„Svihákok” és szlovákok Sáros vármegyében
Kiss-Kozslik Eszter
Sáros vármegye Magyarország északkeleti felén helyezkedett el Lengyelország, illetve Gácsország határán. Vele szomszédos vármegyék nyugaton Szepes, délen Abaúj, keleten pedig Zemplén vármegyék voltak. Elhelyezkedéséből is adódóan jó kereskedelmi útvonalat jelentett észak és dél felé, amit a történelem során ki is használt. A vármegye természeti adottságai jellemzően hegyvidékiek, síkság csupán a Tarca folyó völgyében található.
Sáros vármegye közszájon forgó jellemzését egy 1905-ös Divald Kornél cikkben olvashatjuk, úgy ahogy a vármegye jellegzetességei és területét az ország más régióiban a lakosság láthatta. Divald Kornél 1905-ben felvidéki felmérő és gyűjtő körútjáról szóló jelentését a Magyar Iparművészet közölte a publikum számára.
„Az Eperjes-Tokaji trachit hegylánc déli végén terem Európa legtüzesebb bora – északi vége Sáros vármegye szívéig, amelyet lakosai tüzes fantáziájánál fogva nálunk általában úgy emlegetnek, mintha a magyar Gascogne volna. Különösen szépirodalmunkban szerepel gyakran ilyen színben, holott épp a róla regélő íróink ismerik e vármegyét a legkevésbbé. […] A sárosiakról szóló históriák tele vannak az ember teremtő lelkének legkevesebb adományával: humorral, amely épp oly időkben fakadt itt a legnagyobb bőséggel, amidőn országszerte legnagyobb volt a nyomorúság.”[1]
Eperjes, 1936. Kilátás a Szent Miklós-székesegyház tornyából a Fő utcára. Balra a ferencesek temploma, jobbra a görög katolikus templom. Schermann Ákos / FORTEPAN
Sáros vármegye Magyarország északkeleti felén helyezkedett el Lengyelország, illetve Gácsország határán. Vele szomszédos vármegyék nyugaton Szepes, délen Abaúj, keleten pedig Zemplén vármegyék voltak. Elhelyezkedéséből is adódóan jó kereskedelmi útvonalat jelentett észak és dél felé, amit a történelem során ki is használt. A vármegye természeti adottságai jellemzően hegyvidékiek, síkság csupán a Tarca folyó völgyében található. A sárosi hegyek a következőek: északnyugaton a lőcse-lublói, nyugaton Branyiszkó és Cserna hora, e két hegy között helyezkedik el a Branyiszkói szoros, ami az 1848/49-es szabadságharc egyik kulcs helyszíne volt a tavaszi hadjárat dicsőségének nyitásaként. Északon a Mincsol, a Jávor és Csergő hegység, tovább a Kőhegység (Sárosi Magura), Makovica (Zborói-hegycsoport) és Roszgyila, keleten pedig a Sóvári-hegység, ami az eperjes-tokaji trachithegység részét képezi. A hegyek között folyó vizek közül a legnagyobb a Tarca, ezen kívül Szekcső, Szinye, Tapoly és az Ondava folyók jelentősek. A Hernád és a Poprád folyók csak érintik a vármegye területét[2]. Sáros vadregényes tájáról Szinyei Merse Félixné, Jekelfalussy Valéria a következőket írja Arany Jánosnak 1867-ben:
„A vidék egyik legszebb és legvadregényesebb bérczén, sűrű fenyvesek alatt ülök, egyedül csak két legkisebb fiam körültem a pillangók és virágokkal enyelegve: előttem Rákóczy várának Sárosnak romjai, a leáldozó napnak fénysugaraitól aranyozottan, s a mult időket a képzelet madárszárnyai szemeim előtt lebegtetve, alatta széles ezüst szalagot képez a vidék legnagyobb folyója, szebbnél szebb erdőkoszoruzott bérczek, aranykalásszal hullámzó mezők, tarka falvak, egy-két kis város, váltakoznak közel és távolba kéklő párázatokban. A lég oly könnyű és fűszeres körültem, s minden lépten gyönyörű virágok, itt-ott gyöngyöző forrás, mohlepte sziklából felbugyogva, azon utánozhatatlan csevegéssel, mely hívólag száll felénk, és számtalan szépsége a természetnek annyi ezer áldásai a Gondviselésnek!”[3]
Sáros Vármegye járási beosztása
A vármegye ásványkincsekben gazdag terület, amik közül a legértékesebb a nemes opál volt. A Sóvári-hegységben fekvő Dubnik és Vörösvágás között található bányában bányászták Magyarország egyetlen igazi drágakövét, amit Nyugat-Európába és Lengyelországba importáltak már a középkor óta. Ezen kívül pedig a számtalan ásványvíz és gyógyvíz forrás gondoskodott a vármegye élénk fürdőkultúrájáról, amik közül a bártfai égvényes-sós-savas és kénes savanyúvíz messzi földről hívta a gyógyulni és pihenni vágyókat Sárosba. Az első magyarországi ásványvizekről szóló könyvet is Sárosban írták a 16. században, Wernher, Georg: Von den wunderbarlichen Wassern in Hungern khurtzer Bericht [Magyarország csodálatos vizeiről címmel], 1558-ban.
