A pesti Széchenyi-liget létrejötte a 19. században

László Andor

A magyar főváros első sétányai még a 18. század végén jöttek létre a budai Városmajorban, valamint a pesti hajóhídfőnél, ahol a helyi kamaraigazgatóság hárs- és akácfák ültetését kezdeményezte. Az utóbbi helyszín azonban a rossz talaj, a fák elhanyagolása, és a környező magas házak miatt nem volt különösebben kedvelt, így 1808-ban az akkor alakult Szépítési Bizottság új sétány létesítése mellett döntött szintén a Duna-parton. E mellett indítványozták fák ültetését a város más utcáin és terein is.[1] A tervek nem valósultak meg,[2] amin nem csodálkozhatunk, hiszen ekkoriban nem sokan tartották fontosnak a város fásítását. Maga a bizottság vezetője, József nádor, aki annyit tett a Városliget, a Margit-sziget vagy alcsútdobozi kertjének létrehozásáért, azt vallotta: „Fák nem valók a városba.” Így történhetett, hogy 1830 kemény telén kivágatta a Városligetbe vezető fasor nyárfáit, amelyeket a szegények fűtőanyagként használtak fel.[3]

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

Egy ekkoriban megjelent útikönyv huszonkét kertet sorolt fel Pesten, ám ezek közül csak a Városliget volt köztulajdonban levő, nyilvános közkert. A többi olyan mulatókert vagy szórakozóhely volt, ahol belépődíjat szedtek, vendéglő működött, hetente több alkalommal zenekarok léptek fel. Ilyen volt például a mai Papnövelde- és Cukor-utca sarkán álló Széchenyi-kert vagy a jóval nagyobb és ismertebb budai Horváth-kert.[4] Ezek nem helyettesíthették a hiányzó sétányokat – akkori nevükön: promenádokat. Egy akkori ismertetés szerint Pest Budához képest egyértelműen szegényes kirándulóhelyekben.[5]

Pesti por és sár (Wikimedia Commons)

A Dunapartra ültetett fák nem fejlődtek kellőképpen, ezért 1832 tavaszán akácokat telepítettek, melyeket rendszeresen gondoztak, öntöztek.[6] Mindez azonban túl kevésnek tűnt. Az ifjú Toldy Ferenc a híd melletti „helyecskét” méltatlannak tartotta a sétány névre, hiszen „pornak, szélnek egyaránt kitéve, kicsin, árnyéktalan”, kofák és csavargók gyülekezőhelye, míg a dicsért Orczy-kert, és az ekkorra már szépen kiépült Városliget túl messze vannak ahhoz, hogy a polgárok rendszeresen felkeressék őket. Szorgalmazta, hogy még a telkek beépítése előtt alakítsanak ki sétányokat a városban, később ugyanis sokkal nehezebb lesz azokat létrehozni.[7] Egy utazó tíz évvel később úgy tapasztalja, Pestnek „nincs mulatókertje, nincs sétánya, nincs egyetlen fája, mely alatt frissebb levegőt színánk.”[8]

A fásítás azért is fontos volt, mert a város szenvedett a Rákosmező felől érkező homoktól. Széchenyi István egész munkát szentelt a kérdésnek: a Pesti por és sárban kevésnek tartotta a fák, fasorok ültetését, a várost elviselhetőbb tételéért azt „úgyszólván erdőkkel” kellene beültetni. Úgy vélte, „a magyarnak kötelessége felruházni hazáját a növényvilágnak ékességivel”, és értékelni a meglévő zöldet, hiszen „ledöntvén a százados cserfát, csak századok adhatják azt ismét tökéletesen vissza.”[9] A következő évben egy angol utazó szerint a homok

„Pest egyik legnagyobb csapása… az itteni homokvihar valami borzasztó… a külterületeken kevés a liget vagy kert, így nincs, ami a szél erejének útjába állhatna, s amikor viharrá erősödve, a Duna folyásával egy irányban lefelé száguld, szinte akadálytalanul tombol Pest tágas utcáin.”[10]

Egy korabeli lap szerint „ha van, mivel Pest a világnak tán minden fővárosait meghaladja, az a porbani gazdagság” – aminek ellenszere a fásítás és a kövezés.[11] Egy divatos író pedig arról értekezett, mennyire hasznos a pesti por, „mert arra emlékezteti a henye sétálókat, hogy csak por és hamu vagyunk.”[12]

