„És semmi mást nem akar, csak szórakozást és zenét.” – Egy új generáció születése: Woodstock Aquarian Zenei és Művészeti Fesztivál, 1969. augusztus 15–18.

A II. világháború utáni prosperitás növekedésével a fogyasztás meghatározó szerephez jutott az Egyesült Államokban. A kiépített külvárosokban „egyenházakban” „egyenemberek” élték mindennapjaikat, tulajdonképpen „egy »előre csomagolt társadalom« jött létre, […] amelyben a művészetet, nemi életet, politikát, vallást és még az anyák napi érzelmeket is előre gyártott formában készítik tömeges fogyasztásra.” [1] A hatvanas évekre ebben a szabályozott közegben alakult ki az amerikai ifjúság igénye a szabadságra, a fennálló társadalmi normák és a technikai civilizáció elutasítására. Eleinte kisebb-nagyobb kommunacsoportok létrehozásával vonultak ki a társadalomból, majd az évtized második felétől egyre inkább a nagy fesztiválok váltak meghatározóvá, mint az amerikai fiatalok összejöveteleinek és megmozdulásainak helyszínei.

Egy zenei és művészeti fesztivál megrendezésének ötletét Artie Kornfeld és Michael Lang álmodta meg, 1969 márciusában a rendezvény megvalósításának érdekében meg is alapították a Woodstock Ventures Inc. nevű céget.

Három nap béke és zene…

A „három nap béke és zene” jegyében zajló fesztivált többszöri helyszínváltoztatás után Max Yasgur farmján rendezték White Lake-ben, Bethel városa mellett, New Yorktól nem messze. Eredetileg a New York állam északi részén található Woodstockban rendezték volna a fesztivált, de nem találták elég nagynak a területet több tízezer ember befogadásához. Végül a Woodstocktól nem messze fekvő Wallkill városát választották helyszínnek. Azonban a helyi farmerek és polgárok tiltakozása miatt pár héttel a fesztivál kezdete előtt a város vezetősége felbontotta a Woodstock Ventures-szel kötött szerződést, ezért a szervezőknek új helyszínt kellett keresniük.

A fesztiválbelépőkhöz 7, 13 illetve 18 dollárért lehetett hozzájutni. Július végére százezernél is többet adtak el, így a szervezők az eredeti tervek szerinti 50.000 helyett kb. 200-250.000 résztvevőre számíthattak. Ahogy egyre bővült a lehetséges látogatók száma, a Woodstock Ventures-nek egyre több problémája akadt a megvalósítással. Yasgur farmját a szó szoros értelmében át kellett építtetniük. Kutakat fúrtak le, vízvezetékeket fektettek, autóparkolót alakítottak ki, hordozható vécéket állítottak fel, megszervezték az egészségügyi- és élelmiszerellátást. Egyébként utólag az élelmezéssel rengeteg gond volt. Mivel nem számítottak ekkora tömegre, az előre felvásárolt élelmiszerek már az első napon elfogytak, az utánpótlás pedig elakadt. Végül önkéntesek és a Hog Farm kommuna tagjai által üzemeltetett Free Kitchen, valamint a helyi farmerek terményei oldották meg – többé-kevésbé – az étkeztetés problémáját.

Jó ebédhez szól a nóta

A szükséges munkálatok elvégzésében nagy segítségükre voltak a Hog Farm kommuna tagjai Wavy Gravy vezetésével, akiknek már volt tapasztalatuk rendezvények szervezésében. Nem csak a színpad, a sátrak és bódék építésében segédkeztek, hanem ingyenkonyhát állítottak fel, ezenkívül ők töltötték be a biztonságiak szerepét. Hasznosnak bizonyultak drogokkal kapcsolatos ismereteik is, az orvosokat, ápolókat ők képezték ki a kábítószeres esetek ellátására.

It’s a long way to the top

A fiatalok már napokkal a fesztivál kezdete előtt elkezdtek gyülekezni a helyszínen, augusztus 14-re pedig hosszú kilométereken át állt a kocsisor a New York-i autópályán,

„mintha minden rocker, hippi, kalandvágyó hipster egyszerre akart volna a fesztivál helyszínére eljutni.”[2]

Akiknek sikerült, azok

„Felfokozott izgalommal várták a következő három napot, amelyet a Vízöntő-korszak nyitányának gondoltak. A többség mindössze egyetlen hálózsákkal, egy szál farmerben és trikóban indult el, mert úgy érezte indulnia kell. Csodában, jeladásban reménykedtek? Világmegváltásra gyülekeztek? Az új messiást várták? Vagy csak szórakozni akartak, és együtt lenni másokkal? Senki nem tudott válaszolni a kérdésekre. Csak jöttek, jöttek és jöttek. Ott voltak saját akaratukból, saját kedvtelésükre, telve reménnyel és várakozással.[3]

