“A Népszövetség oldaláról nem várható zavar” – az olasz-etióp háború és a Népszövetség

Finnország megtámadása miatt a Szovjetuniót 1939 decemberében kizárták a Népszövetségből. Hogyan reagált a nemzetközi szervezet néhány évvel korábban, amikor ugyancsak egy fegyveres konfliktussá fajult „belügyben” kellett döntenie és a támadó fél itt is egy diktatúra volt? És mennyiben érintette az eljárás Magyarország érdekeit?

large.jpg

Olasz Ansaldo kisharckocsik Abesszíniában, 1935. (Imperial War Museum HU 47654)

A történet 1895-ben kezdődött, amikor Olaszország megpróbálta elfoglalni Etiópiát (nem sokkal azelőtt szerezte meg Szomália egy részét), de 1896 márciusában döntő vereséget szenvedett az aduai csatában egy lebecsült, technikai hátrányban lévő ellenféltől. A revansra évtizedeket kellett várni, mert a stabilitás és a kedvező külpolitikai helyzet ritkán esett egybe.  Mussolini 1928 augusztusában még barátsági szerződést kötött Zauditu császárnővel (etióp részről a trónörökös, a későbbi Hailé Szelasszié írta alá), de készült a visszavágásra. Ennek éppúgy voltak gazdasági, mint lélektani indokai.

 A gazdasági világválság begyűrűzött Olaszországba is. Egy területi növekedéssel járó győztes háború enyhíthette volna ezt a problémát, lehetőséget nyújtva a munkaerő és a tőke exportjára. Etiópia elfoglalása után az így nyert területekkel némi diplomáciai zsonglőrködés után szorosabbra fűzhették volna a viszonyt Angliával és Franciaországgal. Leginkább persze Olaszország (illetve Mussolini) nemzetközi tekintélyének növekedése volt a mozgatórugó. A Duce mindenkivel elhitette (elsősorban önmagával), hogy Olaszország nagyhatalom és úgy is kell viselkednie. A fasiszta Olaszországot egyébként is a Római Birodalom reinkarnációjának látta, most pedig itt volt a lehetőség, hogy a legiók hadba induljanak (messzebbre jutottak volna, mint a császárok alatt bármikor). Ehhez társult a diplomácia kedvező fordulata is: Franciaország és Anglia közeledett Olaszországhoz, hogy támaszt szerezzen a németek ellen.

3c14672v.jpg

Olasz propagandafotók az 1895-1896-os háborúból (Illustrated London News, 1896. április 11. Library of Congress)

Az ürügyet egy olasz-etióp határvita jelentette (az Olasz Szomália és Etiópia közti határt sosem tűzték ki pontosan).  Amikor egy angol-etióp közös bizottság 1934. december 5-én a helyszínre, a 60 mérföld mélyen etióp területen fekvő Val Val oázisba látogatott, ott már egy olasz erődöt talált és az olasz katonák azt mondták, a terület az övék. Ezt az etiópok nem hagyták szó nélkül és harcra került sor (az angolok kimaradtak az egészből). Az olaszok viszont légierővel és tankokkal védték magukat és 130 katonát megöltek. Hailé Szelasszié a Népszövetséghez fordult. Mussolini úgy tett, mintha ő lenne az áldozat és kártérítést követelt. A franciák melléálltak, ő viszont azt hangoztatta, a francia kormány nem vásárolhatja meg Olaszország barátságát néhány tevével és pálmafával.[1] December 30-án memorandumot küldött Badoglio tábornoknak, ami igazából egy burkolt utasítás volt a támadás előkészületeinek megkezdésére:

„Az olasz-abesszin viszony problémája [..] hatalmi problémává vált; (történelmi) problémává, amelyet egyetlen eszközzel kell megoldani, azzal amellyel az ilyen problémák mindig megoldattak, vagyis fegyveres eszközzel.[..]Amíg Etiópia a szó európai értelmében vett állammá válik [Hailé Szelasszié centralizálni és modernizálni akarta], még hosszú időnek kell eltelnie, azonban gondolni kell arra is, hogy a modern időkben a történelem gyorsan fejlődik, különösen, ha ebben európai missziók segédkeznek [..] így a központosítás és az egyesítés eredménye logikusan előre látható.[..] Ha [a] fent említetteket figyelembe vesszük, levonható az a logikus következtetés, hogy az idő ellenünk dolgozik. Minél később szüntetjük meg ezt a problémát, annál nehezebb lesz úgy [eljárni], hogy ne követeljen túl sok áldozatot. [..]
A háború mellett döntöttem, mely célszerűen nem lehet más [nem lehet más célja], mint az abesszin fegyveres erők megsemmisítése és Etiópia teljes meghódítása. Más módon nem lehet birodalmat létrehozni.[..] Európában senki nem fog [a tiltakozással] nehézséget okozni, mert [olyan gyors lesz a háború, hogy] a katonai hadműveletek befejezett tények elé állítanak mindenkit.
Elég lesz annyit közölni, hogy Anglia és Franciaország érdekeit tiszteletben tartjuk [Etiópiát félkörben angol gyarmatok vették körül, Dzsibuti pedig a franciáké volt]. Diplomáciai szempontból ezek azok az országok, amelyekkel Etiópiáról tárgyaltunk. A Népszövetség oldaláról nem várható zavar, vagy ha mégis, úgy alapvető hódítási terveinket nem fogja megakadályozni.”

