Nagy Ferenc és a szovjet gyarmatosítás az 1955-ös bandungi konferencián
Ginelli Zoltán
(Mai írásunk a Magyar Gyarmat oldallal való együttműködésben jelenik meg, a rovat további írásai ITT érhetőek el)
1992-ben a „szovjet birodalom” megszűnésének alkalmából egy magyar szerző a következőket írta: „azt, hogy a császár valójában meztelen, egy szegény parasztfiúból lett magyar politikai emigráns kiáltotta világgá”, ugyanis „a harmadik világ szervezkedését megindító 1955-ös bandungi konferencián Nagy Ferenc volt magyar miniszterelnök dobta be a világközvéleménybe a »szovjet kolonializmus« fogalmát”.[1] E figyelemreméltó sorok írója Nagy Ferenc egykori munkatársa, Csicsery-Rónay István, aki egy 1994-es dokumentumfilmben más munkatársakkal együtt számolt be az esetről, sőt a filmben a miniszterelnök hangfelvételen beszél amerikai tárgyalásainak a részleteiről.[2] Mégis, Nagy Ferenc emigrációs külpolitikai tevékenysége és Bandungban betöltött szerepe máig feldolgozatlan: az afroázsiai dekolonizációról szóló szakirodalomból, illetve a magyar történelemből, tankönyvekből és nemzeti emlékezetből is teljesen hiányzik.[3]
De ki volt ez a „szegény parasztfiú”, a baranyai Bisse faluból származó, magyar népmesébe illő kisgazda miniszterelnök? A szülőfalva és hazája iránt elkötelezett, református Nagy Ferenc (1903–1979) már igen fiatalon, az 1920-as évek során közel került a politikához és a parasztmozgalomhoz.[4] 1930-ban Tildy Zoltánnal megalapították a Független Kisgazdapártot, később pedig kezdeményezte a Magyar Parasztszövetség (1941) létrehozását. Meggyőződéses pacifistaként a világháború alatt a háborúból való kilépésért és a zsidótörvények visszavonásáért küzdött.
Azonban politikai fordulat számára csak a háború után jött el, amikor az első demokratikus parlamenti választásokon a Független Kisgazdapárt hatalmas többséget (57%) szerzett. Miután Tildy Zoltán lemondott miniszterelnökségi kinevezéséről a köztársasági elnöki címért, Magyarország új miniszterelnökévé Nagy Ferencet választották, és 1946. február 4-én megalakult a Nagy Ferenc-kormány. A helyzet végre adottnak tűnt, hogy a két világháború közötti társadalmi reformtörekvések, a tömeges vidéki szegénység felszámolása, a népi írók és szociográfusok által régóta sürgetett földreform, a magyar „gyarmati sors” leküzdése – ahogyan egyes kortársak nevezték – végre lendületet vegyen egy független és demokratikus magyar köztársaságban. Ám igen baljós körülmény volt, hogy az új kormány miniszterelnök-helyettese, Rákosi Mátyás a Magyar Kommunista Párt főtitkáraként a megszálló szovjetek támogatását élvezte.
A vészesen fokozódó szovjet befolyás és a kommunisták egyre agresszívabb „szalámitaktikája” miatt a frissen választott miniszterelnök mozgástere fokozatosan beszűkült. A washingtoni, párizsi és moszkvai kormánylátogatás ugyan rendezni látszott az ország külpolitikai helyzetét, hazahozták a magyar arany- és ezüsttartalékokat az USA-ból, bevezették a drámai inflációtól elértéktelenedett pengő helyett a forintot, és az agrárreform amerikai mintáját kívánták átültetni Magyarországra, végül azonban Rákosiék koncepciós pereket provokáltak és egy „koalíciós válságot” okoztak. Amikor a szovjet hatóságok a Független Kisgazdapárt főtitkárát, Kovács Bélát a mentelmi joga ellenére letartóztatták és a Gulágra hurcolták, az ország sorsa is megpecsételődött.
