„Az egész világ figyelme a finn csatatérre irányul”

A magyar sajtó Finnország helyzetéről a második világháború kitörésétől az 1940-es tavaszi szovjet offenzíváig

 

Finnország az első világháborút követően nyerte el függetlenségét, korábban az Orosz Birodalom egy jelentős belső autonómiával bíró, de külpolitikailag függő területe volt. Magyarország mely külpolitikai önállóságát – hatalmas árat fizetve – szintén az első világháborút követően nyerte vissza, meglehetősen jó viszonyt ápolt Finnországgal. Írásomban azt a kérdést vizsgálom, hogy Magyarországon milyen hangok jelentek meg a sajtóban a második világháború kitörését követően, a szovjet-finn, ún. téli háborúval kapcsolatban.

A Finn Nagyhercegség térképe: az új állam területe megegyezett az önálló Finnország területével. Wikipedia
A Finn Nagyhercegség térképe: az új állam területe megegyezett az önálló Finnország területével. Wikipedia

Célom a már elvégzett kutatások kiegészítése, pontosítása, összefoglalása, illetve azt vizsgálom, hogy a sajtóban megjelent tudósítások mennyire követték a szovjet-finn háború legfontosabb eseményeit. Némileg szokatlannak tűnhet a vizsgált időszak kezdő és végpontja, ugyanis nem a háború kitörésétől vagy a szovjet-finn tárgyalásoktól a béke aláírásáig vizsgálom a magyar sajtót. Míg a szemlét a német-lengyel háború kitörése után megjelent írásokkal kezdtem, addig vizsgálatomat a szovjetek 1940 tavaszi hadjáratát megelőzőleg lezárom. Ennek két fő oka van, a Finnország háború előtti helyzetéről szóló tudósításokat így szélesebb összefüggésekben tudom bemutatni, másfelől úgy vélem, hogy a téli háborút lezáró szovjet offenzíva és a moszkvai béke némileg külön kezelendő az 1940 februárjáig történt eseményektől. Míg 1939. november végén úgy tűnhetett, hogy Finnország sorsa megpecsételődött a szovjet támadás óráiban, addig egy egészen más geopolitikai szituációt teremtett a szívós ellenállás, s emiatt a Szovjetunió helyzete is megváltozott. A szovjetek sikeres offenzívája és a békekötés nyomán Magyarországról nézve rendkívül fontos következtetések voltak levonhatóak, ennek elemzését külön tanulmányban tartom érdemesnek.

Szovjet T-26-os tank halad el egy német oszlop mellett a kelet-lengyelországi Breszt-Litovszkban. Bundesarchiv Bild 101I-121-0012-30
Szovjet T-26-os tank halad el egy német oszlop mellett a kelet-lengyelországi Breszt-Litovszkban. Bundesarchiv Bild 101I-121-0012-30

 

A Szovjetunió nyugati terjeszkedése a téli háború kitöréséig

A Szovjetunió mind katonai, mind diplomáciai megerősödésével, illetve a Molotov-Ribbentrop paktum adta német garanciákkal, nekiláthatott az Orosz Birodalom szétesésével, 1917-1918-ban elvesztett területek visszaszerzéséhez. Az 1939. szeptemberi lengyelországi beavatkozásuk sokként hatott mind a nyugati szövetségesekre, mind pedig a térség semleges államaira. Finnországban felismerték a szovjet beavatkozás rájuk is leselkedő következményeit, s mozgósítást rendeltek el. Sztálin motivációi meglehetősen nyilvánvalóak voltak Magyarországon is, a Magyar Nemzet cikkében 1939. augusztus 25-én, a következőképen vélekedtek:

„Most a danzigi válság előestéjén a német-orosz paktum azt jelenti, hogy Sztálin óriási szívességet tesz Hitlernek, nyilván nem ingyen teszi. Legtöbben azon a véleményen vannak, hogy Sztálint egyedül az a szempont vezeti, hogy egy második világháborúban neki ne keljen mindjárt az elején részt venni, azonban ez sem több, egy találgatásnál”.[1]

A szovjet beavatkozás módszerei rendkívül sematikusak voltak mind Lengyelország, mind Észtország esetében; arra is rávilágítok, hogy Finnország esetében sem történt másképpen. Ez a sematizmus nagy vonalakban úgy foglalható össze, hogy a szovjet vezetés a „betagozandó” országot először azzal vádolta, hogy az megsértette légterét, szárazföldi határát, vagy nem tudja magát megvédeni egy külső ellenséggel szemben. Ezt követően, attól függően, hogy az illető ország „védelemre szorult” vagy megtorlásra számíthatott a Vörös Hadsereg nyújtott „segítséget” a szomszéd ország „elnyomott dolgozóinak”, vagy pedig egy tárgyalódelegáció útján ajánlottak fel egy segítségnyújtási szerződést, amelynek értelmében a Vörös Hadsereg ellenőrzése alá vonta az adott ország stratégiai pontjait. Lengyelország esetében, mint azt a moszkvai lapok hírül adták, Sztálin a fegyveres beavatkozás mellett döntött.

