Benyovszky Móric: Madagaszkár magyar királya

Bár gróf Benyovszky Móric neve nem süllyedt a feledés homályába, mégsem annyira közismert, mint ahogy azt hollywoodi kalandfilmbe illő élete és szerteágazó munkássága indokolná. Katonatiszt, lázadó, hadi, majd politikai fogoly, ismét lázadó, felfedező, tengerész, újfent katonatiszt, Benjamin Franklin barátja, író, balsorsú uralkodó, ismét lázadó, és mindezt alig negyven év alatt. Ha a kaliforniai producerekig nem is jutott el híre, film azért készült életéről, és mintegy száz évvel halála után nem más, mint Jókai Mór fordította le naplóját és dolgozta fel életét, természetesen a rá jellemző alapossággal, mégis regényes formában.

Bár az írófejedelem nem történészként alkotott maradandót, a Benyovszky életét (annak naplójegyzetei alapján) feldolgozó négykötetes munkája történeti műként is értékelhető. Jókai az első két kötetben a körülményeket és a gróf életrajzát ismerteti, maga a napló a harmadik és a negyedik kötetben olvasható; ma a Rab Ráby és a Sárga Rózsa szerzőjének történészi tevékenységéből szemezgetünk.

Benyovszky Móric arcképe

Benyovszky Móric 1746. szeptember 20-án született a Nyitra vármegyei Verbón, magyar-lengyel nemesi családban.

Elejétől kezdve két hazához szokik. Az egyik: Magyarország méltatlanúl bánik vele. Felmutatandók az akkori birtokviszonyok, törvénykezés, nexus, udvari kanczellária, szokásos perorvoslatok.”

– írta Jókai (I. 5. o.). Az ifjú gróf ezredes apja nyomdokaiban haladt, és már 15 évesen hadnagyi rendfokozatban (!) harci tapasztalatokat szerzett a hétéves háborúban: a korban ez nem számított ritkaságnak, bár gyakori sem volt. Pár évvel első csatái előtt, 1758-ban apja elhunyt. Mivel épp Lengyelországban tartózkodott, így rokonai minden további nélkül kiforgathatták örökségéből, és szó szerint az utcán találta magát: jussát fegyverrel próbálta visszaszerezni, de nem járt sikerrel, sőt, az uralkodó vizsgálat nélkül utasította el panaszát – innen a Jókai által említett méltatlanság – és (persze csak a háború után) száműzte a birodalomból. A rokonaival és a magyarországi bürokráciával szerzett tapasztalatai adták az első lökést Benyovszkynak, hogy később több esetben gondolkodás nélkül az elesettek pártjára álljon, és csatlakozzon láthatóan esélytelen szabadságharcokhoz is.

A Benyovszky-kúria Verbón napjainkban
A Benyovszky-kúria Verbón napjainkban

A gróf ezt követően Lengyelországban telepedett le, és egy indiai expedícióra készülve lelkesen foglalkozott hajóépítéssel, hajózással és földrajzzal. Közben meg is nősült (felesége, Hönsch Zsuzsanna volt), és egy ideig úgy tűnt, hogy békés, nyugodt nemesi élet vár rá. Számításait azonban keresztül húzta az 1767-es nemesi felkelés (a Bari Konföderáció), amelyhez hősünk lendületből csatlakozott, és mondanunk sem kell, nem az oroszok oldalán. Bár kis huszárcsapatával bátran és ügyesen harcolt, sőt egy alkalommal még Moldvából is visszatért, hogy újjáélessze a felkelést, sorsát nem kerülhette el: hadifogságba került, Kijevbe, majd Kazanyba szállították.

Kazimierz Pulaski, az 1767-es felkelés egyik vezére harcba vezeti embereit Czestochowa mellett.
Kazimierz Pulaski, az 1767-es felkelés egyik vezére harcba vezeti embereit Czestochowa mellett.

