenni. Ez azonban visszahatott a monarchia kimondhatatlan nevű másik felére is. Az osztrák-németek számára a kiegyezés azt jelentette, hogy megszűntek az egész monarchiában vezető nép lenni, s nemsokára, 1871-ben szétfoszlott az a reménységük is, hogy ehelyett Ausztria a német birodalomban fogja visszaszerezni egykori vezető helyét. A többi népek, mindenekelőtt a cseh nemzet számára pedig mind kevésbé volt megindokolható, hogy ha egyszer a magyaroknak szabad önálló országot játszani, annak igen sok külsőleges és nem kevés lényeges kellékével, akkor ők miért nem kaphatják meg ugyanezt vagy valami hasonlót. (…) A másik oldalon a magyar nemzetnek azt hazudta a kiegyezés, hogy megvan az önálló magyar állam, csak éppen a külügy és hadügy terén hiányzik az önállóság – vagyis ott, ahol az önállóság kérdése kritikus pillanatokban eldől. Deák Ferenc a Kossuthhoz írott válaszában s őt követve egy fél század múlva Szekfű Gyula az érvelés minden fegyverével igyekezett azt bebizonyítani, hogy negyvennyolc szellemét hatvanhét valósította meg, s hatvanhétben nem történt más, mint a negyvennyolcas törvények által megoldatlanul hagyott közös ügyek rendezése. Valójában éppen ez a gondolatmenet volt az egész kiegyezés belső hazugságának az alapépítménye…”

A fentebbi részletből is látszik, hogy sem a kortársak, sem az utókor nem tudott kiegyezésre jutni (pardon), pláne ha ehhez hozzávesszük Kossuth Cassandra-levelét – igaz, ő az emigrációból „tét nélkül játszott” – amelyben figyelmeztetett a kompromisszum katasztrofális hatásaira. Bár sokak szerint az egyezség létrehozói pillanatnyi és/vagy személyes előnyöket kerestek, némileg árnyalja a képet Eötvös József véleménye, aki szerint a megállapodás a reformkor folytatása, ráadásul bármilyen fejlődéshez (tőkeimport, gründolási láz) béke és nyugodt politikai helyzet szükségeltetik. Persze a 67-esek és 48-asok mellett hamar megjelent a „kiegyezés ellenzéke”, akik ugyan üdvözölték a megállapodást, de úgy vélték, a magyar kormányok és a parlament nem használja ki 100%-ban az abban rejlő lehetőségeket. A lakosság nagy része ugyanakkor eleinte nem is értesült a tárgyalásokról, valamint az előzmények (megtorlás, Hentzi-szobor Budán, stb.) miatt a megbékélés is hosszú ideig tartott, de végül sikerült eljutni oda, hogy otthon egymás mellett függött Kossuth és Ferenc József portréja – amit aztán esetenként összepiszkítottak a legyek, nem kevés bonyodalmat okozva meggondolatlan tettükkel.

Bertényi külön kiemelte Kossuth szerepét, ami annyiban is érdekes, hogy bár a passzív rezisztencia idején ő volt az ellenállás szimbóluma, később „jobb híján” elfogadta a kiegyezést, bár végig 1862-es Dunai Konföderációs elméletét tartotta helyesnek, viszont arra, hogy az megvalósuljon, semmi esély sem mutatkozott. Az előadó azt is hangsúlyozta, hogy az egész folyamat főszereplője végül is maga a császár volt, aki még ha nem is őszinte mosollyal az arcán, de hajlott arra, hogy kiegyezzen a „rebellis” magyarokkal. Persze ehhez kellett Solferino és Königgrätz is, no meg az, hogy a magyar politikusok is belássák: a jelenlegi helyzet fenntarthatatlan.

Lothar Höbelt, a Bécsi Egyetem professzora előadás közben (Fotó: Rapali Vivien)

Az első szekcióban osztrák (Lothar Höbelt, Bécsi Egyetem) és horvát (Zeljko Holjevac, Zágrábi Egyetem) szemszögből is áttekinthettük a kiegyezést, illetve megítélését, valamint képet kaphattunk arról, hogy miként értékelik a Lajtán és a Száván túl közös történelmünk ezen szakaszát. Meglepetésként ért minket, hogy az osztrákok meglehetősen pozitívan viszonyulnak ez utóbbihoz – bár a kiegyezést akkoriban nem igazán díjazták – különösen az 1989-es Páneurópai Piknikhez és határnyitáshoz. A második szekciót Dobszay Tamás kezdte, aki az 1861-es országgyűlés megegyezési kísérletét és a végleges kiegyezést vetette össze. Kiemelte, hogy az 1848-as áprilisi törvények sok kérdést hagytak nyitva (pl. külügy), és 1861-ben ezeket is igyekeztek rendezni. A „helyreállítandó ’48” kérdése ugyanakkor megosztó is volt, sokan a tavaszi, sokan a nyári állapotokat akarták visszahozni, illetve azokból akartak elindulni. Az 1860-as évek elején már az uralkodó is hajlandó volt valamiféle kompromisszumra, de még mindig csak összbirodalmi szinten, ami a magyaroknak kevés volt. Teleki László például élete végéig kevesellte az uralkodói garanciákat, Deák Ferenc pedig ragaszkodott a követválasztás rendszeréhez, a felelős magyar kormányhoz és az adó- és újoncmegszavazási joghoz (az ezzel kapcsolatos viták végigkísérték a dualizmust, elég csak arra gondolni, hogy a flottafejlesztést például micsoda ellenállás fogadta Budapesten). A felelős minisztérium, vagyis kormány már az 1848-as 12 ponton is szerepelt, és azóta is a legfontosabb követelések között szerepelt, és végül így került bele a kiegyezést „kodifikáló” 1867/12. törvénycikkbe;

