Történeti emlékezet az utcanevekben a 19. században

László Andor

A minket körülvevő utcanevek magukon viselik a történelmi idők lenyomatát, vallanak azokról a korokról, amikor elkeresztelték őket, hűen tükrözik a változó történeti emlékezetet. Ha hihetünk egy jóval későbbi beszámolónak, már a 18. század végén szimbolikus jelentőséggel bírtak. Állítólag „mikor II. József idejében Kolozsvár utcáit is »hivatalosan« el akarták nevezgetni, az asszonyok meszelőket ragadtak és az utcasarkokon az új név meg sem száradhatott, nyomban bemeszelték.”[1] Az utcanevek „átszabása” a 19-20. századi rendszerváltások elengedhetetlen velejárója. Az új politikai berendezkedések fontosnak tartották az előzővel való szakítás minél látványosabb bemutatását csakúgy, mint saját hőseik ilyen formán való megörökítését. Ez a tanulmány elsősorban a történeti személynevek 19. századi utcanevekben való megjelenésével foglalkozik, hiszen ez a folyamat sajátos képet nyújt a kor emlékezetkultúrájáról.

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

Korábban egyáltalán nem személyek, hanem például templomok, kápolnák, kolostorok neve után történtek az elnevezések (Szent Péter, Szent Miklós, Ferenciek, Kristóf), de történhettek egyes mesterségek (pl. ötvös, kovács) vagy nemzetiségek (pl. francia, német) nyomán is. Az utca nyerhette a nevét arról a településről, amelynek irányába haladt (pl. Vác, Bécs, Hatvan), gyakran fontos épületek (városháza, iskola, fürdő, posta, harmincad) vagy éppen kávézók, kocsmák, kereskedések, vendéglők cégérei, névtáblái, esetleg éppen szobrok szolgáltak az elnevezés alapjául (kígyó, király, kékgolyó, ötpacsirta, zerge, nyúl, Attila). Határrészekről, folyóról, tóról (Városmajor, Vizafogó, Rákos patak) szintén neveztek el utcákat, egyéb ismertetőjel hiányában annak jellegéhez, fekvéséhez, irányához, alakjához alkalmasnak tűnő nevekhez folyamodtak (mint a Nagy, Kis, Hosszú, Alsó, Szűk, Kereszt, Szép stb. jelzők). Ezek a spontán létrejött elnevezések a lakosságtól származtak, és elsősorban a szokás, a használat szentesítette őket. Később már tudatos folyamatról van szó, amikor a 19. század második felében a hatóság, például a városi tanács keresztelt el közterületeket, végül megvalósult az intézményesedett, elvekkel szabályozott hivatalos utcanévadás.

Személynevek eleinte akkor jöttek szóba, ha tekintélyes és ismeretes házbirtokosok, telektulajdonosok neveit használták (Pesten Koháry-köz, Kohlbacher-utca, Rombach-utca vagy Makón Bába-utca, Csiszár-utca, Macsán-utca). A 19. század előtt történelmi alakokról csak kivételesen neveztek el közterületet, akkor is uralkodókról, mint Pesten a Lipót-utcát (I. Lipót királyról) vagy Lipótvárost (II. Lipótról), Terézvárost (Mária Teréziáról), Józsefvárost (II. Józsefről), Ferencvárost (Ferencről).[2] Budán Krisztinaváros kapta nevét Mária Krisztierna főhercegnőről, Mária Terézia lányáról, míg Esztergomban 1820-ban Mária Terézia és II. József nevét viselte utca.[3] József nádor és Mária Dorottya esküvőjének tiszteletére 1824-ben a pesti tanács két közterületet nevezett el róluk. Ez az egyik első alkalom, hogy élő személyiségről neveztek el utcát és teret a fővárosban. A 19. század első felében már felismerték a múlt emlékezetének mozgósító erejét. Az ekkoriban ébredező nemzeti öntudat számára nagy jelentőséggel bírtak azok a kiemelkedő személyiségek, akiknek tettei büszkévé tehetik a reformkor gyermekeit. „Mely nép történetét s nagy embereit elfeledi, elvész, s vesszen el!!” – kiált fel Szemere Bertalan, a későbbi miniszterelnök 1837-ben a párizsi Père-Lachaise temetőben, miközben hiányolja hazájából az egykori hősöknek emléket állító képeket, szobrokat, sírokat.[4] A következő évben egy németből fordított hírlapi cikk szerint a