Lengyelországi tevékenységéről így írt Jókai:

“Maga a lengyel nemesség és köznép, vitézség és szabadságérzet dolgában föltétlen bámulatra méltó, egyes vezérei, kiváló főurai is megérdemlik az elismerést; de az egész hadviselés oly nagy mértékben viseli magán a fejetlenség, határozatlanság és könnyelműség jellegét, hogy azoknak közepette az indigena Benyovszky magaviselete, ifjú évei daczára, messze kimagaslik. A sok tehetségtelen, lágy jellemű lengyel herczegek és grófok által elrontott hadi helyzeteket hányszor javítja meg határozott gyors hadi tetteivel, hányszor organizálja újra a szétvert csapatokat, élelmezi az ostromolt városokat, új dandárokat gyűjt, elfogják, újra kiszabadúl, megint elfogják, véletlen találkozó hívei kivágják az ellenség kezéből, egyik hadi kalandból a másikba veti magát, s a személyes bátorságon kívül, nagymérvű hadvezéri tehetséget fejt ki.” (I. 12. o.)

Bár úri dolga volt, és hamar beilleszkedett a kazanyi elitbe, de a fogságot (és az ezzel együtt járó egyhelyben ülést) nem hősünknek találták ki: 1769 már Szentpéterváron találta, persze papírok nélkül, ami maga után vonta a szibériai száműzést.


Megjegyzés:

A cári korszak Szibériai száműzetése – bár az ottani éghajlati viszonyok nem változtak – össze sem vethető a kommunista rendszer szervezett deportálásával. Korábban kisebb számban száműztek politikai elítélteket, akiknek napidíj járt, és szó sem esett kényszermunkáról. A cél inkább az volt, hogy messze tudják őket Szentpétervártól. A legismertebb száműzött Lenin volt, aki miközben “a rabok keserű kenyerét ette”, cselédet tartott és magával vihette Krupszkáját is… 


Szibéria ekkor egyfajta mélyhűtött vadnyugat volt; ezzel kapcsolatban említ Benyovszky (és Jókai) egy érdekes epizódot, amikor a száműzöttek fegyvert ragadnak és őreikkel együtt verik vissza egy kóbor rablóbanda támadását. Az utazás – lovon, rénszarvas-, majd kutyaszánon, és végül hajón – számos kalandban bővelkedett. Hősünk természetesen itt is nagyot alakított, egy tengeri viharban például átvette hajójuk parancsnokságát,

“s elébb csak a fogoly társainak, majd a felocsúdó hajós-legényeknek, nyugodt határozott hangon osztja a rendeleteket, a melyekből azok rögtön észreveszik, hogy jártas tengerésszel van dolguk.” (I. 35. o.)

Bolsereck metropolisz
Bolsereck metropolisz

Benyovszky 1770 novemberében érkezett Kamcsatkára, Bolsereckbe, ahol hamarosan nagy tekintélyt vívott ki társai között, és a kormányzóval is jó viszonyba került. Természete azonban nem hagyta nyugodni: ahogy Lengyelországban, itt is felszínre tört szabadságvágya és 1771-ben lázadást szervezett a kormányzó ellen. Ehhez külön alkotmányt is kiadott, amely inkább egyfajta Harcosok klubja szabályzat, mintsem klasszikus alaptörvény, bár kétségkívül előrehaladott demokráciafelfogásra utal azon kitétele, hogy

ha a főnök [vagyis ő] csak egy szóval is tanácsolná a társaságnak, hogy szabadulási tervével hagyjon fel, s ha csak a társaság egy tagjának is példálózna ilyesmiről, rögtön halálfia legyen; s büntetését úgy hajtsák rajta végre, a hogy tehetik.” (I. 42. o.)

Kamcsatkai táj: szép, szép, de megértem az elvágyódókat is
Kamcsatkai táj: szép, szép, de megértem az elvágyódókat is

Hősünk közben élte mindennapi életét: nyelveket tanított a kormányzó gyerekeinek (17 éves lányának a szívét is rabul ejtette), üres óráiban pedig szakmányba verte el a cári tiszteket és kereskedőket – sakkban. És bár egy korábbi sérülése miatt táncolni nem tudott, hamar a bálok központi figurája lett. Emellett – igazi demokrataként – iskolát építtetett a városban, ahol ő maga tanította a gyerekeket, bár lehet, hogy sikeres jegesmedve-vadászként jobban szívébe zárta a lakosság. Ahogy ez a jó kalandfilmekben lenni szokott, ellenségei is akadtak szép számmal, elsősorban korábbi sakkpartnerei között. Egy alkalommal rátámadtak, de győzött a magyar virtus, máskor megmérgezték, de azt is szerencsésen átvészelte, mivel keveset fogyasztott a “preparált” teából.