A kommunisták kíméletlen lejárató kampányba kezdtek az „összeesküvő hazaárulók” ellen. A miniszterelnököt 1947. május 30-án, svájci tartózkodása alatt lemondásra kényszerítették. Kisfiával, Lacikával zsarolták, akit elraboltak. Buchsban, a svájci határnál az őt szállító autó motorháztetején írta alá lemondását, majd megfosztották állampolgárságától is. Az újraegyesített család Londonba menekült, és végül az Egyesült Államokban telepedett le. Itt írta meg Nagy Ferenc kényszerű emigrációban a Küzdelem a vasfüggöny mögött (1948) című, angol fordításban megjelent könyvét, és a kommunista rendszert leleplező szövegeinek bevételéből hitelre földet vásárolt a Virginia állambeli Herndonban.[5] A miniszterelnök traktorra ült, és újra gazdálkodásba kezdett.
Ám új otthonában sem vonult vissza a politikától. A világban szétszóródó kelet-európai politikai menekültek elkezdték megszervezni az antikommunista ellenállást, és kitartó propagandakampányba fogtak, amelyben Nagy Ferencnek, mint a legmagasabb rangú magyar közjogi méltóságnak kiemelkedő szerep jutott. Már kimenekítésében is segédkezett az amerikai titkosszolgálat, amelynek Nagy Ferenc fontos informátorává vált.
A kelet-európai menekültek az USA-ban a CIA által felügyelt Szabad Európáért Nemzeti Bizottság (később Szabad Európa Bizottság) kezdeményezésére 1949-ben Nemzeti Bizottmányokat alapítottak, 1954-ben pedig létrehozták a Európai Rab Nemzetek Közgyűlését, amely világszintű propagandát is folytatott. Nagy Ferenc ezeknek a szervezeteknek alapító, aktív tagja, sőt a sorsfordítónak tűnő 1955–56-os időszakban a Magyar Nemzeti Bizottmány alelnöke is volt.[6]
Más szerevezeteken keresztül is globalizálta politikai pozícióját: az emigrációban a Nemzetközi Parasztunió (1947) társalapítója és vezető alakja volt (1948–64-ig alelnöke, 1964–70-ig elnöke), amit diplomáciai kapcsolatépítésre is felhasznált, különösen India esetében. Mint látni fogjuk, Nagy Ferenc a magyar és kelet-európai parasztság élettapasztalatainak, a térség agrárreformjainak és a „népi írók” vidéki forradalmának a gondolatiságát igyekezett a Harmadik Világon keresztül globalizálni.
A magyar emigráció és a dekolonizáció
Az 1950-es években a világ forrongott, a geopolitikai viszonyok pedig pattanásig feszültek: a legkegyetlenebb világégés után rögtön már a harmadik világháború veszélye fenyegetett. Afrikában és Ázsiában a régóta bomladozó gyarmati világ, amely mindkét világháború eldöntésében kulcsszerepet töltött be, most teljesen átrajzolta a “hidegháború” világtérképét és geopolitikai tétjeit. Sztálin meghalt (1953), a brit mandátumú Palesztina területén alapított Izrael állam (1948) az arab-izraeli háborúk sorozatát hozta magával, fokozódott az atomháború veszélye és tesztelték a hidrogénbombát (1952), kitört a koreai háború (1950–53), a Mau Mau-felkelés (1952–60), az 1945-ös francia mészárlás folyományaként az algériai háború (1954–62), a szuezi válság (1956), majd a később vietnámiként ismert indokínai háború(k) is (1955–75).
Habár a gyarmati népek jogosan fűztek reményeket a két világháború közötti gyarmatbirodalmi reformokhoz, vagy a trianoni békeszerződést is megalapozó népszuverenitás Wilson-féle elvéhez, illetve mindkét világháborúban betöltött szolgálataikhoz, mégis az 1950-es évek az erőforrásokért folytatott, véres gyarmati háborúk sorozatát hozta. Sőt, a páneurópai mozgalom és az „Európa békéjét” hirdető 1957-es Európai Gazdasági Közösség integrációs törekvése is valójában az afrikai újkolonializmus tervét rejtette magában.[7]
Az egyértelmű globális összefonódások ellenére mégis ritkán nézik együtt a magyar és a gyarmati világ történetét. Ez a nyugatorientált „emlékezetkiesés”, amely Magyarországot kiágyazta a gyarmati erőszak tágabb történelméből, és az a szovjet diktatúrát elszenvedő, magyar kommunistaellenes áldozatiság és a nyugati cserbenhagyás elismerésének a vágyával cserélte fel, valójában egy eurocentrikus látásmódot tükröz.[8] Az 1989-es rendszerváltás után az Európához való „visszatérés” propagandája elfeledtette Magyarország történelmi kapcsolódását az afroázsiai világ dekolonizációjához.