19281v.jpg

Az etióp mozgósítás, amely veszélyeztette Olaszországot (Library of Congress, LC M33-10406)

A franciák 1935 januárjában beleegyeztek abba, hogy Olaszország érvényesíthesse az érdekeit (nem tudni, mivel számoltak, de a háborúval valószínűleg nem), az angolok érdemben nem reagáltak. Ősszel, amikor már feszült volt a helyzet, azért hadgyakorlatot tartottak a Földközi-tengeren. Ezzel csak Mussolininek kedveztek, aki az angol fenyegetést felhasználhatta a propagandájában.
A Népszövetség közben konfliktus diplomáciai rendezésével próbálkozott. Kétoldalú egyeztetéssel kísérleteztek, amikor pedig ez kudarcot vallott, kiküldtek egy bizottságot. Az „Ötös Bizottság” 1935. szeptember 18-án nyújtotta be jelentését. Etiópiát a Népszövetség felügyelete alá helyezték volna. Külföldi segítséggel akarták újjászervezni a rendőrséget és a csendőrséget (a hadsereget nem), modernizálták volna a gazdaságot, az igazságszolgáltatást, az oktatást. Konkrét fejlesztési javaslatok nem szerepeltek a tervben, a Bizottság tagjai azzal számoltak, hogy a Tanács által kijelölt küldöttség kimegy, felméri a teendőket, jelent a Tanácsnak (évenkénti jelentési kötelezettsége volt), aztán a Népszövetség eldönti, mi legyen. Ez megfelelt a négusnak, hiszen az olaszok addig is békén hagyják, az országa meg fejlődni fog. Mussolini viszont elutasította, mert az állítása szerint az egész csak ahhoz vezetne, hogy egy modernizált Etiópia az addiginál is nagyobb fenyegetést jelentene az olasz gyarmatokra. Valójában arról volt szó, túl messzire ment ahhoz, hogy presztízsveszteség nélkül meghátrálhasson. 1935. október 3-án az olasz csapatok átlépték a határt (a főparancsnok Emilio de Bono, az 1922-es „római menetelés” egyik szervezője volt).

palais_des_nations.jpg

A Népszövetség palotája Genfben; itt volt a szervezet székhelye 1936 és 1946 között

Ezzel megszegték a Népszövetség alapszabályát, ezért az alapokmány 16. cikkelye értelmében gazdasági szankciók sújtották őket (ez volt az első ilyen eset a szervezet történetében). A szankciókat október 9-én megszavazta a Közgyűlés, csupán három ország, Albánia, Ausztria és Magyarország tartózkodott.[2] Ennek külpolitikai okai voltak, így akarták elnyerni Olaszország jóindulatát. Az albánok azt akarták elkerülni, hogy Mussolini lenyelje őket is (Zogu király és hitvese, Apponyi Geraldine ezzel is csak néhány évet nyert), az osztrákok Németország ellen kerestek támogatást. Nekünk a revíziós törekvésekhez jött jól egy olyan európai hatalom, amely ugyancsak elégedetlen az I. világháború utáni békerendszerrel (Bethlen István, amikor a tartózkodást magyarázta, azt mondta, inkább a nemzetközi szerződések felülvizsgálatáról szóló 19. cikkelyt kellett volna alkalmazni – egy ilyen lépés precedens lett volna, ha valamikor a Népszövetség elé kerül Magyarország határainak kérdése).

 Az olasz küldött, Pompeo Aloisi azzal érvelt a rendelkezés ellen, hogy Olaszország mindig teljesítette a népszövetségi tagságból eredő kötelességeket, Etiópia viszont sosem és ez már önmagában is azt követelné, hogy az olaszokat kedvezőbben ítéljék meg. Sőt, Etiópiát voltaképpen meg sem illetik a tagságból fakadó előnyök, hiszen az ottani kormányzat nem tudja az ország egész területét ellenőrzése alatt tartani (ami a tagság első számú feltétele). Ahol mégis, ott a nem etiópok lakta területeken népirtást folytat. Egyébként sem egy civilizált ország, itt a rabszolgaságot hozta fel példának. Ami az Etiópia elleni támadást illeti, a négus ütött először. Olaszország csak védekezett, vagyis nem vonatkozhatnak rá a támadó háború esetén bevezetett szankciók.