A bártfai fürdőt Tompa Mihály is gyakran látogatta, aki a vármegyét jól ismerve a következőket írja a borvízről, valamint Eperjesről, a vármegye központjáról:
„Kiirtatván idővel a vadon,
Megnépesűlt Vak Béla ülhelye;
S eperszemet viselve czímerében,
Épül e város, és áll e napig.
Határiban – kárpótlásúl talán,
A szőlő borhoz gerezdiért –
A régi forrás,
„Borkút”, borízű nedvével buzog fel.”[4]
Tompa Mihály idézetében nemcsak a borvíz adományát olvashatjuk, hanem azt a legenda feldolgozást, amit a vármegye székhelye Eperjes elnevezéséhez köt. A monda szerint ugyanis, Vak Béla Lengyelország felé menekülve Eperjes mellett pihent meg, és mivel nem látott a testőrei pedig szétszéledtek, a fűben tapogatódzva epret szedett és szomját borvízzel csillapította.[5] A vármegye elhelyezkedéséből adódóan komoly szerepet töltött be a határvédelem és a kereskedelem szempontjából a magyar királyság életében. Középkori központja Sáros vár volt, ami már a 17. század elején romos állapotban volt, hiszen ekkor már a központi szerepet Eperjes töltötte be. Bethlen Mihály a következőképpen látta Sáros várát Útinaplójában: „[…] semmi erőssége nincsen, vagyon helyheztetve Sáros vármegyében; Felső-Magyarországban Sáros vára, amely ma puszta, egy nagy hegyen, majd csak mellette vagyon.”[6]
Eperjes, Bártfa és Kisszeben szabadkirályi városokként meghatározták a vármegye városias szerepét. A gyorsan elpusztult vár után a városok vették át a védelmi szerepet, illetve a királyi kiváltságok révén kereskedelmi pozíciót is szereztek maguknak. Mohács után és a három részre szakadt ország idején hatalmas vagyonra tettek szert ezek a városok ezért volt fontos a városi német lakosság számára egy átfogó védelmi szövetség, ami az úgynevezett Pentapolitana szövetsége volt, Lőcse és Kassa bevonásával. A városok jellemzését a 17. században Simplicissimus Dacianus a következőképpen mutatja be:
„Von Kaschau ungefangen Akit Kassán el nem fogtak,
von Eperjes ungehangen, Eperjesen föl nem akasztottak,
Von Bartfeld unbeweibt, Bártfán meg nem ázasítottak,
Von Zeben unbekleibt, És Szebenben meg nem szóltak,
Kommt er in die Leut; Ha Lőcsére megérkezik,
Kann er sagen von guter Zeit!” Szerencsével dicsekethetik!
Magyar Királyi Állami Elemi Iskola, jobbra a távolban a Szent Egyed templom tornya látszik. 1912. MAGYAR FÖLDRAJZI MÚZEUM / ERDÉLYI MÓR CÉGE / FORTEPAN
Ezt a versikét Berzeviczy Albert fordította magyarra és Az Osztrák – Magyar Monarchia írásban és képben című Sárosmegye leírásában közli, amit az öt város szövetségére vonatkoztat.
