„Mától fogva házunk és családunk Windsor-háznak és családnak neveztessék” – Névváltoztatás németellenességből

100 éve, 1917. július 17-én V. György brit uralkodó királyi proklamációval a brit királyi család nevét Szász–Coburg–Gotháról a mai napig is használatos Windsorra változtatta. Ez a dátum, július 17-e azonban nemcsak emiatt kötődik az első világháború alatt regnáló angol uralkodóhoz, hanem egy egy évvel későbbi, 1918-as végzetes esemény miatt is.

1914-ben, az első világháború kitörésekor Európa uralkodói és nemesi családjainak számos tagja elmondhatta magáról, hogy Viktória brit királynő és Albert szász–coburg–gothai herceg leszármazottja, így Viktória nem véletlenül érdemelte ki az „Európa nagyanyja nevet”. Viktória német családból, a Hannover-házból származott, német nevelést kapott, és német herceghez is ment feleségül. Uralkodásának első felében az angol arisztokrácia és a nép a királynőben és családjában elsősorban az idegent látta; talán ennek tudatában érthető, hogy hét merényletet is elkövettek ellene. Csupán idősebb korára kedvelték meg, a viktoriánus korszak áldásait pedig az 1880-as évek hozták el.[1] Viktóriának összesen 42 unokája volt (akik közül 34 érte meg a felnőttkort), köztük Nagy-Britannia későbbi királya, V. György, Németország császára, II. Vilmos és az Orosz Birodalom cárjának, II. Miklósnak felesége, Alix hessen–darmstadti hercegnő.

Viktória királynő népes rokonsága körében Coburgban, 1894. április 21. Forrás: Wikimedia Commons/Royal Collection RCIN 2905204

Ahogy Viktóriát Európa nagyanyjaként, úgy V. György apját, VII. Edwardot családi, rokoni kapcsolatai révén „Európa nagybácsijaként” is emlegették. Neve szintén egy korszakot – még ha nem is hosszút – fémjelez Nagy-Britannia történelmében: az edwardiánus kort. A brit uralkodók közül egyedül VII. Edward volt az, aki 1901-től 1910-ig tartó regnálása alatt végig hivatalosan viselte a Szász–Coburg–Gotha családnevet.

VII. Edward családjával, 1891. december 12. Jobbról a második alak György, ekkor még hercegként. Forrás: Wikimedia Commons/Scientific American Supplement, No. 832. 1891. december 12.

Bár a brit királyi családot temérdek szál fűzte a német rokonsághoz, a későbbi V. György igencsak idegenkedett a német néptől és kultúrától. A németekkel szembeni ellenérzése már fiatal korában megnyilvánult. Nagyanyjával, Viktóriával ellentétben György (első brit uralkodóként) már akcentus nélkül beszélte az angolt, anyanyelvén kívül pedig nem szívesen szólalt meg más nyelveken: nem tanult meg rendesen franciául, németül pedig a kortársak beszámolója szerint is kifejezetten rosszul beszélt. A németek iránti tartózkodó magatartása egész életében elkísérte, ebben többek között anyjának is szerepe volt. Jól példázza ezt a következő eset is. A szász–weimar–eisenachi nagyherceg aranylakodalmán a fiatal György herceg képviselte Viktória királynőt. A herceg még 1890-ben kapta meg egy porosz ezred tiszteletbeli parancsnokságát, így az ünnepségen porosz katonai egyenruhában kellett megjelennie. Anyja, Alexandra hercegnő a következőket írta Györgynek az eseménnyel kapcsolatban:

„Az én Györgyöm egy igazi koszos kékköpenyes Pickelhaubés [tradicionális német (porosz) katonai sisak] német katona lett!!! Sosem gondoltam volna, hogy ezt megérem! De ne aggódj, […] ez a szerencsétlenség nem a te hibád.” [2]

A Szász–Coburg–Gotha hercegség címere. Forrás: Wikimedia Commons/sidonius
Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyságának címere 1837 és 1952 között. Forrás: Wikimedia Commons/PINCHES, J.H & R.V.: The Royal Heraldry of England, Heraldry Today, 1974.