„Olaszország, mivel nem számíthatott a Népszövetséggel való együttműködésre biztonságának garantálása és jogainak elismerése érdekében, kénytelen volt a maga eszközeit használni, hogy elhárítson egy nagyobb és fenyegetőbb veszélyt. Több mint egymillió ember mozgósítása, melyről az etióp parlament a napokban döntött – és határozott jelleget adott az agressziónak etióp részről – túlment azon a mértéken, amit Olaszország elővigyázatossága el tudott viselni. Ez az azonnali veszély Olaszországot arra kényszerítette, hogy megtegye a megfelelő katonai lépéseket.”

selassie_on_time_magazine_cover_1930.jpg

Hailé Szelasszié, a “Négus” a Time magazin címlapján (1930. november 3.)

November 11-én (addigra az olaszok elfoglalták Etiópia északi részét) ismételten tiltakozott a szankciók ellen és elfogultsággal vádolta a Népszövetséget. Arra hivatkozott, hogy az olaszok csak megvédik a nem etióp lakosságot és civilizált életkörülményeket biztosítanak nekik (az, hogy az olasz invázió, bármennyire brutális is, igazából Etiópia fejlődését hozza majd el, elterjedt nézet volt, olyan, egymástól politikailag távol álló értelmiségiek is hangoztatták, mint G. B. Shaw és Ignotus). A szankciók egyrészt igazságtalanok, másrészt nemcsak Olaszországot sújtják, hanem a résztvevő államokat is.

„Ilyen típusú szankciókat első alkalommal Olaszországgal szemben léptetnének életbe, amit az olasz kormány és az olasz nép igazságtalannak és önkényesnek tart [..] kockára teszik egy nagy nemzet jelentős hozzájárulását a Népszövetség fő feladataihoz, az újjáépítéshez és az együttműködéshez, tovább rontva ezzel a már így is megtépázott világgazdaság helyreállításának esélyeit. [..] Ezen felül az olasz kormány úgy véli, a szóban forgó esettől függetlenül is be kell látni, hogy egy 44 millió főt magába foglaló piac kizárása a világgazdaságból azzal fenyeget, hogy ellehetetleníti a világ több millió dolgozójának biztos megélhetési forrását és életét.”

A magyar küldött, báró Velics László is azzal indokolta országa álláspontját, hogy a szankciók romba döntik a gazdaságot.

 „ Ami a gazdasági szankciókat illeti, Magyarország egészen sajátságos helyzetben van. A Népszövetség [..] arról intézkedett, hogy [amikor szankciókat vezetnek be] figyelembe kell venni az egyes [szankcionáló] országok különleges követelményeit és körülményeit, mivel lehetséges, hogy bizonyos gazdasági szankciók rendkívül ártalmas hatást gyakoroljanak még az abban résztvevő államok számára is [..] Olaszországnak az amúgy is beszűkült és korlátozott piacokról való kizárása Magyarország gazdasági és pénzügyi egyensúlyának teljes felborulását eredményezné. A mindeddig nagy nehézségek által fenntartott egyensúlyt az Olaszország felé irányuló export tette lehetővé.”

 

1280px-ao-etiopia-1936-a-artiglieria-nel-tembien.jpg

Olasz tüzérek Tembien mellett, 1936-ban

Az olaszoknak ennyire azért nem ártott a szankciók megszavazása (a propaganda szintjén még használt is, az olasz közvélemény ugyanis úgy fogta fel, hogy az országot megint megalázzák és innentől “csakazértis” támogatták a háborút). Ez ugyanis egy dolog volt, a ratifikálásuk a tagállamok parlamentjeivel pedig egészen más. Ráadásul a Népszövetség nem rendelkezett kényszerítő eszközökkel, hogy a tagokat rábírja az utóbbira és főleg arra, hogy a ratifikáció után ténylegesen csináljanak bármit is. Egyébként is, egy ilyen lépés csak a Népszövetség tagjait kötelezte volna (őket is csak elvben), ebből a rendszerből pedig még 1933 őszén kiszálltak a németek, vagyis fennállt a veszély, hogy a kieső importot az olaszok német termékekkel pótolják és a gazdasági közeledésnek politikai következményei is lehetnek. Az angolok és franciák megszavazták ugyan a szankciókat, de attól még szükségük lett volna az olaszokra a németek ellen, úgyhogy megpróbálták a Népszövetség háta mögött elsimítani a konfliktust.