Amikor az ENSz tagsága hirtelen felduzzadt a függetlenné váló afroázsiai államoktól, az USA és a Szovjetunió egy többközpontú világgal találták szemben magukat. A gyarmatellenes és pánafrikai mozgalmakból kibontakozó „el nem kötelezett” országok szövetsége egy kapitalista „Első” és egy szocialista „Második” közötti „Harmadik Világ” kialakulásához vezetett. Ennek a hosszas politikai folyamatnak lett a gyújtópontja az első nagyszabású ázsiai-afrikai konferencia, amelyet 1955. április 18. és 24. között tartottak meg az indonéziai Bandungban, és amelyen a világnépesség 54%-át képviselő 29 ázsiai és afrikai ország vett részt, amelyek sok esetben még gyarmati státuszban voltak. A tét a kolonializmus politikai fogalmának meghatározása volt, és hogy az egykori gyarmatokból kialakuló Harmadik Világ melyik oldalra fog állni a hidegháborúban.
A kommunizmus kezdeti sikereit látva az amerikaiak Sztálin halála után politikai támadásba lendültek. Eisenhower elnökségét már egy támadó külpolitikai propaganda jellemezte: a „vörös kolonializmus” vádjával kezdték illetni a dekolonizáció bajnokaként tetszelgő Szovjetuniót, mondván, hogy míg a nyugati országok nagylelkű módon gyarmatokat „szabadítottak fel”, addig a Szovjetunió kegyetlen „gyarmatbirodalmi terjeszkedésbe” kezdett. Ám Bandungban nyílt szereplést és közvetlen befolyásolási kísérletet sem az USA, sem a Szovjetunió nem vállalhatott fel – nem is voltak meghívva. Az amerikaiak számára a hitelességet tükröző kelet-európai menekültek lettek a megoldás.
Ebben a helyzetben Nagy Ferenc, mint a kommunisták által erőszakkal és jogtalanul leváltott magyar miniszterelnök, kimagasló presztízst képviselt. A pozíciójával tudatosan élt is akkor, amikor első kézből tájékoztatta a világot a szovjet fenyegetésről és Rákosi kommunista rezsimjének hatalmi módszereiről. Az emigráció lépéselőnybe került, ugyanis a kommunista Magyarország külpolitikailag szinte megbénult: a turbulens és erőszakos szovjetizáció (1947–1953), a szovjet katonai és politikai megszállás, a külpolitikai szakértők leváltása, az ország eladósodása (1952), illetve Sztálin halála után a három Nagy Imre-kormány (1953–1956) reformtörekvései és a kirobbanó forradalom sem tettek lehetővé aktív külpolitikát. Moszkva ekkor még hátráltatta is az önálló törekvéseket.
Az amerikaiak segítségével Nagy Ferenc viszont mozgásba lendülhetett. Négy ázsiai körútját az amerikai külügy szervezte, illetve a Rockefellerék befolyása és a CIA felügyelete alá tartozó Ázsia Alapítvány (Asia Foundation) fizette. Először japán körútra ment 1954. március 28. és május 24. között, és az ENSz-en Kívüli Országok Konferenciáján vett részt Tokióban. A második alkalommal egy bő egy hónapos, főleg indiai körútra utazott a Nemzetközi Parasztunió meghívásából 1954 novemberében és december elején: számtalan települést, falut is bejárt; diplomatákkal, külügyi attasékkal, szakszervezeti képviselőkkel és parasztmozgalmi vezetőkkel is egyeztetett; politikai eseményeken, üzemekben és rádiókban is mondott beszédet.[9] A második útján szerzett kapcsolatai alapozták meg harmadik, immár három hónapos kiküldetését, amelynek célja a bandungi konferencia kimenetelének befolyásolása volt 1955-ben.