Széchenyi István, aki számos innováció mellett a fásítást is szorgalmazta, egy 1838-as festményen (Wikimedia Commons)

A sétányok hiánya sajnálatos, „ami pedig egy ilyen népes városban, ahol nyilvános kertek sincsenek, valós és mélyen átérzett szükséglet” – olvashatjuk egy 1837-es leírásban.[13] Szemere Bertalan nyugat-európai élményei alapján írt cikket Pest fejlesztéséről. London „kertes utcái” „együgyű” falvakhoz hasonlóak, parkjainak „közepén vén fák erdei vadságban élnek”, miközben paloták veszik körül őket, és rengeteg fákkal és bokrokkal beültetett, ráccsal körülvett tér is található a városban.

„Látván ezeket, gyakran eszembe juta Pest holt kőfalaival, s gyakran kérdém magamtól és másoktól: szellős piacoknak miért nem hagyunk több helyet s a levőket fákkal, bokrokkal, gyepszínnel miért nem ültetjük szabad kertekké? miért száműzve a városbul minden zöld s természet?”

Kárhoztatta az elterjedt nézetet, amely szerint Pest „azért város, hogy házak, ne pedig fák legyenek benne.” Az elhivatott szerző kívánsága: bárcsak megmutathatná „Pest lelkes népének” a zöld Londont,

„tudom, hogy még e tavasszal ültetéshez fogna… s lelke örvendene kifejezhetetlen gyönyörben, az ipari s erkölcsi élet e tengerében megpillantván a természeti élet ez apró zöld szigetecskéit is.”

Konkrét városfejlesztési terveket is megfogalmazott a város zöldítésére.[14] A cikk megjelenésének idején nyitották meg Budán a várhegy oldalában a sétahelyet,[15] Pesten pedig olyan sétányt terveztek, amely az egész városnak „ékesítményéül szolgálhat”. Helyszíne a mai Szabadság tér helyén álló kaszárnya hatalmas tömbje (Újépület) és az akkori Lipótváros közti terület lenne. A lapok tudósításai szerint adakozásokból jelentős összeg gyűlt össze a célra.[16] Arról is beszámolnak, hogy a Szépítési Bizottság is támogatja a tervet, amit azonban cáfol a testület, a városfejlesztésben illetékes József nádor pedig nem hazudtolta meg önmagát, tűzvédelmi okokra hivatkozva megtagadta az engedélyt. Bár még ebben az évben ismét felmerül a terv, a nádor ismételten elutasította azt.[17]

Az Újépület, amelynek déli (bal) oldalán létesült később a Széchenyi-liget. Forrás: Rózsa György: Budapest régi látképei (1493-1800), Monumenta Historica Budapestinensia 2. kötet Budapest, 1963./mek.oszk.hu

Néhány év múlva a Pesti Hírlapban jelent meg cikk a városfejlesztés lehetőségeiről. Ennek szerzője hosszú fasorok (allék) telepítését javasolta a Dunától egészen a Városligetig, ami nem csupán a por elleni védelmet biztosítaná, de kellemes sétákra nyújtana lehetőségét, kikerülve „a szűk, ronda Király-utcát s annak unalmas végnélküli házsorát.” Emellett szorgalmazta a belvárosi sétahely kialakítását is a Vásártéren (a mai Erzsébet-téren), „mely naponkinti szabad légben mozoghatás s találkozás központja lenne.” Az itt létrejövő park

„mondhatatlan kéjelem s éldeléssel boldogítana,” kávéházat, kioszkot lehetne ott létrehozni, a sétálókat rendszeresen zenével szórakoztatnák, és biztosan akad majd vállalkozó, aki ásványvizeket, kecske- és szamártejet kínál majd. E kellemes gyülekező hely így „a nyilvános mulatás, találkozás és társalkodás”

helyszínévé válna.[18] A vélemények megoszlottak ez ügyben. Az egyik lap a téren inkább szobrot állított volna vagy nemzeti színházat épített volna, míg másutt egyetértettek a „mulatóhely” kialakításával:

„Beh pompás sétányt lehetne e gyönyörű térre állítani, mely mint kellemes oázis a roppant ház- és még roppantabb homoksivatag közepén mosolyogna felénk árnyainak kellemes hűsével.”[19]

Másutt a 100 évvel későbbi Pestről olvashattunk leírást, amelynek szerzője a Vásártéren álló országház „pompás épületéről”, valamint ugyanott „a sétányul szolgáló gyönyörű fasorok lombjai alatt legszebb mulatóhelyeinkről” ábrándozott.[20] A tervek megvalósításához Széchenyi István fellépésére volt szükség, aki ekkor már maga is Pesten lakott. Törekvése volt minél több befásított hely kialakítása a városon belül, ami védelmet nyújtana a por és a sár ellen is, miközben üdülőhelyként, sétányként szolgálna a főváros lakossága számára, amely ebben az időben kénytelen a távoli Városligetbe vagy a nehezen megközelíthető Margit-szigetre zarándokolni ahhoz, hogy zöldbe jusson. Emellett a sétatereknek társadalmi jelentőséget is tulajdonított, hiszen a találkozások, összejövetelek helyszínéül szolgálhatnak. Már 1830-ban, a Hitelben szól a pesti fásítás és sétálóhely-kialakítás fontosságáról.[21] Két év múlva a József nádor teret javasolta helyszínként,[22] majd 1837-ben a szerviták temploma mellett alakított volna ki sétateret. A rend vezetője azonban nem pártolta a tervet, attól tartott, hogy a hangoskodás és a térzene zavaró lesz.[23]

Szervita tér, szemben a Belvárosi Szent Anna-templom (szervita templom). A felvétel 1890 után készült. Klösz György felvétele, Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.08.026

Széchenyi azonban nem tágított, néhány év múlva ismét javaslatot terjesztett elő a szervita kert nyilvános sétánnyá alakításáról – a rendfőnök ezúttal túlzó árat kért. A kitartó gróf továbbra sem adta azonban fel, a nagyúri társaság körében keresett támogatókat a sétatér ügyének.[24] 1842 március 15-én szólalt fel ez ügyben a megyei közgyűlésen is, ahol a Pest országos jelentőségét hangsúlyozta: itt kell, hogy az „eszmék koncentrálódjanak.” Ennek érdekében szükséges az „ittlakás kellemét, kéjelmét növelni”, a várost vonzóvá tenni a gazdagabbak számára is. A sétateret „politikai tekintetből” is javasolta, az ugyanis hozzájárulhat a közélet fellendüléséhez, mások nézeteinek jobb megismeréséhez: „az embereknek egymáshoz kell simulni” – ehhez pedig

„egy tisztességes sétatér, ahol mindenféle színű ember összejő, a legalkalmasabb eszköz.”[25]

1844 végén már Széchenyi is a saját háza szomszédságában található Újépület melletti helyszínt javasolta, amely ekkoriban elhanyagoltan, posványosan szemétlerakó helyként szolgált.[26] Neki sikerült megszereznie a szkeptikus nádor jóváhagyását, aki utána azon élcelődött, hogy ott csak napraforgót és kukoricát ültethet. A legnagyobb magyar minden követ megmozgatott az ügy érdekében[27]: Clark Ádámmal együtt is megtekintette a területet, kérelmet nyújtott be a Helytartótanácshoz, a pesti és a bécsi katonai parancsnoksághoz – Széchenyi méltatlankodott a nehézkes ügyintézés miatt, és ígéretet tett rá, hogy nem fognak kőépületet felállítani a területen.

Időközben 96 alapító taggal létrejött a Sétatér Egylet, amelynek célja „nem pénznyereség, hanem egyedül Pest városa kellemeinek szaporítása és a közkényelemnek a sétatér fenntartása általi előmozdítása.”[28] Az engedélyek birtokában 1845 márciusában nyújthatták be a kérelmet a városi tanácshoz, indoklásuk szerint „ily lombtalan és árny nélküli városban, mint amilyen a mi központi városunk, megbecsülhetetlen a tervezett közsétány.” A társulat védelmet és adómentességet kért, valamint a sétatér és a szomszédos házak közti terület kikövezését, ugyanakkor vállalták, hogy nem létesítenek italmérést a sétatér területén. A tanács pártolta „a város kényelmeit és díszét kétségtelenül előmozdítandó tervet,” ideiglenesen és feltételesen rendelkezésre bocsátotta a kívánt területet.[29]