„kitüntetett elméjű s lélekerejű férfiak minden korban legnagyobb befolyással voltak honuk boldogságára s dicsőségére… Nincs tehát illőbb, mint hogy ily érdemteljes férfiak emléke nemzetük szívében folytonosan éljen, nemzedékről nemzedékre átszálljon, s így a hódolatnak ily nyilvános adója, a halhatatlanság egébe emelő áldozatok által fogékony lelkek utánzásra ösztönöztessenek, dicsvágyra s honukért minden áldozatra lelkesíttessenek!”[5]

Az emlékezés nem öncélú: a múlt példás nagyságai mintaként szolgálhatnak a hazaszeretetre, áldozatkészségre, az erényes életre, a közügyek iránti elköteleződésre, vagy éppen tudományos, művészi teljesítményre. A múlt felértékelődött. Az ifjú Pulszky Ferenc szerint a közös emlékezet, a közös történelem kötheti össze igazán a magyarságot, nem a szűk környékhez kapcsolódó születés, vagy a helyi szokások, nem a természet, amely annyira eltérő lehet az ország egyes részeiben, sőt a nyelv sem, hiszen „hazánkban, fájdalom, még mindig soknyelvűség uralkodik.” A múlt a legerősebb kötelék, ezzel képes azonosulni minden magyar honfi – köztük például a szlovákok és a német ajkúak is.[6] A polgári magyar nemzet emlékezetközösségként alakul ki. Az ekkortájt megjelenő modern hazafias érzés kibontakozásában, a nemzetépítés folyamatában hatalmas szerephez jut a dicsőséges múlt, a kialakuló kollektív emlékezet megerősítését szolgálta a neves személyiségek, kiemelkedő események számos helyen és különféle formákban való felelevenítése.

Eleinte főleg irodalmi művek, színdarabok, újságcikkek, szónoklatok, tanulmányok, később festmények, szobrok, ünnepségek, és intézmények elnevezései igyekeznek minél hatásosabban megjeleníteni a múlt nagyságait. Ilyen körülmények között, külföldi „dicséretes szokások” alapján kezdődik meg nálunk is a közterületeknek a múlt nagy alakjairól való tiszteleti elnevezése. A történelem olvasása által támasztott érzéseket „újítja és neveli” ez a cseppet sem mellékes gesztus, ami „valódi emlékeztető”-ként hat, olcsó, egyben méltó módot nyújt az „érdemeket tett hazafiak emlékezetét megtisztelni”. Szomorúnak tartják, hogy az utcák elnevezésénél „mindennemű négylábú és szárnyas állatok neveihez” folyamodnak, miközben „elhunyt neveseink, kik e város díszét munkálták vagy falaink közt élték le közügynek szentelt életüket, nevezetlenül hamvadnak temetőnkben. S mennyi szép nevet, nemzeti emlékeket ébresztőt, nyújtana a história is, épületesebbeket bizonyára, mint az egész zoológia.”[7] Az 1830-as évek elején Döbrentei Gábor, az akadémia első titkára (titoknoka) javaslatára Budán Attiláról, Mátyás királyról és a korban népszerű költőről, a nemrégiben elhunyt Virág Benedekről neveztek el utcákat és teret – amelyeket a hatóságok névtáblákkal láttak el. A lépés példaértékű, hiszen