Az első világégés során Nagy-Britanniában felerősödtek a xenofób hangok, valamint a németellenes érzelmek, így a német felmenőkkel és családnévvel rendelkező angol királyi család lépéskényszerbe került. A Nagy-Britanniából és az Amerikai Egyesült Államokból áradó propaganda középpontjába II. Vilmos német császár állt, akit démonikus háborús uszítónak állítottak be. Nemes egyszerűséggel szólva hirtelenjében nemkívánatos lett minden, ami német (erről lásd régebbi cikkünket). A neves angol író, H. G. Wells a The Timesban megjelent egyik cikkében azt írta, hogy a brit királyi család egy „importált” dinasztia, a királyi udvar pedig idegenekből áll, ami nem elég hazafias és lelkesítő.[3] Wells azzal érvelt, hogy az európai dinasztikus rendszer főleg német származású királyi családokon belüli házasságok tömkelege, és véleménye szerint „…a brit királyi család választása alattvalói és rokonai között elkerülhetetlen.” Györgyöt – aki saját magát ízig-vérig vidéki angol úriembernek tartotta – felháborította Wells írása, amelyre a következőket reagálta: „Lehet, hogy nem vagyok elég lelkesítő, de átkozott legyek, ha idegen vagyok!”[4] 

1917. július 17-én V. György a túl németes hangzású Szász–Coburg–Gotha királyi családnevet az ősi kastély után Windsorra változtatta. A királyt elhatározásában csak erősítette, hogy egy hónappal korábban német Zeppelinek légitámadást hajtottak végre London ellen, ami csak tovább fokozta a németekkel szembeni brit ellenszenvet. A kiáltványban György (és a királyi család többi tagja is) lemondott minden német méltóságról, címről és kitüntetésről; a német nevű és származású angol nemesi családok neveit pedig megváltoztatták (pl. a Battenbergből Mountbatten, a Teckből pedig Cambridge lett).[5]

 

A The London Gazette 1917. július 17-i száma a királyi proklamációval. Forrás: The London Gazette, Nr. 30186. 1917. 7119. p.

Természetesen II. Vilmoshoz is eljutott a hír, hogy unokatestvére Windsorra nevezte át a brit uralkodócsalád nevét. A német császár nevetve jegyezte meg – célozva A windsori víg nők c. Shakespeare darabra – a következőt: „akkor most elmegyek a színházba és megnézem a szász–coburg–gothai víg nőket…”[6] A „végső ítéletet” egy bajor nemes, Albrecht von Montgleas gróf mondta ki az angol királyra, aki nemes egyszerűséggel kijelentette, hogy: „Az igaz királyi tradíciók azon a napon haltak meg 1917-ben, amikor pusztán egy mezei háború miatt V. György megváltoztatta a nevét”.[7] A jelenleg is uralkodó II. Erzsébet királynő – György unokája – és leszármazottai ezért viselik ma is a Windsor nevet.

II. Vilmos és V. György Berlinben, még 1902 januárjában. Forrás: Wikimedia Commons/Weltrundschau zu Reclams Universum 1902

Ahogy a cikk eleje is utalt rá, július 17-én volt egy másik esemény 99. évfordulója is: ekkor gyilkolták meg V. György unokatestvérét, II. Miklós orosz cárt és családját. 1918 júliusában egy udvari összejövetelen a királyi család néhány tagja üdvözölte a királyt és a királynőt. György azonban olyan komoly és szomorú arccal lépett be a terembe, hogy Mária Lujza hercegnő (Viktória brit királynő unokája, V. György unokatestvére, Ferenc József osztrák császár és magyar király keresztlánya) anyja, Heléna hercegnő (Viktória brit királynő lánya) nem bírta megállni, hogy meg ne kérdezze az uralkodótól:

– Oh, György, ilyen rosszak a hírek?

A hercegnő a nyugati front lövészárkaiból érkező hatalmas veszteségek hírére számított, ahol egy friss német offenzíva szörnyű pusztítást végzett a brit katonák között.

