[KÖNYVISMERTETŐ] Dulai Péter: Amiért halál járt – Utolsó kivégzettek a Kádár-korszakban

A komolyabb, elsősorban élet- és vagyon elleni bűncselekményeket évezredek óta kiemelt érdeklődés övezi. Ezt csak fokozta a mai értelemben vett újságírás, illetve sajtó, valamint a film megjelenése, hiszen így az egyes eseteket (igaz, néha alapos ferdítésekkel) sokkal több ember ismerhette meg, később pedig lehetővé vált különféle dokumentarista és művészi feldolgozásuk is. Mindezt jól mutatja, a krimik (valamilyen szinten ide sorolva a görög drámákat is, ugyanis azok se nélkülözik a bűncselekményeket, vagy pl. a Hamletet, ahol a főhős magánnyomozásba kezd apja halála ügyében) évezrede nem csak, hogy népszerűek, de a különféle toplistákat is rendre vezetik. Egy-egy írás erejéig mi is foglalkoztunk régi bűnügyekkel, például a Móricz Zsigmond Barbárok c. novelláját ihlető kecskeméti betyárokkal, a „kofferes gyilkossal” (a vasúton, bőröndben elrejtett áldozat számos regényben és filmben is feltűnik), vagy Mágnás Elza az elmúlt években meg is filmesített tragédiájával. Egyik szerzőnk, Dulai Péter azonban hivatásszerűen foglalkozik elsősorban Kádár-kori életellenes bűncselekményekkel; nemrég megjelent második kötete képezi jelen könyvismertető tárgyát.

Az embernek a Kádár-kor és kivégzés szavakról az 1956-ot követő megtorlás jut eszébe, ami érthető, hiszen 1963-ig legalább 231 embert végeztek ki forradalomban játszott szerepe miatt (rajtuk kívül voltak olyanok is, akiket távollétükben ítéltek halálra vagy az akasztás előtt kegyelmet kaptak), sokszor koholt vádak és/vagy ellentmondásos, gyenge lábakon álló, manipulált bizonyítékok alapján. A kutatás jelen állása szerint 1945 és 1989 között (az utolsó kivégzést 1988. június 14-én hajtották végre) több mint 1200 embert végeztek ki, közülük majdnem 600 főt 1950 és 1952 között (a Rákosi-kor csúcsán) és az 56-os megtorlás során, elsősorban 1957 és 1959 között. Látható, hogy a végrehajtott halálos ítéleteknek minimum felét politikai okokból szabták ki (az külön kutatások tárgyát képezi, hogy pl. az 1945-1950 közötti népbírósági ítéletek közül mennyi lehetett megalapozott és mennyi koncepciós), még ha sok esetben a hivatalos vád köztörvényes is volt. Erre jó példa, hogy a forradalom utáni ítélkezési gyakorlat szerint gyilkosságért/gyilkossági kísérletért ítélték el a szabályos tűzharcban részt vett katonákat, nemzetőröket, civileket is. A vádak ilyen összemosása a mai napig megnehezíti az 56-os kivégzettek utáni kutatásokat is.

A politikai okokból kivégzettekre (akkoriban osztályellenségnek, ellenforradalmárnak emlegették őket) jóval nagyobb hangsúlyt fektettek a szocializmus ideje alatt is, pl. a sajtóban (hiszen a papíron ideális szocialista társadalomban elméletileg nem fordulhattak elő brutális gyilkosságok, sorozatgyilkosságok meg pláne nem), és a köztörvényes ügyek 1990 után is háttérben maradtak. Elsősorban akkor került elő egy-egy ilyen eset (legalább is kutatói berkekben), ha a politikai okokból kivégzetteknél felmerült valódi köztörvényes bűncselekmény is, vagy épp 56-os perben szerepeltek egyértelműen köztörvényes elkövetők is.

Ezzel szemben Dulai Péter csak a köztörvényes ügyekre fókuszál, évek óta kutatja a szocialista időszak gyilkosságait-emberöléseit, (a témában írt első könyvéről itt írtunk), tehát a téma igazi szakértőjének tekinthető. Ennek megfelelően most megjelent kötetében is igen alapos munkát végzett, amikor levéltári források, szakirodalom és sajtóhírek (néha csak utóbbi két forráscsoport állt rendelkezésére, mert a peranyagot selejtezték), illetve visszaemlékezések segítségével 19 olyan emberölési esetet rekonstruált, amelyek a maguk idejében megrázták a közvéleményt és komoly gondba ejtették a párt/állami vezetést is. Mindez hatalmas, fizikailag és lelkileg is megterhelő munkát jelentett: a fővárosi/megyei levéltárakban, könyvtárakban, sajtóarchívumokban végzett kutatás mellett a szerző sok esetben beszélt az egykori nyomozókkal, és ami még nehezebb lehetett, szemtanúkkal, az áldozatok rokonaival, leszármazottaival is. Az ismertetett esetek a következők:

1. „Pedig hasznos munkása lenne a demokráciának” (Veszprém megye, Gész István, 1957.)
2. Vakszerelem (Tolna megye, Monori Istvánné-Szijj János, 1958.)
3. Anyagyilkos (Békés megye, Csőke György, 1967.)
4. Amiért mindenképp halál jár (Heves megye, Tátrai Tibor, 1974.)
5. Vércseppek az ösvényen (Baranya megye, Nyéki Oszkár, 1975.)
6. „Ottó megjavítása nem remélhető” (Komárom-Esztergom megye, Horváth Kálmán, 1975.)
7. Lövöldözés a pályaudvaron (Somogy megye, Horváth Géza, 1976.)
8. „Visszatért és újra ölt” (Fejér megye, Ladi László Tibor, 1981.)
9. Gyilkosság a panel tetején (Borsod-Abaúj-Zemplén megye, Kohányi Ferenc, 1982.)
10. Beszélgetések a másvilágon (Zala megye, Orsós Kálmán, 1ö83.)
11. Társadalomellenes magatartások (Vas megye, Kondics József, 1983.)
12. Édentől a pokol felé (Pest megye, Toldi László, 1984.)
13. Csendes altatás (Jász-Nagykun-Szolnok megye, 1985.)
14. „Hallgatni csak az igazi férfiak tudnak” (Budapest, Kriminár János, 1987.)
15. A háromszáznegyvenedik ujjlenyomat (Csongrád megye, Kókai Barnabás, 1987.)
16. „A szüleimről csak annyit tudok, hogy meghaltak” (Győr-Moson-Sopron megye, Rumi Béla, 1987.)
17. Hosszan tartó rettegés, felfokozott halálfélelem (Bács-Kiskun megye, Bleszity István, 1987.)
18. Ember hatalommal (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Kovács Sándor, 1987.)
19. Nem skandináv krimi (Hajdú-Bihar megye, Vadász Ernő, 1988.)

A kötetben bemutatott 19 ügyben (amiben 20 embert végeztek ki) Budapest és 18 megye utolsó kivégzettjeinek cselekményeit mutatja be a szerző. Nógrád kimaradt, az itteni megyei bíróság ugyanis 1951-ben hozott olyan halálos ítéletet, amit végre is hajtottak (a forradalom után született végre nem hajtott halálos ítélet, és végeztek ki nógrádiakat is, de őket a Budapesti Katonai Bíróság ítélte el). Egy fejezet, talán a legbrutálisabb, egy miskolci hármas gyerekgyilkosság (Gyilkosság a panel tetején) szerepelt már korábbi, emlékezetes bűneseteket bemutató kötetében. Számomra a leginkább megdöbbentő a Városmajor utca 19-ben 1983 júliusában történt gyilkosság bizonyult, ugyanis évtizedek óta rendszeresen járok arra, de eddig semmit sem tudtam az ügyről. Az elkövető, Zelei Béla itt egy idős asszonyt ölt meg, 9 nappal korábban (1983. július 3.) Szolnokon pedig egy nyugdíjas férfit, így végül a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság járt el ügyében. Nem kevésbé elképesztő a 7. fejezetben említett Horváth Géza esete; ahogy a szerző is említi, annak ellenére lett belőle hivatásos tiszthelyettes, hogy teljesen alkalmatlan volt a szolgálatra, ráadásul könnyen és észrevétlenül juthatott fegyverhez (egyszerűen kivitt a laktanyából pisztolya mellett egy gépkarabélyt és egy másik maroklőfegyvert, ráadásul betegszabadsága alatt), ami komoly kérdéseket vetett fel a néphadseregben is. Egy korábbi kutatásom során ezen üggyel is találkoztam, a Határőrségi vizsgálati iratok (az áldozatok között volt több határőr) az MNL Országos Levéltárában találhatók, egy esetleges bővített kiadáshoz érdemes lehet azokat is áttanulmányozni.

Az elképesztő, brutális történetek (pl. Kriminár Jánosé, aki húgát verte agyon annak lánya, illetve az érdemi beavatkozásra képtelen idős szomszédok szeme láttára) mellett olvashatunk olyan ügyről is, amikor egy ügyes bűnügyi technikusnak sikerült ujjlenyomatot találnia egy tetthelyen (pedig az elkövető igyekezett mindent letörölni), amit aztán több száz ember ujjnyomával egyeztettek, és végül így sikerült elfogni egy kétszeres gyilkost.