„közönséges óhajtás minden hazafi érzésű magyarnál, hogy egyéb városaink nevei is, amennyire lehet, históriai jelességű vagy emlékeztetésű nevekre bérmáltassanak, fővárosunk vezér-példájánál fogva.”[8]

A korszak egyik népszerű nyugati útbeszámolójának szerzője a londoni utcaneveket olvassa, közben előtte „ellebegtek… az izmos, erélyes Shakespeare-i alakok, századról századra elém tűntek a régi angol nagyság, az arisztokrácia véres bűnei, a fehér s piros rózsa harcai közt észrevétlenül hatalomra fejlődő s jogai kivívására erősödő nép.” A számos nyugat-európai példa hatására „még sokkal leverőbben tűnt fel előttem hazánk szegénysége abban, mi a nemzeti lelkesedést táplálja, emeli, erősíti”, vagyis „nemzeti emlékekben.” Ezek teljességgel hiányoznak, pedig azokra „függesztve szemeinket, magunknak is nemes lángra gyuladozna kebelünk”. Tóth Lőrinc példaként felsorol néhány történelmi hőst, akik emléket érdemelnének, miközben a magyar főváros utcaneveinek „elszomorító prózaiságát” tapasztalja. „Hazánk szívének, középpontjának” térképe, az ott olvasható elnevezések „inkább valamely silány zoológiái gyűjteményre emlékeztetnek, mint a magyar haza nagy tettekben s jeles férfiakban valóban elég gazdag évkönyveire.” Az osztrák nevek „jelentéstelen visszakérődzése… egyenesen bécsi gyarmatokra” utal. Miközben a „nemzeti emlékek felállításának sóvár vágya megszállta a magyar haza keblét is”, a költséges szobroknál jóval egyszerűbb módja volna a „nemzeti emlékezések ébresztésének” a közterületeket „azon nevekkel díszesíteni, melyeknek hallására, olvasására magasan dobog fel a kebel, melyek, dicső példájuknak követésére, nemes versenyre hívják fel a tisztelő unokát.” Eljött „az ideje letörölni tereink s utcáink arculatáról azon jelentéstelen, prózai, nemzeti érzelemhiányt bizonyító, aljas bélyeget, mely azokat jelenleg undokítja.” Bízik benne, hogy hamarosan történelmi személyiségek neveit viselik a pesti utcák,

„és az atya, az ezen utcákon végig vezetett kisfiúnak lelkesülve fogja elbeszélni a letűnt hősök jeles tetteit, s hasonlókra buzdítani az áhítatosan figyelő kis unokát; a külföldi pedig értesülni kíván s értesülni fog arról, hogy e hazának voltak nagy emberei, kiket nem felejt, kiknek neveit s neveiktől elválaszthatlan tetteik emlékezetét szüntelen szeme előtt tartja s kegyeletes érzéssel tiszteli”.

„Ne tűrjük hát ez aljas prózaiságot tereinken és utcáinkon!” – fejezi be gondolatmenetét a szerző.[9] 1847 elején a Pesti Hírlap ugyancsak fájlalja, amiért a főváros „elszomorító prózaiaság s nemzetietlenség bélyegét viseli”. Az utcanevek alapján arra lehetne következtetni, mintha a magyar népnek „nem is volna történeti élete s annak alapján virágzó költészete.” A szobroknál jóval könnyebb módja lenne a nemzeti emlékek létrehozásának a közterületeket „történeti nevekre keresztelni, s így e neveket a történettannal ismeretlen nép mindennapi életébe átbocsátani, annak ajkaira hozni, s az idegennel is, ki e neveket olvassa, kimondja, s irántuk kérdezősködik, tudatni s éreztetni, hogy e fajnak van története, vannak hősei, szentjei, kedvencei, kiket szeret, tisztel s nem felejt.” Elsőrendű a nevelő célzat: megismertetni a néppel történetét, követendő mintákat állítani elé, miközben a nemzeti büszkeséget erősíti a magyarság nagyjainak felmutatása a nagyvilág előtt.

