Királykultusz és emlékezet: Ferenc József 1897. szeptemberi 25-i kézirata

László Andor

1897 őszén két uralkodói látogatás kötötte le a közvélemény figyelmét: előbb II. Vilmos német császár, majd a román király kereste fel Budapestet. A két esemény közt egy másik ügy került a lapok címoldalára, és váltott ki országos lelkesedést. Ferenc József szeptember 25-i kézirata a magyar történelem tíz kiemelkedő személyisége szobrainak felállítását javasolja a főváros közterein saját udvartartása költségeinek terhére. Ezeken Szent Gellért püspök, a krónikaíró Anonymus, Werbőczy István, Hunyadi János, a költő Tinódi Lantos Sebestyén, a szigetvári hős Zrínyi Miklós, Pázmány Péter esztergomi érsek, Pálffy János, a Habsburgok mellett harcoló tábornagy és nádor, valamint a két erdélyi fejedelem, Bocskai István és Bethlen Gábor alakjait kívánta megörökíteni.

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

A kezdeményezés rendkívüli visszhangot keltett. Már aznap délben számos lap ingyen osztogatott rendkívüli kiadása számolt be az eseményről. Az utcákon az emberek tömegbe verődve olvasták a hírt, „a kávéházakban, vendéglőkben, a sörcsarnokokban s a családi asztaloknál is erről a kéziratról folyt a beszélgetés, mindenütt a lelkes öröm és a király-dicsőítés hangján. — Éljen a király! — ez volt az üdvözlés, amellyel mai nap az emberek egymást üdvözölték.” Este Budapesten az egyetemi ifjúság tartott ünnepi gyűlést, majd a rektor vezetésével a miniszterelnök által engedélyezett fáklyás felvonuláson ünnepeltek – ezt maga Ferenc József is megtekintette.

„A király és a nép ilyen közvetetlenül, összeforrva a nemzeti dal imájában még soha sem érintkezett” – számol be egy korabeli lap a Himnusz énekléséről.[1]

Nagyváradon az esti színházi előadás nyújtott alkalmat hazafias tüntetésre. Az egyik színész kupléban énekelte meg a király adományát, amire tomboló éljenzés tört ki, percekig szólt az Éljen a király! Hasonló jelenetsor zajlott le Aradon, majd Nyíregyházán.[2] Országszerte az őszinte öröm számos megnyilvánulását jegyezték fel. Pápáról már másnap üdvözlő táviratot küldtek a kormánynak, a bánsági Nagybecskereken ünnepélyt és fáklyásmenetet tartottak. Hálaadó versek sora jelent meg a lapokban, Nagyszebenben egy tanár költeményét maga nyomtatta ki napokon belül. A megemlékezések a legtöbb helyen szervezett formában történtek. A fővárosban a város vezetésének falragaszokon tudatott kérelmére néhány nappal későbbre halasztották a tervezett kivilágítást, ami így egybeesett a „nagy nemzeti ünnep” alkalmával tartott rendkívüli közgyűléssel. Ezen a résztvevők a király említésekor egy emberként pattantak fel helyükről, és percekig zúgott az „éljenriadal”. Este a középületeket sötétben hagyták, ezzel arra törekedtek, hogy a polgárság világításának köszönhetően „éppen olyan fönségesen tündököljön a magyar metropolisz, mint amily fönséges az ajándék, mellyel királyunk nagylelkűsége meglepte.” A főbb útvonalakon a sűrű tömegben a kocsik csak lépésben járhattak. A Nemzeti Színházon színes korona és címer fénylett, vele szemközt a takarékpénztár épületét a király tűzben égő monogramja díszítette, a New York-palota oszlopait piros-fehér-zöld színű izzók fonták körül. Az Andrássy-út „óriási tűzfolyosóvá” vált, az Operaház homlokzatán égő nap keringett, teraszán kandeláberek vastag tűznyelvei közt hatalmas F és E betűk lángoltak. Az ékes paloták vetekedtek egymással fényűzés dolgában. Sokfelé, így például a Nemzeti Múzeum lépcsőin vagy a Kereskedő Ifjak Társaságának váci-utcai klubhelyisége ablakaiban látható volt az Éljen a király! felirat.[3]