Akad olyan lelkes lap, amely már az engedélyek beszerzése előtt megírta, hogy a gróf kezdeményezésére „tavaszkor pompás sétány készítése fog megkezdetni”.[30] Ezzel kényelmetlen helyzetbe hozták Széchenyit, akinek bosszúsan kellett magyarázkodnia a főhadparancsnok előtt. „Mindenki összeesküdött ellenem. Türelem és kitartás!” – panaszkodik és biztatja magát naplójában,[31] közben pedig elkezdte az adományok gyűjtését a szükséges költségekre. A sajtóban nagy örömmel fogadták a tervet, amely „sokkal nagyobb gyönyörrel kecsegteti a főváros népét”, mint az addig fő szórakozásként szolgáló tánctermek. Az „illatos zöldben” majd „csemegetár” fogja „az élvsóvárgó ínyeket” kielégíteni.[32] Nem mindenki fogadta azonban örömmel a hírt: Batthyány Lajos mérgelődött, amiért Széchenyi az ipar ügyét, és az ország felemelkedését sokkal inkább szolgáló Gyáralapító Társaság helyett ennyire kis jelentőségű célra gyűjt. Egy grófné nemes egyszerűséggel trágyakupacnak nevezte a jövendő sétateret, amelynek a polgárság körében is akadtak ellenzői.[33]

File:Barabás Miklós Batthyány Lajos, 1848.jpg
Batthyány Lajos, később az első magyar miniszterelnök, aki nem igazán rajongott a promenád ötletéért. (Wikimedia Commons)

Széchenyi számos egyéb teendője mellett lázasan ügyködött a sétány érdekében: felajánlási íveket küldött ismerőseinek, naplójába időnként feljegyezte a befolyó összegeket, nagy örömmel töltötte el Szász Coburg-Gothai Ferdinand herceg nagy összegű adománya, máskor viszont elégedetlen egy-egy módos támogató csekély felajánlásával.[34] Leveleiben is beszámol erőfeszítéseiről a sétány létesítéséért, melynek egyik célja, hogy „legalább némileg diadalmaskodjunk fővárosunk irtózatos porán.” Megszállottságát jelzi a vélemény, amit maga idéz: „Széchenyi gróf csak sétányokról álmodik? Mindent ennek az ötletnek rendel alá…”[35] Egy év alatt tetemes összeget, 23.000 forintot sikerült összegyűjtenie. A lapok beszámolnak a társulat üléseiről,[36] sürgetik a munka megkezdését,[37] majd elégedetlenek annak előrehaladásával:

„hiába, nem oly könnyen feledhetni el a nagy hírű Pest városi mondatot: »Pest azért város, hogy ne legyen benne fa.«”[38]

Hamarosan már bizakodva írnak a térrendezés üteméről:[39] „végre valahára lesz már e szerencsétlen homokvárosnak is egyetlenegy oázisa” bár a polgárság szégyenére Széchenyinek kellett kezdeményeznie a sétány kialakítását. „Csak a gróf akarjon, amúgy igazában — és pár év múlva Pesten sem lesz otthon a szahara.”[40] Ősszel már a gödröket ásták, és abban reménykedtek, hogy nyárra a város sétatérhez juthat.[41] Télen Széchenyi 12 platánt kért a Városligetből a Szépítési Bizottság élén álló József nádortól,[42] így már kezdettől nagyobb fák is díszíthették a teret. Az első növények ünnepélyes telepítése 1846. március 3-án kezdődött, amikor a gróf, „a tett és a szó embere” éppen Bécsben tárgyalt a Tisza-szabályozás ügyében. Így felesége, Seilern Crescentia ültette el az első platánt a „virulj!“ felkiáltással. Eközben

„mozsárdurrogások rázták meg a léget s hangos népörömkiáltozás zendült meg. Minden jelenvolt hölgy, magasrangú úgy, mint polgárosztálybeli, megöntözék a felavatott helyet és nyalábot.”[43]