Utazás kutyaszánon (Jókai I. 3. o.)
Utazás kutyaszánon (Jókai I. 3. o.)

A mérgezéses merénylet jól is jött Benyovszkynak, ugyanis annak következtében hivatalosan visszanyerte szabadságát, és állást is kapott: persze ez nem változtatta meg hősünket, aki továbbra sem tervezte, hogy Bolsereck tisztes polgáraként élje le hátralevő éveit, és környezetében is egyre többen akadtak olyanok, akik szívesen igényeltek volna új lakcímkártyát.

Az utazások: egy mezei lépésszámláló már az elején kiakadt volna
Az utazások: egy mezei lépésszámláló már az elején kiakadt volna

A lázadók végül 1771. május elején léptek akcióba: meglepetésszerű támadással elfoglalták a kormányzó várát és az éppen kiolvadt kikötőt is. Az akcióban mindössze 96 száműzött és tengerész (ugye tengerészek, lázadások) vett részt. Bár hosszú távra nem rendezkedhettek be, Benyovszky nem mulasztott el kiadni egy forradalmi kiáltványt, amelyet a későbbi orosz felkelések vezetői is előszeretettel lapozgattak. A kis csapat, kiegészülve a kormányzó már említett lányával, 12-én hagyta el a kikötőt, és az Aleut-szigeteken és Tajvanon keresztül Makaóba hajóztak.

Aleut-szigeteki tájkép. Benyovszky ekkor még nem tudott elszakadni az olyan (fél)szigetektől, amiken 40 centinél magasabb vegetáció is nő
Aleut-szigeteki tájkép. Benyovszky ekkor még nem tudott elszakadni az olyan (fél)szigetektől, amiken 40 centinél magasabb vegetáció is megél

Ez az a pillanat, amikor egy átlagos forgatókönyvíró elégedetten hátradőlne, és nézné, ahogy főhőse és hősnője boldogan elhajózik a naplementébe (esetleg jöhetne még egy snitt a dühöngő kormányzóval, és a vidáman ünneplő hajósokkal), ám Benyovszky gróf számára az igazi kalandok csak most kezdődtek el.

Sajnálatos módon, Makaóban, szeptember 25-én a kormányzó lánya, Afanazia Nyilova betegség következtében elhunyt.

1771. szeptember 25-én Afanázia kisasszony lerótta a természet adóját. Korai halála mélyen megszomorított, annyival inkább, mert megfosztott azon elégtételtől, hogy irántam tanúsított ragaszkodását meghálálhassam (…)

– írta naplójában (II. 80. o.) a lesújtott gróf. Naplója szerint nem állt szándékában feleségül venni Afanáziát, hanem egy fiatal társával óhajtotta összehozni a lányt, ugyanakkor viszonyuk minden bizonnyal túl volt a barátságon.

Formosa partjainál
Formosa partjainál

Sok ideje azonban nem maradt búslakodni, 1772 augusztusában már Párizsban van, ahol kegyeibe fogadja XV. Lajos király. Ez minden bizonnyal nem esett nehezére: kellemes modora, és történetei, amelyekhez hasonlókat Dumas vagy Victor Hugo csak kemény elmemunkával tudott kiötölni, hamar közkedveltté tették az ifjú grófot. Ne feledjük, Benyovszky ekkor mindössze 26 éves, és már túl van két háborún, egy lázadásba torkollott szibériai száműzetésen és egy fél világon át tartó hajóúton. Lajos király annak is örülhetett, hogy emberei között tudhatott egy agilis, de rutinos vezetőt, aki jártas volt a hajózásban és a szárazföldi hadviselésben, valamint jól kijött a “primitív népekkel” is. Ez utóbbira nagyon nagy szükség volt ekkoriban Madagaszkáron, ahol több kudarc után ismét gyarmatosítással próbálkoztak a franciák. Az emigráns magyar arisztokrata befogadása (és francia gróffá történő kinevezése) emellett kiválóan alkalmas volt Ausztria bosszantására is, amely ekkor már csaknem száz éve a francia uralkodók főbb tevékenységei között szerepelt.