„27. § Egy közös ministeriumot kell felállitani azon tárgyakra nézve, melyek, mint valósággal közösek, se a magyar korona országainak, se Ő Felsége többi országainak külön kormányzata alá nem tartoznak. E ministerium a közös ügyek mellett se egyik, se másik résznek külön kormányzata ügyeit nem viheti, azokra befolyást nem gyakorolhat. Felelős lesz e ministerium minden tagja mindazokra nézve, a mik köréhez tartoznak, felelős lesz az egész ministerium is együtt, oly hivatalos intézkedéseire nézve, melyeket együtt állapitott meg.

28. § A közös ügyek azon részére nézve, mely nem tisztán a kormányzat köréhez tartozik, Magyarország se teljes birodalmi tanácsot, se bármi néven nevezhető közös vagy középponti parlamentet czélszerünek nem tart, s ezeknek egyikét sem fogadja el; hanem ahhoz ragaszkodik, hogy, miután Ő Felsége legmagasabb trónbeszéde szerint is, közös kiindulási pont a pragmatica sanctio: egyrészről a magyar korona országai együtt, másrészről Ő Felsége többi országai és tartományai együtt ugy tekintessenek, mint két külön s teljesen egyenjogu fél. Következve: a két fél között a közös ügyek kezelésére nézve mellőzhetetlen föltétel a teljes paritas.”

Az ekkori álláspontok ugyanakkor nem álltak egymástól nagyon távol, és lényegében kialakult az az elképzelés, hogy valósuljon meg a 48-as tavaszi törekvések és a nyárra kialakult állapotok törvénybe foglalása. Szóba került a Pragmatica Sanctio is, mint az egész kiegyezésnek (perszonálunió) alapja, és bár a magyarok rendszeresen emlegették az elszakadást, ez inkább nyomásgyakorlás volt, mint reális opció. 1865-re mindkét fél lényegében készen állt a megállapodásra, ugyanakkor annak feltételein és formáin még évekig vitatkoztak.

Hermann Róbert köszöntője (Fotó: Rapali Vivien)

Vitatkoztak belföldön és külföldön egyaránt, valamint számos, sokszor történelmi sci-fi-be (van ilyen?) illő elképzelés is született, amelyek közül néhányat említett is Hermann Róbert, aki a magyar emigráció terveibe avatta be a hallgatóságot. Ő is Teleki Lászlóval kezdte, aki szerint Magyarország vagy kiegyezik a környező népekkel-nemzetiségekkel, vagy elvész. Részben ő is, de főleg Kossuth volt az, aki az USA példájából igyekezett meríteni, részben a területi és testületi autonómiát, részben pedig az egyes államok konföderációját tekintve. Kossuth elképzeléséről – a Magyarországot, Horvátországot, Csehországot, Szerbiát és a román fejedelemségeket összefogó konföderáció – már volt szó, ahogy arról is, hogy ezt nagyhatalmak támogatása nélkül lehetetlen lett volna megvalósítani. Nagyrészt azért, mert Szerbia egy része és a román államok török, a többiek pedig Habsburg uralom alatt éltek, és a nagyhatalmak már csak olyanok, hogy egy szépen megfogalmazott kérésre csak úgy lemondanak területeikről… Kossuth elmélete ugyanakkor a mai napig népszerű – bekerült az István, a király című rockoperába is – és tartalmaz több előremutató (mára sok helyen meg is valósult) elképzelést, mind az autonómia, mind például a kisebbségi nyelvhasználat terén. Külpolitikai és hadügyi vonalon mozgott Ligeti Dávid előadása is, aki az 1848 és 1867 közötti háborúkat, valamint azoknak a kiegyezésre gyakorolt hatását ismertette. Kiemelkedő szerepe volt Észak-Itáliának (később Szárd-Piemonti Királyság), ahol lényegében a Habsburg-ellenes harc alapozta meg a nemzeti és politikai egységet. Hiába figyelmeztetett Radetzky tábornagy, Ferenc József igencsak elhanyagolta a térség védelmét, aminek meg is lett az eredménye – Magenta, Solferino – főleg III. Napoleon beavatkozása után – hiába vágott vissza később a birodalom. Nem kevésbé volt fontos a német vonal; a sok kisebb-nagyobb fejedelemség ekkoriban kezdett egységesedni, és sokáig kérdés volt, hogy ezt Ausztria (nagynémet) vagy Poroszország (kisnémet) vezetésével tegyék-e meg. Bár a két vezető állam 1864-ben Dánia ellen még együtt tudott működni (valahogy úgy, mint a kutya, a macska és az egér a Tom és Jerryben, amikor találnak egy hússzeletet), két évvel későbbi kenyértörésük nagyon nagy hatással volt a kiegyezésre.