„Moszkva: lengyel katonai repülőgépek megsértették a Szovjetunió határait”.[2]

Kelet-Lengyelország bekebelezése után a szovjet terjeszkedés iránya a Baltikum felé irányult. Az ORP Orzeł nevű lengyel tengeralattjáró szökése kapcsán mind a német, mind a szovjet diplomácia azzal vádolta Észtországot, hogy elmulasztotta azon kötelességét, hogy lefegyverezze az idegen hajót, s emiatt magatartása a békét veszélyezteti. A lengyel tengeralattjáró szökéséről az általam szemlézett nagyobb lapok közül egyedül a Népszava számolt be, két alkalommal.[3] Az Orzeł szökése valóban csak egy formális indok volt Észtország bekebelezésére, ugyanis az észt hatóságok a hatályos nemzetközi szerződések értelmében jártak el.

Az Orzeł még 1939 februárjában. Narodowe Archiwum Cyfrowe, 1-W-2029-1
Az Orzeł még 1939 februárjában. Narodowe Archiwum Cyfrowe, 1-W-2029-1

A térség országainak vezetői akkor ismerték fel helyzetük kilátástalanságát, amikor világossá vált számukra, hogy Németország egyértelműen állást foglalt a Szovjetunió követelései mellett, s Sztálin nyugati hódításait Németországban – ekkor legalábbis – egy természetes folyamatként értékelték. A három balti állam 1939-es megszállása azonban csak az első lépés volt teljes bekebelezésük felé, 1940-ben ezek az államok „önként” kérvényezték, hogy csatlakozhassanak a Szovjetunióhoz.

„Németország szerint a Szovjetunió csak az 1918-ban elvesztett területeit szerzi vissza, mely egy természetes folyamat.”[4]

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a három balti államnak nem sok választása volt 1939-ben. A hatalmas szovjet haderővel szemben értelmetlen lett volna az ellenállás, a nyugati hatalmak nem tudtak, a németek pedig nem akartak segíteni nekik. A szovjetek számbeli fölényét az is tetézte, hogy a három kis ország hadserege rendkívül szegényesen volt felszerelve.  Gustav Mannerheim visszaemlékezéseiből kitűnik, hogy Finnországban ezzel tisztában voltak.[5] 1939 októberére Finnország geopolitikai helyzete rendkívül aggasztóvá vált, a két agresszíven terjeszkedő hatalom – köztük egyik közvetlen szomszédja – felosztotta Lengyelországot, a három balti állam elvesztette függetlenségét. Noha Molotov  még 1939 nyarán egy amerikai kommunisták előtt tartott beszédében kijelentette, hogy a megnemtámadási szerződés kifejezetten védelmi jelentőséggel bír, s a békét szolgálja, a fejlemények ennek az ellenkezőjét igazolták.

„A Szovjetunió azért írta alá Németországgal a [megnemtámadási] paktumot, hogy teljes bizonyossággal szavatolja a békét Németország és a Szovjetunió között, ami mind a két ország népeinek és az egész világnak érdeke. A béke minden igaz támogatója felismeri ennek az igazságát.”[6]

Ilyen előzmények után, 1939. október 5-én hívták meg Finnország vezetőt Moszkvába tárgyalni. A finn vezetés tisztában volt azzal, hogy ez az elmúlt egy hónap eseményei után mit jelent. Sztálin a balti államok esetében már bevált módszerrel kívánt eljárni Finnországgal szemben is. A lett tárgyalások lezárulta előtt delegációt hívatott Moszkvába. Mannerheim felismerte, hogy a szovjet követelésekre adott finn válasz nem nélkülözheti a katonai-védelmi megfontolásokat. Finnország hadseregének mind létszáma, mind felszerelése messze alulmaradt a szovjet Vörös Hadseregéhez képest, ezért 1939-ig – noha érvényes megnemtámadási szerződés kötötte a két országot – már nagyrészt elkészültek az ún. Mannerheim-vonal erődítményei. Az erődrendszer a szovjet-finn határtól beljebb helyezkedett el a domborzati adottságokat kihasználva. Ebből kifolyólag a finn hadsereg pozíció egy védekező háború során jelentősen kedvezőbbek voltak a támadókkal szemben. Némileg meglepő módon a magyar sajtó erről nem tájékoztatta az olvasókat, a háború előtt egyedüli kivételként csak a Népszava számolt be a védelmi vonalak kérdéséről.[7]