Bandung és a szovjet gyarmatosítás
A bandungi misszió tervét a források szerint Nagy Ferenc találta ki és készítette elő, és ezt az Ázsia Alapítvány 1955 januárjában jóváhagyta.[10] Célja a magyar és kelet-európai ügy mellett az amerikai külpolitikai érdekek érvényesítése volt, de „kerülni kell a beavatkozás látszatát”, jegyezte meg Nagy, hogy úgy jelenjen meg, „mint minden nagyhatalmi politikától független magánember”.[11] Csicsery-Rónay méltán nevezte ezt „a legfontosabb vállalkozásának”.[12]
Március 15-én kezdődő, három hónapos útitervében a Fülöp-szigetek, Japán, India, Pakisztán, Hong Kong, Thaiföld, Burma és Ceylon szerepelt. Egyeztetett a bandungi konferencián résztvevő országok képviselőivel, és elküldte felhívását Sir John Kotelawala ceyloni miniszterelnöknek is, mert Ceylonba végül nem jutott el. Azoknak az országoknak a vezetőit akarta meggyőzni, amelyek potenciálisan az USA szövetségesei és Kína ellenfelei lehettek, de számított a szovjet terjeszkedéstől tartó muszlimokra is. Különösen számított a „semleges” India szerepére annak nagy ázsiai riválisával, a kommunista Kínával szemben. Hosszan időzött Pakisztán fővárosában, Karacsiban, mert minden nyugatabbról Bandungba igyekező delegáció itt állt meg átutazóban. Állítólag Bandungba is volt meghívása, de „nem akarta az eseményeket a karzatról figyelni”.[13]
A küldetés célja az volt, hogy a szovjetek által megszállt Kelet-Európát bevonják a kolonializmus történelmébe és a dekolonizáció folyamatába. Nagy és csapata az amerikai propaganda érveléséhez illeszkedve azt kívánta bizonyítani, hogy „a nyugati hatalmak felszabadító tevékenységét a Szovjetunió kolonizáló terjeszkedése állította meg.”[14] Hőgye Mihály, Pisky-Schmidt Frigyes és Csicsery-Rónay István segítségével összeállítottak egy propagandafüzetet a magyar politikai helyzetről és Kelet-Európa „szovjet gyarmatosításáról”, amely egyedülálló módon, globális történeti és összehasonlító szemléletben vezette le az orosz és szovjet kolonializmust, és amelyet 200 példányban terjesztettek az ázsiai és afrikai vezetők számára.[15] Csicsery-Rónay erről így írt: „Nagy Ferenc ezzel egy új fogalmat vezetett be a világpolitikába – hiszen eddig fehéreknek fehérek ellen végrehajtott hódításait nem hívták kolonializmusnak!”[16]
A száműzött miniszterelnök már az 1954-es indiai utazásakor megfogalmazta:
„Tanulmányozva India külpolitikai érdeklődését, úgy találtam, hogy annak két fő vonala van. Az egyik a »békés együttélés«, a másik a kolonializmus elleni harc. Azt gondoltam, hogy ha erre a két vonalra tudok állani, mindkét célomat szolgálhatom: nyilvános előadásaimban támadhatom a kommunizmust, magánbeszélgetéseimben pedig védhetem Amerikát a kritikákkal szemben. (…) A kolonializmus elleni hangulatot úgy használtam fel, hogy a Szovjetuniót a legkegyetlenebb kolonizáló hatalomnak állítottam be, amely tíz országot kolonizált ugyanakkor, amikor a nyugati hatalmak több mint tíz országot felszabadítottak a kolonializmus alól. Minden gyűlésen és sajtókonferencián kijelentettem, hogy Indiának a kolonializmus elleni harcba bele kell foglalnia a kelet-európai országok felszabadítását is. Az indiai sajtó elfogadta ezt az érvelésemet s nagy nyilvánosságot adott a szovjet kolonializmus elleni követeléseimnek.”[17]
Nehru Nagynak arra a kérdésére, hogy „Miniszterelnök Úr, amikor harcol a kolonializmus ellen, miért nem foglalja bele ebbe a küzdelembe a kelet-európai országokat is, melyek a legkegyetlenebb szovjet kolonializmus alatt szenvednek?” – így válaszolt: „Bizonyos különbségek vannak a kelet-európai országok státusa és a régi kolónia státusa között. Bárhogy nevezzük is azokat, a Szovjetunió kizsákmányolja és elnyomja Magyarországot és a kelet-európai országokat, és én soha ennek a politikának a jogosságát el nem ismertem s a jövőben sem fogom elismerni.”[18]
Az 1955-ös útján az üzenetnek már komoly politikai tétje volt, ugyanis a magyarok optimista számításai szerint a sikeres propaganda hatására egy kommunistaellenes blokk alakulhat ki. Kotelawalának írt levelében Nagy Ferenc így érvelt:
„…Meggyőződésem, hogy súlyos hiba lenne ezt a harcot a régi nyugati gyarmatokra korlátozni Ázsiában és Afrikában, és figyelmen kívül hagyni azt a túlságosan is nyilvánvaló tényt, hogy egy új és még kegyetlenebb gyarmati hatalom terjeszkedik a világban: a szovjet. A fő oka annak, hogy a nyugati hatalmak által a háború után megkezdett gyarmatosítási folyamat hirtelen megállt, az volt, hogy míg ezek a nemzetek 600 millió embert szabadítottak fel Ázsiában, addig a szovjet 100 milliót nyomott el és gyarmatosított Európában.
