Lövések az éjszakában, avagy a “Kőhídi csata”

Az 1956-os forradalom alatt Vácon sem lincselés, sem sortűz vagy komolyabb összecsapás nem volt. A város persze nem maradt ki a hamar országossá szélesedő mozgalomból; október 24-től többször volt tüntetés, amelyek hatására a városi és pártvezetés 26-ra visszavonulót fújt. Megalakult a nemzetőrség is (amit neveztek polgárőrségnek is), amely többnyire sikerre tartotta fent a rendet; csak egy, halálos áldozatokat is követelő tűzharc zajlott Vácon. A második szovjet támadás után azonban megszaporodtak a fegyverhasználattal járó események; november 5-én néhány nemzetőr a vasúti síneket robbantotta fel, majd rövid tűzharcot vívtak egy szovjet járőrrel, és november végéig rendszeresek voltak a laktanyákat érő támadások is. Részben ide kapcsolódik a jelen írásban ismertetett “ligeti csata” vagy “Kőhídi csata” is.

Vác, ha nem is tekinthető még magyar viszonylatban sem nagyvárosnak, elhelyezkedése révén kulcsszereppel bírt nem csak 56-ban, hanem a korábbi évszázadok hadieseményeiben is. A forradalom idején a településen két magyar ezred (egy híradó- és egy légvédelmi tüzér) állomásozott, amelyek igencsak ellentmondásosan viszonyultak a forradalomhoz. A városparancsnok, Gerencsér József őrnagy eleinte fellépett a tüntetők ellen, majd a híradólaktanyában nyújtott menedéket a városi és járási pártvezetőknek. Arnóczy Lajos főhadnagy ugyanakkor elvállalta a nemzetőrség megszervezését és irányítását, sőt a sínrobbantós akcióban is részt vett, amiért később 17 évre ítélték. Hatalmas jelentősége volt a máriaudvari szovjet üzemanyagraktárnak, amely gyakorlatilag a fél ország “ideiglenesen itt állomásozó” csapatait látta el. Nem véletlen, hogy október utolsó napjaiban a légvédelmi tüzérek fel is vonultak a telephely körül, de az időközben befutó szovjet harckocsik miatt lefújták a támadást. A támadási előkészületekről amúgy az időközben leváltott Gerencsér értesítette a szovjeteket…

1956-konyvegetes-a-szechenyi-utcaban-700
Szovjet és kommunista tematikájú könyvek égetése Vácon a forradalom alatt (Forrás)

A forradalom néhány nyugodt napja alatt viszont jó kapcsolat alakult ki a máriaudvari szovjetekkel, akik élelmiszerért cserébe üzemanyagot adtak, ami nélkül a közellátást biztosító járművek gyorsan üzemképtelenné váltak volna. November 4-én sem a munkástanácsok, sem a Forradalmi Nemzeti Bizottság nem vállalta a harcot a bedübörgő szovjet harckocsik ellen – a két honvédezred addigra gyakorlatilag felbomlott, a sorkatonák többsége hazament – ugyanakkor százvalahány puskát és pár tucat géppisztolyt kiosztottak a nemzetőrök (és az új jelentkezők) között. Így lehetett, hogy még november végén is több fegyveres csoport volt a városban, amelyek nyílt harcot értelemszerűen nem vállaltak, ugyanakkor “gerillaakciókkal” zaklatták az újjászerveződő magyar fegyveres erőket. A városban – ahogy az országban máshol is – november végéig egyfajta hatalmi vákuum keletkezett; a forradalmi vezetők (és a munkástanácsok) egy ideig még kitartottak, de a régi-új vezetők kezdtek visszaszivárogni. Ez volt a kettős hatalom időszaka, amit csak nehezített, hogy jóformán senki sem tudta, hogy mit is kellene csinálni. A szovjetek ugyan 800 főt deportáltak (például sok veszprémi egyetemistát, akik jó része nem is vett részt harcokban), és többeket elfogtak. Az elfogott harcosok többségét azonban elengedték (pl. a Sátoraljaújhely mellett november 10-ig kitartó nemzetőröket is csak lefegyverezték és elzavarták, de a később kivégzett Brusznyai Árpád tevékenységében sem találtak semmi kivetnivalót), egy részüket adták csak át a magyar hatóságoknak. A szovjet csapatok viszonylag alacsony létszámuk miatt is elsősorban a nagyobb fegyveres gócok felszámolására koncentráltak az első időszakban, sok helyen “megelégedtek” demonstratív felvonulással, illetve saját körleteik biztosításával. Mivel a karhatalom komoly létszám és megbízhatósági problémákkal küszködött, az első időszakban sokszor nem volt, aki “rendesen” foglalkozzon az “ellenforradalmárokkal”, ennek köszönhetően többen úszták meg a felelősségrevonást, és/vagy még időben el tudtak menekülni.

