Pálinka, pezsgő, pergőtűz; szeszkörkép a Don-kanyarból

Köztudott, hogy a katona (és a kollégista diák) mindig tudna aludni, mindig éhes és mindig szomjas. Na persze ne vízre gondoljunk, hanem egy kicsit magasabb alkoholtartalmú folyadékokra. Helyzetük annyiban különbözik, hogy a diákok italfogyasztását csak anyagi helyzetük (és időnként a vizsgaidőszak) korlátozza, az egyenruhásoknál ennél komolyabb nehézségek is akadnak. Nem volt ez másképp a második világháború idején sem; szolgálatban már akkor is tilos volt az alkoholfogyasztás, és azon kívül sem akadt- legalább is legálisan – túl sok lehetőségük a honvédeknek.

Békeidőben persze könnyebb volt a helyzet: mindig akadt valaki, aki kimaradásra ment, és hazafelé megkísérelte némi muníció bejuttatását, és gyakorlatok idején is szinte mindig lehetett olyan civileket találni, akik pénzért, vagy csak simán jószívűségből megszánták a kimerült hadfiakat. Erről a Néphadsereg idejéből málhazsákok rejtett zugai és a karcosabb borok (?) által szétmart alumíniumkulacsok tudnának bővebben mesélni – és joggal feltételezhetjük, hogy a helyzet 1945 előtt sem volt más ilyen téren.

http://mek.oszk.hu/09100/09175/html/images/2502.jpg
A híres elődök is jó példával jártak elől: verbunkos (toborzó) a 19. század elején, némi védőitallal

Ha a katonák alkoholfogyasztási szokásait nézzük, a békeidő-háború felosztás mellett érdemes rendfokozat szerint is csoportosítani. Minél magasabb volt a rendfokozat, az illető annál könnyebben jutott törvényes úton alkoholos italhoz, sőt a szemlék után és egyéb társasági eseményeken egyenesen „szolgálati kötelesség” volt fogyasztani (nem beszélve  egy, a tábornokkal végrehajtott kedélyes poharazgatás karrierre gyakorolt pozitív hatásairól), bár sajnos mindig akadtak olyanok, akiket ezen kötelességük teljesítése idővel egyéb kötelezettségeikben kezdett akadályozni. Gyökeresen megváltozott a helyzet háborús mozgósítás idején; a honvédek egyrészt hazaival jól feltankolva indultak útnak, másrészt a felfokozott állapot és a frontélet „lazább” viszonyai engedékenyebbé tették a tiszteket is.

http://signum-laudis.hu/img/gallery/54f3852fa41ac.jpg
Talán ez sem csak vizet látott

Amikor 1942 tavaszán a magyar 2. hadsereg alakulatai megindultak a keleti frontra, a legtöbben rövid hadjáratra készültek, de nagyon hamar kiderült, tévedtek. A július első felétől kialakult „állásháború” sok egyéb mellett alkoholfronton is komoly kihívások elé állította a tiszteket, a katonákat, és persze a hadtápszolgálatot is. A tisztek ekkor is könnyebben juthattak italhoz – pl. több csomagot kaphattak otthonról – ugyanakkor kis mértékben a legénység is rendszeresen kapott bort vagy töményet, és nem csak ünnepnapokon. Azzal tisztában voltak, hogy a megfelelően adagolt szesz javítja a morált (nem csak harcban), ahogy azzal is, hogy a részeg ember + éles fegyver együttállás (főleg megspékelve az akkor jellemző elkeseredettséggel, kimerültséggel) nem mindig jó párosítás. Ennek ellenére a honvédek általában teába vagy kávéba keverve kaptak rumot, és az általában ezredszinten felállított kantinokban is vásárolhattak szeszféleségeket. Legalább is elméletben, mert a gyakorlat azt igazolta, hogy egyik rendszer sem működött zökkenőmentesen.  Szőnyi Sándor, az 1. tábori páncéloshadosztály katonája arra emlékezett, hogy a hadtáposok „mókoltak” az állománynak kiutalt rummal:

„Egyszer kitalálták, vagy felsőbb utasításra tették – nem tudom, de parancsba adták, hogy minden katonának minden napra fél deciliter rum jár. Ezt később úgy módosították (azt hiszem a fél decit egyszer sem kaptuk meg) – ez így nem jó, mert lesz, aki elcseréli, és az egyik sokat iszik, a másik semmit. Úgy rendelkeztek, hogy a szakácsok öntsék a reggeli kávéba. Igen ám, de ha járt volna a fél deciliter fejenként, ez összesen 20 liter lett volna. Végül is a kávéba öntöttek 1 litert, a többit megitták.”[1]

http://cdn.ipernity.com/108/35/68/3783568.9743ae9b.560.jpg
Az úr a pokolban is úr. Német katonák söröznek 1940 körül. Szigorúan sisakban és harci felszerelésben!