Újfent felemlegetődnek „az állatország aljasabb neméből vett” silány nevek, a külvárosok „tarkabarka zoológiái gyűjteménye” melyen végighaladva „a természet históriában, rózsán, szekfűn, dohányon keresztül egész a retekig süllyedünk.” A szerző szomorúan állapítja meg, hogy „mi magyarok, nem ismerjük eléggé nagy férfiainkat, s mindaddig neveik iránt is kevés lelkesedést mutathatunk.” Követendő példával szolgál egy lipótvárosi „nemeskeblű honleány”, akinek javaslatára a Szarka utca nevét Zrínyi-utcára változtatták. Ennek jelentéséről, a szigeti hősről egymást világosítják fel a járókelők az őket hallgató újságíró nagy gyönyörűségére – „így terjed lassankint a történettan, az emlékezet derék hazafiakra, a kegyelet azon hősök iránt, kik, emberiséget s hazát boldogítva, ragyogó példával világítnak felénk a távolból.” Sajnos még kevesen vannak, akik a főváros egyéb „árva” utcáinak „arculatáról a prózaiság, az eszmétlenség bélyegét letörülni, s helyébe históriát, emlékezetet, kegyeletet íratni igyekeznek.” Javasolják, hogy a korábbi századok neves személyiségei mellett a közelmúlt kiválóságai (Kazinczy, Kisfaludy, Kölcsey, Széchenyi) is helyet kapjanak az utcanév-táblákon. Így megvalósulna a szép cél, hogy ezek az utcák

„nemzeti és jelentékeny neveket kapjanak, a prózaiság és külföldiesség szennyéből kimosakodjanak… s az idegennel egy körülpillantásra tudassák, hogy e város Magyarország fővárosa, s hogy e Magyarországnak van saját története, vannak nagy emberei, hősei, szentjei, kikre a nép kegyelettel emlékezik, kiknek neveit s szellemét fejei felett lebegni szereti, és intő s emlékeztető például fővárosa homlokára írja.”[10]

Egy másik lap „korszerűnek” tartja az indítványt, és szomorúnak, hogy sürgetni kell azt, amiben „a nagy és szabad nemzetek fővárosai jó példával előmentek”.[11]1847 elején a Pesti Hírlap ugyancsak fájlalja, amiért a főváros „elszomorító prózaiság s nemzetietlenség bélyegét viseli”. Az utcanevek alapján arra lehetne következtetni, mintha a magyar népnek „nem is volna történeti élete s annak alapján virágzó költészete.” A szobroknál jóval könnyebb módja lenne a nemzeti emlékek létrehozásának a közterületeket

„történeti nevekre keresztelni, s így e neveket a történettannal ismeretlen nép mindennapi életébe átbocsátani, annak ajkaira hozni, s az idegennel is, ki e neveket olvassa, kimondja, s irántuk kérdezősködik, tudatni s éreztetni, hogy e fajnak van története, vannak hősei, szentjei, kedvencei, kiket szeret, tisztel s nem felejt.”