A király a következőket válaszolta:

– Igen, de nem amiatt, amire te gondolsz. Nikit, Alixet és öt gyermeküket meggyilkolták a bolsevikok Jekatyerinburgban.[8]

II. Miklós orosz cár és V. György brit király 1913-ban, Berlinben. Forrás: Library of Congress

Az 1917-es orosz forradalommal kapcsolatban sokáig tartotta magát az a közkeletű legenda, amely szerint a brit kormány bírálta felül György azon döntését, amely II. Miklós orosz cárnak és feleségének Nagy-Britanniában politikai menedékjogot biztosított volna. Ezzel szemben György volt az, aki félve a republikánusok megerősödésétől, valamint attól, hogy egy kudarcot vallott uralkodót befogadjon az országába, nem fogadta meg kormánya tanácsát arra vonatkozóan, hogy Miklósnak és családjának menedékjogot adjanak.[9] Természetesen a kérdés bonyolult, hiszen egy esetleges brit beavatkozás annak érdekében, hogy Miklóst megmentsék, további bonyodalmakat szült volna. Az orosz cár és családja meggyilkolásáról György egyébként a következőket írta naplójába: „Mária és én részt vettünk egy istentiszteleten […] amit drága Nicky emlékére rendeztek, akit […] múlt hónapban lelőttek a bolsevikok. […] Aljas gyilkosság volt. Nicky közel állt hozzám, a legkedvesebb emberek egyike és igazi úriember volt: szerette országát és népét.”[10] Györgyöt és feleségét, Mária királynét élete végéig gyötörte a bűntudat amiatt, hogy lehetőségükben állt volna megmenteni a cári családot, azonban mégsem tették.

II. Miklós havat lapátol Carszkoje Szeloban, ahova az ideiglenes kormány 1917-ben internálta a cári családot. Forrás: Library of Congress

 

Jegyzetek:

[1] Szántó György Tibor: Anglia története. Akkord, Budapest, 2007. 196-197. pp.

[2] Nicolson, Harold: King George the Fifth: His Life and Reign. Constable and Co., London, 1952. 42. p.

[3] Rose, Kenneth: King George V. Weidenfeld and Nicolson, London, 1983. 174. p.

[4] Russell, Gareth: The Emperor’s. Chalford, Amberley Publishing, 2014. 157–158. pp.

[5] Ponsonby Papers, 1917. június 18. Közli: Rose i.m. 175. p.

[6] Carter, Miranda: George, Nicholas and Wilhelm: Three Royal Cousins and the Road to World War I. Random House, 2010. 23. p.

[7] Bocca, Geoffrey: The Uneasy Heads. London, Weidenfeld & Nicolson, 1959. 170. p.

[8] Cannadine, David: George V. The Unexpected King. Penguin Books, London, 2014. 60. p.

[9] Russell i. m. 12. p.

[10] Idézi: Rose i.m. 216. p.

 

Felhasznált forrás és irodalom:

A nyitókép forrása: „A good riddance.” (Hál’ Istennek, hogy megszabadultunk tőle.) V. György kisöpri német címeit. Punch, or the London Charivari. Vol. 152. The Office, London, 1917. 422. p.

Bocca, Geoffrey: The Uneasy Heads. London, Weidenfeld & Nicolson, 1959.

Cannadine, David: George V. The Unexpected King. Penguin Books, London, 2014.

Carter, Miranda: George, Nicholas and Wilhelm: Three Royal Cousins and the Road to World War I. Random House, 2010.

Nicolson, Harold: King George the Fifth: His Life and Reign. Constable and Co., London, 1952.

Rose, Kenneth: King George V. Weidenfeld and Nicolson, London, 1983.

Russell, Gareth: The Emperor’s. Chalford, Amberley Publishing, 2014.

Szántó György Tibor: Anglia története. Akkord, Budapest, 2007.

The London Gazette, Nr. 30186. 1917.

Facebook Kommentek

További írásaink