Az eseményről örömmel tudósítottak a korabeli lapok, hiszen „a porfölleges kietlen utcák tömkelegeiben legalább zöld kies nyugpontra régóta szüksége van fátlan sivatag városunknak.” Azt remélik, hogy a főváros „homoktengerének közepette, egy árnyadó, enyhe léggel kínálkozó oázist” fog „elővarázsolni”. E napokban a sétatér két elnevezése is felmerül: a Széchenyi-berek és a Széchenyi-liget közül az utóbbit fogják majd rendszeresen használni, egy időben a Széchenyi-sétány is elterjedt.[44] A gróf hazatérve nagy figyelemmel kísérte a sétatér sorsát, megfigyelte, hogy a fák megeredtek. A sétateret körülvevő rácsot Clark Ádámmal készíttette el a gőzmalom vasöntőjében – amiért a lakatoscéh feljelentette őt a városi tanácsnál.[45] A városliget kertészét nyerte meg az ösvények kialakítására, a növények gondozására, ám a gróf őt is bírálta, mert csupa egyenes fát hozott.[46] A lapok figyelemmel kísérték a sétány sorsát, beszámoltak annak első zöldüléséről, jelezték a társalgási helyek és a fagylaldák szükségességét, és már tréfát is gyártottak róla: e szerint a sétány számára szervezett egylet neve:

„Alásfölsétálgatásokalkalmávaliszembetalálkozásoknálkalapvagysapkaemelésselegymásnakalmatlankodninemakarórészvényesekegylete”.[47]

A grófot még Bécsben is foglalkoztatta a liget ügye: kérte titkárát, hogy küldje el az adományozók névsorát csakúgy, mint az aláírási íveket. Sürgette a sétány mielőbbi megnyitását, és még a miatt is aggódott, hogy a korlátok festésekor gondot fog okozni a homok, vagy az óvatlan járókelők, akik a száradás előtt összekenik őket. Azt tanácsolta, várják meg, amíg egy eső megtisztítja a levegőt a portól, és lehetőleg akkor fessenek, amikor kihalt a város, az elkészült részeket pedig szögesdróttal védjék.[48]

A sétány egy 1854-es térképen (Forrás)

1847 tavaszán felállították a vaskerítést, a sétány végeit „bezáró pompás két épület erősen halad előre”, a megnyitót a lóversenynapokra időzítették.[49] Erre május 30-án került sor, amikor Tomala Ferdinánd pesti műkereskedő belépődíj ellenében tartott ünnepséget. A tervek szerint az egész környék „nagyszerű kivilágításban fog ragyogni”, három zenekar szórakoztatja a közönséget, „és lesz — sétálva haladás.”[50] Nem mindenki volt elragadtatva a belépődíjtól, habár a bevételt jótékony célokra szánták.[51] Maga Széchenyi sem vett részt, naplója szerint az esemény szélvihar miatt elmaradt, elképzelhető, hogy a megnyitó üzleti jellege miatt egyszerűen nem akart részt venni.[52] Valójában ugyanis katonai zenekar és magyar muzsikusok részvételével, „dobszó, cigányzene s valcercincogások mellett” került sor a „nagyszerű” ünnepélyes átadásra.[53]

Ennek ellenére a következő hetekben a ligetet lakatra zárt vasrácsokkal és kendermadzagokkal zárták el a közönség elől, valószínűleg az ösvények murvázása zajlott. Végül július közepén nyílt meg immár valóban „nagy örömére a közönségnek”. A lapok a padokat hiányolták, „ámbár a sétány eszméjével az ülés ellenkezni látszik”, megjegyezték, hogy a névadóval (vagyis a lankadatlanul munkálkodó Széchenyivel) „sokkal inkább összefér a fáradhatatlan mozgás, mint a pihenés.”[54] Egy rosszmájú újságíró szerint a ligetben „még mindig le szabad ülni a földre.”[55] Egy hónappal később elkészült a fagylaltozó, ami fokozta a sétány vonzerejét. Különösen az esti órákban keresték fel sokan, amikor „a bokrok s a kissé szabadabb tér igen kellemes hűssé teszik itt a levegőt”, és a holdvilágnál „lehetetlen, hogy bárki lelkében is a komor idők letűnte után egy szebb jövő reménye ne támadjon.”[56]

A Széchenyi-liget sorsáról, a következő évtizedekben a pesti társaséletben betöltött szerepéről majd más cikkben lesz szó.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


A nyitóképen a Széchenyi-liget már padokkal és közönséggel. (Forrás)

Jegyzetek, felhasznált források:

[1] A Szépítési Bizottmány 1808. nov. 21-i – 1809. jan. 19-i ülései. In: Források Buda, Pest és Óbuda történetéhez 1686-1873. Szerk. Bácskai Vera. Bp. 1971. 43-44.; Honművész, 1833. ápr. 4.