A szerző, ahogy már említettük, igen alapos forráskutatást végzett, javára írandó a megfelelő forráskritika használata is. Első kötetéhez hasonlóan most sem ítélkezik (ez most sem lehetett egyszerű, a történeteket olvasva sokszor még az ember lába is ökölbe szorult), mind az esetekhez, mind pedig a még élő tanúkhoz/leszármazottakhoz a kellő tapintattal és érzékenységgel viszonyul. Mindezek mellett az egyes fejezetek felépítése logikus, jól követhető, stílusa olvasmányos, a felbukkanó szakkifejezéseket, jogszabályokat közérthetően ismerteti. A felhasznált forrásokat a kötet végén, fejezetek szerint csoportosítva közli, ami történészek számára szokatlan lehet, ugyanakkor semmit sem von le a mű értékéből. Kiemelendő a kötet képanyaga is; minden fejezetben (már persze ahol maradt levéltári forrás) szerepelnek a nyomozás során készített felvételek, ábrák, helyszínelési vázlatok, helyenként pedig eredeti dokumentumok is, amelyek egyrészt érthetőbbé teszik, másrészt „közelebb hozzák” a tragikus eseteket.

A könyv utolsó, 20. fejezete, bár nem bűntény, de legalább annyira érdekes, ugyanis a halálbüntetés szükségességével-jogosságával kapcsolatos. Ebben a szerző ismerteti a Magyarországon utolsóként kiszabott halálbüntetéseket (ezek jó részét nem hajtották már végre, úgy sem, hogy papíron még lehetőség lett volna rá), illetve jogászoktól, bíróktól ismertet pro és kontra érveket. Finszter Géza (jogtudós, kriminológus) például a halálbüntetés ellen érvel azzal, hogy az évszázadok során a büntetőjog azért tudott hatékonyan fejlődni, mert folyamatosan humanizálódott (példaként hozza, hogy pár száz éve Nagy-Britanniában még 300 bűncselekménytípusra lehetett kiszabni halálbüntetést), illetve maga a humanizálódó államhatalom is sokkal nagyobb biztonságot tud nyújtani a társadalomnak. Finszter a tényleges életfogytiglant is ide sorolja, véleménye szerint „a legsúlyosabb bűncselekményt elkövetőt sem lehet olyan helyzetbe hozni, hogy ne legyen esélye a szabadulásra.” (244-246. o., az idézet helye: 246. o.). A Rákosi-kor, illetve a forradalmat követő megtorlás pereit is évtizedek óta kutató Kahler Frigyes szerint viszont

„Ez a büntetőszankció a magyar joggyakorlatban kivételes és rendkívüli esemény volt, amelynek esetében máshogyan tulajdonképpen nem lehetett létrehozni a büntetés és az elkövetett cselekmény közti tettarányosságot.” (246. o.)

Kahler szerint olyan ügyekben, ahol kétség maradt, korábban sem szabtak ki halálos ítéletet (természetesen a politikailag motivált ügyekre ez nem vonatkozik), erre példa akad ebben a könyvben is (pl. társtettest nem végezték ki). A büntetőjogi vonal mellett felmerül a társadalmi igazságérzet kérdése (ahogy ma is minden durvább ügynél), a tévesen kiszabott halálos ítéletek problematikája, illetve a büntetőjog szigorúságával/engedékenységével kapcsolatos, szintén évszázados vita is. Nyilván egy fejezet kevés, hogy körbejárjuk a halálbüntetés/tényleges életfogyt pro és kontra kérdéskört, amelynek szakirodalma könyvtárakat tölt meg, ugyanakkor a kötet lezárása amellett, hogy kiemelten érdekes, az addig olvasottak továbbgondolására is sarkallja az olvasót.

Dulai Péter ezen kötete is jó szívvel ajánlható mind a szakmai (történészek, jogászok, kriminológusok, nyomozók, szociológusok), mind a laikus közönség részére. Témájából eredően ugyanakkor igencsak nehéz olvasmány, a vadállati kegyetlenségű esetek megterhelők még a mai „brutalitás-központú” híradókon, krimisorozatokon felnőttek, vagy épp a hasonló eseteket évek óta kutatók számára is. Egyet kell értenem a szerkesztővel, Tóth Tiborral, hogy a könyv csak 18 éven felülieknek való.

Dulai Péter: Amiért halál járt – Utolsó kivégzettek a Kádár-korszakban, Cser Kiadó, Budapest, 2023. 261 o.

A nyitóképen: rendőr a verpeléti halastó melletti parkolónál, 1981. (Magyar Rendőr/FORTEPAN, 66558) [ILLUSZTRÁCIÓ]

---

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

---