A Hermione replikája: ehhez hasonló hajókkal közlekedtek akkoriban a franciák, és minden más hajósnép is
A Hermione replikája: ehhez hasonló hajókkal közlekedtek akkoriban a franciák, és minden más hajósnép is

 


Történetünk idejére a franciák már csaknem 150 éve próbálkoztak Madagaszkár gyarmatosításával. Az első állandó telepek az 1640-es években létesültek, ám az erőszakos európaiak többször kivívták a helyiek rosszallását, amelynek felkelésekkel, és esetenként a fehér emberek lemészárlással kombinált elzavarásával adtak hangot. A sziget jelentősége az 1700-as évek elején ugrásszeren megnőtt: egyrészt elhelyezkedéséből adódóan kiválóan alkalmas volt a britek bosszantására (ez szintén előkelő helyen szerepelt a francia királyok munkaköri leírásában), és tökéletesen megfelelt fűszer, kávé és cukornád-ültetvények létesítésére is, amelyek hatalmas haszonnal kecsegtettek.

“Daczára annak, hogy az eredménytelen kísérletek óta mindig több és több idő telt el, emlékök az emberek lelkébe oly mélyen bevésődött volt, hogy valószínűleg még sok év múlt volna el, a nélkül, hogy ezen a nagy szigeten valamit tettek volna. De az 1753-iki szerencsétlen békekötés, mely a francziákat gyarmataik nagy részétől megfosztotta az angolok javára, idővel oly súlyos következményekkel nehezűlt a franczia kereskedelemre és kivándorlásra, hogy a kormány minden eszközt megragadott a régi gyarmatbirodalom helyreállítására.” – írta ezzel kapcsolatban Jókai (II. 105. o.)

Benyovszky aktív éveire emellett kialakulóban volt egy humánusabb, sokkal inkább a soft power eszközeire építő gyarmatosítási módszer is, amelyet hősünk mellett például francia kollégája, Maudave gróf is gyakorolt, néhány évvel Benyovszky előtt. Emberségesebben állt az őslakosokhoz, és belpolitikai ügyeikbe sem kívánt belefolyni. Minő meglepetés, a cukor és korbács elvéhez (aki nem termel cukrot, kap a korbáccsal) ragaszkodó hivatalnokok őt is ott gáncsolták, ahol csak lehetett. Nem is bírta sokáig, egy évvel később otthagyta a kies szigetet és értelmesebb elfoglaltság után nézett. 


Madagaszkár mai térképe. Feketével jelölve Benyovszky elsődleges tevékenységi körzete
Madagaszkár mai térképe. Feketével jelölve Benyovszky elsődleges tevékenységi körzete

Ennek jegyében Benyovszkynak még arra sem volt nagyon lehetősége, hogy törzsvásárlói kártyát szerezzen a Montmartre kiskocsmáiban, ugyanis 1773. április 22-én kezdetét vette élete nagy kalandja. Szeptember 22-én érkeztek Ile de France szigetére (ma Mauritius), ahol de Tarney kormányzó kezdettől fogva nem szimpatizált a neki hivatalosan alárendelt, “gyüttment” Benyovszkyval, akit igyekeztek szándékától is eltéríteni. A gróf azonban nem arról volt híres, hogy csak úgy megszaladjon: 1774 februárjában kikötött Madagaszkár északi partjainál, az Antongil-öbölben és megalapította Louisburgot (ma Maroantsetra). Ez persze tovább dühítette a kormányzót.

Minthogy Benyovszkyt nem lehetett elterelni terveinek végrehajtásától, Ile de France kormányzói elhatározták, hogy semmitől sem riadnak vissza, hogy ügyét zátonyra vigyék. A kereskedőkkel egyetértve, a partvidék összes néptörzsei közt azt híresztelték el, hogy ő csak azért jött közéjük, hogy Madagaszkár lakóit rabszolgaságba vesse, és hogy őt a franczia király állítása ellenében, semmiben sem segíti. Világos dolog volt, hogy ha a bennszülötteket ellene fel tudják lázítani, akkor az egész telepítvény-alapításnak vége.” (II. 110. o.)

Madagaszkári őslakosok (Jókai II. 119. o.)
Madagaszkári őslakosok (Jókai II. 119. o.)