[2] Nagy Lajos: Budapest története 1790-1848. In: Budapest története a török kiűzésétől a márciusi forradalomig. Szerk. Kosáry Domokos. Bp. 1975. 263.

[3] Podmaniczky Frigyes: Naplótöredékek 1824-1886 I. 1824-1844. Bp. 1887. 28.

[4] Honderü, 1844. jún. 15, Életképek, 1844. júl. 24, júl. 31, Jelenkor, 1844. aug. 22.

[5] Budapest a magyarok fővárosa, vagyis ezen testvér-városban létező minden nevezetességek és látni méltó dolgok leirása. Vezéd vidédkiek és benszülöttek számára. Pest 1845. 105.

[6] Honművész, 1833. ápr. 4.

[7] Toldy Ferenc: Pest és Buda 1833. Auróra – Hazai Almanach 1834/1. 250-251.

[8] Vajda: Utazás a hazában. Magyar Életképek 1843/5. 9.

[9] Csorba László: Széchenyi István. Bp. 1991. 116.; Széchenyi István: Buda-pesti por és sár.

[10] John Paget: Magyarország és Erdély. Bp. 1987. 86.

[11] Figyelmező 1838. máj. 15.

[12] Nagy Ignácz: Magyar titkok. Pest 1845.

[13] Részletek József nádor orvosának, Jankovich Antalnak leírásából Pestről és Budáról (1837). In: Források i. m. 54.

[14] Szemere Bertalan: Pest jövendőjéről szépítési tekintetben. Társalkodó, 1838. máj. 12.

[15] Regélő, 1838. máj. 27. Rajzolatok, 1838. máj. 31, Társalkodó, 1838. jún. 2, Hírnök, 1838. jún. 4.

[16] Regélő, 1838. jan. 4, Rajzolatok, 1838. jan. 7, Hazai s Külföldi Tudósítások, 1838. jan. 10.

[17] Gárdonyi Albert: Széchenyi István szerepe Budapest fővárossá fejlesztésében. In: Tanulmányok Budapest múltjából IX. Bp. 1941. 11.

[18] Dercsényi Károly: Mire van Pest városának szüksége? Pesti Hírlap, 1841. márc. 3.

[19] Honderű, 1843. máj. 6.

[20] Fővárosi hírek a jövő század közepén. Tehát 100 év múlva. Pesti Divatlap, 1844. okt. 6.

[21] „Mindenekelőtt sétálóhelyeket készítsünk, s a pesti Duna partjaira fákat ültessünk, mert azok növéséhez idő kell…” Széchenyi István: Hitel. Pest 1830. XI.

[22] Széchenyi 1832. júl. 7-i naplóbejegyzése. Viszota Gyula (szerk.): Gróf Széchenyi István naplói 4. 1830-1836. Bp. 1937. 276.

[23] Ld. 1837. júl. 7-i és júl. 10-i naplóbejegyzését. Viszota Gyula (szerk.): Gróf Széchenyi István naplói 5. 1836-1843. Bp. 1937. 97-8.

[24] Széchenyi javaslata az 1842. január 17-i tanácsülésen hangzott el. Ld. 1842. jan. 10-i , 15-i, 17-i, 21-i, ápr. 13-i, máj. 26-i, 1843. ápr. 25-i naplóbejegyzéseit. Napló 5. 537-539, 541, 584, 599, 710.

[25] Pesti Hírlap, 1842. márc. 20. Megjelent még: Gróf Széchenyi István beszédei. Bp. 1887. 215-216.

[26] Podmaniczky F. i. m. 32.

[27] Viszota Gyula (szerk.): Gróf Széchenyi István naplói 6. 1844-1848. Bp. 1939. 139, 142, 146, 149, 152, 154, 157, 158.