A városok lakossága elsősorban német volt, aminek köszönhetően nyitott fülekre talált a lakosság körében a reformáció, elsősorban Luther Márton tanai. Az evangélikus tanoknak köszönhetően a közművelődés területén óriási haladás ment végbe előszőr a városok polgárságának körében, majd a magyar nemesség körében és szépen lassan a szlovák parasztság között is. A katolikus városi iskolák jelentős protestáns gimnáziumokká váltak, és megjelentek a vidéki nemesi iskolák Berzevicén, Hanusfalván, Héthárson, Nagysárosban, valamint a falvak templomai mellett parókiai iskolákat hoztak létre. 1666-ban pedig Eperjesen megalapították a Felső-Magyarországi Evangélikus Rendek Collégiumát, ami főiskolaként működött. Falai között tanult a 17. század második felében Thököly Imre, a 19. században pedig például Pulszky Ferenc. Eperjest Kazinczy Ferenc „legbájosabb, legtündéribb tájnak” látta, amikor az eperjesi törvényszékre gyakorlatra küldték. Petőfi is hasonlóan látta a várost útinaplójában. „csinos, szép, zajos, vidám, barátságos tekintetű, olyan, mint egy életteljes fiatal menyecske.”[7]
Eperjes és a protestáns hívők között hatalmas veszteséget jelentett 1687-ben I. Lipót megbízásából Caraffa generális vésztörvényszéke. Ennek keretében a város főterén 24 protestáns nemest és polgárt végeztetett ki, akik az ítéletek szerint részt vettek a Thököly-féle felkelésben. Jókai így ír az eseményről:
„Mindezek között a legátkozottabb nevet égette be Magyarország történetébe Caraffa. Ennek a névnek minden betűje egy bitófa. […] Az emberbőrbe szorult szörnyeteg egy nagy átkozott tervet gondolt ki. Thökölynek a legkisebb húga Mária, Nádady István neje, férjével együtt (mint új házasok) meglátogatta a sógorasszonyát , Ilonát Munkácson: amidőn egyszerre véletlenül ott termettek az osztrákok, s ostrom alá fogták a várat.[…] Ennek a maga költötte, hamis tanúbizonyságnak az alapján tett azután egy felterjesztést a császárhoz, melyben előadja, hogy egy általános összeesküvés van az ő trónja és személye ellen, mely nemcsak a császárnak minden tartományát, de az egész kereszténységet kiirtással fenyegeti, s ennek a bálványa Thököly Imre. Unszolja a császárt, hogy engedjen neki egy bűnvizsgáló törvényszéket felállítani, amely a bűnösök felett ítéljen.”[8]
Jókai elbeszélésében a vagyoni és gazdagodási szempontokat emeli ki, ami a sárosi nemesség és előkelőség számára egy igen komoly csapást jelentett. Valóban a vagyon elkobzásával nemcsak a császári kincstár bővült, hanem a megye közösségében is udvarhű, megbízható emberek kerültek.
Fénynyomat Divald műintézetéből, Eperjes, 1906. OSZK
A sárosi lakosság nemzetiségét tekintve igen összetett volt. A terület legősibb lakossága a szlovákság, akik elődjei, a szlávok már a honfoglalás előtt itt laktak. A középkorban erősödött meg a falusi társadalomban a szlovák lakosság egyértelmű többsége. A szabad királyi városokban 13. században betelepített németek laktak, Eperjesen magyar népesség is számottevő volt, ennek ellenére a szlovák lakosság túlsúlya a 18. század végén itt is egyértelmű lett. A 19. századi amerikai kivándorlásnak, iskolareformoknak és erőszakos magyarosításnak köszönhetően erőteljesen visszaszorult a szlovákság, de a tényleges többséget ő képviselte. A kivándorlás mértékét jól mutatják a népszámlálási adatok. 1880 és 1888 között 180 ezer ember ment el az ígéret földjére, ami 8%-al csökkentette a szlovákok arányát. Jelentős etnikumnak számított a vármegye északi részén tömörülő ruszin lakosság, akik ellensúlyt képeztek a protestáns népességgel szemben. A magyarok pedig az 1900-as népszámlálás szerint 6, 1%-ot tettek ki az összlakosságból, aminek aránya 1910-re 10,4%-ra emelkedett. A magyarokra jellemző volt a földbirtokosság és a városokban való tömörülés. Ennek a sok nyelvű közösségnek az évszázadok során egy sajátos sárosi dialektusa is kialakult, ami a latin, szlovák, német és magyar szó és hangkészletet ötvözte. Ablonczy Balázs az emlékiratok vizsgálatakor pont ezt a nemzetiségi és nyelvi együttélést vizsgálta. A szövegek tükrében elmondható, hogy békés együttélés mellett a többnyelvűség volt az, ami segítette a mindennapokat.[9]