Teljesen nyilvánvaló, hogy amíg az új szovjet kommunista imperializmus terjeszkedik a világban, addig a nyugati hatalmak nem gondolhatnak és nem is fognak arra gondolni, hogy lemondjanak birtokaikról. Ezért feltétlenül szükséges, hogy a szovjetet is gyarmatosító hatalomnak bélyegezzék és tekintsék, annál is inkább, mivel ugyanazok az erők, amelyek a kelet-európai nemzetek bukását okozták, Ázsiában is mindenütt munkálkodnak, és felforgató tevékenységükkel Ázsia esetleges újbóli gyarmatosítását készítik elő.”[19]
Nagy végül sikerrel járt. A szocialista oldal abban reménykedett, hogy Nehru egységesítő törekvései révén a szocialista Kína és Vietnám, különösen a tapasztalt és ambiciózus kínai diplomata és külügyminiszter Csou En-laj szereplése a szocialista országok felé billenti majd az afroázsiai országokat. Azonban a konzervatív Sir John Kotelawala „botrányt keltő” beszédében hangot adott a kommunista világgal szemben kritikus országoknak:
„A gyarmattartásnak több formája van. Az első a legnyilvánvalóbb: a nyugati kolonializmus. De van más megjelenési formája is. Gondoljunk például a közép- és kelet-európai csatlósállamokra kommunista uralom alatt – Magyarországra, Romániára, Bulgáriára, Lengyelországra, Albániára, Csehszlovákiára, Észtországra, Lettországra és Litvániára. Nem éppolyan gyarmatok ezek, mint bármelyik gyarmati terület Afrikában vagy Ázsiában? És ha mi egységesek vagyunk a kolonializmus elutasításában, nem kötelességünk-e nyíltan kifejezni elutasításunkat a szovjet kolonializmussal szemben éppúgy, mint a nyugati imperializmussal szemben?”[20]
A hosszú viták ellenére az értekezleten elfogadott nyilatkozatban az szerepelt, hogy a „régi” és az „új” kolonializmus minden formáját elítélik. Bár nyilvánosan nem ismerték el a magyarok előkészítő szerepét, Nagy Ferenc jelentése szerint a ceyloni nagykövet telefonon érdeklődött: „Elégedett volt?”[21]
Míg az amerikai híradó arról harsogott, hogy „a Nyugat győzelmet aratott a bandungi konferencián”, addig a szocialista oldalon ennek épp ellenkezője hangzott el. A magyar sajtóban „harmadik félnek” a „szabotálási” akciójáról írtak, de Nagy Ferencet nem említették, holott a magyar külügy nyilván értesült külföldi lobbitevékenységéről. Bandung hatására megkezdődött a magyarok közötti verseny a gyarmatellenesség hiteles pozíciójáért. Az emigráció pedig lépéselőnybe került.
Az 1956-os forradalom, India és a bandungi „harmadik út” lehetősége
Azonban a kezdeti sikereket végül nem sikerült learatni. Az 1956-os forradalom még lehetőséget teremthetett volna a politikai fordulatra. Nagy Ferenc tervezte a hazatérést, de Ausztria semlegességére hivatkozva nem engedte a határhoz – ezt a britek és az amerikaiak sem támogatták. Éppen ezért a bandungi „harmadik utas” gondolat, a gyarmati kritika és az indiaiakkal kialakult kapcsolat fontos politikai jelentőséggel bírt.