Az áskálódások azonban nem vezettek eredményre, Benyovszky ösztönös diplomáciai érzékével sorra összebarátkozott a helyi törzsekkel. Ebben az is szerepet játszott, hogy az őslakosok, akik ekkora már komoly rutinra tettek szert a francia intézményrendszerrel kapcsolatban, érzékelték, hogy a nem francia “nagy fehér ember” máshogy áll a dolgokhoz, és emberszámba veszi őket. Közös erőfeszítéssel fejlesztették Louisburgot, mocsarakat csapoltak le, ültetvényeket hoztak létre, és emellett Benyovszky  igyekezett – rábeszéléssel, és nem kartácslövetéssel – az európai értékrendet is meghonosítani a szigetlakók körében, aminek következtében

a bennszülöttek minden barbár és vérengző szokásaikat, minő volt péld. az, hogy bizonyos baljóslatú napokon született gyermekeiket megölték, – egymásután önként eltörölték.” (II. 112. o.)

Benyovszky elemében érezte magát, a bennszülöttek örültek, mert nem hogy rabszolgának nem akarta senki eladni őket, hanem egyenrangú partnerként tekintettek rájuk, a király pedig boldog volt a több százezer livre-s bevételtől. A kis kolónia prosperált; ennek, gazdája növekvő idegessége következtében egyedül a mauritiusi kormányzó macskája látta kárát.

A fentebb vázolt előzmények sarkallták végül arra hősünket, hogy nekikezdjen legmerészebb terve megvalósításának. Szándéka szerint Madagaszkárból egy független királyságot csinált volna (természetesen magát szánta uralkodónak, de ennyi  azt hiszem belefért), amely jó kapcsolatban marad Franciaországgal, de nem mint annak gyarmata. Hogy az árulás látszatát is elkerülje, 1776 szeptemberében lemondott minden állami tisztségéről, és csak ezután engedte, hogy a helyi törzsek ampanszakabé-nak, vagyis legfőbb törzsfőnek válasszák. Így lett a száműzött lengyel-magyar nemes Madagaszkár második legismertebb, és első európai uralkodója. megválasztása után néhány nappal meg is hozta első intézkedéseit, amelyektől II. József meglepetésében ugyanúgy magára borította volna éppen megkezdett bécsiszeletét, ahogy III. György reggeli teáját.

julien-the-lemurs-team-22214502-500-281.jpg
Madagaszkár legismertebb királya. Bár a műfaj egy kicsit más…

“Néhány nappal későbben Benyovszky egy másik gyűlést is tartatott, a melyben a jelenlevők megegyeztek abban, hogy egy harminczkét tagból álló »legfelső tanács« és egy tizennyolcz tagból álló »állandó tanács« alakíttassék; e tanácsok támogatása mellett akarta ő a kormányhatalmat gyakorolni. Ugyanezen ülésben először is kineveztek az első tanácsba tizenkét tagot, (négy európait és nyolcz bennszülöttet,) a többi húsznak kinevezését későbbre halasztották, hogy legyen helye a tanácsban a csak ezután jövő európaiaknak, meg azoknak a bennszülötteknek, a kik későbben mutatnák ki tehetségeiket. Ugyanebből az okból az állandó tanácsba is csak nyolcz tagot neveztek ki, még pedig két európait és hat bennszülöttet.” (II. 110. o.)

Madagaszkári népszokások: kígyóvadászat (Jókai II., 96. o.)
Madagaszkári népszokások: kígyóvadászat (Jókai II., 96. o.)

