„Jobb sorsot érdemelt volna”- Lehár Antal visszaemlékezései IV. Károly második visszatérési kísérletéről

Az 1921 tavaszi restaurációs kísérlet kudarca után néhány hónappal IV. Károly másodszor is elindult, hogy visszaszerezze ősei trónját. A magyarországi fogadtatás megszervezésében „hű szolgája”, báró Lehár Antal segédkezett. Az események azonban hamarosan kicsúsztak az irányítása alól. Miért hiúsult meg a terv és hogyan látta mindezt az újdonsült vezérőrnagy?

A „húsvéti királyjárás” után Károly visszatért Svájcba, de esze ágában sem volt lemondani a trónról. Erről nemcsak ő vélekedett így, hanem a dinasztia más tagjai is, vagyis versenytársai támadtak. Lehár értesülései szerint Albrecht főherceg (a hadsereg-főparancsnok Frigyes főherceg fia) is pályázott a trónra és ezzel Magyarország bekerült volna a bajor trónt is érintő játszmába.

„Ha Károly nem közvetlenül Lajos [bajor] király halála után jelent volna meg Magyarországon [..] akkor Albrechtet Nyugat-Magyarországon királlyá kiáltották volna ki és a budapesti kormányszervek egyetértésével trónra lépett volna. Egyidejűleg Rupprechtet [a bajor trónörököst] Bajorország királyává kiáltották volna ki, az Alpok-vidéki németek Bajorországhoz csatlakoztak volna, és megalakult volna az így megnövekedett Dél-Németország. [..] Károly király megjelenése Magyarországon tragikus lefolyása ellenére az Albrecht-bajor féle kombináció nagy veszélyének mégis időben véget vetett. [..] Senki nem láthatta akkor előre, micsoda hatalmas áldozatot hozott Károly császár és király októberi utazásával [..] Albrechtet mint Magyarország királyát nemcsak hogy megkoronázták volna, hanem végül a kis-és nagyantant hatalmai is elismerték volna.”

Nem világos, tudott-e Károly az Albrecht-féle kísérletről, de ha tudott is, ez legfeljebb megerősítette elhatározásában. A tavaszi kísérlethez hasonlóan ezúttal is a külföldi szövetségesekkel kezdte.

„Ismereteim szerint a második restaurációs kísérlet kiindulópontja a hajdani külügyminiszter, Gratz Gusztáv utazása Svájcba, és az ezt követő tárgyalások magasrangú francia diplomatákkal Karlsbadban. [..] Briand váratlan akcióra ösztönzött, mivel nem tudta, milyen sokáig marad miniszterelnök. Garantálta, hogy sem a nagy-, sem a kisantant nem tervez ellenünk semmit. [..] A többi utódállamban is megtettek minden előkészületet.”

Lehár Antal, még ezredesként

Meggondolatlan lépésnek tűnhet, hogy alig néhány hónappal a húsvéti fiaskó után (amikor Briand cserbenhagyta a királyt) Károly megint a franciákra támaszkodik, de nem volt választása. A belső előkészítést illetően viszont változtatott a taktikán. A húsvéti kísérletnek, amikor a váratlan visszatérésével sikerült az ellenfeleit és a szövetségeseit is összezavarnia, az lehetett az egyik tanulsága, hogy gondos szervezésre van szükség. Katonai vonalon Lehár lett a felelős.

„Őfelségétől kaptam egy kézírással írt parancsot a visszatérés katonai előkészítésére. Politikailag Gratz Gusztávra, Beniczkyre, Apponyira, Andrássyra, Vázsonyira és Kövess tábornagyra utalt, mint akik be vannak avatva. [..] Elkötelezettséget jelentő kapcsolatokat kezdeményeztem megbízhatónak látszó bajtársakkal. A rendelkezésemre álló lista átfogta a hadügyminisztériumot, a vezérkart és parancsnokokat az összes katonai állomáshelyen.”