A lapok egyöntetű lelkesedéssel méltatják a kezdeményezést, Éljen a király! A legelső magyar ember, A király ajándéka, Hódolat a királynak, Dicsőség a királynak és hasonló címekkel jelennek meg. Vezércikkek, tárcák sokaságát szentelik a javaslatnak Trencséntől Baranyáig, Borsodtól Csíkig, közlik a tíz történelmi alak tömör életrajzát, képeiket, később rövidebb-hosszabb népszerűsítő munkák is megjelentek róluk. Megszólaltatják a magyar történésztársadalom vezető személyiségeit, akik lelkesülten nyilatkoznak: dicsérik az uralkodó „kiváló tapintatát”, amellyel kiválasztotta a megörökítendő személyeket, „teljesen azonosította magát nemzeti múltunkkal”, azok emlékét is meg kívánja örökíteni, akik

„a nemzeti önállóság és erő eszméjét képviselték, ha szükség volt, még a Habsburg-ház ellen is.”[4]

Az indítvány miatt érzett öröm kinyilvánítására nagyszerű lehetőséget biztosított „a világ leglovagiasabb és legjobb fejedelme”, Ferenc József október 4-i névnapja, ami így „különös nemzeti ünneppé” vált. Ebből az alkalomból mond köszönetet az országgyűlés képviselőháza a királynak. A díszruhába öltözött képviselők a Mátyás-templomban a hercegprímás által tartott miséről érkeztek az ülésre, ahol a pártok által egyeztetett, valójában eredetileg a miniszterelnökségen megfogalmazott[5] előterjesztést Podmaniczky Frigyes nyújtotta be. Az indoklás szerint

„a múltak emlékei alkotják azt a talajt, melyen a jövő fölvirul és a jelen virágzik. Csak az a nemzet számíthat jövőre, mely tud ősei erényein lelkesedni. Öröm és hála hatja át keblünket, midőn felséges Urunk a nemzettel gondolatban és érzésben egyesül…”[6]

Számos iskolában hálaadó istentiszteletet és ünnepséget tartottak, az operában a Hunyadi László díszelőadása előtt a szereplők díszmagyarban énekelték a himnuszt, majd megkoszorúztak Ferenc József színpadon elhelyezett mellszobrát.[7] A városokban fáklyás felvonulásokra, díszközgyűlésekre, ünnepségekre, kivilágításokra került sor. Kecskeméten például a jogakadémiától induló menet élén a törvényhatóság tagjai haladtak a polgármesterrel és a tanárokkal együtt, éltették a királyt, hazafias dalokat énekeltek, az ablakokat mindenütt kivilágították. A katolikus templomnál felolvasták a király indítványát, majd tomboló rajongással hallgatták meg az egyik jogászhallgató beszédét. A városházánál az uralkodó Hungaria által koszorúzott mellszobra volt látható „pazar, nemzeti színű villanylángok között”, és újabb „emelkedett szellemű, költői ihlettől áthatott remek” szónoklat hangzott el. A tömeg lelkesedése ekkorra „valóságos extázisba ment át”, „örömtől kigyulladt arccal” énekelték a himnuszt, majd visszatértek az akadémia elé, ahol a fáklyákat máglyába hányták, további hazafias dalokat énekeltek, végül békésen eloszlottak. Az elhangzott beszédeket több helyi lap teljes terjedelmükben közli.[8]

Barcson „dicső hazánk egy nagy diadalának tekintik a történteket, amely büszkeséggel tölt el minden magyarul érző kebelt.” A hírt

„az első pillanatban alig merték elhinni, majdnem csak álomnak tartották, de végre amidőn már bizonyossá vált, a boldog meghatottságtól megindulva adták azt tovább. A városka is azonnal lobogó díszt öltött, az emberek a hétköznapból ünnepet csináltak és egy pillanat alatt elterjedt az elhatározás, hogy este a város kivilágíttassék.”[9]