Elsőrendű a nevelő célzat: megismertetni a néppel történetét, követendő mintákat állítani elé, miközben a nemzeti büszkeséget erősíti a magyarság nagyjainak felmutatása a nagyvilág előtt. Az 1848-as forradalom ezen a téren is jelentős változást hozott. Talán a párizsi forradalom hírének hatására március első felében a pesti városi tanács számos utca „jelentéktelen neveit újakkal és leginkább történetünk nagyobb embereire emlékeztetőkkel” kívánta felcserélni. A névsor meglepő, hiszen szerepel rajta például a Habsburg uralkodók ellen fegyvert fogó Bocskai István és II. Rákóczi Ferenc, ugyanakkor számos kortárs is, mint Kazinczy, Kisfaludy Sándor, Kölcsey, Berzsenyi, Széchenyi, Deák, Kossuth, Wesselényi, Vörösmarty.[12] A pesti forradalom kirobbanását követően alig két nappal a helyi tanács három közterületet nevez át Szabadsajtó-utcává, Március 15-e térré, és Szabadság-térré. Hamarosan Buda is követi a példát: ott István nádorról teret, Batthyányról és Kossuthról pedig utcát neveztek el.[13] Ezek mellett nemhivatalos névadások is történtek: Pesten például volt Eskü-tér, Szabadsajtó-udvar, Diadal-utca, Forradalmi csarnok-utca. Gyakran nem ismerjük, pontosan hol helyezkedtek ezek a lakosság által elkeresztelt közterületek. A budai Barátság-sikátor, Igazság-tér, Nemzeti-tér, Egyezség-tér esetén csak annyit tudunk, hogy névtábláikat is kifüggesztették. Az egyik lap a további „idétlen” nevek kiküszöbölését, „általános utcanévreformot” szorgalmaz úgy, hogy a korábbi magyar-német kétnyelvűség helyett az új neveket csak magyarul írják ki.[14]

A vidék követte a főváros példáját: Győrben,[15] Szegeden,[16] Hódmezővásárhelyen,[17] Pozsonyban,[18] vagy Aradon[19] hamarosan szintén átneveznek néhány utcát. A szepességi Lőcsén magyarosítják a neveket, a hírt közlő helyi tudósító pedig kívánatosnak tartja, hogy néhány utca nevét „történeti derék férfiak neveiktől, mintegy ereklye gyanánt” vették volna.[20] Május 30-án, amikor Kolozsváron kimondták Erdély egyesülését Magyarországgal, „a tömeg határozattá emelé”, hogy Wesselényiről, és az unióról utcákat nevezzenek el.[21] Ugyanott szabadsajtó- és Mátyás-utca elnevezések is születtek.[22] 1849 januárjában, midőn az osztrákok elfoglalták a fővárost, visszaváltoztatták az utcák neveit.[23] A szabadságharc leverése után mindenütt ez történt, Pozsonyban egyenesen Haynauról, Jellasicsról és Windischgrätzről neveztek el utcákat.[24] 1858-ban az előző évben a fővárosba látogató királyi pár tiszteletére a városi tanács az egykori pesti Rakpiacot (ma Széchenyi-tér) Ferenc Józsefről és a Német Színház teret Erzsébetről nevezte el, a Várba vezető, újonnan kiépített szerpentinút pedig az ország élén álló kormányzóról, Albrecht főhercegről kapta a nevét.

A forradalom idején Budán az új utcaneveket csupán magyarul írták ki, miközben a németajkúak száma többszöröse volt a magyarokénak.[25] Amikor ezt szóvá tette egy helyi lap, fenyegető hangnemű írás jelent meg, amely arra figyelmeztet, hogy az utcanevek kétnyelvűsége törvénytelen, hiszen a magyar a hivatalos nyelv.[26] Hamarosan fordult a kocka, és csak német nyelven írták ki a neveket. Majdnem egy évtizedet kellett várni, amíg a budai tanács döntött róla, hogy kétnyelvűek legyenek az utcanévtáblák,[27] miközben ugyanebben az időben Sopronban a kétnyelvű utcanévtáblákról letörölték a magyar neveket.[28] Az önkényuralom korszakában Pesten Lipótvárosban használtak még 1848-ban adott Attila, Géza, Árpád, Béla, Báthory, Zrínyi, és Széchenyi utcaneveket (az utolsó kettő ma is él).[29] Hódmezővásárhelyt említhetjük még kivételként, ahol számos történelmi, irodalmi nagyság (Lehel, Kinizsi, Hunyadi, Zrínyi, Széchenyi, Csokonai, Kölcsey, Vahot, Vörösmarty és Toldi) nevét viselte utca, sőt a Nemzeti Színháznak a városhoz nem kötődő, néhány éve elhunyt igazgatója, Fáncsy Lajos emlékét is ilyen módon örökítették meg.[30] A politikai változásokat menten utcanév-cserék jelzik. Amint 1860-ban némi enyhülés tapasztalható, és az uralkodó kiadta az októberi diplomát, Szegeden az önkormányzat helyreállításának jeleként azonnal határoztak a régi utcanevek visszaállításáról.[31] Széchenyi halálát követően Esztergomban róla nevezték el a Fő piacot,[32] csakúgy mint Kaposvár, [33] Szabadka,[34] Sopron[35] vagy éppen Kolozsvár egyik fontos terét – példájukat más városok is követték. 1863 nyarán Pesten jelentős változásra került sor: 73 névtelen vagy „célszerűtlen” nevekkel bíró utca nyer új nevet. Ezek közt azonban csupán négy állít emléket történelmi személyeknek: Tinódinak, Hunyadinak, Festeticsnek, Werbőczynek (érdekességképpen említhetjük, hogy Wattról is neveztek el utcát).[36]