Nem hivatalos elv, hogy ami nincs a kincstári felszerelésben, arra a katonának nem is lehet szüksége, bár erre az élet itt is rácáfolt.

„A markotányos árukészletét úgy javasolom kiegészíteni és állandóan feltöltve tartani, hogy abban a honvéd azt találja meg, amit keres, például szalonnát, paprikát, magyar húskonzerveket, szeszesitalt /: csak kis kiméretben [kiszerelésben – GyS] :/.”[2]

 – írta régi ismerősünk, Vécsey Béla alezredes – ekkor a 35/I. zászlóalj parancsnoka – 1942. szeptember 15-i Hangulathelyzet jelentésében. Bár az élelmezés szinte végig elég gyatra maradt,  szeszfronton történt pozitív változás, de az egyes ezredek között jelentős eltérések lehettek, általában a parancsnok személyiségéből eredően. Vécsey alezredes egy hadosztályszintű értekezleten szóvá  is tette, hogy

„a kantin dolgot végre el kell intézni, tűrhetetlen, hogy csak éppen a 35-ös kantin üres, a 4-ek [a szomszéd 4. gyalogezred – GyS] minden hónapban fordulnak és vagon tételben (sic!) hozzák a szeszt meg a dohányt, maguknak, igaz, hogy igen borsos áron adják, 1 deci bor 2 RKK [Reischskreditkassenschein, német hadipénz – GyS], azaz 3, 20 P. Meg is egyeztünk abban, hogy tekintettel arra, hogy a zászlóaljnak nincsenek meg még az elemi szükségletei sem, én is hazaküldtem a gh. főnökömet, most pl. rühkenőcs kéne, mert a zászlóalj fele rühes és hiába kérem, még sem adnak.”[3]

1479230997_78
Őrszolgálat – fedezéképítés – őrszolgálat…ráadásul ilyen életkörülmények között. Érthető, hogy jobban fogyott (volna) a pálinka

Ahogy láthatjuk, a szeszes italok mellett olyan alapdolgok is hiányoztak, mint a rühkenőcs, amire pedig embereknek és lovaknak egyaránt nagyon nagy szüksége volt. Persze ha megjött a kantináru, az sem volt egyszerű, ahogy az Vécsey alezredes egyik december eleji naplóbejegyzéséből is kiderül:

„(…) ezt a kantináru elosztást nem értem. Kihoznak nagy nehezen 60 000 RKK értékű dolgokat, legnagyobb részben szeszt, hogy minden emberre 1 liter bor és 1 liter tömény szesz jut. Ezt aztán azonnal a többi dolgokkal együtt kiosztják, ahelyett, hogy beosztanák a dolgokat és lassan adogatnák ki. Nem, egyszerre osztják szét. Én nem engedtem, nálam még karácsonyra és újévre is kell, hogy jusson belőle, mert ennek különben is csak nagy részegség lenne a vége.”[4]

Miután a 2. hadsereg végig emberhiánnyal küszködött, semmiképp sem engedhették meg, hogy az első vonalban akárcsak néhány katona is harcképtelenné igya magát. Voltak olyan szakaszok, amelyeket csak egymástól több száz méterre lévő őrsök biztosítottak; könnyen belátható, milyen következményekkel járhatott, ha egy ilyen bunkerben „házibulit” csaptak. Azért a honvédeket sem kellett félteni:

„A kantinból pálinkát kaptunk, jól beittunk”[5]

– írta október 14-én naplójába Varga Jenő honvéd (34/III. zászlóalj), ami a függelemsértés ténye mellett arra is fontos utalás, hogy akkor pont működött a többnyire csak elméletben létező kantin. Varga honvéd egy másik görbe estéről is beszámolt, ami utal arra, hogy néha azért sikerült kiereszteniük a gőzt;

„szenzációsan jó estém volt, ilyen még orosz földön nem volt. Sárfi kolléga[6] részegre itta magát.”[7]

http://68.media.tumblr.com/bdbd125e939c8ae542c4ca70c148dfbb/tumblr_oi9q65aJwP1ut8ktco1_1280.jpg
„Akááácosúúúúút!!!!” Valami ilyesmi lehetett a Varga honvéd által leírt görbe este is. A képen a Luftwaffe katonái mulatnak.