A vármegyék, a városok csakúgy „hálaföliratot” intéztek az uralkodóhoz, mint az ellenzéki pártok, az evangélikus egyház budapesti közgyűlése, majd egyetemes konventje. Az írókat, művészeket tömörítő Otthon Kör vagy a Népnevelők Budapesti Egyesülete szintén rendkívüli közgyűlést tartott, és hódoló nyilatkozatot fogadtak el. Csupán a Miniszterelnökségen 84 ilyen feliratot iktattak.[10] A Tiszáninneni Református Egyházkerület gondnoka szerint a beszélő szobrok a király útmutatását jelzik. Ez után

„nem féltjük már a szabadságot, nem a szabadelvűséget, nem a törvényt, nem az ország s az egyes egyén jogait, nem a közművelődést, nem az édes hazai nyelvet! … Mert ahol egy erős, öntudatos nemzet szeretett s imádott fejedelmével egy úton halad, egyet akar: ott a siker biztos, ott minden szépet, nagyot, jót ki lehet vinni… lelkesedésem oly nagy, hogy békés, boldog, hatalmas, nagy Magyarországot képzelek a jövőben!”[11]

Ünnepi istentiszteletekre került sor a templomokban és zsinagógákban, tanítási szünetet rendeltek el, az iskolai megemlékezéseken „a tanítók megmagyarázták az ifjúságnak a királyi kézirat jelentőségét.” Jászberényben és Baján a kaszinóban ültek lakomát, Szepesszombaton a sétatéren hazafias dalokat énekeltek csakúgy, mint Szigetváron vagy Újvidéken, ahol „olyan magyar ünnep volt, mint még sohasem”. Sátoraljaújhelyen és Szabadkán térzenét adtak, Kassán zenekarok járták a várost, és a diákság a városháza elé vonult, ahol a főispán hirdette ki a közgyűlés hódoló határozatát. Debrecenben, Kolozsváron, Pécsett vagy Nagykőrösön díszelőadást tartottak a színházban. Miskolcon három napig tartott az ünneplés, a diósgyőri vasgyári zenekar hazafias dalokat játszott, miközben „a közönség mint a tengerár hullámzott az utcákon”. A kivilágításkor alig fértek a városháza előtt, ahol három dalkör lépett fel, elhangzott a Király-induló, a Szózat. A vallás- és közoktatásügyi miniszter rendeletben írta elő a királyi javaslat középiskolai megünneplését, ami a tanári karoknak „újabb alkalmat ad arra, hogy a gondjaikra bízott fiatal nemzedékben a magyar király iránt való hagyományos hűséget és ragaszkodást, s a magyar haza hő szeretetét megszilárdítsák.” Zalában a tanfelügyelő maga is felszólítja a megye összes tanintézményét a megemlékezésre.

Ferenc József indítványa nem uralkodókat akart megörökíteni, ők az 1896-ban tervezett Ezredévi Emlékműre kerültek a későbbiekben, hanem olyan személyiségeket választott, akik a 19. századi közösségi emlékezet számára a nagyszerű „nemzeti” múltat jelenítették meg. Szent Gellért felfigyel a „magyarok szimfóniájára”, a malmot hajtó asszony énekére, Anonymus népe történelmét örökíti meg, Hunyadi és Zrínyi az Európát a kereszténység pajzsaként védő magyarságot jeleníti meg, Werbőczi a nemesi nemzet jogait foglalja össze. A költő Tinódi a török ellen harcoló végváriak dicsőségét zengi, Pázmány esztergomi érsek, jeles politikus, egyben „a magyar próza atyja”, aki egyetemet alapít, Bocskai és Bethlen a szabadságot és az alkotmányt védik, míg Pálffy János az ország dinasztiához való hűségét fejezi ki.