[28] Idézi Magyar Erzsébet: Társalkodási kertek, promenádok, mulató- és népkertek. A Habsburg monarchia közparkjai: magánkertek és városi parkok Buda-Pest társas életében (~1870-1918) (Kitekintéssel Bécsre, Prágára és Zágrábra) Bp. 2008. (doktori disszertáció)

[29] Viszota Gyula: Gróf Széchenyi István élete és működése 1844-1848 közt. Történeti bevezetés. In: Viszota Gyula (szerk.): Gróf Széchenyi István naplói 6. 1844-1848. Bp. 1939. LXXVIII-LXXIX.

[30] Budapesti Híradó, 1845. jan. 24.

[31] Széchenyi 1845. febr. 2-i naplóbejegyzése. Napló 6. 165.

[32] Jelenkor, 1846. jan. 26.

[33] Napló 6. 161, 224, 229, 306, 314, 368.

[34] Napló 6. 225, 278, 305, 312, 359, 517, 543, 581.

Széchenyi 1845. ápr. 21-i, szept. 13-i, dec. 11-i, 1846. jan. 20-i, ápr. 17-i, máj. 5-i, 1847. febr. 9-i, 12-i, ápr. 13-i, 1848. jan. 2-i levelei. Majláth Béla (szerk.): Gróf Széchenyi István levelei 3. Bp. 1891. 348, 364, 375, 387-8, 394, 492, 495, 515-516, 567.

[35] Széchenyi 1846. okt. 7-i levele Károlyi Istvánhoz. In: Majláth i. m. 442.

[36] Nemzeti Újság, 1845. márc. 20.

[37] Pesti Hírlap, 1845. máj. 30.

[38] Nemzeti Ujság, 1845. jún. 8.

[39] Budapesti Híradó, 1845. jún. 29.

[40] Honderü, 1845. júl. 8.

[41] Budapesti Híradó, 1845. dec. 2.

[42] Széchenyi 1846. jan. 20-i levele József nádornak. Széchenyi pesti tervei. Szerk.: Bácskai Vera – Nagy Lajos. Bp. 1985. 263.

[43] Jelenkor, 1846. márc. 22.

[44] Életképek, 1846. márc. 7, Jelenkor, 1846. márc. 8, Budapesti Híradó, 1846. márc. 10, Honderü, 1846. márc. 11, Pesti Divatlap, 1846. márc. 12, Nemzeti Újság, 1846. márc. 12.

[45] Napló 6. 488.

[46] Viszota LXXX.; Napló 6. 352, 354, 362, 368, 384, 436, 440, 442, 487, 491, 580, 583, 608.

[47] Budapesti Híradó, 1846. ápr. 12, máj. 7. Pesti Divatlap, 1846. máj. 21, Honderü, 1847. márc. 23.

[48] Széchenyi 1847. febr. 12-i és ápr. 26-i levele Tasner Antalnak, In: Majláth 495, 515. Ld. még: Napló 6. 226, 298, 364, 369, 370, 405, 455, 470, 476, 484.

[49] Budapesti Hírlap, 1847. máj. 16, Jelenkor, 1847. máj. 17, Honderü, 1847. máj. 18, Nemzeti Ujság, 1847. máj. 20,

[50] Pesti Divatlap, 1847. máj. 30.

[51] Nemzeti Ujság, 1847. jún. 1, Hetilap, 1847. jún. 1, Budapesti Híradó, 1847. jún. 3.

[52] Napló 6. 572.

[53] Életképek, 1847. jún. 5, Pesti Divatlap, 1847. jún. 6, Nemzeti Ujság, 1847. jún. 6.

[54] Nemzeti Ujság, 1847. jún. 22, Hetilap, 1847. jún. 29, Életképek, 1847. júl. 11, Nemzeti Ujság, 1847. júl. 13, Pesti Hírlap, 1847. júl. 16, Budapesti Híradó, 1847. júl. 18, Pesti Divatlap, 1847. júl. 22.

[55] Életképek, 1847. aug. 8.

[56] Pesti Hírlap, 1847. júl. 29, Pesti Divatlap, 1847. aug. 12.

Facebook Kommentek