Fontos megjegyezni, hogy ekkoriban a 34/III. zászlóalj többnyire tartalékban volt, így a kótyagos katonák nem veszélyeztették az arcvonalszakasz biztonságát, és ennek megfelelően tisztjeik is jó eséllyel engedékenyebbek voltak. A szesz a lazítás mellett komoly motivációs tényező is volt, emellett pedig jelentős csereeszköznek is bizonyult. Utóbbival kapcsolatban jó példa, hogy Vécsey alezredes – igaz, hogy 1943 februárjában, amikor a szervezettség nem igazán volt jellemző a 2. hadsereg jelentős részére – maradék italkészleteit bevetve jutott üzemanyaghoz.

„Üzemanyagot akartunk felvenni, de csak 20 litert kaptunk, amivel a két személygépkocsit, amik természetesen jóval ezen felül fogyasztanak, nem lehet 100 km-en felül vinni. Így kénytelen vagyok az anyagmentés érdekében a meglévő kis szesz és cigaretta készletemből benzin csencselés érdekében feláldozni. Kiadtam a hadosztályparancsnokság parancsa alapján 4 napra a menetintézkedést, azzal a biztos tudattal, hogy nem fogjuk tudni betartani, mert nálunk az a rendszer, hogy az szállásol be, aki ranggal és állással jobban bírja.”[8]

Na de mit csináljon a katona, ha sem a hadtáptól, sem a kantinból nem juthat egy kis búfelejtőhöz? Marad a helyszíni beszerzés, ami a fronton általában igen nehézkesnek bizonyult. Egyrészt az első vonalban lévő települések lakosságát kitelepítették – részben hogy ne legyenek láb alatt, részben pedig a hírszerzők beszivárgását megakadályozandó – másrészt ahol helyben is maradtak a civilek, ott sem biztos, hogy volt kéznél egy kis megvásárolható/rekvirálható itóka. A legtöbb honvéd ekkor szomorúan visszavonulót fújt, nem így a 17/II. zászlóalj géppuskásszázadának katonái, akik Gremjacsje faluban öntevékeny módon kihasználták az az évi bőséges vadkörte-termést. Erre dr. Viczián Antal, a zászlóalj orvosa így emlékezett:

„Aki nincs szolgálatban, az egészen békés, az otthonihoz hasonló foglalkozást is talál magának. Ma délelőtt Tihanyi Laci szakaszánál voltam: éppen pálinkát főztek. Laci szállásának udvarán rendezkedtek be. Elég sok vadkörtefa van a faluban. Összegyűjtötték a lehullott termést, abból készült a cefre. Gondolom, hogy hosszas kutatás, keresgélés eredményeként összehozták a szükséges felszerelést, a főzőedényt, a rézcsöveket, az egész desztilláló berendezést. Nem tudom, ki volt a mester, de biztos, hogy otthon már nagy gyakorlatot szerezhetett a pálinkafőzés terén. Itt nyugodtan főzhették a pálinkát, nem kellett a fináncoktól tartani (…)”[9]

Viczián doktor bevizsgálja a frissen lepárolt pálinkát. Megfigyelhető a kendácsolt pálinkafőző berendezés is.

Természetesen a doktort is megkínálták a friss főzettel, neki meg nem volt szíve visszautasítani a katonákat. Azt sem zárhatjuk ki, hogy – bár nem rajongott a pálinkáért – kötelességének érezte érzékszervi vizsgálat alá vetni a terméket, mielőtt az „piacra” került volna.

„Megkínáltak a frissen főzött pálinkával. A kupicát a cső végéhez kellett tartani, ahol cseppekben jött a pálinka. Amint megtelt a kupica, és lehűlt a nedű, már fogyasztható is volt. Említettem már, hogy nem szeretem a tömény szeszt, de most meg kellett kóstolnom, nem sérthettem meg őket. Legalább olyan rossz volt, mint Farkas alezredes pálinkája. Égette a torkomat, mintha tüzet nyeltem volna. Amíg ott tartózkodtam, rájöttem, hogy ki a fő szervező és irányító. megkérdeztem, hogy otthon is főzi-e a pálinkát?

 – Természetesen!

– És nem fél a finánctól?