A kiválasztásakor figyeltek az egyensúlyra: 4 középkori és 6 újkori személyiség szerepel a sorban, az utóbbiak közül 3-3 katolikus illetve protestáns (ha az utóbbiak közé számítjuk Tinódit). A mai Kodály Köröndön, ahova később négy szobor került, a két erdélyi fejedelem mellett két Habsburg-hű magyar főúr szerepelt. A király javaslata az egész magyar történelmet örökíti meg, emléket állít az eltérő vallási, politikai irányzatoknak, a törökök elleni hősies küzdelmeknek, a dinasztia iránti hűségnek, a szabadságszeretetnek, a tudománynak és a költészetnek egyaránt. Beöthy Zsolt akadémikus, a Kisfaludy Társaság titkára ezért ünnepli mégis királyszobrokként az elkészülő alkotásokat,

„nemcsak a királyi ajándék, hanem történeti jelentőségük értelmében: külön-külön a nemzet tíz nagy fiának, együtt egy nagy királyának emlékei.”[12]

A kezdeményezés alkalmas a nemzeti egység kifejezésére egy olyan korszakban, amit éles ellentétek és szűnni nem akaró viták jellemeznek. Ezek gyakran az ország függetlenségéről szóltak, amit sokak számára éppen a Habsburgok ellen a magyar rendi és vallásszabadságért küzdő Bocskai és Bethlen jelképeztek. A „három százados félreértés és szörnyű következmények megszüntetésére” képes gesztus által a király

„azonosította magát a magyar nemzet történelmével… Nem lehetséges többé Magyarországon párt- és felekezeti történelem, hanem csak egyetlen egy: a magyar nemzet igazi és valódi története, melynek legkülönbözőbb harcait és ellentéteit megdicsőítette a magyar király”[13]

A két „szabadságharcos” fejedelem akkoriban a katolikus lapokban még időnként lázadókként szerepeltek, akik török szövetségben támadtak a törvényes keresztény magyar királyra. Szereplésük a névsorban „mély meghatottságot” váltott ki a kormánypárti képviselők között. Sokan emelik ki őket, mint „akik nemzeti mivoltunkat fönntartották, mégpedig Ausztria és a Habsburg-ház ellenében.” Ezért „századokig tartó előítéleteknek kellett rombadőlniük, mielőtt az uralkodói kegy jelei osztályrészünkül juthattak.” Ezt hangsúlyozzák a szakma nevében a napisajtóban vagy a történészek folyóiratában: a királyi javaslattal egy régi hagyomány kerül a lomtárba. Akadnak még, akik rebelliseknek tekintik a Habsburgok ellen fegyvert fogó erdélyi fejedelmeket,

„de midőn a magyar király két erdélyi fejedelemnek, kik a harcmezőn szemben állottak őseinek seregeivel, szobrot emeltet: ezzel véglegesen elnémítja e korlátolt felfogás vádjait.”[14]

A kor egyik vezető historikusa mesébe illőnek mondja, hogy egy Habsburg szobrot állítson Bocskainak és Bethlennek.[15] A borsodi alispán szerint „fejedelmi lélekhez méltó elhatározás”, midőn a király bennük „nem őseinek ellenségét, hanem a magyar szabadság és alkotmánynak vitéz hőseit látja, tiszteli és becsüli meg.” Marosvásárhelyen az iparosok és munkások számára tartott vasárnapi előadásokon mutatják be a tíz személyiséget, akiknek sorát november végén a két református fejedelem alakja nyitja.[16]

Az ellenzéki sajtóban a királyi kézirat fölött érzett öröm néhol a kormány bírálatával párosul, nehezen magyarázható lépéssel kellett szembesülniük, hiszen korábban a hatalom éppen az uralkodó érzékenységére való tekintettel zárkózott el a múltban a dinasztia ellen forduló magyar történelmi alakokról való emlékezéstől.

„Vajon azok a miniszterek, akik a budai honvédszobor (1893-as) leleplezésére, az aradi vértanúk emlékünnepére nem mertek elmenni, akik Kossuth Lajos (1894-es) temetése elől az ország legtávolabbi vidékeire szökdöstek, mit szólnak a szeptember 25-iki királyi elhatározáshoz, amelyben ő felsége szobrokat rendel emelni Bocskai István és Bethlen Gábor »lázadó« erdélyi fejedelmeknek?”