Deák Ferenc, a haza bölcse, az egyik kulcsfigura

A harmadik szekcióval ismét „hazatértünk”, az előadók a közös ügyek kialakítását és működésük néhány szegmensét mutatták be. Cieger András a közös ügyek rendszeréről beszélt, amely lényegében az 1867 februárja és decembere közötti tárgyalások során alakult ki, a rendszerváltás szimbóluma, Ferenc József magyar királlyá koronázása pedig csak lezárta ezt a folyamatot, valamint szimbolikus jelentőséggel is bírt. Kiemelte, hogy az új osztrák alkotmány, illetve a gazdasági kiegyezés nagyon nagy hatással bírt az egész birodalomra nézve is. Ő is körbejárta a külpolitikai helyzetet és a belpolitikai előzményeket is (passzív ellenállás kifáradása), amelyek mind hozzájárultak a megállapodáshoz. Szerinte a Pragmatica Sanctio újraértelmezését és a két állam dinasztikus unióját tekintve a magyar álláspont győzött, a külügyben ugyanakkor például alulreprezentáltak voltak a magyarok, és Ferenc József sem ismerte el az országgyűlés főhatalmát, amit az előszentesítési jog mellett az is jelzett, hogy a képviselőket nem a Parlamentben, hanem a Várban fogadta. Kedves Gyula az 1848-as és az 1867-es honvédséget vetette össze, kiemelve, hogy előbbit lényegében pár hónap alatt szervezték ütőképes haderővé úgy, hogy az újoncok mellett csak néhány átállt csapatrészre számíthattak. A 67 utáni helyzet gyökeresen eltért ettől, már csak abban is, hogy nem volt hadiállapot, így a szervezés is jóval lassabban haladt. Az önálló magyar haderő ugyanakkor az önállóság záloga és szimbóluma is volt, úgy is, hogy tüzérség híján (ez csak 1913-ban alakult meg) önálló háborúrra alkalmatlan volt és a közös hadsereggel szemben, az újoncok létszámát tekintve, végig hátrányban volt. Lehetőség volt ugyanakkor magyar vezénylési nyelvű, magyaros egyenruhájú hadsereg létrehozására, amelynek parancsnoki karába ráadásul nagy számban kerültek be 48-as honvédtisztek, bár azt sosem engedélyezte az uralkodó, hogy Görgei vagy Klapka bármilyen beosztást kapjon az új honvédségben. Az utolsó előadó Nagy Mariann volt, aki a Vámszövetség és a kvótarendszer kialakítását ismertette. A közös kül- és hadügy, valamint az ezeket finanszírozó pénzügyek mindenki számára ismertek, viszont ahhoz, hogy a rendszer kialakuljon és (ha nem is zökkenőmentesen) működjön, hosszas, nem egyszer nagyon éles vitákon át vezetett az út. A „boldog békeidők” ugyanakkor példátlan fejlődést hoztak Magyarország számára – ettől még súlyos gondok akadtak bőven – ami nem valósulhatott volna meg a kiegyezés nélkül.

Andrássy Gyula gróf, az egykori „szép akasztott” és Simor János esztergomi érsek megkoronázza Ferenc Józsefet (1867. június 8.)

Megosztó kompromisszum…ahogy láthatjuk, nem véletlenül választották ezt a címet, a kiegyezés ugyanis mind a kortársakat, mind a mai kutatókat, és részben a közéletet is megosztja, akárcsak a korábbi eredetű kuruc-labanc ellentét. Siker vagy kudarc? Megalkuvás vagy józan kompromisszum? Esetleg Falk Miksa szavaival élve „ésszerű házasság”? Vagy mindez együtt? És vajon érezhették e létrejöttekor, hogy bele van (bele volt?) kódolva a bukás, vagy csak annyi történt, hogy a 19. század rendszere nem volt képes kezelni a 20. századi kihívásokat? És mennyi az igazság abból, hogy a kiegyezés a látszólagos siker ellenére megtörte a magyarokat, viszont megerősítette a többi nemzetiséget? Ezekre és még számos kérdésre kerestük a választ; ha megtalálni nem is mindig sikerült, az egyértelművé vált, hogy a kiegyezés és korszaka minden lezártsága ellenére érdekes és kutatásra érdemes téma!

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Országgyűlési Könyvtár együttműködésével jött létre!

 


A nyitóképen az Osztrák-Magyar Monarchia címere

Facebook Kommentek