A Finnországot védő Mannerheim-vonal egy részlete 1940-ben. Wikipedia
A Finnországot védő Mannerheim-vonal egy részlete 1940-ben. Wikipedia

A Moszkvába érkező delegációt a szovjet fél rendkívül kemény feltételekkel várta. Látszólag Finnország jelentős területi kárpótlást kapott volna a szovjetek által igényelt területekért cserébe, ugyanis Repola és Porajärvi körzete kétszerese volt a Karéliai-földszoroson követelthez képest. A szovjetek által átadni kívánt területek azonban értéktelenebbek voltak a Leningrád „védelméből rendkívül szükséges területekhez” képest. A felkínált terület népessége jóval alacsonyabb volt, így egy esetleges lakosságcsere Finnország számára sokkal jelentősebb költségekkel járt volna. A szovjet követelések más pontjai azonban sokkal jobban sértették Finnország érdekeit, s végül ezek a követelések együttesen oda vezettek, hogy a finnek ezeket elutasították. Az általam szemlézett sajtótermékek közül egyedül a Pesti Hirlap foglalkozott október-november folyamán a területcsere kérdésével.[8]

A szovjet területi követelések mindazonáltal nem érintették az erődítmény-rendszer egész területét, ezért a szovjet fél külön pontban kötötte ki azt is, hogy a finneknek le kell bontaniuk a területükön megmaradt állásokat is. Ami még ennél is súlyosabb, mivel Sztálin cinikusan úgy vélekedett, hogy Finnország képtelen megvédeni magát egy külső ellenséggel szemben, ezért külön pontban követelte, hogy Finnország adja bérbe a Helsinkitől 120 km-re lévő Hanko (svédesen: Hangö) kikötőjét, hogy itt „védelmi” csapatokat tudjon állomásoztatni. A szovjetek által a Hankonál állomásoztatott személyzet a félsziget elhelyezkedése miatt (is) bőven elégséges lett volna ahhoz, hogy egy esetleges háború esetén lekössön akkora finn erőt, hogy a frontálisan támadó szovjet erők – az erődítés-rendszerben frissen nyert réseket kihasználva – sikeresen tudjanak előrenyomulni. Egy ekkora helyőrség az ország belsejében való állomásoztatása természetesen arra is alkalmat adott volna, hogy feltartsa a finn erőket mindaddig, amíg a szovjetek ide nagyobb erőket át nem csoportosítanak. A kérdés magyar visszhangja rendkívül szűk volt, noha csak a Népszavában jelent meg ezzel kapcsolatban híradás, az rendkívül éleslátással tárta fel az orosz támaszpont létesítése mögötti problémákat.[9]

A finn küldöttség bizonyos engedményeket hajlandó lett volna megtenni Sztálinnak mind a területmódosítás, mind néhány sziget átengedése terén, de a hankoi szovjet támaszpont létesítése és a védművek lebontása nem képezhette vita tárgyát. Az októberi tárgyalásokat követően a szovjet fél mereven elzárkózott a legsúlyosabb feltételek megváltoztatásán, s november folyamán nem tett érdemi engedményeket Finnországnak.[10]

A finn tárgyalódelegáció Moszkvába érkezik 1939. október 16-án. Wikipedia
A finn tárgyalódelegáció Moszkvába érkezik 1939. október 16-án. Wikipedia

A magyar lapok hasábjain a tárgyalások utolsó fázisa folyamatosan napirenden volt, s részletesen igyekeztek beszámolni az eseményekről. Az újságírók információi alapján a magyar olvasók tisztában lehettek azzal, hogy milyen feltételeket szabott meg a Szovjetunió, illetve, hogy a tárgyalások november folyamán holtpontra jutottak. A magyar lapok Finnországgal kapcsolatosan barátságosak voltak, a budapesti szovjet követ szerint túlságosan is, ezért panaszt tett a külügyminisztériumban. Ezt követően a kormányzat sajtódirektívában rendelte el, hogy a lapok kezeljék a kérdést a lehető legtárgyilagosabban. A budapesti finn követ, Onni Talas ehhez a következő találó megjegyzést fűzte:

„Ha a Szovjetunió támadni akar, akkor azt bosszantás nélkül is megteszi, ha viszont nem akar támadni, akkor azt abban az esetben sem teszi meg, ha bosszantják.”[11]