Berzeviczy Albert visszaemlékezéseiben a lőcsei gimnáziumi évekről a nemzeti érzelmek és harcok közepette a nyelvi kérdésről így írt:
„[…] sok tanárral volt dolgunk, a kikkel csak a tanteremben jöttem össze, nem a szülői s rokoni házak ozsonnasztalánál is, s a kik a tantárgyak nagy részét majdnem kizárólag német nyelven adták elő. […] általán volt az intézetben egy pár professzor, a ki erős pánszláv hírében állott. Legjobban rászolgált erre egy Ĉis, nevü igazgató, kit már a 67-iki minisztérium hozott oda s a ki oly vakmerően üzte a szlavizálást, hogy nemcsak tótul beszélt a magyar tanulókhoz, hanem magyar neveinket az érdemsorozatban eltótositotta, így Csákyból Ĉakyt, Berzeviczyből Brezoviczkyt csinált […]”[10]
Sáros esszenciáját a 1897-ben Mikszáth kisregénye tette örökérvényűvé a Gavallérok című kisregényében.
„Nemes Sáros megyében ismerős vagyok. Gyakran megfordulok ott, rokonaim is vannak, barátaim is, kis urak, nagy urak, össze-vissza, a mi egyébiránt nem jelent különbséget, mert Sárosban a kis urak is nagy urak és megfordítva: a nagy urak is kicsinyek. Sáros a jó tónus és az illuziók vármegyéje. Sokszor voltam ott bálon vagy banketten és mindig azt kellett hinnem, hogy száz Eszterházy közt ülök, pedig voltaképp tudtam, hogy ezek megyei irnokok és apró tisztviselők, kik nélkülöznek, esetleg éheznek titokban, de ha idegen szem függ rajtuk herczegi grandezzával tudnak megválni az utolsó öt forintosuktól.”[11]
Ez a gúnyos gondolat és a történet maga komolyan megbántotta a sárosi magyarokat, mint Passuth írja:
„A gúny megcsípte Sárost. Vicclapok hasábjain törték keresztbe a nyegle sárosi svihákok apáik bohókás, kevert nyelvét, melyet négy nemzet szavaiból fabrikált egybe a megbékéltető borközi hagyomány. Sárosinak lenni körülbelül annyit jelentettez idő tájt, mintha a Lajosok udvarába beállított szakadt köpenyű kisnemes azt mondta volna, hogy ő Gascogne-ból érkezett.”[12]
Berzeviczy Albert gyermekkori emlékei között az a világ is megjelenik, ami a 19. század fordulójára letűnt dzsentri világot mutat.
„Az Emil udvarában a lakóházon kívül volt és van is még egy emeletesnek mondható régi kastély, a melyből szép úri lakot lehetne csinálni. Ezt Berzeviczy János és neje Geletffy Anna építették 1602-ben, mint az egykor fölvonó híddal védett főbejárás fölött levő márványtábla fölirása tanusítja. Ehhez formában egész hasonló, bár kisebb az a régi há, mely a szépapámé volt s az a másik, mey a templom mellett áll; a három közül csak ez a legutóbbi, mely valószinüleg legrégibb eredetű, volt lakva gyermekkoromban; ujabb kinézésű úri házban és udvarban azonban legalább nyolczban virágzott akkoriban a familia; most ezek közül a legtöbb siralmas elhagyatottság és pusztulás képét nyujtja s szomorú fejezetet beszél el a felvidéki gentry történetéből.”[13]
Sáros vármegye természeti szépségét vitathatatlanul mindenki csodálja, a romantika költői versben is megmutatják, de a történelmi viharai igen mozgalmassá tették a vármegye mindennapjait. Berzeviczy Albert, aki országgyűlési képviselőként a vármegyét képviselte is, több művében igyekezett Sáros megyét méltó és mindenki által elismert régióvá tenni. Visszaemlékezései megírása mellett, a vármegye monográfiájának elkészültét is igyekezett megvalósítani, ami 1910 k. három kötetben el is készült és máig a legátfogóbb bemutatása a vármegyének Tóth Sándor munkája. Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című több kötetes monumentális munkában is Berzeviczy Albert írta meg Sáros bemutatását, lehetőséget teremtve a széles olvasóközönség számára a vadregényes, zegzugos táj és vidék megismerésére.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Borítókép: Eperjes 1886 előtt, Fő utca és a Szent Miklós-székesegyház a görög katolikus templom tornyából. GGAABBOO / Fortepan
Felhasznált irodalom:
- Sárosi magyar tükör. Szerk: Sturm László, Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2004.