Arra sem volt egységes utasítás, hogy miként viszonyuljanak a forradalmárokhoz. November 26-án Kádár még enyhe megtorlást ígért azzal, hogy csak a fő “uszítók” kapnak büntetést, a megtévesztett munkások és fiatalok megússzák, ha nem követtek el komolyabb “ellenforradalmi” vagy bármilyen köztörvényes bűncselekményt. Ezzel szemben december 13-án Miskolcon már “beugrató” akcióval fogták el Soltész Józsefet és Nagy Andrást, akiket a két nappal korábban életbe lépett statárium révén fegyverrejtegetésért halálra ítéltek. Noha köztörvényes bűncselekményeket mindketten elkövettek, a forradalmi megtorlás szempontjából “kishalnak” számítottak. Sokkal szerencsésebbek voltak a “ligeti csatában” részt vett váci fiatalok, akik a november végére jellemző zűrzavarnak köszönhetően kerülték el a megtorlást. De mi is volt ez a “ligeti csata”, mit írtak róla a hivatalos jelentések és a sajtó?

A szovjet emlékmű romjai a forradalom idején a püspöki palotából fényképezve (Forrás)

1956. november 24-én jelentette a rendőrség központi ügyelete, hogy

“…Vácon november 22-én a pesti hídfőnél H[urta] Gy[ula] és még három társa kézigránáttal és pisztollyal felfegyverkezve megtámadták a járőrt és azokra rálőttek. A járőr velük felvette a harcot, és közülük egyet agyonlőtt és a többit lefegyverezte. Az elfogott személyeket átadták az ügyészségnek” [1]

A jelentés alapján (amelyben nem írják, hogy szovjet-magyar vegyes járőrt ért támadás) azt gondolhatnánk, hogy egy szó szerint utóvédharcot folytató csoport működött a városban, amely minden további nélkül lecsapott a megszállókra. Ezt megerősíti, hogy a légvédelmi tüzérlaktanyát is több támadás érte. Az alakulat más forrásból meg nem erősített jelentése szerint

“A laktanya ellen az utolsó fegyveres támadást november 24-én, szombaton 22.30-02.00-ig intézte egy kb. 30-40 fős csoport, amely elsősorban zavarkeltés céljából a laktanyától kb. 200-300 méterre nehéz légvédelmi géppuskával és golyószóróval lőtt a laktanya területe fölé. A támadók közül a laktanyában lévő kevés erő miatt senkit sem sikerült elfogni. Ezen az éjszakán sérült meg a bal kezén Gáspár László tizedes, akinek világítórakéta robbant fel a kezében.” [2] 

Azt nem zárhatjuk ki, hogy a fenti jelentés túloz, ugyanakkor az is biztos, hogy ekkoriban országszerte több csoport is készült újabb fegyveres harcra és rengeteg fegyver volt “könnyen hozzáférhető” helyen, amit nem egyszer köztörvényes bűnözők is kihasználtak. A hanyagul kezelt fegyverek Vácon két halálos áldozatot is követeltek. A karhatalmistákat/rendőröket/katonákat több esetben érte fegyveres támadás, például december 10-én Miskolcon, miközben szovjet segítséggel igyekeztek feloszlatni egy tüntetést.