– Nem, mert a foglalkozásom pénzügyőr.”[10]

Ahogy láthatjuk, akadtak olyan tisztek, akik igencsak lazán álltak az alkoholfogyasztás kérdéséhez, bár a tény, hogy a parancsnoki szállás udvarán főzték a pálinkát, egyfajta ellenőrzést is jelentett. A forrásban annyi az ellentmondás, hogy Viczián doktor augusztusra 23-ra teszi az időpontot, Tihanyi László főhadnagy (1921 – ?) viszont június 28-án megsebesült és hazaszállították, így lehet, hogy utódja volt ilyen „liberális”. [11]

https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/236x/a5/b6/28/a5b628dc224e0de5d4315e4978a4f88a.jpg
A másik oldal: lelkiismeretes amerikai szanitécek elfogyasztják minőségellenőrzik a zsákmányolt sört 1944-ben

Mindezek ellenére általánosnak tekinthető, hogy az arcvonalban szolgálók csak viszonylag csekély mértékben juthattak szeszes italokhoz, ugyanakkor a mögöttes területen rengeteg rumot, pálinkát stb. halmoztak fel, ám azt – főleg szállítási nehézségek miatt – nem tudták kivinni az első vonalakba. Az ugyanakkor vitathatatlan, hogy a hátrébb szolgálók sokkal jobb körülmények között éltek, mint az első vonalakban harcoló bajtársaik, és ez az állapot sokszor visszaélésekben is megnyilvánult.

„November óta vannak kint, de eddig minden napra megkapták a szeszadagjukat zárt üvegben. Akkor is azt kaptak. Igen jól nézett ki, igaz nem kóstoltam, de az emberek azt mondták, hogy nagyon jó. Ezzel szemben az emberek az első vonalban december végétől kaptak, néha hajvíz szerű folyadékot, ami csak hashajtónak volt jó. Íme a jelszó betartása: »Mindent a harcoló honvédeknek!« Ezzel szemben minden a hadtápé, mennél hátrább megy az ember, annál jobb az élelmezés és ruházat. C’est la guerre!”[12]

 – írta Vécsey alezredes 1943. január 27-én, tehát már a nagy visszavonulás idején. Pedig a különféle szeszesitalok kiváló motivációs eszköznek bizonyultak támadás előtt; emiatt a kiosztott készletek nagy részét az alegységparancsnokok kezelésére bízták, akik ezzel jutalmazták bátor katonáikat. Ezzel kapcsolatban az alezredes 1943. február 28-án keletkezett tapasztalati jelentésében a következőket írta:

„A legénység ugyanakkor, amikor az arcvonal mögötti raktárakban tömegével állt a szesz, ritkán, és akkor is igen csekély mennyiségű szeszhez jutott, pedig a megfelelő adagolású szesz a honvédekből is épp olyan, már túlságba menő tűzálló harcost (sic!) csinált volna, mint az oroszoknál tette.”[13]

http://wio.ru/galgrnd/mg/infantr1.jpg
Szovjet katonák rohamoznak

Az közismert, hogy a szovjet katonák rendszeresen indultak rohamra erős alkoholos befolyásoltság alatt; ittasan a legtöbb ember bátrabbá (egy bizonyos szint után gondatlanná, sőt egyenesen kockázatkeresővé) válik, így a vöröskatonák „érzéketlenné” váltak a legerősebb elhárítótűzre is (pontosabban nem tűntek fel nekik a borzalmas veszteségek), ami egy bizonyos telítettségi szint után viszont kontraproduktívvá is vált.

„Jól bevált módszer a szovjet csapatoknál, hogy támadás előtt alkohollal itatják őket, és ezért vakon törnek előre. Ilyenkor aztán rendszerint megfeledkeznek a rájuk jellemző óvatosságról és úgy zúdulnak előre, tömegben támadnak. Ilyen körülmények között kitűnő célpontnak számítanak az aknavetőinknek és az egyéb tűzgépeknek.”[14]

– írta Bondor Vilmos hadnagy, ekkoriban a 35/2. század parancsnoka a szovjet katonák alkoholos „bátorításával” kapcsolatban.Vécsey alezredes, egyik szakaszparancsnokát (is) idézve számolt be arról, hogy 1943. január 13-án a szovjet katonák jó része bizony túlzásba is vitte a szeszelést, ugyanis rohamozás helyett is csak folytatták az ivást, úgy, mintha csak egy majálison lennének. Az egyik harcelőőrs parancsnoka, Dióslaky (máshol Dióslaki) Ferenc zászlós jelentette, hogy

„hogy a drótakadály előtt kb. 100 méterrel van a letarolt erdő, annak a tönkjeire ülnek fel az oroszok, és isznak, ezeket igyekeznek egyes lövésekkel kikapcsolni.”