Nem sokat kellett várni egy olyan „provokációra”, amely hivatkozási alapot teremtett a moszkvai vezetésnek. A Szovjetunió 1939. november 26-án, a finn határtól 800 méterre, Mainila településnél saját területét lövette, majd a lövetést finn agressziónak bélyegezte. Azon a meglehetősen egyértelmű tényen kívül, hogy a finneknek egy ilyen kiélezett helyzetben elkövetett provokációja értelmetlen diplomáciai öngyilkossággal ért volna fel, a lövedékek becsapódási iránya is kérdéseket vetett fel. Az 1939-ben lefolytatott finn vizsgálatok megállapították, hogy a lövések szovjet terület felől érkeztek, de a finn hatóságok javaslatot tettek egy nemzetközi vizsgálóbizottság felállítására is, amelybe a Szovjetunió is delegált volna tagokat; Moszkva ezt elutasította. A hivatkozott szerzők  egyöntetűen egyetértenek abban, hogy a „mainilai lövetés” szovjet provokáció volt.[12]

Finn katonák külföldi újságíróknak mutatják a lövések helyszínét 1939. november 29-én. Finn Védelmi Erők Archívuma, SA-KUVA
Finn katonák külföldi újságíróknak mutatják a lövések helyszínét 1939. november 29-én. [13]

A Szovjetunió ezt követően, 1939. november 28-án felbontotta a korábban kötött megnemtámadási egyezményt, két napra rá, 30-án megtámadta Finnországot. A magyar közönség a hazai sajtóból napról-napra értesülhetett az eseményekről, így nem érhette meglepetésként az egyre elkerülhetetlenebbnek látszó háború kitörése; a legtalálóbb megfogalmazást talán a Magyarország c. lap újságírójától kaphatták az olvasók.

„Európa észak-keleti részében megkezdődött a nagy vita fegyveres elintézése, a hatalmas Szovjetbirodalom és a velünk magyarokkal annyira rokonszenvező és a rokonságot nálunk is jobban érző és hangoztató kis finn nép között. Az esemény megrendítő. Aki gyűlő viharfelhőket néz, várja a mennydörgést és mégis összerezzen, mikor csap a villám.”[14]

 

A háború első szakasza: elmaradt szovjet sikerek

A sztálini tisztogatások rendkívül érzékenyen érintették a Vörös Hadsereg tisztikarát, így noha jelentős létszámbeli, technikai és mennyiségi fölényben volt a támadó fél, az egész határvonalon átívelő frontális támadás megszervezése elégtelen volt. Annak ellenére, hogy 450 000 szovjet katonával szemben Finnország csak 200 000 embert tudott felvonultatni,[15] december közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a három elsődleges hadicéljuk közül kettőt nem tudnak elérni a Finnország területére betörő csapatok. Petsamo elfoglalása ugyan nem nevezhető jelentéktelen sikernek a Szovjetunió részéről, ugyanis ezzel Finnország elvesztette északi, tengeri  kijáratát, de a szovjet tengeri fölény miatt, az ide érkező segély mértéke nem jelentett volna nagy segítséget. A déli, Karélián átívelő támadás rendkívül hamar elakadt a Mannerheim-vonalban, így meg sem tudták közelíteni a finn fővárost, Helsinkit, sőt, Viipuri előtt elakadt az előrenyomulás. A rendkívüli hidegben a Salla és Kajaani irányában végrehajtott támadások kezdetekben sikeresnek tűntek, azonban a finnek kihasználva helyismeretüket, számos rajtaütést hajtottak végre – a lehető legváratlanabb irányokból, sokszor a támadók hátában, – a hóban nehézkesen mozgó szovjeteken, brutális veszteségeket okozva nekik.

A finn-szovjet háború, 1939-1940 térképe. A térkép az 1940 februári-márciusi támadásokat illetve az 1940-es béke alapján elcsatolt területeket is jelöli! Erdélyi Magyar Adatbank
A finn-szovjet háború, 1939-1940 térképe. (A térkép az 1940 februári-márciusi támadásokat  illetve az 1940-es béke alapján elcsatolt területeket is jelöli)[16]

A szovjet vezetés gyors győzelemre számított, így nem fordítottak kellő gondot sem a terepviszonyok tanulmányozására és kellő stratégia kidolgozására, sem az állomány kiképzésére. A finnek azonban rendkívül jól alkalmazkodtak a kemény téli időjáráshoz; a szovjet vezetés – a finnel ellentétben – nem biztosított megfelelő téli ruházatot katonáinak,[17] így nem csak a meleg ruházat, de a fehér színű téli álcaruha hiánya is rendkívüli hibának bizonyult. A rajtaütésekben a finnek a legtöbb esetben kilőtték a szovjet konvojok első, és utolsó tagját (tankot, páncélautót, teherautót) és a nagy hó miatt az útról letérni nem tudó többi jármű ezzel csapdába esett. A sítalpakról támadó finnek így túlerőben lévő szovjet csapatokat is megtámadhattak, mert mire a szovjetek a meglepetésszerű támadást követően felvették volna harcpozícióikat a finnek gyorsan vissza tudtak vonulni, úgy, hogy saját veszteségeik elenyészőek, míg a szovjeteké jelentősek voltak.