Eközben az irányítás kezdett kicsúszni a szervezők kezéből. A délre tervezett kezdésre nemhogy a fesztivál területét körülvevő kerítés és az ellátóközpontok, de még a színpad sem állt készen, az aznapi programban szereplő előadók nagy része pedig az autópályán kialakult dugóban vesztegelt. Az egyre csak növekvő tömeg – igen hosszú gyaloglás után és a már felépített kerítést lerombolva – akadálytalanul bejutott a rendezvény helyszínére, mire a szervezők ingyenesnek nyilvánították a fesztivált.

Fesztivál-taxi 1.0

Végül augusztus 15-én délután ötkor elkezdődött a rendezvény. Ez a nap a folk napja volt (a szervezők a 31 amerikai, illetve brit fellépőt tematikusan osztották a programba). Elsőként Richie Havens lépett színpadra. Woodstock egyik felejthetetlen pillanata volt, mikor Motherless Child című számának egyik sorát – Freedom… Freedom… – kántálva eksztázisba ejtette a hallgatóságot.

Utána Country Joe McDonald rögtönzött koncertje következett. Eredetileg csak vasárnap koncertezett volna zenekarával, a Country Joe and the Fish-sel, de mivel a pénteki fellépők még mindig nem érkeztek meg, ő pedig már ott volt a színpad mögött, a szervezők felküldték, hogy addig is szórakoztassa a közönséget. Country Joe szólóban eljátszotta híres Vietnam-ellenes I-Feel-Like-I’m-Fixin’-to-Die Rag című számát, ami szintén hatalmas sikert aratott.

A következő fellépők John Sebastian, a Sweetwater, Bert Sommer, Tim Hardin és Ravi Shankar szitárjátékos. Az ő előadása alatt kezdett el szakadni az eső, emiatt félbe is kellett szakítania a koncertet. Shankart Melanie, majd Arlo Guthrie követte a színpadon, végül Joan Baez hajnali kettő körül zárta az aznapi programot. Még épp időben, ugyanis ettől kezdve szinte egész éjjel esett.

Sok jó ember kis helyen is…

Szombat reggelre elállt az eső, de az egész környéket elborította a sár. A hírekben katasztrófahelyzetről tudósítottak, ennek ellenére még mindig rengetegen érkeztek White Lake-be. Augusztus 16-án délben kezdődtek a koncertek, ezen a napon a többnyire pszichedelikus zenét játszó előadók szerepeltek a programban. A kevésbé ismert Quill és a Keef Hartley Band után Santana következett, aki fantasztikus hangulatot teremtett és ezzel a koncertjével vált igazán híressé. Az utána következő Incredible String Band fellépése sokat csúszott az újra eleredő eső miatt, majd következett a Canned Heat, akik felejthető fellépést produkáltak, mégis Going Up the Country című számuk a fesztivál egyik slágerévé vált.

A következő zenekarok a Mountain, majd a Creedence Clearwater Revival voltak, utóbbi emlékezetes koncertet adott, viszont a várva-várt Grateful Dead – az időjárás és a technikai problémák miatt – nagyon rosszul játszott. Az éjfél után kezdő Janis Joplin szintén nem volt csúcsformában, ellenben a Sly and the Family Stone olyan önfeledt bulihangulatot teremtett, ami felrázta az egész közönséget. A program csúszása miatt a Who már másnap hajnalban lépett színpadra, és az elvárásoknak megfelelően nem okoztak csalódást. Woodstocki fellépésük mégsem színpadi teljesítményük miatt emlékezetes. Pete Townshend gitáros szokás szerint összetörte hangszerét a színpadon, ám agressziója az ún. Abbie Hoffmann-incidens kapcsán is megnyilvánult. Két szám közötti szünetben a yippie-ket (radikális hippik) képviselő Abbie Hoffmann felment a színpadra, hogy felhívja a közönség figyelmét „egy letartóztatott aktivista melletti szolidaritásra”, erre Townshend a gitárjával fejbe vágta és letaszította a színpadról. Sokan észre sem vették ezt a közjátékot, és érthetően utólag sem kapott nagy nyilvánosságot, ugyanis az eset nem igazán fért össze a Woodstock által képviselt békés és szeretetteli együttléttel. A Who után reggel hétkor a Jefferson Airplane fellépése zárta a szombati programot.