A civilek között is jobbnak tűntek az esélyek. Ezúttal a szervezett munkássággal is felvették a kapcsolatot, ezt Beniczky intézte, aki azért is jó volt erre a szerepre, mert a belügyminiszterségbe a Somogyi-Bacsó gyilkosság feszegetése miatt bukott bele, ami ajánlólevél lehetett a baloldalon. Ígéretet is kapott, hogy egy nyolcvanezres munkástüntetés lesz majd a döntő pillanatban (ezt árnyalja, hogy Lehár ennek kapcsán Purjesz volt igazságügyminisztert említi szervezőként, de ilyen kormánytagról az archontológia nem tud). A restaurációs kísérlet időzítéséről azonban nem a szervezők döntöttek, ezt rajtuk kívül álló tényezők befolyásolták. Az egyik a magyar katonai vezetés volt. Rakovszky István naplója szerint

„Tegnapelőtt és az azelőtti napon, október 3-án és 4-én, fontos megbeszélések folytak nálam IV. Károly király Őfelségének visszatérése tárgyában. Jelen voltak Beniczky, Gratz, Lehár és én. [..] Lehár báró [..] véleménye szerint egészen világos, hogy a kormányzó és a hadsereg-vezetőség eltávolítani igyekeznek a királyhű tiszteket a hadseregből és a befolyásos pozíciókból. […] Az Ostenburg-különítmény, amely királyhű és ez idő szerint a nyugat-magyarországi kérdés miatt Sopronban állomásozik, október végén, az említett kérdés elintézése után redukáltatni fog [csökkentik a létszámát], sőt talán egészen fel fogják oszlatni, amivel eltűnnék az utolsó csapattest, amelyre Őfelsége támaszkodhatik […] Október 4-én [..] Lehár kijelentette, hogy Őfelsége visszatérésének legkésőbb október végéig be kell következnie. Ha e terminusig semmi sem történik, a dolog [az Ostenburg-különítmény kiesése miatt] soha többé végre nem hajtható..”[1]

 

Ostenburg-Moravek Gyula (balról a második) és tisztjei. Kollega Tarsoly István (szerk.): Magyarország története a XX. században
Ostenburg-Moravek Gyula (balról a második) és tisztjei. Kollega Tarsoly István (szerk.): Magyarország a XX. században

A másik zavaró tényezőnek maga az uralkodó bizonyult. Bánffy Miklós két és fél évtizeddel későbbről visszanézve egyetlen jól kidolgozott, a nemzetre, a hadseregre és a külügyre káros tervnek állította be az egész visszatérési kísérletet – az időzítéssel kezdve. Egyébként az egész terv mögött Zita királynét látta, mivel szerinte a király egyszerűen nem volt se elég okos, se elég elszánt ahhoz, hogy ilyet kitaláljon és végigcsináljon. Lehár Antal visszaemlékezései azonban rávilágítanak arra, hogy az a bizonyos terv csak papíron létezett és a király magatartása teljesen felborította.

„.. már az előkészületeket a balsors üldözte. Október 19-én megérkezett Őfelsége titkárának, Boroviczénynek a felesége [..] és nyomatékosan közölte, hogy Őfelsége repülését lemondták. Mivel sokak egzisztenciája volt kockára téve, az általános riadókészültséget a megbeszélt kulcstáviratokkal leállítottam [..] 1921. október 20-án érkezett a megbeszélt távirat Őfelsége felszállásáról. Tehát négy nap helyett négy órával korábban! [..] Őfelsége feleségével együtt dél körül landolt Dénesfán, Cziráky gróf birtokán. [..] Eredetileg úgy terveztem, hogy Őfelségének [..] Sajtoskálon, von Rupprecht birtokán kell megvárnia, míg az Ostenburg-zászlóalj egy egészségügyi vonat kíséretében odaér. Őfelségének egy közbenső állomáson inkognitóban kellett volna beszállnia, és teljesen titokban Budapestre utaznia, miközben mindenfelől megindult volna a támadás.”

IV. Károly díszszemlét tart Győrben (forrás: mult-kor.hu)
IV. Károly díszszemlét tart Győrben (forrás: mult-kor.hu)

Károly indítékait csak találgatni tudjuk. Valószínűleg attól tartott, minél tovább várnak (és minél több embert vonnak be), annál nagyobb az esély, hogy valaki felnyomja őket Horthynál.