Szovjet hadifoglyok az első támadást követően, 1939. december 1. Finn Védelmi Erők Archívuma, SA-KUVA
Szovjet hadifoglyok az első támadást követően, 1939. december 1.[18]

165610_r500

Finn katonák zsákmányolt T-28-as tankkal pózolnak, 1939. december 1. [19]

104800_r500

Halott szovjet katonák holttestei Suomussalmi közelében, 1939. december 1. [20]

Nem csak Moszkvában számoltak úgy, hogy a támadás megindítását követően a finnek ellenállását a Vörös Hadsereg hamar leveri, hanem mind nyugaton, mind Magyarországon is. A Magyar Nemzet például 1939. december 1-ei cikke már azt a kérdést mérlegeli, hogy a Szovjetunió vajon egész Skandinávia ellen megindul-e, és a szerző megismétli azon korábbi álláspontját, hogy Sztálin a svéd acél miatt támad északnyugaton.[21] Ugyanezen lap negyedik oldalán már azonban megjelennek az első finn sikerek hírei is:

„Finnország egyedül harcol az óriása túlerővel szemben és az egész világ tisztelettel szemléli önvédelmét (…) Az oroszok ezrei pusztulnak el az erdőkbe és hóba rejtett finn aknamezőkön.”[22]

A nyilas Magyarság c. lap pátoszos cikkben dicséri a finnek védekezését, ennek a gesztusnak a jelentőségét éppen az adja, hogy noha a nyilasok ádáz antikommunisták voltak, a német-szovjet paktum furcsa döntés elé helyezte őket. A nyilasok ugyanis harcos hívei voltak a német nemzetiszocializmusnak, s a Német Birodalom és a Szovjetunió között kötött (alkalmi) szövetség miatt a szovjeteket gyalázó hangvételből kénytelenek voltak a németek kedvéért jelentősen visszavenni.

„A finnek spártai hősiessége ejti bámulatba az egész világot, egy biztos (…), az orosz seregben sok ember van, de kevés katona, a finn seregben kevés ember van, de mind hős katona.”[23]

artist_86-844-600_jpg_600x400_q85“Kívül tartani a medvét” A Daily Express 1939. december 29-ei karikatúrája Finnország harcáról

A kezdeti sikerekről a kormányközeli Magyarország c. lap folyamatosan beszámolt, ami nem csoda, ugyanis Teleki Pál akkori miniszterelnök rendkívül rokonszenvezett Finnországgal, a finnugrista találkozókon rendszeresen részt vett, 1924-ben pedig tanulmányútra látogatott Finnországba.[24]

„36. 000 orosz pusztulása Finnországban (…)”[25]

„Ma úgyszólván az egész világ figyelme a finn csatatérre irányul, az oroszok tömegtámadásai a vérrel áztatott hómezőkön döntő hadműveleti sikereket mindmáig elérni nem tudtak.”[26]

„16,000 finn győztes csatája 300, 000 orosszal szemben, a szovjet balsikerek oka főként a tiszti karban keresendő.”[27]

A szovjet vezetés a kezdeti vereségek után újabb és újabb, tapasztalatlan csapatokat vetett be a finn védelem letörésére, ezzel a lépéssel azonban nem tudtak döntő sikert eléri, veszteségeik viszont az egekbe szöktek.[28]

A Finn Demokratikus Köztársaság

Sztálin rögeszmésen ragaszkodott ahhoz, hogy úgy állítsa be a háborút, mintha az a finn provokációnak lenne a következménye, így miután a Vörös Hadsereg átlépte a finn határt – a ma Szentpétervárhoz tartozó – Terijokiban finn kommunisták kikiáltották a Finn Demokratikus Köztársaságot. A Szovjetunió ezt követően úgy értelmezte a helyzetet mind belföldön, mind külföldön, hogy ők a legitimnek tartott „népi kormány” kérésre vesznek részt a finn nép „felszabadításában” a „fehér-fasiszta” iga alól. Ennek értelmében a hivatalos közlésekben kerülték a háború kifejezést is. Ez természetesen azzal is együtt járt, hogy a terijoki ellenkormánnyal elfogadtatták az októberi-novemberi tárgyalások szovjet követeléseit, cserébe Moszkva „átengedte” a Finn Demokratikus Köztársaság részére az ígért karéliai területeket.[29] A Népszava alábbi cikkében a következő sorokkal számolt be a szovjetek lépéséről:

„Moszkvai támogatással „demokrata finn népkormány” alakult Terijokiban

A moszkvai rádió leningrádi jelentése szerint Terijoki finn határvárosban, amelyet a szovjetorosz csapatok már elfoglaltak felkelő finn katonákból és baloldali pártok képviselőiből népkormány alakult. (…)

A moszkvai rádióban ismertették az új kormány felhívását, amely hangsúlyozza, hogy nem a finnországi szovjeturalom megteremtését tekinti föladatának, hanem csak a “demokrata népuralmat” kíván teremteni, amely békét és barátságot tart fönn a Szovjet-Unióval.”[30]

Sztálin azt a forradalmi felfogást képviselte, amely szerint, ha Terijokiban megalakítja a Finn Kommunista Párt által vezetett kommunista Finnországot, akkor a finn munkásság és parasztság fellázad az „elnyomó” burzsoázia ellen, s a „nép a kormány mellé állva” belülről dönti meg a „fehérek” ellenállását.[31] A Népszava alábbi cikkében beszámol arról, hogy Helsinki – és egyébként más finn nagyobb városok – bombázása során bujtogató, az Otto W. Kuusinen  kommunista kormányát támogató röplapokat szórtak le.

„Az orosz repülők pénteken Helsinki külvárosait bombákkal támadták, viszont a belváros fölött röpcédulákat szórtak le. Ezek a röpcédulák a Kuusinen-kormány fölhívását ismertették. Más — eddig meg nem erősített — hírek szerint a finn repülők — közöttük olasz pilóták— megrongálták a Murmansk-vasutat.”[32]

A finn nagyvárosok bombázása természetesen nem fért bele abba a képbe, amely a szovjet hadműveleteket segítségnyújtásnak igyekeztek beállítani, így a bombázásokat a szovjet vezérkar egyszerűen letagadta.[33] A Népszava 1940. január 20-ai számában közli az egyik ilyen „cáfolatot”:

„Cáfolja a szovjetvezérkar Helsinki bombázását is, s azt állítja, hogy a szovjet orosz légi haderő semmiféle bombatámadást nem intézett a finn főváros ellen s a jövőben sem tervez ilyen légitámadást.”[34]

A szovjet cáfolatok közül Molotov külügyi népbiztos kijelentése volt az, amely a legjobban ábrázolja a szovjet vezetés cinikusságát. Ő ugyanis azt állította, hogy a szovjet légierő humanitárius segélyeket, élelmiszert dobott le Helsinkibe.[35]

A szovjet remények a finn osztályharc kiéleződéséről hamar szertefoszlottak, ugyanis a háború előtt emigrált finn kommunistákon kívül nem volt a Kuusinen-kormánynak támogatottsága. A nemzetközi sajtóban december végére elterjedt az a pletyka is, hogy Sztálin számára a kommunista kormány tagjai kegyvesztettek lettek és már  ki is végezték őket. A világforradalom finnországi állomásának elmaradása azt is jelentette, hogy Sztálin reményeivel ellentétben a finn erőknek nem kellett a front hátában felfegyverzett munkásokkal harcolniuk. A Sztálin ezt követően levonta a hamis következtetéseket, s újabb a bolsevik tisztogatás indult a hadseregben.

„Letartóztatták a finn ellenkormányt?

(Stockholm, december 23. – Havas) Meg nem erősített és ellenőrizhetetlen hírek szerint az oroszok Kuusinen finn “népi kormányát” letartóztatták. Még azt is hozzáteszik, hogy Kuusinent kivégezték.”[36]

A Szovjetunió propagandagépezete természetesen igyekezett azt a látszatot fenntartani, hogy nincsenek tisztogatások a hadseregben, ebből a szempontból jó illusztráció Alexej Vinogradov vezérőrnagy esete.[37] Az általa vezetett 44. hadosztály ugyanis a csapdába esett 163. hadosztály felmentésére küldték Suomussalmi közelében, s kevesebb, mint feleannyi finn brutális veszteségeket okozva megsemmisítette majdnem a komplett hadosztályt.  Ezt követően vették át a lapok – finn forrásokra támaszkodva – az alábbi, egyébként valós híreket:

„Vinogradov szovjet tábornok egész vezérkarával együtt eltűnt

18. 000 szovjetoroszt ejtettek tőrbe a finnek, fegyvereiket elszórva menekült el négy ezred.”[38]

„Moszkva elégedetlen a finn fronton működő politikai biztosokkal, a moszkvai tisztogatás nagyban folyik.”[39]

164042_r500

Megsemmisített T-26-os szovjet harckocsi a Raate-Suomussalmi úton történt csata után. Finn Védelmi Erők Archívuma, SA-KUVA

Moszkva ezek után olyan közleményeket adott ki, mintha Vinogradov még mindig a kötelékben lenne, s nem esett volna bántódása.