A szervezők augusztus 17-re gyűjtötték össze a főleg rockzenét játszó bandákat. Vasárnap délután kettőkor Joe Cocker indította a programot. Épphogy befejezte, mikor kitört egy újabb vihar, ami miatt félbe kellett szakítani a műsort. Másfél órás kényszerszünet után a farm tulajdonosa, Max Yasgur lépett a színpadra és beszédet intézett a jelenlévőkhöz,amit hatalmas ováció kísért.

„Én egy farmer vagyok. Azt sem tudom, hogyan szóljak egyszerre húsz emberhez, hát még ilyen tömeghez […]. De azt hiszem, hogy ti itt valamit bebizonyítottatok a világnak. Hogy félmillió gyerek itt össze tud jönni, és három nap szórakozik és zenél… És semmi mást nem akar, csak szórakozást és zenét. És én az Isten áldását kérem rátok ezért!”[4] 

Ezután ismét a Country Joe and the Fish következett, akik nagy sikert arattak, majd Swami Satchidananda guru prédikált. Őt a Ten Years After, a The Band, a Blood, Sweat and Tears és Johnny Winter követte, aki hajnali háromkor fejezte be fellépését. Elvileg a fesztiválnak is ekkor lett volna vége, de még hátra volt négy fellépő. A harmadik napra már kimerült közönség kezdett szétszéledni, alig százezren maradtak, mikor Crosby, Stills, Nash and Young következett. Utánuk a Paul Butterfly Blues Band zenélt, és már reggel hét volt mire a Columbia Egyetem diákjaiból verbuválódott Sha Na Na színpadra lépett. Ekkorra a korábbi tömeghez képest szinte kiürült

„a letarolt, szeméttel borított, csatatérre emlékeztető domboldal”[5]

mindössze kb. 30.000 néző várta meg az utolsó előadó, Jimi Hendrix hétfő reggeli fellépését. Ezt igazából nem így tervezték, azonban Hendrix és a menedzsere is ragaszkodott hozzá, hogy – mint fő attrakció – ő legyen a fesztivál utolsó fellépője, pedig a szervezők felajánlottak neki egy korábbi, kedvezőbb időpontot vasárnap éjjelre. Rossz egészségügyi állapota ellenére felejthetetlen koncertet adott. Slágerei és magával ragadó improvizációi mellett előadta az amerikai himnusz, a Star Spangled Banner sajátos verzióját is.

„Hendrix gitárjának síró, vicsorgó, dühös és megbékélő hangjaival nemzeti és nemzedéki történelmet írt. Feldolgozásában ott volt a korszak minden kínja és fájdalma, realitása és csodavárása.”[6]

Nem sokkal fellépésének befejezése után a fesztivál területe elnéptelenedett, és a szervezők hozzáláthattak a szemét eltakarításához, a terület helyreállításához.

Az emblematikussá és a hippi-generáció szimbólumává vált rendezvény félúton volt a spontán létrehozott együttlétek és az üzleti vállalkozások között. Eszmeiségében is kettősség jellemezte,

„az ellenkultúra csúcspontja […] az ellenkultúra hanyatlásának, mainstream kultúrává válásának kezdete is” volt egyben.[7]

Mindezek, valamint a három napig szinte folyamatosan szakadó eső és a többnyire rosszul játszó zenekarok ellenére mégis Woodstock lett egy nemzedék névadója. Senki sem számított arra, hogy végül közel félmillió ember fog összegyűlni azért, hogy együtt ünnepeljék a zenét, a békét és a szeretetet, azt remélve, hogy így üzenetüket sikerült átadni az egész emberiségnek.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


[1] Sellers–May–McMillen, 360.

[2] Sebők, 2009, 61.

[3] Sebők, 65.

[4] Sebők, 147–149.

[5] Sebők, 157.

[6] Sebők, 159–161.

[7] Konok, 56.

Felhasznált irodalom:

Konok Péter: Virágok és virágárusok. Hippik, yippik, fesztiválok. Rubicon 2008/10. 50–56.

Miles, Barry – Hippik. Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 2005.

Sebők János – Woodstock népe – Nem képzelt riport egy amerikai popfesztiválról. Népszabadság Könyvek, Budapest, 2009.

Sellers, Charles–May, Henry–McMillen, Neil R.: Az Egyesült Államok története. Maecenas Könyvek – Talentum Kft., Budapest, 1999.

Sükösd Mihály: Üvöltés – Vallomások a beat nemzedékről. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1967.

A nyitóképen Joe Cocker és együttese

Facebook Kommentek