A Kőhídi csata viszont – már ha hihetünk az esetről a leplet lerántó Új Váci Napló tudósításának – teljesen más okokra vezethető vissza. Ennek ellenére nem zárhatjuk ki a forradalmi vonatkozást, ugyanis a hatalom nem csak ekkor, de jóval később (például Bauer Sándor önkéntes tűzhalála esetében is) előszeretettel “kente el” vagy hallgatta agyon a neki nem tetsző/kínos eseményeket-részleteket. A város lap beszámolója szerint 22-én késő este nagyobb lövöldözés zajlott a Diadal tér környékén. Ez nem messze van a Gombás-patakon átívelő hídtól – amelyen minden Pest felől érkező áthalad – amiről az összecsapás az egyik nevét kapta.

“Persze másnap a fél város „ligeti csatáról” beszélt, amelynek halálos áldozata is volt. Élénken kiszínezték a tragikus végű esetet, amelyből a valódi tényállás a következő: Kovacsis István, Hurta Gyula, Csizmarek Béla és Füleki György ellátogattak Szabó Péterné Erdős Bernát sor 5. szám[3] 5. alatti lakásába, ahol a szigorú szesztilalom ellenére bort mértek ki.” [4] 

A “ligeti csata” magyar résztvevői

Kovacsics /Máshol Kovacsik/István (1933) – segédmunkás [5]

Hurta Gyula (1938) – segédmunkás [6]

Csizmarik Béla (1931) – segédmunkás [7]

Füleki György (1935) – segédmunkás [8]

 

A (november 18-án életbe lépett) szesztilalom nem volt meglepő egy ilyen zűrzavaros időszakban, ahogy persze az sem, hogy akadtak, akik ezt megpróbálták kijátszani. Ezzel önmagában nem is lett volna gond, csak hát a fiataloknál fegyver is volt, az pedig köztudott, hogy az alkoholos befolyásoltság és az éles fegyver kombinációja nem a legjobb választás. Az újság szerint a hazafelé igyekvő fiatalok a távolból egy lövést hallottak, aminek hatására Kovacsics is előkapta géppisztolyát, majd rálőtt a híd őrségére. A távoli lövés épp úgy lehetett valamelyik fegyveres csoport akciójának eredménye, mint egy másik ittas fiatal “díszlövése”, de azt sem zárhatjuk ki, hogy a kihallgatáson csak indokként hozták fel arra a kérdésre, hogy miért is nyitottak tüzet. A katonák mindenesetre visszalőttek, aminek következtében Kovacsics a helyszínen életét vesztette, a többieket elfogták. Különösen érdekes az újságcikk “tanulság”-része, amely jóformán felmenti a fiatalokat. Ez is mutatja a hatalom kezdeti bizonytalanságát, hiszen pár héttel később egy fegyvert rejtegető fiatal már minimum közveszélyes ellenforradalmár volt, attól függetlenül, hogy használta-e fegyverét.

“Az eset tanulsága az a bűnös lelkiismeretlenség, amellyel Szabó Péterné a szigorú szesztilalom ellenére a bort titokban kiszolgáltatta. Sokszorosan felelős a tilalom áthágója Kovacsics István haláláért, hiszen a szesztilalmat többek között éppen az ily esetek megakadályozása céljából rendelték el! A fegyvert rejtegető fiatalember felelősségéről már hiába beszélnénk! Annál nagyobb felelősség terheli azokat a hozzátartozókat és szülőket, akik tudnak a rejtegetett fegyverekről és nem hatnak oda, hogy ezeket a fegyvereket beszolgáltassák, amikor már több szomorú és halállal végződött eset igazolja a helytelen és szigorú rendelkezéssel szembehelyezkedő gondolkodást. Újból figyelmeztet mindenkit a rendőrhatóság, hogy a fegyvereket mindenki bántódás nélkül beszolgáltathatja!” [9] 