Amihez az alezredes hozzátette, hogy

„Az oroszok érzéketlenek a veszteséggel szemben, ha egyet kilőnek, amíg az ledűl a tönkről, a másik elkapja az üveget, a helyére ül és iszik, amíg ki nem lövik. Gondolkozóba esem. Emberek, állatok, félistenek, vagy eszméletlenségig berúgottak ezek? A hullák is pálinkától bűzlenek.”[15]

Természetesen a magyar katonák is igyekeztek folyékony bátorsághoz jutni harchelyzetben is, és voltak, akik attól sem riadtak vissza, hogy erőszakkal szerezzenek alkoholt. Erdélyi Béla főhadnagy, a 108/2. hadtápszázad parancsnoka említett egy esetet, amikor – ráadásul ütközet közben – zsákmányolt egy honvéd frissen főzött pálinkát. Azért az sem kevésbé meglepő, hogy a falusiak a legnagyobb golyózáporban is cefrefőzéssel foglalatoskodtak.  A hadtápszázad 1943. január végén és február elején Podviszloje községet védte, napokig tartó helyiségharcban. Január 30-án Erdélyi hadnagy és Decsi honvéd, az egyik futár épp azt próbálták megállapítani, hogy merre tudnának kevesebb veszteséggel előretörni. A tiszt egy ház fala mögött keresett fedezéket,

„a hírvivő ezalatt az ablakon át a ház belsejét vizsgálgatta. Meg is kérdeztem tőle, mit néz abban a házban?

– Ott bent van valami, hadnagy úr!

Leintettem: – Biztosan reszkető civilek siránkoznak félelmükben. De csak rázta a fejét: – Nem, nem, hadnagy úr, pálinkát főznek abban a házban. Felháborodtam, hogy emberemnek pálinkán jár az esze. Rá is kiáltottam, mit képzel, van olyan ember, aki ebben a halálos órában pálinkát főz?!”[16]

Volt. Február másodikán a hullámzó harcok ismét azon a környéken jártak, Erdélyi hadnagy légnyomást kapott, Decsi honvéd pedig – lehet, hogy parancsnoka mintegy 20 perces harcképtelenségét kihasználva – önállósította magát. A hatalmas golyózáporban végül két katona indult megkeresni a küldöncöt, és végül hosszasan időztek a „pálinkás” házban.

„Visszatérve a katonák jelentették: Decsi fekszik a ház előtt holtan. Fejlövést kapott! A házat átkutatták, az épület alatt pince van, az egyik szobából van a lejárata. Lent három öreg oroszt találtak, akik elmondták, járt ott egy magyar katona, és elvitte a pálinkájukat. Meglelték a pincében a pálinkafőzőjüket is. Kezdetleges, primitív eszközökkel főzik a szeszt. Fegyvert sem a házban, sem maguknál az oroszoknál nem találtak. Decsit akkor vették észre, amikor a házból kijöttek, arccal a földre borulva, holtan. Köpenyének két zsebében egy-egy üveg pálinka volt. Visszamentek az itallal az oroszokhoz. Felmutatták nekik az üvegeket, és kérdezték, ezeket vitte el a magyar katona? Bólintottak mind a hárman. Kihúzták az egyiknek a dugóját, és a három öregre rákínálták. Elvették, és a liter pálinkának a felét meg is itták. Mikor a harmadik is ivott, visszaadta: – Pej! [Igyatok!] – Az egyik üveget elhozták.”[17]

http://m.cdn.blog.hu/na/napitortenelmiforras/image/Gy%c3%b6rgy%20S%c3%a1ndor/erdelyi.jpg
Erdélyi Béla hadnagy

Pálinkát persze nem csak búfelejtőként vagy harci kedv-fokozóként fogyasztottak, hanem egészségügyi célzattal is. Mivel a vízforrások nem mindig bizonyultak elég tisztának (sokáig tartotta magát az a nézet, hogy a visszavonuló szovjetek megmérgezték a kutakat, de ez nem bizonyult igaznak), kis mennyiségű alkohol jó szolgálatot tett a gyomorbántalmak megelőzésénél (aki járt már pl. kis-ázsiai turistaúton, az sejtheti, hogy mire gondolok), ahogy a későbbi nyirkos-hideg időben is. 1943. január 30-án a 7. könnyűhadosztály (és így a 35. gyalogezred maradéka) már viszonylag biztonságos távolságba jutott a frontvonaltól, ami jó hatással volt a tisztek és katonák lelkiállapotára is. Vécsey alezredes – persze nem túl meggyőzően – de panaszkodott is tisztjeire, hogy amióta „nyugalom” van, minden reggel úgy kezdődik, mint ha disznóvágáshoz készülnének.