„Vinogradov tábornok él

(Moszkva, január 10. – „N. S.T.”) A leningrádi katonai kerület vezérkara cáfolja azokat a külföldi lapjelentéseket. hogy finn csapatok megtalálták a suomussalmi frontszakaszon Vinogradov orosz tábornok megfagyott holttestét.

Vinogradov, aki a 44. szovjetorosz hadosztály parancsnoka, a cáfolat szerint most is hadosztályának kötelékében van. „[40]

Vinogradovot a moszkvai cáfolatok után egy nappal, január 11-én kivégezték. A Leningrádi Katonai Körzet Parancsnoksága 1990-ben rehabilitálta.[41] Ilyen körülmények között tehát Sztálin lépéskényszerbe került, ki kellett állnia saját – mások által el nem ismert – bábállama mellett, a finn kommunista állam legitimációja ugyanis a katonai kudarcok miatt gyakorlatilag a nulla körül volt. Erre jó példa az alábbi moszkvai hír a Népszava tolmácsolásában:

„Kuusinennek Terijokiba Sztálin a következő választáviratot küldte: „Kuusinen Ottó elvtársnak, a finn népkormány fejének, Terijoki — Köszönöm a szerencsekívánatait. Kívánom a finn népnek és a népkormánynak, hogy gyors és teljes győzelmet arasson a finn nép elnyomóin, a Mannerheimek és Tannerek bandáján. Sztálin”[42]

A Kuusinen-kormány, az 1939. decemberi-januári vereségek után Sztálin (látszólagos) kiállása ellenére jelentősen vesztett a jelentőségéből, s noha a Finn Demokratikus Köztársaság 1940 márciusában megszűnt, utódállama a Karél-Finn Szovjet Szocialista Köztársaság egészen 1956-ig létezett. A szovjet vezetés a finn ellenkormány létrehozásával gyakorlatilag egy „B” tervhez nyúlt; a Szovjetunió ugyanis a balti államok esetében a fenyegetés és az erőfölény bevetésével célt tudott érni. Finnországgal szemben ugyanezen módszerrel nem járt sikerrel. A terijoki rezsim létrehozása azt a célt szolgálta, hogy Finnország tervezet elfoglalása után saját bábjával fogadtassa el Sztálin azokat a követeléseket, amelyeket október-novemberben nem sikerült. Egy esetleges 1939-as 1940-es szovjet győzelem esetén joggal feltételezhető, hogy a Kuusinen-kormány ugyanazt a célt szolgálta volna, mint a balti államokban létrehozott szovjet bábkormányok: a Szovjetunióba való betagozódást.

A szélsőjobboldali Magyarság Sztálin internacionalista indíttatású politikájának a kudarcát a következő sorral foglalta össze:

„A nemzetköziség tanai kiszorították a legnagyobb érzést, a hazaszeretet és a hősies önfeláldozást”.[43]

Következtetések

Kutatásaim s a fent bemutatottak alapján a következőket állapíthatjuk meg: a magyar sajtóban foglalt hírek alapján a magyar olvasó rendszeresen hírt szerezhetett a vizsgált időszakban a legfőbb eseményekről, de csak abban az esetben, ha egyszerre több lapot is járatott. Ennek okát én abban látom, hogy míg bizonyos lapok – elsősorban a Népszava – a szovjet híradások anyagait is szemlézték, s ezek és nyugati értesülések alapján írták meg saját beszámolóikat, addig másik ezeket a forrásokat figyelmen kívül hagyták, s csak a nyugati lapok információt használták fel. A különböző terjedelemben megjelenő lapok azonban bizonyos esetekben szelektáltak az szemlézendő hírek között, így fordulhatott elő az, hogy míg bizonyos „részletkérdésnek” minősülő információk csak egyes lapokban jelentek meg, a főbb hírek esetében ez a szelekció általában nem történt meg, s szinte minden sajtótermék beszámolt róluk. Ezek alapján megállapíthatjuk, hogyha a magyar olvasó valóban tisztában akart lenni a finnországi eseményekkel, akkor jobban tette, hogyha több magyar lap mellett külföldi újságokat is olvasott. Ahogy azt Anssi Halmersvirta is megállapítja, a magyar olvasható „csemegézhetett” a finn sikerekből,[44] de bizonyos fontos részletről azonban nem, vagy csak több lap járatásával szerezhetett tudomást.


Borítóképünkön:

Finn katonák zsákmányolt T-28-as tankkal pózolnak, 1939. december 1 SA-KUVA

Jegyzetek

[1] Magyar Nemzet 1939. augusztus 25. p. 6.

[2] Magyar Nemzet, 1939. szeptember 15. p. 2.