Látható, hogy a tűzharc fő felelősének a zugkimérést üzemeltető Szabó Péternét tették meg; hogy vele mi lett, arról sajnos nincsenek adataink. Az persze nem zárható ki, hogy a fiatalok a bortól felbátorodva kezdeményezték az összecsapást, de az is lehet, hogy eleve szándékukban állt valami hasonló akció, amihez csak “bátorságot” gyűjtöttek a becsületsüllyesztőben. Figyelemre méltó a szülők felelősségét firtató rész, annak fényében különösen, hogy a legfiatalabb résztvevő, Hurta Gyula is elmúlt 18 éves (márciusban született). Mindez persze azt is mutatja, hogy a forradalomban, illetve a fegyveres harcokban nagyon magas számban vettek részt fiatalok és az addig a hatalom támaszának tartott munkások. A fegyverek beszolgáltatására vonatkozó rész érthető – még jó két hétre vagyunk a december 11-én kihirdetett statáriumtól – a Kádár-kormány ekkor még nagyobb arányban alkalmazta a “cukor és korbács” párosból az előbbit. Egyrészt rettegtek egy újabb felkeléstől (nem csak akkor, de évekkel később is), másrészt tényleg több köztörvényes jutott ekkor lőfegyverhez, és ezt a helyzetet teljes joggal fel akarták számoltatni. Az már csak hab a tortán, hogy később ezzel indokolták a statárium bevezetését, azzal a lendülettel összemosva a köztörvényeseket és a forradalmárokat; a fegyverrejtegetés miatt indult eljárások többsége korábbi felkelők, illetve olyanok ellen indult, akiknek volt ugyan fegyvere, de használni nem használták.

Golikov őrnagy, szovjet városparancsnok utasításának részlete. Látható, hogy mekkora gondot okoztak a “szabadon lévő” fegyverek. Ugyanez a parancs intézkedett a szesztilalomról is. (Forrás)

A váci 56-os események egyik krónikása, Pogány Sándor volt honvéd ezredes is megemlítette naplójában a lövöldözést, sőt, ő kézigránátos támadást is említett, ami jól jelzi, hogy szinte azonnal különféle hírek és változatok kaptak szárnyra.

“1956. november 23., péntek […] Tegnap 22 óra tájban a Kőhídnál nagy lövöldözés volt. Ma mondják, hogy néhány fiatalember kézigránátot dobott a szovjet útbiztosító járőrre. Egy magyar meghalt.”[10]

A ligeti csata túlélői ugyanakkor nagyon szerencsésnek tekinthetők, hiszen november 26-án már szabadlábra helyezték őket, ráadásul a Pest Megyei Ügyészség 1957. február 6-án megszüntette az ellenük szándékos emberölés (!) miatt indított eljárást. Ez azt valószínűsíti, hogy fegyvere csak Kovacsicsnak volt, ami legalább is árnyalja az újság nagyobb lövöldözésről szóló híradását, vagy a többiek sikerrel magyarázták ki magukat, a felelősséget – emberileg érthető módon – elhunyt társukra hárítva. Az is lehet, hogy ügyük emberséges vizsgálótisztekhez-ügyészhez került, és ekkor még a politikai szempontok is kevésbé (persze a kor viszonyaihoz képest) telepedtek rá az igazságszolgáltatásra – magyarul nem kellett minden hasonló esetből “ellenforradalmi” ügyet csinálni. A fiatalok jó eséllyel a hatalomra ekkor jellemző bizonytalankodás miatt úszták meg az esetet.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Felhasznált források

[1] Horváth M. Ferenc (szerk.): Vác 1956-ban és a megtorlás időszakában; Forrásgyűjtemény I. – Váci Történelmi Tár 4. Vác Város Levéltára, Vác, 2006. 478. (A továbbiakban Vác 56-ban I.)

[2] Vác 56-ban I. 479. 

[3] 1991 óta Zöldfa utca. Pest Megyei Hírlap 1991. március 5.

[4] Vác 56-ban I. 478. 

[5] Horváth M. Ferenc (szerk.): Vác 1956-ban és a megtorlás időszakában; Forrásgyűjtemény II. – Váci Történelmi Tár 4. Vác Város Levéltára, Vác, 2006. 957.  (A továbbiakban Vác 56-ban II.)

[6] Vác 56-ban II. 920.

[7] Vác 56-ban II. 874.

[8] Vác 56-ban II. 896.

[9] Vác 56-ban I. 479. A forrásgyűjtemény az Új Váci Napló 1956. október 28-i cikkét idézi.

[10] Vác 56-ban I. 384.

A nyitóképen a Gombás-patak hídja napjainkban. (Forrás)

Facebook Kommentek