– teszi fel a kérdést például egy pécsi napilap. Az uralkodó nem volt tekintettel arra, hogy kik ellen harcoltak a fejedelmek, csupán azt nézte: miért. „Folytak a magyar alkotmányért és a magyar nép szabadságáért. A kuruc-eszmét megkoszorúzza a Habsburg-ivadék, s ezzel a királyhűséget az alkotmánytisztelet s a szabadságszeretet piedesztáljára emeli.”

„Miért ne látná tehát be Ferenc József mije volt a Habsburg-háznak egy Bocskai, egy Bethlen? A magyar szabadságot konzerválta e hősök vitézsége: az uralkodóház fényének és hatalmának soha ki nem apadó erőforrásait. Jelképei e dicső alakok a magyar királyhűség férfiasságának, mely azt vallja, hogy ingatag a trón alkotmány nélkül és sorvatag a korona hatalma szabadság nélkül…”

Egy miskolci lapban ugyanúgy költői kérdésekkel igyekeznek szemléltetni a helyzet fonákságát, a lépés jelentőségét:

„Ki meri még mondani, hogy ne küzdjünk Magyarország függetlenségéért, mert kímélni kell az uralkodó érzelmeit? Ki meri Első Ferenc József királyunkat még azután is azzal gyanúsítani, hogy érzelmei ellentétesek a magyar nemzet érzelmeivel és vágyaival? … Aki Bocskai Istvánnak és Bethlen Gábornak szobrot emeltet, az megértette a nemzeti történelem igazságait.”

Az előzményeket figyelembe véve a kormánypártnak azonnal ellenzékbe kellene állani, és „a legvehemensebb hadjárattal” tiltakozni a „rebellis szobrok” ellen, ami szerintük „csak arra jó, hogy megingassa a dualizmust… s elidegenítse tőlünk a dinasztiát.” Ezt már egy budapesti polgári szellemiségű hetilapban olvashatjuk.[17]

A kezdeményezéssel megvalósult a két fejedelem nemzeti panteonba való bekerülésének uralkodói „szentesítése”, miközben egyértelműen összefonódott „a legalkotmányosabban uralkodó Habsburg” és a magyar történelmi hősök kultusza: „a trón és nemzet között újra megpecsételődött a lelkek frigye s a nemzet örömrivalgása válaszol a király ajkáról elhangzott igére.” Ferenc József előtt „hálatelten, hódoló tisztelettel, benső szeretettel hajt fejet az ünnepi köntösbe öltözött magyar nemzet.” Elragadtatott cikkek méltatják a lépés jelentőségét: fordulópontról szólnak, amikor végre egymásra talált a király és a nemzet: „a Habsburg-dinasztia a mai napon lőn igazán nemzeti dinasztiánkká.”

A dicsőséges múlt hallatlan szerephez jutott a nemzetépítés folyamatában, a 19. században kibontakozó modern hazafias érzés kibontakozásában. A hatalom is felismerte a közösségi emlékezet fontosságát saját legitimitásának erősítésében, a kialakuló nemzetállamoknak mindenütt szükségük volt a közös identitást, a társadalmi összetartozás érzését erősítő szimbólumokra, igyekeztek a maguk javára fordítani a „szabadsághősök” népszerűségét. Ráébredtek arra, hogy nem elég pusztán követniük, passzívan szemlélniük a fejleményeket, sőt egyes esetekben akadályozni a már évtizedek óta kialakult kultuszt.

Még a történész szakfolyóirat, a Századok is a kiegyezést „betetőző” javaslat politikai fontosságát méltatja. Az uralkodó, és az általa képviselt Habsburg-dinasztia azonosul a magyar történelemmel, elismeri az ellene küzdők nagyságát, képes feledtetni a korábbi ellentéteket. Ugyanebben az időszakban nyilvánítják nemzeti ünneppé az 1848-as forradalom évfordulóját.[18] A magyar szabadságharc véres leveréséért felelős király így válhatott jóságos Ferenc Jóskává, aki később átvette nagy ellenfelének helyét a Kossuth-nótában. Így fordulhatott elő, hogy 1897-ben a Trencsén megyei Nagybiccsén egyszerre ünnepelték az uralkodó névnapját, és emlékeztek az aradi vértanúkra. A következő évben az első hivatalos nemzeti ünnepen az egyik budapesti iskolában nem csupán a forradalomra emlékeztek, az előadott darabban sorra felvonultak a szobrok által megörökített személyiségek, és az a királyi párnak szóló hódolattal ért véget.[19]