Nagy Imre reformprogramja kiemelte a „semlegességre” törekvő szocialista út indiai példaképét, méghozzá a Bandungban elfogadott alapelvek tételes tárgyalásával.[22] A forradalom alatt a Nagy Imre-kormány támogatását élvező Bibó István államminiszter és köre, köztük a fiatal kisgazdapárti Göncz Árpád (aki a rendszerváltás után a Magyar Köztársaság elnöke lett), az „el nem kötelezettséghez” és a jugoszláviai szocialista úthoz csatlakozás mellett India közbeavatkozását kérte. Budapesten az elhivatott indiai konzul, Mohamed Ataur Rahman részletesen tájékoztatta az indiai külügyet a magyar forradalom eseményeiről és bizalmas közvetítő kapcsolatot tartott fenn az egykori kisgazdákkal, Bibóval és Gönczcel is.[23]
Rahman hatására Nehru különösen komolyan vette országának közvetítő szerepét a térségben, ezért a forradalom miatt megnövelte India budapesti külképviseletét és nagykövetté tette a legendás indiai diplomatát, K. P. S. Menont. Mindeközben a forradalom alatt Indiában tartózkodó híres orientalista, Baktay Ervin a kapcsolatait kihasználva bizalmasan tájékoztatta Nehru köreit a kommunista propagandával szemben.[24] A „népi írók” közül Németh László a szuverén nemzeti út követéséhez kapcsolódóan „a színes nemzetek világának” példaképéről beszélt, amelyek „ősi eszméik alapján, de a szocializmussal rokon rendszerek felé haladnak, mint India.”[25] A külhonba szakadt „népiek” közül Kovács Imre, aki ázsiai útján beszélt az indiai képviselettel, szintén propagálta India szerepvállalását és a szovjet gyarmatosítás kritikáját.
India, Burma, Ceylon és Indonézia még a forradalom alatt Új-Delhiben elfogadott nyilatkozatukban követelték a szovjet csapatok kivonását a bandungi elvekre hivatkozva, mondván az afrikai és ázsiai országokat „komoly aggodalommal tölti el a kolonializmus szellemének és módszereinek újjáéledése.”[26] Bibót és Gönczöt a halálbüntetéstől Nehru fellépése, többek közt Nagy Ferencnek (és Kovács Imrének) a számára küldött telegramja mentette meg. A bandungi gondolat jelentőségében viszont kulcsszerepe volt Nagy Ferenc missziójának.
Azonban az 1956-os szuezi válság és a szovjet katonai beavatkozás letörte ezeket a reményeket. Habár az ENSz-ben a szovjet beavatkozás elítélésére felvetett „magyar kérdés” még évekig napirenden volt, többek közt a „szovjet kolonializmus” érve miatt, az amerikaiak 1963-ban végül kiegyeztek Magyarországgal, és Kádár János amnesztiát adott a politikai foglyoknak. Az 1960-as évekre eljött az enyhülés (détente) időszaka: a felívelő globális gazdasági ciklus és az új posztkoloniális államok beruházásigénye világkereskedelmi konszolidációt hozott, és a Hruscsov-féle külpolitikai nyitás mellett sok afroázsiai ország a nyugati függőségük ellensúlyozása érdekében a szocialista országok segítségére számítottak.
Az amerikaiak várakozása, hogy a bandungi nyilatkozat kolonializmuskritikája az „el nem kötelezett” Harmadik Világ országait a kommunista országok ellen fordítja, nem vált valóra. Pedig az emigráció kitartóan kampányolt: Kovács Imre (Nemzeti Paraszt Párt volt főtitkára), Pfeiffer Zoltán (Magyar Függetlenségi Párt volt elnöke), Barankovics István (Demokrata Néppárt volt elnöke), Varga László (Demokrata Néppárt képviselője), Király Béla (forradalom nemzetőrségének főparancsnoka), Kővágó József (Budapest volt főpolgármestere) és Varga Béla (prépost és a Nemzetgyűlés volt elnöke) ugyanebben a kampányban hirdették Dél-Amerikában vagy Ázsiában a „szovjet kolonializmus” eszméjét. Nagy Ferenc is kitartóan kampányolt: az 1956-os forradalom után mintegy négyszáz nyilvános előadást tartott az USA-ban, és 1962-ben a Rab Európai Nemzetek Közgyűlése világszintű kampányának keretében újabb ázsiai körútra indult. Ekkor az Ázsiai Népek Antikommunista Lígájának rendezvényein vett részt Japánban és Tajvanban.