„(…) a körülményekhez képest egész víg hangulatban ébredünk, mindnyájunkon érezhető a nyomás felszabadulása, hogy sikerült elszakadni a muszkától. A gonoszok már engem is pálinkás emberré nevelnek, mert reggelenként, jó korán megjelenik Áldássy [Áldássy János főhadnagy, ezredsegédtiszt – GyS] a stamperlivel és a hazai barackkal. Igaz, utána sokkal jobban megy a köhögés és könnyebben oldódik a tüdőváladék, mert nem kell külön hangsúlyoznom, hogy mindnyájan rettenetesen meg vagyunk hűlve és náthásak is vagyunk.”[18]

De persze nem csak tömény szesz ittak a fronton; ahogy láthattuk, a kantinban (papíron) lehetett bort is kapni, emellett ünnepnapokon (karácsony és szilveszter) néha pezsgő is került a kulacspohárba. Ez utóbbi nem egyszer a németek franciaországi zsákmányából került a honvédekhez, akiket legtöbbször nem nyűgözött le az ital minősége. Azért azt tegyük hozzá, hogy a prémium minőséget még a legvajszívűbb német tábornok is inkább magának/saját katonáinak utalta ki, és nem a szövetségeseiknek. 1942. december 26-án Belső Imre főhadnagy, a 35. gyalogezred második segédtisztje egy beszerzőútján a 7. könnyűhadosztály anyagi tisztjeitől kapott egy üveg francia pezsgőt, amit később parancsnokával el is fogyasztottak:

„Be is nyakaltuk kettesben, nem találtam semmi különöset rajta.”[19]

 – írta ezzel kapcsolatban Vécsey alezredes. A szombathelyi gyalogezred tisztjei nem sokkal később ismét megkóstolhatták a francia szeszgyártás egyik termékét, szilveszterre ugyanis a tisztek hármasával egy-egy üveg zsákmányolt pezsgőt kaptak. Az ízélmény ekkor sem lehetett túl meggyőző:

„Kaptunk hárman egy-egy üveg francia pezsgőt. Éjfélkorra szántuk. Én vitéz Szabó vezérőrnagy engedélyével egy érdeklődő táviratot menesztettem haza. (…) Éjfélkor távbeszélőn üdvözöltem összes alárendelt egységeimet, talán kissé elfogódtam. Utána felköszöntöttük egymást a pezsgővel. Lehet mondani, nem is volt jó, száraz és keserű. A muszkákat egypár ágyúlövéssel, mert ágyúm is van 21 darab, a tüzérek pedig egypár összefogott tűzcsapást adtak.”[20]

https://img0.etsystatic.com/130/0/8116839/il_570xN.1031747418_p76f.jpg
Eugene Cliquot pezsgő reklámtáblája 1940-ből

A szilveszteri francia pezsgő kiosztása központilag történt, arról (és az ünnepi „emelkedett hangulatról”) mások mellett Boldizsár Iván, aki ekkor egy ellátó alakulatnál szolgált is beszámolt:

„Tehát 1942. december 31., szilveszter napja: Délután az oszlop mókás kabarét rendezett. Rögtönözve elmeséltem, kit miért szeretek. Természetesen a fordítottját mondtam. Jókat röhögtek. Pál és Szegedi [21]nagyot malackodott. Éjfélkor francia pezsgő, Himnusz, Szózat, meghatott csönd. Szép volt. Lefekvés 2 óra 30 perc.” [22]

Amikor Boldizsár hadapród Kondenzovóban már aludni készült, Vécsey alezredes szállásán, Gyevicában épp akkor vette kezdetét egy spontán összejövetel, ahol ma már hungarikumnak minősülő tokaji aszú mellett egy igazi ritkaság, a maraschino – egy marasca cseresznyéből készült dalmáciai eredetű szeszesital – is előkerült.

„kb. 2 h körül akartunk lefeküdni, amikor beállított Berényi főhadnagy [Berényi Zénó főhadnagy, a 35/1. század parancsnoka] és Naményi zászlós [helyesen Neményi István zászlós, az 1. század egyik szakaszparancsnoka] újévet kívánni. Kaptam én valahonnan egy üveg tokaji aszút, kénytelen voltam felbontani, el is fogyasztottuk s bizony 4 óra tájban már kénytelen voltam egy üveg marackinót is felbontani, mert csak nem akartak menni, egy kicsit hangulatban voltak, de nagyon helyesen viselkedtek. Végre 5-kor útra tettem őket és lefeküdtünk.”[23]

Azért Boldizsár Ivánék is tudtak mulatni, bár a lentebb ismertetett esetből a visszaemlékező egy baleset miatt kimaradt. Az idézetből jól látszik az is, hogy a mögöttes területeken szolgálók mennyivel jobb helyzetben voltak; az itt szereplő katonáknak – sajnos róluk sem tudunk többet – lehetőségük volt hölgytársaságban tölteni estéjüket, amire az első vonalakban nem volt túl sok alkalom.