„Őfelsége annyira meg volt győződve arról, hogy a nagyantant [az ő] vállalkozását fedezni fogja, hogy határozott ellenvetésem dacára [..] Sopronba indult. Nekem nem maradt más, mint követni őt, tervem összeomlott, mert így természetesen minden további titoktartás értelmetlenné vált, az ellenfél azonnal riadót fújt, s megvolt a lehetőség – amit ki is használt – hogy átfogó ellenintézkedéseket tegyen. A meglepetés, amire gondosan felépített tervem épült, teljesen meghiúsult az általam követelt négy nap [várakozás] helyett négyórás időtartam miatt. Azonban Őfelsége szilárdan arra hagyatkozott, hogy az antant nem fogja cserben hagyni. Rakovszkyt, az őt Sopronban váró korábbi képviselőházi elnököt kinevezte miniszterelnökévé. Rakovszky ellenjegyzésével Gratzot külügyminiszterré, Ostenburgot ezredessé, szárnysegédemet, Oswaldot századossá nevezte ki, és az Ostenburg-zászlóaljat testőrzászlóalji címmel ruházta fel. Hegedűs [Pál] tábornokot, aki eskütételre jelentkezett Őfelségénél, s akinek az Arany Vitézségi Érdemérmet tűzte a mellére, hadsereg-főparancsnokká nevezte ki, mint ahogy Őfelsége megindokolta, azért, hogy a többi magyar tábornokot is magával hozza.”

Lehár hallgat magáról, pedig hadügyminiszterré, vezérőrnaggyá és vezérkari főnökké nevezték ki. A soproni helyőrség átállt a királyhoz. Az új miniszterelnök annyira biztos volt a dolgában, hogy (Bánffy Miklós és Horthy emlékiratainak egymástól független tanúsága szerint) felhívta Bethlen Istvánt és közölte vele, hogy a kormány lógni fog. Ez több volt puszta fenyegetésnél: a fővárosban állomásozott az újdonsült „testőrzászlóalj” egy százada, akik állítólag listával rendelkeztek arról, kiket kell letartóztatniuk. Persze ők elsősorban a katonákhoz fértek hozzá, de beleesett a szórásba például Gömbös Gyula és Nagyatádi Szabó István is. Horthy emlékiratai szerint

„..az eseményekről szóló első jelentésekkel egy időben már a nagyhatalmak és a kisentente tiltakozásai is befutottak hozzám. [..] Belgrád [..] három évfolyamot mozgósított, és Románia is részleges mozgósításra készült. Benes [..] kijelentette: ’A volt magyar uralkodó jelenléte a magyar földön casus belli.’ Anglia nevében Thomas Hohler főmegbízott közölte Bethlen István miniszterelnökkel, hogy a brit kormány minden ’puccsot’ elítél, és ezért nem hajlandó arra, hogy a kisentente-nál mérséklően közbenjárjon. Ha a magyar kormány nem lenne abban a helyzetben, hogy az országban a rendet fenntartsa, akkor majd kívülről történnek meg a szükséges erélyes intézkedések. Az angol, a francia és az olasz diplomáciai képviselők együttes jegyzéke [..] azt követelte, hogy a magyar kormány ’haladék nélkül tegye meg a szükséges intézkedéseket az exkirálynak volt országa területéről való eltávolítására. [..] Alig távoztak, megérkeztek a kisentente követei azzal a bejelentéssel, hogy államaik csapatai átlépik határainkat, ha Őfelsége átveszi a hatalmat.”

A válaszlépések kidolgozására volt idő, mert a királypárti csapatok késlekedtek. A 19-i lefújás után a vállalkozásra előkészített vasúti kocsikat el kellett vinni cukorrépát szállítani. Lehár csak nagy erőfeszítés árán tudott újakat szerezni, ezzel telt el az első két nap (vagyis október 20-21). És amikor végre megindult a királyi hadsereg Budapest felé, akkor sem siettek, a Soprontól Budaörsig tartó utat másfél nap alatt tették meg. Az előrenyomulásának lassúságát (ellenkező oldalról) Lehár és Bánffy is hibának tartotta, mert ezzel elveszett a meglepetés előnye. Az is elképzelhető, hogy Károly direkt nem sietett, ezzel akart időt adni a hadseregnek, hogy felsorakozzon mögötte.