[3] Népszava, 1939. október 19. p. 10. és Népszava, 1939. december 10. p. 20.

[4] Magyar Nemzet, 1940. július 23. p. 1.

[5] Mannerheim, Carl Gustav von: Emlékiratok. A téli háború. Püski, 1997. Budapest. p. 9.

[6] V. Molotov: The Meaning of the Soviet-German Non-aggression pact. Workers Library, 1939. New York. p. 14.

[7] Népszava, 1939. november 12. p. 2.

[8] Pesti Hirlap, 1939. október 24. 1. o.

[9] Népszava, 1939. november 17. 2. o., november 9. 6. o. november 11. 2. o.

[10] Korom, Mihály: Finnország önvédelmi háborúja. In: Hadtörténelem, 2000. 1. sz. p. 90.

[11] HALMESVIRTA, 2014. p. 192.

[12] Sprague, Martina: Swedish Volunteers in the Russo-Finnish Winter War, 1939-1940. McFarland, Jefferson, 2010. p. 36-37. Irincheev, Bair: The Mannerheim Line 1920–39: Finnish Fortifications of the Winter War. Bloomsbury Publishing, 2013. p. 8. Gombos József: Átértékelt és újraírt történelem: A finn-szovjet „téli háború”.  In: Aetas, 2003. 1. sz. 174. o.

[13] Finn Védelmi Erők Archívuma, SA-KUVA

[14] Magyarország 1939. november 29. p. 3.

[15] Dyke, Carl Van: The Soviet Invasion of Finland, 1939-40.  Routledge, 2013. (Továbbiakban: DYKE, 2013): p. 39.

[16] Erdélyi Magyar Adatbank http://terkepek.adatbank.transindex.ro/belso.php?nev=208 Utolsó hozzáférés: 2016. október 5.

[17] DYKE, 2013, p. 107.

[18] Finn Védelmi Erők Archívuma, SA-KUVA

[19] Finn Védelmi Erők Archívuma, SA-KUVA

[20] Finn Védelmi Erők Archívuma, SA-KUVA

[21] Magyar Nemzet 1939. december 1. p. 3.

[22] Magyar Nemzet 1939. december 1. p. 4.

[23] Magyarság, 1939. december 15. p. 1.  A finn hősiesség és az orosz kudarc.

[24] HALMESVIRTA, 2014. p. 66-89.

[25] Magyarország 1939. december 11. p. 1.

[26] Magyarország 1939. december 21. p. 6.

[27] Magyarország 1939. december 28. p. 2.

[28] Nyekrics és Heller könyvükben a hivatalosan elismert 127 000 fő halott helyett a ténylegesen meghaltak számát 300 000-re teszi. Ld: Nyekrics, Alekszandr; Heller, Mihail: Az Orosz Birodalom története – A Szovjetunió története. Osiris, 2000. Budapest. p. 319-320.

[29] A területek átengedését a valóságban azonban csak az egyik fél teljesítette, mert míg a Szovjetunió katonai közigazgatás alá vonhatta az egykori finn területeket, a FDK részére ígért területek nem mentek át az ellenőrzésükbe. Roy Douglas: Advent Of War 1939-40. Macmillan, London, 1978. p. 81.

[30] Népszava, 1939. december 2. p. 2.

[31] Ravasz, István: Három háború 27 év alatt. Finnország függetlenségi harca 1917-1944. In: Honvédségi Szemle, 2003. 12. sz. p. 113.

[32] Népszava, 1939. december 24. p. 11.

[33] Sprague, Martina: Swedish Volunteers in the Russo-Finnish Winter War, 1939-1940. McFarland, Jefferson, 2010. p. 39.

[34] Népszava, 1940. január 17. p. 10.

[35] Sprague, Martina: Swedish Volunteers in the Russo-Finnish Winter War, 1939-1940. McFarland, Jefferson, 2010. p. 102.

[36] Népszava, 1939. december 24. p. 32.

[37] A Vörös Hadseregben 1939 Békési László: Cári időkből visszatérő patrióta, nacionalista elemek és szimbólumok a Nagy Honvédő Háború idején. http://phd.lib.uni-corvinus.hu/70/1/bekesi_laszlo.pdf Utolsó elérés: 2016. október 5.

[38] Magyarország 1940. január 11. p. 1.

[39] Magyarország 1940. január 10. p. 3.

[40] Népszava, 1940 január 17. 10. o.

[41] Vesa Nenye, Peter Munter, Toni Wirtanen: Finland at War: The Winter War 1939-40. Bloomsbury, 2015 London. p. 150.

[42] Népszava, 1939 december 28. p. 2.

[43] Magyarság 1939. december 15. 1. o.

[44] HALMESVIRTA, 2014. p. 198.

További írásaink