„Január 6., szerda. Vízkereszt napja. (…) Lobiék irtó mulatást csapnak este, ami a reggelbe átnyúlik. Nem vettem részt benne, mert elestem a jégen és nagyon összevertem magam. Hajnalban pisztolylövés, pizsamás vizit nálam, megérkezés kurvákkal.”[24]

Azzal önmagában nem volt gond, ha a tisztek-katonák egyszer-egyszer kirúgtak a hámból (a harcelőőrsöket leszámítva persze), viszont látható, hogy ilyenkor, ha más nem, virtuskodásból hamar előkerülhettek a fegyverek, ami azért komoly kockázatot rejtett magában. Ha lőfegyverek nem is, de kardok előkerültek a lentebbi történetben is, ahol a mulatozás, illetve a kísérőjelenségként fellépő verekedés után Virág elvtárs elégedetten jegyezhette volna meg, hogy „a nemzetközi helyzet fokozódik.”

„Egy német vendéglőbe néhány magyar huszár bement és italozás közben dalolgattak. Egy német katona »barbár magyarok«-nak titulálta őket. Erre a huszárok megsértődtek, kardot rántottak, és kiűzték a németeket a vendéglőből. Megjelent a német készültség, de ahogy jöttek, a magyar huszárok úgy fegyverezték le őket, sorban. Ezért a német parancsnokság panaszt emelt a magyar hadsereg parancsnokánál. Jány Gusztáv parancsnok körlevélben hirdette ki, hogy tartózkodjunk az ilyen esetektől, de a magyarságunkat ne hagyjuk!”[25]

– emlékezett vissza Sziszák József, a hadseregközvetlen  101/I. híradózászlóalj katonája. Bár ez az eset simán helyet kaphatna egy kalandregényben, de belátható, milyen következményekkel járhatott volna, ha még jobban elfajul a verekedés. És persze arra is akadt példa, hogy valaki – jelen esetben ráadásul egy zászlóaljparancsnok – nem alkalmanként nézett a pohár fenekére, hanem a Rejtő-regényekben szereplő Wágner úrhoz hasonlóan „állandó, csontig ható részegsége még őt is erősen akadályozta abban, hogy akár csak saját szavait is helyesen értelmezze.” Feimer István tartalékos zászlós (később főhadnagy), a 23/I. zászlóalj segédtisztje 1942. november 4-én érkezett vissza szabadságáról.

„Visszaérkezésemkor már egy idős őrnagy volt a zászlóaljparancsnok, a segédtiszt továbbra is én maradtam. A parancsnokom, akit nemrégen küldtek a frontra, nem sokat törődött a harci helyzettel, rendszerint részegen feküdt a bunkerjában. A zászlóaljparancsokat és a szolgálati beosztást én szerkesztettem, és néha csak utólag tudtam vele aláíratni. (…) December elején történt, hogy személygépkocsival érkezett két tiszt, és elvitte a részeges őrnagy zászlóaljparancsnokot.”[26]

Szabó Péter kutatásai szerint a 23/I. zászlóaljnak egy parancsnoka – Békássy Elemér – volt őrnagyi rendfokozatú, ő viszont 1942. október 1. és 1943. január 11. között vezette a csapattestet. Feimer főhadnagy megemlítette, hogy ezt követően Hárs László százados lett a parancsnok, őt pedig áthelyezték a 23/II. zászlóaljhoz. A visszaemlékező az évek távlatából valószínűleg rosszul emlékezett a nevekre, dátumokra és rendfokozatokra, Hárs százados ugyanis a II. zászlóalj parancsnoka lett 1942. november 24-én, ahol Lászay János alezredest váltotta, és ugyanekkor nevezték ki a visszaemlékezőt 23/II. segédtisztnek. Más forrásokban[27] eddig nem találtam arra utalást, hogy bármelyik zászlóaljparancsnokot is alkoholproblémák miatt váltották volna le, Békássy őrnagy is aktív volt 1944-1945-ben, akkor a 14/II. zászlóaljat vezette.  Az persze valószínű, hogy akadt tiszt (és katona), aki a fronton lett alkoholista, mert így próbálta meg feldolgozni a borzalmakat, őket ugyanakkor érthető módon igyekeztek kivonni az első vonalakból és a felelős beosztásokból.

1
Hárs László százados (23/II. zászlóalj) egy tiszttársával koccint fedezékében. A „poharak” pályafutásukat 37 mm-es gránát hüvelyeként kezdték (Gere 142. o.)

Ahogy ebből a néhány rövid részletből is láthatjuk, a pálinka (illetve bármilyen más szeszes ital) okozott vidám perceket a fronton is, de képes volt „eltűnni” a teából, fokozni a morált és a nemzetközi helyzetet, de megkövetelte a maga áldozatait is, a szó közismert értelmében és átvitt értelmében is. Ezek mellett a pálinka volt az, ami szembesítette a közel egy év után hazatérő katonákat azzal, hogy bár (ekkor még) teljesen más értelemben, de a hátországot is elérte a háború.