Azonban az 1960-as évekre a kommunistaellenes kelet-európai menekültek közötti politikai és személyi ellentétek elmérgesedtek – egyesek militáns jobboldaliak, fasiszták vagy egykori náci kollaboránsok voltak. A „szovjet gyarmatosítás” diskurzusa pedig feloldódott a hidegháború nagyhatalmi érdekharcaiban.
Felhasznált irodalom:
[1] Csicsery-Rónay István (1992): Aki először szólt a szovjet gyarmatosításról: Nagy Ferenc missziója a bandungi konferencia idején. Heti Magyarország, január 31., 24–25. 24. o.
[2] A parasztpolitikusból lett államférfi: Emlékműsor Nagy Ferenc miniszterelnökről. Rendezte: Kígyós Sándor. MTV1, 1994. június 11.
[3] Jelen szerző Kovács Zoltán újságíró és filmrendező segítségével Nagy Ferenc Miniszterelnök Kutatócsoport alapítójaként és társvezetőjeként dolgozza fel Nagy Ferenc életút-történetét, illetve engedélyt kapott a jogutódoktól a Columbia Egyetemen lévő hagyaték digitalizálására. A szerző a témát feldolgozta az OFF-Biennálé „Transzperiféria Mozgalom: Globális Kelet-Európa és Globális Dél” kiállításán is, amely 2021-ben Budapesten és Kijevben is bemutatásra került. https://transperiphery.com/Anti-Communists.
[4] Szalánczi Krisztián, Kiss Zoltán, Farkas Ákos (2023): A bissei kisgazda, aki Magyarország miniszterelnöke lett: Nagy Ferenc (1903–1979) családtörténete és életének baranyai vonatkozásai. Pécs: Dél-dunántúli Történelmi és Sajtótörténeti Egyesület.
[5] Nagy Ferenc (1990): Küzdelem a vasfüggöny mögött. 1–2. kötet. Budapest: Európa Könyvkiadó.
[6] Mazurkiewicz, Anna (2020): Voices of the Silenced Peoples in the Global Cold War: The Assembly of Captive European Nations, 1954–1972. Oldenbourg: De Gruyter.
[7] Hansen, Peo – Jonsson, Stefan (2014): Eurafrica: The Untold History of European Integration and Colonialism. London: Bloomsbury.
[8] Melegh Attila (2012): A magyar és a globális ötvenes évek. Élet és Irodalom, október 19; Melegh Attila (2015): Globális ötvenes évek. Eszmélet, 27(105): 182–191; Melegh Attila (2016): Gyarmatiság, rasszizmus és erőszak az 1950-es években: Megjegyzések és dokumentumok 1956 globális összefüggéseiről. Eszmélet, 28(111): 170–175.
[9] Dr. Ferenc Nagy’s Tour in India: A brief report. Ferenc Nagy Papers, 1940–1979, Box 59. Columbia University, Rare Book and Manuscript Library, Bakhmeteff Archives.
[10] James L. Stewart (Ázsia Alapítvány) levele Nagy Ferenchez, 1955. január 26. Ferenc Nagy Papers, 1940–1979, Box 59. Columbia University, Rare Book and Manuscript Library, Bakhmeteff Archives.
[11] Ferenc Nagy: Thoughts and Recommendations. 2. o. Ferenc Nagy Papers, 1940–1979, Box 59. Columbia University, Rare Book and Manuscript Library, Bakhmeteff Archives.
[12] Csicsery-Rónay István (2003): Bevezetés. In: Csicsery-Rónay István (szerk.): Nagy Ferenc. Csillagos órák, sorsfordító magyarok (Közelmúltunk közelről), XIV–XV. Budapest: Occidental Press. 7–12. o., 12. o.