Mivel Benyovszky pontosan tudta, hogy újdonsült királysága hol helyezkedik el a táplálékláncban, decemberben már Európába indult, hogy nagyhatalmi támogatókat – itt első körben a franciákra gondolt – szerezzen. Párizsban azonban tárt karok helyett árulási vádakkal várták, és bár a vizsgálat tisztázta, Versailles lakói nem igazán lelkesedtek elképzeléséért. Hősünk ekkor kézenfekvő lépésként hazatért, és igyekezett megnyerni ügyének Mária Teréziát. Az idősödő császárnő minden bizonnyal már nem emlékezett a száműzött “lázadó grófra”, de mindenesetre megbocsátott neki, visszaadta címét és jóformán azzal a lendülettel tábornokká is tette a bajor örökösödési háborúba készülő seregében. Nyilván Benyovszky sem vonakodott ismét felölteni a császári mundért, és nem csak a nosztalgia miatt: remélte, hogy háborús szerepvállalása segíti ügyének kedvező elbírálását. Érdekes, hogy bár az osztrák és francia uralkodók hobbiszinten tettek egymásnak keresztbe, XV. Lajos ezúttal minden további nélkül engedélyezte, hogy tábornoka máshol is katonáskodjon, ugyanis a feltörekvő poroszok megregulázása neki is elemi érdeke volt. A poroszokat ugyan megregulázni nem sikerült, viszont ezúttal a Habsburgok sem kaptak ki még nagyon. Ebben szerepe volt Benyovszkynak is, aki székely katonái élén a tőle megszokott kreativitással és elszántsággal vetette magát a harcokba, és egyebek mellett az 1779-es habelschwerdti csatában sikerült is megizzasztania Nagy Frigyes katonáit.

320px-anton_von_maron_005.jpg
Mária Terézia 1773-ban, Anton von Maron festményén

A háború után a gróf néhány évig még Magyarországon maradt: bízott abban, hogy hogy az új uralkodó, II. József majd segíteni fogja, és talán még egyszer (utoljára) megpróbálkozott a békés, nyugodt élettel is. Persze ezt ne úgy képzeljük el, hogy egész nap házikabátban flangált, levitte a szemetet, és vasárnaponként vidámparkba ment lányaival (Zsófia és Róza, akik Zsuzsannától születtek. Ha egyszer szobrot kap a házastársi hűség, szerintem megvan hozzá a modell). Ekkoriban egy Komárom-Fiume kombinált vízi és szárazföldi út kiépítése foglalkoztatta, amellyel a magyar gabonát akarta kijuttatni a világpiacra. Amikor ez végképp megbukott (illetve száz évvel kitolódott), ismét szedte sátorfáját, és Franciaországon keresztül Angliába ment, hogy támogatást szerezzen a “Madagaszkár Rt.” működtetéséhez. Közben barátjától, Benjamin Franklintől (aki 1776-tól volt párizsi nagykövet, ott ismerkedtek meg és elveik hasonlósága miatt hamar összebarátkoztak) tippet kapott, hogy a lehetőségek földjén is tegyen egy próbát. Hősünk ezen felbuzdulva összepakolta kis családját, és átkeltek az óceánon. Az nyilvánvaló volt, hogy Washingtonban nincs egy olyan elmeháborodott, aki Madagaszkár királya miatt összetolná a biciklit Franciaországgal, az USA ekkori legnagyobb támogatójával, viszont akadtak élelmes Baltimore-i kereskedők, akik láttak némi fantáziát a dologban.

mte1oda0otcxnjmynzg5mda1.jpg
A rokon lélek: Benjamin Franklin, diplomata, utazó, feltaláló és postamester, másodállásban függetlenségi harcos

Benyovszkynak így lett hajója és rengeteg felszerelése, amivel 1784 decemberében indult kedvenc szigete felé, ahova azonban csak a következő év május 22-én érkezett meg. Közbejött ugyanis egy rejtélyes brazíliai kitérő: rejtély, hogy a nem túl szerencsés eltévedés oka egy fordítva tartott térképben, műszaki hibában, vagy a kormányosban (egész pontosan annak rumfogyasztási szokásaiban) leledzik-e, mindenesetre emiatt több hónapos csúszást szenvedett az expedíció. Madagaszkárra érve ugyanakkor minden jól indult, pedig

“ekkor már nyolcz éve volt, hogy Madagaszkárt elhagyta. Ennek daczára a parton lakó bennszülöttek rögtön fölismerték és a lehető legnagyobb lelkesedéssel fogadták. Midőn, az antongili öbölbe akarván jutni, a szigeten keresztül ment, útja valósággal szakadatlan diadalmenet volt.” (II. 115. o.)