„A fél deci pálinka 2 pengő lett, ami 20 fillér volt, amikor kimentünk a frontra.”[x] 

 – emlékezett vissza Polgár József, a 34/III. zászlóalj őrmestere a debreceni vasútállomáson szerzett első élményeire. Ez a mondat utal arra – már mint amellett, hogy az őrmesterék egyik első dolga volt meginni az áldomást a szerencsés hazatérésre – hogy az infláció és a nyersanyaghiány bizony már ekkor megjelent Magyarországon, bár még messze nem olyan mértékben, mint a következő évben, ami magával hozta az ország hadszíntérré válását is.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Források és felhasznált irodalom:

[1] Szőnyi Sándor: Katona voltam a második világháborúban. Pécs, Ofszet Hungária, 2003. 41. o.

[2] Hangulathelyzet jelentés IX. hó – 35/I. zászlóalj, 1942. szeptember 15. Hadtörténelmi Levéltár (HL) II/1515. 21. doboz.

[3] Vécsey Béla alezredes frontnaplója, HL Tanulmánygyűjtemény (TGy) 2622, 1942. szeptember 30.

[4] Vécsey-napló, 1942. december 3.

[5] Varga Jenő: Doni napló 1942. április 27. – 1943. szeptember 15. HL TGy 3737, 1942. október 14.

[6] Személyére vonatkozóan további adatokkal nem rendelkezünk.

[7] Varga-napló, 1942. december 11.

[8] Vécsey-napló, 1943. február 4.

[9] Viczián Antal, dr.: Meghaltak a Donnál – Sebészként a háborúban, Sinus Kiadói Iroda, Szombathely, 1989. 166. o.

[10] Viczián 167. o. A történet megtalálható a magyar királyi 6. „Nagy Lajos király” 6. honvéd gyalogezred történetét bemutató blogon is.

[11] Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Molnár András és Szabó Péter. Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg, 2012. 29. o.

[12] Vécsey-napló, 1943. január 27. C’est la guerre! – Ez a háború/Ilyen a háború! (francia)

[13] Vécsey Béla: Tapasztalati jelentés felterjesztése 1943. február 28. HL II/1515. 21. doboz

[14] Bondor Vilmos: Messze van a nyíregyházi kaszárnya, Püski Kiadó, Budapest, 1998. 175–176. o.

[15] Vécsey Béla alezredes visszaemlékezése, HL Tanulmánygyűjtemény (TGy) 2658, 1943. január 13.

[16] Erdélyi Béla: Vér és acél, Hajja és Fiai Kiadó, Debrecen, 1999. 104 – 105. o.

[17] Erdélyi 158 – 159. o.

[18] Vécsey-napló, 1943. január 30.

[19] Vécsey-napló, 1942. december 26.

[20] Vécsey napló, 1942. december 31.

[21] Személyükre vonatkozóan további adatokkal nem rendelkezünk.

[22] Boldizsár Iván: Don – Buda – Párizs, Magvető Kiadó, Budapest, 1982. 69. o.

[23] Vécsey napló, 1943. január 1.

[24] Boldizsár  71. o.

[25] Sziszák József visszaemlékezése. Közli: Vajda Ferenc (szerk.): A Don partjáig és vissza – Emlékek, fényképek a magyar királyi 2. hadsereg 1942-1943. évi hadműveleteiről, Puedlo Kiadó, Debrecen, 2008. 94-95. o. 95. o.

[26] Feimer István visszaemlékezése. Közli: Vajda Ferenc (szerk.): A Don partjáig és vissza – Emlékek, fényképek a magyar királyi 2. hadsereg 1942-1943. évi hadműveleteiről, Puedlo Kiadó, Debrecen, 2008. 15-28. o. 20-21. o.

[27] Bagyinszky Istvánné (szerk.): A Losonci 23. gyalogezred a Don-menti harcokban 1942-1943. Polar Studio, Salgótarján, 1993., Gere József: Békében, háborúban – Nagy Iván Könyvek 8., Balassagyarmat, 2000.

[28] Polgár József: Katonai szolgálatom1. A tényleges katonai szolgálat 1940–1941, Részvétel a 2. magyar hadsereggel a szovjetelleni háborúban, mozgósítástól a hazaérkezés és leszerelésig 1941–1943. HL TGy 3233 23. o.

A nyitóképen: még jókedvűen táncoló katonák útban a Don-kanyar felé. Erdélyi Béla felvétele.

Facebook Kommentek