- Berzeviczy Albert: Régi emlékek 1853-1870. Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részv.-társ., Budapest, 1907.
- Mikszáth Kálmán: A gavallérok. In: Mikszáth Kálmán: A beszélő köntös és a gavallérok, Franklin Társulat, Budapest, 1907.
- Ablonczy Balázs: Virtuális vármgye: Sáros 1820-1940 között. Nemzetiségi kapcsolatok az emlékiratok tükrében. In: Politika és nemzeti identitás Közép-Európában. Szerk: Bárdi Nándor, Lagzi Gábor, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2001.
- Szabó László: Kárpát kebelében. In: Filep Tamás Gusztáv – Szőke Edit: A tölgyerdőre épült város. Városi tájak, városok.
- Berzeviczy Albert: Sárosmegye. In: Az Osztrák – Magyar Monarchia írásban és képben VI. köt., Felső – Magyarország, 1900.
- Latkóczy Mihály: Arany János levelezése Szinyei Merse Félixnével. In: Vasárnapi Újság 45. évf. 1898. május 1., 294-296. o.
- Divald Kornél: Sáros vármegye szövött emlékei I. In: Magyar Iparművészet, VIII. évf. 1905. május 2.
[1] Divald Kornél: Sáros vármegye szövött emlékei I. In: Magyar Iparművészet, VIII. évf. 1905. május 2, 89. o.
[2] Kónya Péter: Sáros vármegye és magyarsága – Egy eltűnt világ emléke. In: Sárosi magyar tükör, 300. o.
[3] Latkóczy Mihály: Arany János levelezése Szinyei Merse Félixnével. In: Vasárnapi Újság 45. évf. 1898. május 1., 294-296. o.
[4] Tompa Mihály: Eperjes, 1846, In: Tompa Mihály összes költeménye, http://mek.oszk.hu/01100/01101/01101.pdf, utolsó elérés: 2017. 01. 29.
[5] Berzeviczy Albert: Sárosmegye. In: Az Osztrák – Magyar Monarchia írásban és képben VI. köt., Felső – Magyarország, 1900., 328. o.
[6] Bethlen Mihály Útinaplója (1691-1695), Budapest, 1981. In: Sárosi magyar tükör. Szerk: Sturm László, Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2004., 19. o.
[7] Cs. Szabó László: Kárpát kebelében. In: Filep Tamás Gusztáv – Szőke Edit: A tölgyerdőre épült város. Városi tájak, városok. 93. o.
[8] Jókai Mór: Caraffa – Az eperjesi mészárlás In: Sárosi magyar tükör. Szerk: Sturm László, Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2004., 17. o.
[9] Ablonczy Balázs: Virtuális vármgye: Sáros 1820-1940 között. Nemzetiségi kapcsolatok az emlékiratok tükrében. In: Politika és nemzeti identitás Közép-Európában. Szerk: Bárdi Nándor, Lagzi Gábor, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2001.
[10] Berzeviczy Albert: Régi emlékek 1853-1870. Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részv.-társ., Budapest, 1907., 254. o.
[11] Mikszáth Kálmán: A gavallérok. In: Mikszáth Kálmán: A beszélő köntös és a gavallérok, Franklin Társulat, Budapest, 1907., 145. o.
[12] Pasuth László: Az örök Sáros, In: Sárosi magyar tükör. Szerk: Sturm László, Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2004., 213. o.
[13] Berzeviczy Albert: Régi emlékek 1853-1870. Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részv.-társ., Budapest, 1907., 103. o.