 Horthy is ettől félt, hadparancsot intézett a katonákhoz és emlékeztette őket, hogy neki kell engedelmeskedniük. IV. Károly közben elfoglalta Szombathelyet és elindult Győr felé, a győzelmi hangulatot csak apróbb rossz hírek ellensúlyozták. Nagykanizsa helyőrsége megmaradt Horthy hűségén. A nyugat-magyarországi felkelők másik vezetője, Prónay lajtai bán pedig semleges maradt azzal az indoklással, hogy ő egy független állam vezetője és csak ezen az alapon tárgyalhatna bárkivel is. A valós indok az lehetett, hogy félreállítása miatt haragudott Horthyra, viszont Lehárral is összetűzött, sőt egy hónappal korábban (azzal a gyanúval, hogy Ausztriának vagy Csehszlovákiának kémkedik) le is tartóztatta, vagyis akárki győz, ő nem járhat jól.  Délután elesett Győr, majd rövid harc után este fél nyolcra Komárom is. A király éjjel itt találkozott (volna) a kormányzó küldötteivel, ha ébren van, de így csak a miniszterelnököt és a külügyminisztert tudták elcsípni. Horthy (Vass József útján) levélben próbálta lebeszélni a királyt a vállalkozásról. Ugyanazokkal a panelekkel élt, mint húsvétkor, Vass azonban (a kormányzó emlékiratai szerint) nem adta át a levelet.

A királyi csapatok folytatták az előrenyomulást, 23-ára virradó éjjel elesett Tata és a vasúti híd miatt fontos Torbágy is. Károly egyre közeledett a fővároshoz és nem volt egyértelmű, hogy meg tudják-e állítani. A honvédség főparancsnoka, báró Willerding Rezső altábornagy vonakodott a királypártiak elleni támadástól, ezért Horthy kénytelen volt visszahívni a nyugállományból Nagy Pál altábornagyot.  A budapesti helyőrség részben újoncokból állt, és aki értett a katonáskodáshoz, abban sem lehetett megbízni. A királypártiak budapesti összekötője, Binder ezredes a helyőrséget a király szempontjából teljesen megbízhatónak mondta.[2] Helyettük a kormányzó az egyetemi zászlóaljakra és a bajtársi szövetségekre támaszkodott. Ez nem volt olyan kétségbeesett lépés, mint amilyennek elsőre tűnik. Az egyetemeken ugyanis bőven akadtak olyanok, akik az egyetemi, esetleg korábban a középiskolai évek alatt (helyett) a fronton szolgáltak és most megpróbálták újrakezdeni az életüket. Egy háborús veterán és diákvezér, Antal István visszaemlékezései szerint

„A vesztett háború [várta őket itthon], a megcsonkított ország, az elszakított részekből ide visszaözönlő fajtestvérek ezrei és ezrei, az idebent pangó s csaknem teljesen leálló gazdasági élet, az infláció és a pénzromlás [..] munkanélküliség és más szociális bajok [..] Az elhelyezkedés, a kenyérhez jutás, a családalapítás szinte elérhetetlen messzeségben volt számukra – hiszen a legtöbbjük még az egyetemi esztendeit sem tudta befejezni, holott nem egy közülük már átlépte a harmincadik életévét is, s a frontokról mint tisztek, harctéri kitüntetésekkel a mellükön tértek vissza a polgári életbe.” [3]

A budapesti egyetem orvosi karán már 1918 végén létrejött egy medikus-szakasz, ami „Görény-csapat” néven illegalitásban működött a Tanácsköztársaság alatt is és részt vett az 1919. júniusi ludovikás puccskísérletben. A Tanácsköztársaság bukása után már legálisan szerveződött újjá a medikusok zászlóalja, sőt a műegyetemen is létrejött ilyen alakulat. Persze az egyetemisták akkor is védték és kinyilvánították az érdekeiket, ha éppen nem viselte egyenruhát.  A „civil” egyetemi egyesületeket a Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Szövetsége tömörítette.  Egy évvel Trianon után nagyon úgy tűnt, hogy csak a civil szárny marad, az egyetemi karhatalmi zászlóaljakat pedig a békeszerződés katonai korlátozásai miatt fel kell oszlatni. Ennek pontos menetrendjén agyalt a Vallás-és Közoktatásügyi Minisztérium, amikor IV. Károly leszállt Dénesfán. A feloszlatás egyelőre lekerült a napirendről, sőt az egyetemi zászlóaljak most a hadseregnél is értékesebbek lettek Horthy számára, mert száz százalékig megbízhatott bennük.