[13] Csicsery-Rónay István (1992): Aki először szólt a szovjet gyarmatosításról: Nagy Ferenc missziója a bandungi konferencia idején. Heti Magyarország, január 31., 24–25. 25. o.
[14] Ferenc Nagy: Thoughts and Recommendations. 8. o. Ferenc Nagy Papers, 1940–1979, Box 59. Columbia University, Rare Book and Manuscript Library, Bakhmeteff Archives.
[15] Csicsery-Rónay István (2001): Nagy Ferenc és a bandungi konferencia. In: Csicsery-Rónay István (szerk.): A harmadik magyar történelmi emigráció. Csillagos órák, sorsfordító magyarok (Közelmúltunk közelről), V. Budapest: Occidental Press. 40–58. p., 44. o.; Nagy Ferenc: Appeal to the Governments of the Free Nations. (1955 March, Herndon). Ferenc Nagy Papers, 1940–1979, Box 38. Columbia University, Rare Book and Manuscript Library, Bakhmeteff Archives.
[16] Csicsery-Rónay István (1992): Aki először szólt a szovjet gyarmatosításról: Nagy Ferenc missziója a bandungi konferencia idején. Heti Magyarország, január 31., 24–25. 24. o.
[17] Nagy Ferenc: Indiai jelentés. Ferenc Nagy Papers, 1940–1979, Box 59. Columbia University, Rare Book and Manuscript Library, Bakhmeteff Archives; Nagy Ferenc: Indiai jelentés. In: Csicsery-Rónay István (szerk.)(2003): Nagy Ferenc. Csillagos órák, sorsfordító magyarok (Közelmúltunk közelről), XIV–XV. Budapest: Occidental Press. 89–94. o., 90–91. o.
[18] Nagy Ferenc Ázsiában. Hírünk a világban, 1955. január–április, 5(1–4): 11–13. o., 12. o.; Hírünk a világban közleményei. In: Csicsery-Rónay István (szerk.)(2003): Nagy Ferenc. Csillagos órák, sorsfordító magyarok (Közelmúltunk közelről), XIV–XV. Budapest: Occidental Press. 95–105. o., 99. o.
[19] Nagy Ferenc levele Sir John Kotelawalának, 1955. április 8. Ferenc Nagy Papers, 1940–1979, Box 59. Columbia University, Rare Book and Manuscript Library, Bakhmeteff Archives.
[20] Kotelawala, Sir John L. (1956): An Asian Prime Minister’s Story. Sri Lanka: G. G. Harrap. 190. o. https://archive.org/details/dli.ernet.524581/page/189/mode/2up
[21] Ferenc Nagy: The Bandung Conference: Report and Recommnendations. 6–7. o. Ferenc Nagy Papers, 1940–1979, Box 59. Columbia University, Rare Book and Manuscript Library, Bakhmeteff Archives.
[22] Nagy Imre (1984): „A magyar nép védelmében”: Vitairatok és beszédek, 1955–1956. Párizs: Magyar Füzetek.
[23] Ezekről lásd: Rahman, Mohamed A. (2006): Magyarország 1956–1959: Egy indiai diplomata emlékei. Budapest: Hamvas Intézet; Bethlenfalvy Géza (szerk.)(2006): India és a magyar forradalom: Dokumentumok az Indiai Köztársaság Külügyminisztériumának archívumából. Budapest: Argumentum.
[24] Baktay Ervin magyar indológus New Delhiben, 1956. november 23-án kelt és Rahman ügyvivőnek címzett levele Nehru miniszterelnökkel történt találkozásáról. In: Bethlenfalvy Géza (szerk.)(2006): India és a magyar forradalom: Dokumentumok az Indiai Köztársaság Külügyminisztériumának archívumából. Budapest: Argumentum. 41–43. o.
[25] Németh László (1956): Pártok és egység. Új Magyarország, november 2.
[26] Részletek India, Burma, Ceylon és Indonézia kormányfőinek közös nyilatkozatából, melyet az 1956. november 12. és 14. között New Delhiben tartott tanácskozáson fogadtak el a magyarországi helyzetről. In: Bethlenfalvy Géza (szerk.)(2006): India és a magyar forradalom: Dokumentumok az Indiai Köztársaság Külügyminisztériumának archívumából. Budapest: Argumentum. 96–98. o.