Benyovszky pontosan tisztában volt a személyes megjelenés hatásával, ezért választotta ezt a módot – akárcsak IV. Károly a második királypuccs során. Így persze Mauritiuson székelő “barátai” is hamar értesültek visszatéréséről, tehát minden adott volt az összeütközéshez, ami végül Benyovszky halálához vezetett. Jókai azt írja, hogy

“teljes biztosan tudjuk, hogy a pondichery-i ezred hatvan emberét, a kik akkor éppen Ile de France szigetén voltak, ellene küldötték, hogy ezek őt megtámadták, és hogy abban az összeütközésben, a melyben csak három európai ember volt a kíséretében, Benyovszky egy puskagolyótól találva, elesett. (1786 május 23-án.) Alig múlt el egy éve ekkor annak, hogy a szigetre visszatért. Így pusztúlt el nyomorúságosan egyike a legérdekesebb embereknek és – ki tudja? – talán egyike a XVIII. század legnagyobb karaktereinek. Az akkori Francziaország kivételével, bárhol szerencsésnek érezték volna magukat, ha szolgálatait fölhasználhatják. A mi tisztviselőink azonban úgy Párisban, mint Ile de France-on egyebet nem tudtak, mint útjába nehézségeket gördíteni és mindent a világon megtenni, csakhogy a vállalkozó férfiút elriaszszák; midőn pedig ez végre sem sikerűlt, megölték.” (II. 115. o.)

Ugyanő, kicsivel később idézi a Közhasznú ismeretek tárát, amely némileg árnyalva írja le ugyanezt. Miután az amerikai hajó hitelen elvonult (lehet, hogy gyors kockázatelemzést végeztek a fedélzeten, és ennek fényében újraértékelték az eseményeket)

“Benyovszky pedig a föld népe közül is fegyvereseket vevén maga mellé, a franczia telepeket megtámadta, de szerencsétlenűl, mert a hírre az Isle de Francei kormányszék 60 katonát küldvén ellene, s miután ezektől véletlenűl megtámadtatott, két európai és 30 belföldiből álló csapatát két ágyújával besánczolá, azonban a belföldiek a francziák első tüzelésére megfutottak, maga Benyovszky pedig mellbe lövetvén, elesett és hajánál fogva a sáncz mögűl eléhurczoltatván, nemsokára élni megszűnt, 1786-iki május 23-án. Így végzé e különös férfiú eseményteljes életét.” (II. 161. o.)

benyovszky_moric_filmreszlet.png
Vivát Benyovszky! 1975. A címszerepben Jozef Adamovič.

Az bizonyos, hogy támadások nélkül is pont elég volt Benyovszky rovásán ahhoz, hogy magára rántsa a francia hatóságokat, akik csak a megfelelő alkalomra vártak. Bár sokan kudarcnak tartják működését, a gróf katonaként, utazóként és íróként is maradandót tudott alkotni (naplója, amely 1776-ig taglalja életét, 1790-ben jelent meg először, angolul), és uralkodóként is ígéretesen kezdte pályáját, azonban a kor, amelyben élt, nem kedvezett az ilyen jellegű kísérleteknek. Egyszerűen túl sok nagyhatalomnak volt útjában, amelyiknek meg nem, annak nem tudott annyit ígérni, hogy lándzsát törjön mellette.

telewizorek.JPG
Kalandok embere: Benyovszky utca Antananarivoban, Madagaszkár fővárosában

Bár Magyarországon nem tartozik a legismertebb alakok közé, élete sokakat megihletett: regények mellett tv-sorozat, dokumentumfilm és táncjáték és készült életéből, és Madagaszkáron még ma is szeretettel őrzik idegenből jött királyuk emlékét. Bár ezen írásunk Benyovszky Móric mellett inkább Jókai Mór történetírói tevékenységére fókuszál, jó szívvel ajánlom a gróf emlékiratait, amely forrásértéke mellett kiváló kalandregény is egyben.


 Források:

Jókai Mór – Benyovszky Móric: Gróf Benyovszky Móric életrajza, saját emlékiratai és útleírásai I-IV. Ráth Mór, Budapest, 1888.

Radó Vilmos: Gróf Benyovszky Móric élete és kalandjai, Athaeneum, Budapest, 1911.

Tarján M. Tamás: Gróf Benyovszky Móric halála

Életrajza a Magyar-Madagaszkári Baráti Társaság honlapján

Facebook Kommentek

További írásaink