A Műszaki Egyetem CH épülete a Budafoki úton, 1919. PÉCHY LÁSZLÓ / FORTEPAN
A Műszaki Egyetem CH épülete a Budafoki úton, 1919. PÉCHY LÁSZLÓ / FORTEPAN

A MEFHOSZ plakátokkal árasztotta el a fővárost, amelyeken figyelmeztette az egyetemistákat, hogy a haza veszélyben van, és aki meg akarja menteni, jelentkezzen a Műegyetemen. Az egyetemistáknak tartott beszédében Gömbös azt mondta, a király osztrák és cseh zsoldosokkal vonul a főváros ellen, Gratz Gusztáv visszaemlékezései szerint pedig ezt az állítást a biztonság kedvéért megfejelték egy kis kommunistázással is.  Egy korabeli, de az egyetemisták magasztalása miatt erősen túlzó cikk szerint „Mintegy 12 000 főből álló hadsereget teremtett percek alatt a magyar egyetemi ifjúság hazaszerető lelkesedése, s hogy nem szakadt ránk egy mindennél irtózatosabb és szörnyűbb véres polgárháború, az oroszlánrészben egyetemi diákjainknak köszönhető.”[4]

Az, hogy pontosan hányan jelentkeztek, nem állapítható meg (talán a fenti szám tizede), de az egyetemisták jelenléte elsősorban nem is katonai, hanem lélektani szempontból volt döntő, a király ugyanis vélhetően egyáltalán nem számított ellenállásra.  Torbágy és Budaörs között egy csapat árkász felszedte a síneket, de ezzel csak arra adtak alkalmat a királynak, hogy bizonyíthassa erkölcsös voltát. „Amíg a hibát kijavították, istentisztelet a szabadban több ezer, a királyt éljenző paraszt előtt” – írta Lehár.

Szabadtéri mise a torbágyi vasútállomásnál. Jobbra a királyi pár térdel (forrás: A Nagy Háború blog)
Szabadtéri mise a torbágyi vasútállomásnál. Jobbra a királyi pár térdel (forrás: A Nagy Háború blog)

Ostenburg emberei közben beleütköztek az egyetemi önkéntesekbe és vissza is szorították őket. A királypárti katonák és Ostenburgék között az a hír járta, hogy a kommunisták már megint átvették a hatalmat Budapesten, úgyhogy az elfogott egyetemistákat elsőre vörösgárdistáknak vélték. Budaörs elesett és szabad volt az út Kelenföldre. Bethlen és Bánffy is biztosra vették a vereséget, a külügyminiszter azt várta, hogy „megjelenik valahol Farkasrét felett vagy [a] Gellért[hegy] alatt Lehárék homlok-csapata és utánuk – persze mosolyogva, mint mindig – Károly király.” Maga az uralkodó azonban (talán a váratlan ellenállás miatt) megtorpant és tárgyalásokba bocsátkozott, Lehár megdöbbenésére.

„Meglepve bennünket, lövésekkel fogadtak. A tüzérség is riasztó lövéseket adott le [..] Egy Őfelsége által személyesen javasolt fegyverszünet meghiúsult. Mindent egy lapra kívántam feltenni és személyes vezetésem alatt akartam adni parancsot a támadásra. [..] Azonban Őfelsége ’tüzet szüntess’- t parancsolt. (Az egyedüli parancs, amit írásban kértem Őfelségétől). Mielőtt megakadályozhattam volna, Őfelsége fölszállt egy mozdonyra, s rémületemre mellette láttam a királynét – egy bátor asszony. Előrementek Kelenföldig, Őfelsége ott fegyverszünetet követelt.”

A király Hegedűst küldte tárgyalni (azzal a titkos megbízatással, hogy átpártolásra bírja az ellenséget). A „főparancsnok” értesült a nagyhatalmak álláspontjáról, felmérte a katonai erőviszonyokat és azzal ment vissza Károlyhoz, hogy minden elveszett. Ideiglenes tűzszünetet kötöttek azzal, hogy másnap  reggel majd tárgyalásokba bocsátkoznak. Innentől kezdve az idő egyértelműen a kormánycsapatoknak dolgozott. A tárgyalások során Horthy küldöttei a fegyverletételt és a király szabályos lemondását követelték amnesztiáért cserébe (ami nem vonatkozott volna a vezetőkre). 24-én reggel a kormánycsapatok váratlanul támadásba lendültek (ezt azzal indokolták, hogy az előző napon átküldött parlamentereknek nem volt joguk fegyverszünetet kötni).