A békeközvetítésre jó alkalom kínálkozott 1935 végén, amikor az olasz előrenyomulás megtorpant (De Bono ugyanis nem akart felesleges kockázatot vállalni).  Hoare angol külügyminiszter és Laval francia miniszterelnök ezért titokban megkereste Hailé Szelassziét egy békeajánlattal. Az olaszok Etiópia kb. kétharmadát kapták volna, a négus pedig pénzt a Népszövetségtől, hogy fejleszthesse és újjáépíthesse a maradékot. Az etióp uralkodó visszautasította az ajánlatot. Elvégre az olaszok aligha érik be Etiópia egy részével, ha megkaphatnák az egészet is (ráadásul anélkül, hogy jönnének eggyel a franciáknak és az angoloknak), a Népszövetség pénze pedig (ha jön is) olyan lassan érkezik, hogy addigra már nem lesz mire költenie.

badoglio_2.JPG

Pietro Badoglio tábornok (1871-1956), Olasz kelet-Afrika és Etiópia alkirálya, később miniszterelnök

Az ügy kiszivárgott, Hoare és Laval pedig belebukott. Még csak az olaszokhoz való közeledést sem szolgálta az egész, Mussolini ugyanis zokon vette, hogy a rendezési terv egyáltalán bármit meghagyott volna Szelassziénak. Minél hamarabb végezni akart a dologgal, hogy a Népszövetséget már kész tények elé állítsa. De Bono helyére Badoglio került, aki néhány hónap alatt legázolta Etiópiát. Addisz Ababa 1936. május 5-én esett el. A négus angol területre menekült és két hónappal később a Népszövetség Közgyűlésében tiltakozott az invázió ellen.

„Nincs rá precedens, hogy egy államfő maga szólaljon fel e gyűlés előtt. Azonban nincs precedens arra sem, hogy egy nép ilyen igazságtalanság áldozatává váljék, és az fenyegesse, hogy magára hagyják agresszorával [szemben]. Ugyanígy nincs példa arra sem, hogy egy állam ki legyen téve [a] barbár szándékok [indokolta] szisztematikus megsemmisítésének [..] Kijelentem, hogy a probléma, amely ma a Közgyűlés előtt fekszik, [nem egyedül Etiópiát érinti, hanem] sokkal nagyobb [..] A kollektív biztonságról és magáról a Nemzetek Szövetségének a létéről van szó. Ez[t] az a bizalom [tartja fent], amelyet minden állam a nemzetközi szerződésekbe fektetett. Ez azoknak az ígéreteknek az értéke, amelyeket a kis államoknak tettek, hogy elismerik és megvédik integritásukat és függetlenségüket. [..] Az Úr Királyságán kívül nincs e földön olyan nemzet, amely felette állna a másiknak. Megtörténhet, hogy egy erős kormány úgy gondolja, büntetlenül elpusztíthat egy gyenge népet, aztán, amikor üt az óra, ez a gyenge nép a Nemzetek Szövetségéhez fordul, hogy az teljes szabadságával ítélkezzen. Isten és a történelem emlékezni fog az Önök ítéletére.”

Akit érdekel, hogy hogyan is zajlott a második olasz-etiópiai háború, az ebből a korabeli kisfilmből további információkat szerezhet:


[1] Búr Gábor idézi, de sajnos pontosabb forrásmegjelölés nélkül.

[2] Károlyfalvi (22. oldal) Paraguayt is felsorolja (nem említi, honnan vette), nem tartózkodásról, hanem ellenszavazatokról beszél mind a négy esetben, és úgy ír a szankciókról, mintha azok tényleg életbe léptek volna.

Forrás

SZÉLINGER Balázs (szerk., jegyz.): „A Népszövetség halála”. Dokumentumok az olasz-etióp konfliktus történetéből (1935-1936). Documenta Historica (a JATE Történész Diákkör kiadványsorozata) 44., 1999.

Felhasznált irodalom

BÚR Gábor: Négus és oroszlán. In Szvák Gyula (szerk.): Koronás portrék (Kozmosz Könyvek, Budapest, 1987) 345-62. oldal

CHABOD, Federico: Olaszország története 1918-1948. (Stúdium Könyvek 62.) Gondolat, Budapest, 1967

KÁROLYFALVI József: Az Olasz Szociális Köztársaság rövid története

ORMOS Mária – MAJOROS István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Felemelkedés és hanyatlás, 1814-1945. Osiris Kiadó, Budapest, 2003

Facebook Kommentek

További írásaink