1865-ben Deák Ferenc nevezetes húsvéti cikke, majd az e nyomán a bécsi udvarral meginduló tárgyalások, az országgyűlés összehívása, hatalmas lelkesedést váltottak ki. Balatonfüreden az odalátogató politikus tiszteletére lakomát és tűzijátékot rendeznek. Ebből az alkalomból határoznak róla, hogy „Magyarország legszebb kilátással kínálkozó terét Deák-térnek fogjuk nevezni azon férfi iránt való hálából, ki nemzetünket a legszebb kilátáshoz, ősi alkotmányos életünk teljes visszanyerésének reményéhez vezette”.[37] 1865 őszén Pesten, névnapja estéjén szerenáddal és fáklyásmenettel lepték meg a haza bölcsét, akiről másnap a városi tanács utcát és teret nevezett el.[38] Napokon belül táblák is jelezték az új neveket.[39] Deák később állítólag azt mondta, hogy „a magam utcájában lakom, de nem a magam házában.” (Ugyanis szállodában lakott.)[40] Az egyik lap ugyanekkor felveti, hogy a belvárosi Váci-utcát, amely nem is oda vezet, mint a Váci-út, a valamikor ott lakó Vörösmartyról kellene elnevezni.[41] A hírességekről való tömeges átnevezésekre azonban még várni kellett, ezen a téren is majd a kiegyezés hoz fordulatot. Az a korszak majd további tanulmányok témája lesz.

---

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

---

Jegyzetek, felhasznált források:

[1] Szilády Áron előadása a kiskunhalasi gimnáziumban. Kiskun-Halas Helyi Értesítője 1902. dec. 19.

[2] Schmall Lajos: Budapest utczái és terei. Adatok a budapesti utcák és terek elnevezéséhez és történetéhez. Bp. 1906. 25-32. 52-54.

Takáts Rózsa: A fővárosi utcanévadás elveinek és gyakorlatának alakulása napjainkig. In: Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’84. Bp. 1985. 294.; Holló Szilvia Andrea: Hősök és mondák az utcanévadásban. Néprajzi Értesítő 77. (1995) 221-222.; Géczi Lajos: Makó utcanevei 1851- ben. A Makói Múzeum Füzetei 37. Makó, 1984. 250-253.; Vér Eszter Virág: Köztérelnevezések. Budapesti Negyed 52. (2006) 2.

[3] Pifkó Péter: Esztergomi utcák 1700-1990. Esztergom 1990. 19.

[4] Szemere Bertalan: Utazás küllföldön I. Pest, 1845. 246.

[5] Kiss Iván: A német honi jeles férfiak emlékéről, célzással Magyarországra. Honművész, 1838. máj. 10.

[6] Pulszky Ferenc: A műgyűjtemények hasznairól. Athenaeum, 1838 aug. 9.

[7] Figyelmező, 1838. máj. 15.