A szobrok sorra elkészültek, az első világháborúig átadták őket, ám a mozgalmas 20. század nem múlt el nyomtalanul fölöttük. Közülük négy maradhatott meg eredeti helyén (Zrínyié a Köröndön, Anonymusé a Városligetben, Szent Gellérté a Gellért-hegy lábánál és Hunyadié a budai várban). A sors különös fintora, hogy fél évszázaddal később az uralkodó indítványára és költségén emelt Bethlen és Bocskai szobrok éppen a Hősök teréről eltávolított Ferenc József (és a többi Habsburg-uralkodó) emlékművének helyére kerültek az ország legfontosabb szobor-panteonjába. További kettőt kevésbé jelentős köztérre vagy parkba helyeztek át (Tinódit az egykori Nemzeti Színház elől a Népligetbe, Pázmányt a Ferenciek teréről a 8. kerületi Horváth Mihály térre). Egyet (Werbőczyét) ledöntöttek, egyet (Pálffy Jánosét) pedig elbontottak.

---

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

---

Jegyzetek:

[1] Budapesti Közlöny 1897. szept. 26. Budapesti Hírlap 1897. szept. 26. Pesti Napló 1897. szept. 26.

[2] Budapesti Hírlap 1897. szept. 26. Pesti Hírlap 1897. okt. 4.

[3] Budapesti Hírlap 1897. szept. 28, 30, okt. 1. Pesti Hírlap 1897. szept. 29, okt. 1. Pesti Napló 1897. szept. 27, okt. 1. Budapest székes főváros törvényhatósága 1897. évi szeptember hó 30-án tartott 23-ik – rendkívüli – közgyűlésének jegyzőkönyve.

[4] Pesti Napló 1897. szept. 26, Pesti Hírlap 1897. szept. 26.

[5] Ifj. Bertényi Iván: Állt 37 évet. Werbőczy István budapesti szobra. Történelmi Szemle 56. (2014) 2:207. https://tti.btk.mta.hu/images/kiadvanyok/folyoiratok/tsz/tsz2014-2/bertnyi.pdf

[6] Budapesti Hírlap 1897. okt. 2, 3, 5. Pesti Napló 1897. okt. 2, 5, Pesti Hírlap 1897. okt. 5.

Az 1896. évi november hó 23-ára hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója X. Bp. 1898. 165-6. ülés (1897. okt. 1, 4.) 11-16.

[7] Pesti Napló 1897. okt. 5.

[8] Pestmegyei Hírlap 1897. okt. 2. Kecskeméti Lapok 1897. okt. 3. Kecskemét 1897. okt. 3.

[9] Pécsi Figyelő 1897. szept. 30.

[10] Ifj. Bertényi Iván i. m. 206.

[11] Sárospataki Lapok 1897. okt. 11.

[12] Beöthy Zsolt: A királyszobrok. Budapesti Szemle 92. (1897) 338.

[13] Pesti Hírlap 1897. szept. 26.

[14] Századok 31. (1897) 752.

[15] Magyar Polgár 1897. szept. 27.

[16] Székely Nemzet 1897. nov. 26.

[17] A Hét 1897. okt. 3.

[18] M. Lovas Krisztina: Ki mire emlékezett március 15-én a dualizmus korában? Az ünnepségek alakulása az aktuális politikai konfliktusok tükrében. Századok 151. (2017) 1223-1246.

[19] Cziklay Lajos: A tíz szobor. Apotheozis. Előadatott az Isteni Szeretet Leányai budapesti Margit-intézetében, 1898. évi április hó 11-dikén, az 1848. évi szabadságtörvények félszázados évfordulója alkalmából. Bp. 1898.

A nyitóképen: Bethlen Gábor szobra a Köröndön (ma Kodály körönd) 1938-ban. (Szöllősy Kálmán/FORTEPAN, 149516)