Vörös karszalag. Ideiglenes karhatalmi osztagok 1944-1945-ben. Kritika

Magyarország történetének kétségkívül egyik legtragikusabb időszaka esik 1944-1945-re. Tragikumát mindenképpen az teszi teljessé, hogy a második világháború pusztítása után az ország a szovjet érdekszféra tagja lett s bolsevik terrorállam épült ki. Ennél fogva teljességgel lehetetlen volt az események lehető legalaposabb megismerése és (társadalmi) feldolgozása a háború után. Máthé Áron (1977) kötetével ebből az adósságból törleszt.

A szerző neve nem ismeretlen a korszakkal foglalkozók előtt, ugyanis – több más írása mellett – doktori disszertációja (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 2012) a zuglói nyilasok perét járja körül, amely az egymást váltó rezsimek kérdésével is behatóan foglalkozik. Jelenleg Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese.

A kötet főbb állításai közül azzal érdemes kezdnünk, hogy Máthé alapvető adottságként kezeli, s kötetével meggyőzően bizonyítja, hogy Magyarország számára a Szovjetunió már a kezdetek kezdetén nem hagyott más lehetőséget, mintsem, hogy kommunista bábállammá váljon. Máthé itt is tekintélyes szerzőkkel erősíti állítását. Geopolitikai adottságok miatt azonban ennek végrehajtására nem azonnal volt lehetősége, hanem fokozatosan vehették át a hatalmat. Munkájából megtudhatjuk azt is, hogy ezt a kor kommunista szereplői miként élték meg az alacsonyabb – nem döntéshozó, a stratégiai kidolgozásában nem résztvevő – szintjein.

Kötetét tehát ezen állítás előtérbe való helyezésével kell olvasnunk, minden fejezete ennek a figyelembevételével olvasandó. Mely lépések szolgálták a szovjet megszállók érdekeit és a szovjet típusú rendszer meghatározott menetrend szerinti kiépítését és melyek nem. Így ugyanabba a nagy képbe rendezhetőek a kommunista népnevelők rendszerének kiépítése, működtetése, finanszírozása, és az 1944-1946 között elkövetett köztörvényes bűncselekményre vonatkozó amnesztia is – abban az esetben, ha az az új rendszer kiépítésének elősegítésével összefüggésbe helyezhető.

A fejezetek eltérő mélységben tárgyalnak egy-egy témakört, így bizonyos megállapítások kifejtésére a szerzőnek – talán szerkesztői utasításra? – nem volt lehetősége, ugyanis a kötet meglehetősen kompakt. Míg a gyömrői események, a miskolci vagy a kolozsvári történetek tárgyalása kifejezetten alapos, addig az ideiglenes karhatalomban közreműködők ideológiai alapjait a szerző (tudatosan és rögzítetten) kifejtetlenül hagyja. De ennél sokkal nagyobb baj, hogy egyenlőtlen a jegyzetkezelése, bizonyos történetek kifejtésénél nem tesz hivatkozást állítása mögé. Ez több esetben kifejezetten zavaró, Máthé idézi Farkas Mihályt: „itt csak az fog történni, amit a kommunista párt akar” amely kulcsmegállapítása Máthénak, azonban nem hivatkozza le, hogy Farkas ez hol és milyen kontextusban mondta.[1] A vésztői kommunisztikus berendezkedés kapcsán például beszámol róla, hogy a deportált zsidók és az elmenekültek ingóságát szétosztották, de hogy ezt milyen forrásra alapozza, az sajnos nem derült ki. A Jaffa Kiadó könyvei – szerintem zavaróan – végjegyzeteket használnak, de így, több jegyzettel, a szöveg nem lett volna töredékesebb. A jegyzetek hiánya (ritkasága) nem egyáltalán általános, a következő, MOKAN-ról írt fejezet az egyik talán legalaposabban mind kidolgozottság tekintetében, mind a jegyzeteket tekintve, de Máthé ki is emelte, hogy a miskolci Magyarországi Kommunisták Antináci Komitéjának a legjobban feltártak közé tartozik.

A munka legnagyobb érdeme kétségtelenül az, hogy számos visszaemlékezést használ és ezek közül az idézet részletek teszik színesebbé írását. Ez az érdem a szovjetek által végrehajtott deportálásokat segítő magyar kollaboráció kapcsán mutatkozik meg a leginkább. Soraiból kiderül, hogy a szovjetek céljait szolgáló elhurcolásának sok magyar segítője is volt, aki részt vett a szelekcióban. Nem elnagyoltan kerül említésre GUPVI láger-rendszerbe történő deportálás, hanem egy-egy esetet annak folyamatában mutat be és így lehetővé teszi, hogy az olvasó megértse, hogyan kerültek ezrek, tízezrek, százezrek szovjet kényszermunkára.  Mint Máthé érzékletesen rávilágít, egyes emberek, sőt akár falvak a listákra való felkerülésének személyes okai lehettek. Máthé idézi Leitner Imre 1989-es visszaemlékezését, amely összefoglalja a fenti megállapításokat:

„A tulajdonképpeni deportálók az oroszok voltak, de a végrehajtást és annak mikéntjét az akkori községi vezetők végezték.”