[8] Társalkodó, 1832. dec. 18.

[9] Tóth Lőrinc: Úti tárca V. Brittföld. Pest, 1844. 57-61.

[10] Pesti Hírlap, 1847. jan. 12, febr. 21.

[11] Életképek, 1847. jan. 16.

[12] Pesti Divatlap, 1848. márc. 12.

[13] A pesti városi tanács 1848. márc. 17-i ülésének jegyzőkönyve. Budapest Főváros Levéltára. HU BFL – IV.1202.a – 365. kötet fol. 433-434. Beszámol róla a korabeli sajtó.

[14] Honderű, 1848. ápr. 2.

[15] Pesti Divatlap, 1848. ápr. 8.

[16] Itt a Szabadság mellett Széchenyi, Kossuth, Szemere, Deák, Batthyány, Wesselényi, Dugonics, Eötvös kaptak utcákat. Reizner János: Szeged története II. A XVIII század végétől az 1879. évi árvízig. Szeged, 1899. 75-6.

[17] Dömötör János: Vásárhely utcanevei. (Történeti áttekintés). In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1971. Szeged 1971. 95.

[18] Lovisek Júlia: Pozsony utcaneveinek politikai indíttatású névváltoztatásai a Szlovák Állam megalakulása idején és megszűnése után. Kisebbségkutatás 16. (2007) 2: 127.

[19] Klapka tábornok emlékirataiból. Reform- és Szabadsajtó-utcák. 29. Történelmi adattár az 1848-ki és 1849-ki magyar hadjáratból III. Szerk. Vahot Imre. Pest, 1861. 29.

[20] Pesti Divatlap, 1848. máj. 13.

[21] Kővári László: Erdély története 1848-49-ben. Pest, 1861. 48.

[22] Kolozsvári Híradó, 1848. aug. 4.

[23] Gelich Rikhárd: Magyarország függetlenségi harcza 1848-49-ben II. Bp. 1882. 199.

[24] Lovisek i. m.

[25] Az 1850. és 1857. évi népszámlálás. Bp. 1993. 62.

[26] Reform, 1848. máj. 4.

[27] Pesti Napló 1858. aug. 28, Vasárnapi Újság, 1858. szept. 5.

[28] Vasárnapi Újság, 1858. okt. 17.

[29] Pest-Buda belterületének várostérképe (1854)

[30] Dömötör i. m. 92-3.

[31] Politikai Újdonságok, 1860. dec. 31.

[32] Pifkó Péter: Esztergomi utcák 1700-1990. Esztergom 1990. 20.

[33] Récsei Balázs: „… mert nem a térben, hanem az időben léteztek…” Kaposvár utcáinak, tereinek (n)évtörténete. Kaposvár, 2016. 129, 183.

[34] Papp Árpád: A szabadkai terek, utcák és szobrok „területszerző” funkciója. In: Cseri Miklós – Bereczki Ibolya (szerk.): Ház és ember. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 25. Szentendre, 2013. 39.

[35] Hárs József: Utcáink nevei az utóbbi százhúsz évben. Soproni Szemle 44. (1990) 131.

[36] Sürgöny, 1863. júl. 24, 26.

[37] Hazánk s a Külföld, 1865. aug. 6.

[38] Fővárosi Lapok, 1865. okt. 6, 7. Pesti Napló, 1865. okt. 6, 7.

[39] Fővárosi Lapok, 1865. okt. 19.

[40] Magyar Nemzet, 1938. okt. 11.

[41] Fővárosi Lapok, 1865. okt. 7.

Az írásban szereplő térkép-részletek forrása: https://mapire.eu/hu/browse/city/budapest/

A nyitóképen: a Nádor utca szimbolikus (és még nem hivatalos visszanevezése) 1989-ben. Krassó György és társai akciója jól érzékeltette a közterület-elnevezések jelentőségét. (Philipp Tibor/FORTEPAN, 60440)