„Őfelsége Gratzot és engem bízott meg a tárgyalások folytatásával [..] még azzal számolt, hogy az antant nyomása alatt Horthy engedni fog, és aranyhidat akart neki ehhez nyújtani. [..] Kánya követ azonban egyenesen, durván nekünk esett és Sárkány [Jenő] altábornagy feltétel nélküli kapitulációnkat követelte. Eközben az ablakon keresztül láttam, amint Horthy csapatai harci rendben átlépik a demarkációs vonalat. Felugrottam: ’Hiszen ez a fegyverszünet megsértése”, amire az altábornagy így válaszolt: ’Rebellisek ellen minden megengedett.’

 A tárgyalások megszakadtak, a király (Lehár és Ostenburg tanácsa ellenére) elrendelte a visszavonulást.

„Őfelsége úgy ítélte, meg, hogy Briand elárulta, s feladta a kísérletet az erőszakos áttörésre. Más állomáshelyekről, ahonnan [csapatoknak] hozzánk kellett volna csatlakozni, nem jöttek hírek. A biztosra vett budapesti akció teljes egészében elmaradt [..] a nagyantant segítsége nélkül, amire pedig számított, [a király] ügye kilátástalanná vált.”

A csapatok szétszéledtek, a király kalandos út után érkezett meg Tihanyba. A visszatérési kísérlet kudarca után kiéleződött a külpolitikai helyzet (Bánffy emlékiratai szerint két oldalról fenyegette támadás az országot), ebben a légkörben kellett dönteni, mi legyen a királlyal. Károly táviratban tiltakozott a lemondatásáról szóló tervek ellen.

„Addig, amíg Isten erőt ad kötelességem teljesítéséhez, nem mondhatok le a magyar trónról, amelyhez koronázási esküm köt. A magyar Szent Korona viselőjeként engem megillető valamennyi jogomat továbbra is fenntartom, mint ahogy a koronázásból fakadó valamennyi kötelességemet is teljesíteni fogom a magyar nemzettel szemben. Legmélyebb meggyőződésem, hogy ez az egyetlen álláspont, amely méltó a magyar nemzet nagy hagyományaihoz, valamint Magyarországnak a múlandó eseményektől független, állandó érdekeihez.
Tihany, 1921. október 29-30.

Károly s. k. [5]

A „királypuccs” szervezői és résztvevői ellen nem léptek fel. A feszült külpolitikai helyzetben a hadsereg egységének megtartása tűnt a legfontosabbnak és ezért nem nyúltak senkihez. Lehár is megúszta volna, de inkább az emigrációt választotta. Utoljára Tatán találkozott királyával, aki „nagy uralkodóként, jóságos és nagyon tisztességes emberként élt, és jobb sorsot érdemelt volna.”

 

[1] A naplót Gratz Gusztáv idézi, őt pedig Sipos Péter a História különszámának előszavában.

[2] Speidl 319. oldal

[3] idézi Kerepeszki 50. oldal

[4] Szózat, 1921. október 25. Idézi Kerepeszki 54. oldal

[5] idézi Nemeskürty 36-37. oldal

Forrás

LEHÁR Antal: Egy katonatiszt emlékiratai, 1919-1921. História XV. (1993) évfolyam 11. szám

Felhasznált irodalom

BÁNFFY Miklós: Egy erdélyi gróf emlékiratai. Helikon, Budapest, 2013.

FOGARASSY László: IV. Károly második restaurációs kísérletének katonai története. A „budaörsi csata”. Hadtörténelmi Közlemények XVIII. (1971) évfolyam 2. szám 314-341. oldal

HORTHY Miklós: Emlékirataim. Európa-História, Budapest, 1990.

KEREPESZKI Róbert: Egyetemisták a budaörsi csatában. Rubicon XXII. (2011) évfolyam 11. szám 50-58. oldal.

NEMESKÜRTY István: Búcsúpillantás. A Magyar Királyság és kormányzója 1920-1944. Szabad Tér Kiadó, Budapest, 1995.

ORMOS Mária: Trón az ingoványon. Károly császár és király kísérletei egy birodalom megmentésére. Rubicon XV. (2004) évfolyam 10. szám.

SPEIDL Zoltán: A legitimista – szabad királyválasztó harc és a „nemzeti hadsereg” (1919-21). Hadtörténelmi Közlemények XVIII. (1971) évfolyam 2. szám 292-313. oldal

TURBUCZ Dávid: Horthy Miklós. Napvilág Kiadó, Budapest, 2011.

 

 

Facebook Kommentek