Sajnos a szerző nem teszi egyértelművé, hogy melyik idézetet milyen mértékben tart történetileg is hitelesnek, és melyek csak egy interpretáció eszközei. Máthé összegzően kijelenti, hogy míg a városokban a baloldali, kommunista hatalomátvétel célzottabb, tudatosabb volt, addig a falvakban sokszor csak címke. Azonban ezen értékelése nem ismétli meg azokat a megállapításokat, amelyek viszont az általa is közölt visszaemlékezésekben megjelennek, hogy a szovjetekkel való kollaborálásban egyéni (túl)élési, boldogulási stratégiának is szerepe volt. Az 1945 utáni hatalommal való együttélés egyik leghatékonyabb formája ugyanis az volt, ha az állampolgárok felismerték, hogy melyek azok a cselekvésformák, amelyek az egyéni/családi boldogulást elősegíthették. Ez azonban nem feltétlenül morális kategória, mert míg ennek megítélése nagyban attól kell, hogy függjön, hogy hogy az új hatalomhoz való közlekedés, az annak való megfelelés együtt járt-e más emberek eltaposásával, internálásával, deportálásával és/vagy kifosztásával.

Sajnos az egyéni motiváció elemzése más esetben is szűkre, felületesre sikerült, s sajnálatos módon Máthé időről-időre nem történeti fogalmakkal operál: “frusztrált, semmirekellő, hatalomvágyó figurák”. Noha a deklasszálódott, társadalmi feszültségek által érintett egyének szerepe 1944-1945-1946-ban valóban fontos kutatási téma, de a rossz fogalomhasználat kisebbíti Máthé erőfeszítéseit.

A Máthé által is közölt visszaemlékezések-részletekben vissza-visszatérő elem a hatalomvágy, a mások feletti uralkodás igénye, illetve a szerző által kiemelt esetleges bosszúvágy motivációja, de megjelenik a karriervágy is a kötet végén, mint motivációs tényező.

Máthé többször kísérli meg, hogy a nyilasokat és a kommunistákat összekapcsolja. Noha valóban léteztek példák arra, amikor egy korábbi nyilas később szovjetekkel kollaboráló lett, ezen szereplők eltérő motivációi és az esetek esetlegessége nem teszi állítását Máthé legerősebbikévé. Egy észak-magyarországi példát hoz, amely eklatánsan ábrázolja jelentős részük motivációját, szintén egy visszaemlékezés narrációjában: „de hát ezek a gyerekek nem politikai meggyőződésből, hanem a puskához való ragaszkodás miatt álltak be nyilasnak.” Egy későbbi bekezdésben pedig egy gyömrői visszaemlékezést idéz Máthé, „vagy elítélik őket, vagy beállnak hóhérnak”. Az új hatalomtól való félelem (és zsarolhatóságuk), illetve a mindenkori hatalomhoz való tartozás vágya azonban nem ideológiai hasonlóságra utal. Más esetekben azonban nem kellően megbízható forrásokat használ, – ugyan feltételes módban – azt állítja, hogy a gyömrői vörös szalagosok között nyilasok is lehettek. Csak a végjegyzetből derül ki, hogy az állításnak nem nyomozott kellően utána, így ebben a formában felesleges.

A miskolci kommunisták és a nyilasok összemosása azonban következtetési hiba, nem csak módszertani. Az 1946-os diósgyőri pogromban való MOKAN részvétel nem arra bizonyíték ugyanis, hogy a nyilasokhoz hasonlítható az ő tevékenységük, hanem arra, hogy a magyar társadalomban 1945 után is jelen volt az igény arra, hogy egyes magánszereplőket: magánvállalkozásokat és tulajdonosaikat (zsidókat, kulákokat, németeket) tegyék felelőssé a kialakult feszült gazdasági és társadalmi helyzetért. A kommunisták, így a MOKAN tagjai pedig eleinte nem akarták kezelni a kialakult helyzetet abban reményben, hogy indulatot be tudják csatornázni, majd miután kicsúszott a gyeplő a kezükből, nem tudták a lincs-hangulatot kezelni.

Máthé kötetében sajnos nem veszi sorra, hogy milyen arányban vettek részt az, 1945 utáni rendőri, polgárőri alakulatokban az 1944 előtti rendszer emberei. Az általa említett szegedi eset, Szanykovszky Tibor szerepe jól példázza az 1945-ös káderhiányt, illetve az átmeneti időszakok örök problémáját, az azonban nem derül ki, hogy ez mennyire egyedi eset, általánosíthatunk-e egy ilyen extrém esetből.

Máthé Áron kötete kifejezetten gazdagon merített a felhasznált visszaemlékezések és irodalom tekintetében, kérdésfeltevése túlságosan politikatörténeti, az egyéni motivációk felől megközelítve közelebb kerülhetett volna a pontosabb válaszokhoz, azonban a politikatörténeti kérdésekre adott válaszok kifejezetten hasznosak. Mint minden úttörő könyv több megválaszolandó kérdést hagyott nyitva, mint amennyit megválaszolt, ez azonban érdem, nem hiányosság. A fent megfogalmazott kritikáim ellenére a történettudomány egy újabb értékes téglával tudja befoltozni azt a lyukat, amely az 1945 és 1949 közötti magyar történelem falában ­– sajnos 1989 óta – tátong. Ehhez Máthé Áron, olvasmányos, gyakorlott kezű tolla kiváló segítség.

Máthé Áron: Vörös karszalag. Ideiglenes karhatalmi osztagok 1944-1945-ben. Budapest, Jaffa, 2020. 232. oldal

Borító képen: a Szövetséges Ellenőrző Bizottság tagjai Kiss János ravatalánál Fortepan/BAUER SÁNDOR

[1] Gyarmati György egy 1997-es tanulmányában hivatkozik Politikatörténeti Intézet és Archívum egy iratára. GYARMATI 1997: 161.