Az Amerikából jöttem… és a gumizás: az 1980-as évek népszerű játékai

Tóth Eszter Zsófia

Az Amerikából jöttem, mesterségem címere, vagy más szövegváltozatban Amerikából jöttünk, mesterségünk címere játék történelmi gyökerei időben messzire nyúlnak vissza, egészen a céhes időkig, amikor a vándorló mesterlegények visszatérése ihlette a játékot. Az Amerikából jöttem fordulat nagy valószínűséggel a 19-20. század fordulóján került be a szövegbe és miközben Amerikába tántorgott egymillió emberünk, volt, aki számára ez időleges volt és vissza is tért (Csáth Gézának is van ilyen novellahőse.) A Színházi élet 1924-es 42. számban van utalás arra, hogy a játékot már játszották.

Ha visszagondolok arra, milyen sokat játszottuk ezt a játékot az iskolai napköziben a nyolcvanas években, enyhén bizarrnak tűnik az, hogy akkoriban, amikor Nyugatra csak három évente lehetett utazni, azt is a kiváltságosoknak, kevés olyan osztálytársam lehetett, aki Amerikából jött, vagy legalább a szülei jöttek onnan. Szóval a játék népszerűsége utazási vágyat is kifejezhetett. A játéknak több változata van, egyet ismertetek:

„A csapatból ketten félremennek „mesterséget választani”, a többiek pedig leülnek egymás mellé A mesterség jelenthet foglalkozást, de bármilyen cselekvést is. A megállapodás után a két játékos visszajön, s megállva a csoport előtt, a következő mondókát szavalja:
Amerikából jöttünk.
Hosszú utat tettünk.
Mesterségünk címere (vagy: címe):
D, s. (Ejtsd: dé, es.)
Az utolsó sor mindig a választott mesterségnév (cselekvés) első és utolsó betűje. A mondóka befejeztével a gyerekek a szóban forgó mesterséget, illetve cselekvést mozdulataikkal próbálják kifejezni. És a többiek ezek alapján próbálják meg kitalálni.”[1] 

Amerika varázsa: 1956-os Ford Customline Miskolcon, 1963. (FORTEPAN, 29930)

Érdemes felidézni más népszerű játékokat is: a lányoknak a gumizást és a macskabölcsőt. A gumizás alapanyageszköze nem sok volt: 3,3.5 fél méter gatyagumi. Minimum három játékos, de megtette kettő és egy székláb is (én játszottam otthon úgy is, hogy két székkel, egyedül.) A két egymással szemben álló ember bokáján megy át a gumi, a középső játékos pedig egyre nehezebb ügyességi feladatokat old meg a gumira ráugrással, áthúzással. Fokozatok: boka, sípcsont, térd, derék, hónalj. A játék az ugrás elrontásági tartott, akkor helyet cseréltek. Az nyert, aki a legmagasabbra fokozatra jutott el. A gumizás emlékezete egy apa tollából:

komoly tudást igényeltek, és tényleg voltak lányok, akik lélegzetelállító magasságokig jutottak, akik minden kunsztot tudtak ezekkel az eszközökkel, s ráadásul olyan könnyedséggel csinálták mindezt, hogy az magában is lefegyverző volt.”[2]

E játékok ma is teljesen jól működnek, sőt, fel tudnak dobni unalmas napokat is. Másrészt nekünk, a nyolcvanas évek generációjának ez pozitív emlékeket is felidéz, úgyhogy, ha ezeket játsszuk gyermekeinkkel, az olyan, mintha saját gyermekkorunkat élnénk újra. Ezen az oldalon a játékokat videókkal együtt is megtekinthetjük:

La vie avant Facebook, Twitter, Instagram , Snapchat, Smartphone et tablette !

Közzétette: Santé SOS – 2017. június 7., szerda

Itt vagy itt olvasható a gumizás játék leírása, mikor, hova kell ugrani a gumira. És végül nézzük meg e két játék emlékezetét. A véleményeket ismeretségi körömben gyűjtöttem:

Amerikából jöttem…

Katalin Szánthó: Hatvanas évektől is nagyon szerették a napköziben játszani. A pedagógusok pedig örültek, hogy elfoglalják a gyerekek magukat és nem kell mást tenniük, csak jelen lenni. Talán még az ötvenes években is engedték, az „Amerika” varázsszó ellenére.

Lukács Edina: Nekem főleg azért tetszett,mert úgy kezdődött,hogy Amerikából jöttem. Ez abban az időben különösen hangzott. Ez még nem a ’90- es évek volt. Egyébként gyakori, szórakoztató játék volt.

András Hanga: Erdélyben is sláger játék volt a 90-es években. 🙂 Imádtuk! Meglepetésemre Kárpátalján (ahol egy tanévet dolgoztam iskolában) nem ismerték a gyerekek, de amikor bemutattam nekik, folyton azt követelték, hogy azt játsszuk. 🙂 Hiszen iskolai keretek között (napköziben) sokat lehetett általa tanulni (beszélni magyarul, a magyar betűket gyakorolni – az első és utolsó betűt felírtam nekik a táblára, olyan mesterségek kerültek bemutatásra, amelyek nem „népszerűek” stb.)

Judit Simkó-Várnagy: Állandó szülinapi zsúrkellék volt ált isiben, szerintem két ok miatt szerettük: eljátszani valamit mindig jó dolog, mert az valamimi, amit nem csinálsz gyakran a való életben, ráadásul egy kitalálósdi is mindig megadja azt a pozitív élményt, hogy jé de ügyi vagyok, rájöttem! Arról nem is beszélve, h sokan tudják játszani egyszerre, ami ugye fontos egy zsúron. Modern s eggyel szofisztikáltabb változata az Activity ?

Bogi Somogyi: Nagyon jó emlékeim vannak róla: 80-as évek elején általános iskolában játszottuk napköziben. Azóta nyelvtanárként rendszeresen játszatom a diákokkal. Kivétel nélkül szeretik. 

Gumizás

Ágnes Gyursánszky: Alap volt, hogy szünetekben gumiztunk, meg tanítás után az iskola előtt, a téren. Nyári szünetben átjártunk egymáshoz, szorosabbá váltak általa a kapcsolatok, barátságok szövődtek. Mivel én egyke vagyok, suli után volt, hogy anyukámat és nagymamámat „fogtam be”, amit nagyon élveztem (gyanítom ők már kevésbé örvendeztek az átlag 1 órás terpeszállásért 😀 )

Anikó Godó: Minden szünetben ugráltunk. Imádtam. Anyu nem győzött gatyagumit venni.

Edina Molnár: Menő dolog volt, ha volt gumiszalagunk . Képesek voltunk kötözgetni, ha elszakadt.

Ági Csépe: Mi tipitopinak hívtuk


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Jegyzetek:

[1] A Hét, 1989. július 14. 24. o.

[2] 168 óra, 2003. szeptember 25. 29. o.

Felhasznált irodalom:

Lázár Katalin: Történetiség a népi játékokban. Ethnographia, 2012/1. 48 – 78. o. 64. o.

Tóth Piroska Anna: A gyermekfolklór kutatása időszerű kérdései. Ethnographia, 2015/3. 373 – 397. o.

A nyitóképen egy iskolaudvar 1974-ben. (Urbán Tamás/FORTEPAN, 89295)

Facebook Kommentek