Széchenyi születési évfordulója 1901-ben a Vasárnapi Újságban
Széchenyi születési évfordulója 1901-ben a Vasárnapi Újságban
Bea Csaba
Úgy gondolnánk, hogy „a legnagyobb magyar” születésének 100. évfordulóján az egyik legnépszerűbb visszafogott, mérsékelt stílusú és irányzatú hetilap, a Vasárnapi Ujság (1854-1921), amely példátlan sikert ért el a magyarországi sajtó történetében, hiszen ez volt az első, hosszú ideig rentábilis, népszerű, országos jelentőségű, a dualizmus korának kezdetén és végén is elismert hetilap, [i] kiemelten és abszolút pozitívan foglalkozott a gróf életútjával, jelentőségével. Ez a feltevés részben állja csak meg a helyét. Széchenyi születésnapjának környékén részletesen foglalkozott vele. Kiemelt évfordulókkor ugyanis a lap értelemszerűen többet és bővebben írt a magyar történelem jeles személyiségeiről. Ha viszonyításnak Kossuthot mint Széchenyi hajdani nagy ellenfelét vesszük, akkor is megállapítható, hogy a Vasárnapi Ujság kiemelten foglalkozott mindkét politikussal, habár a „turini remetével” többet foglalkozott. Mindenesetre a két politikussal való, hetilap szempontjából mélyebbnek tűnő foglalkozás jól látható az 1892-es Kossuthról, és az 1891-es Széchenyiről szóló vezércikkeknél. Mindkét esetben többoldalas, részletes, színvonalas, jól illusztrált cikket közölt a lap. [ii] Az 1902-es Kossuth-jubileum idején a Vasárnapi Ujság részletesen foglalkozott mindkét politikussal. Ehhez okot a két államférfi egymáshoz közel eső születési dátuma (szeptember 19. és 21.) adott. [iii]
Széchenyi születésének 100. évfordulóját (1891) ugyan ünnepelték, de nem akkora hévvel, lelkesedéssel, szervezettséggel, mint például Kossuth évfordulóit. A hetilap újságírója is érzi ezt, amikor így fogalmaz: „E századik évfordulót nem ülte ugyan meg oly ünnepélyességgel nemzetünk, mint a „legnagyobb magyar” élete és hatása érdemelték volna: de néhány perczet bizonyosan minden igaz érzésű hazafi szentelt a halhatatlan férfiu emlékének, a melynek Magyarország történetének oly sok dicsőséges és szomorú napjai fűződnek.” [iv]
Egyik érdeme a cikknek, hogy Széchenyi István neveltetéséről, családjáról sem feledkezik meg. „…csak sast nemzenek a sasok…” írja, utalva és konkrétan meg is említve a mecénás Széchényi Ferencet. Párhuzamot is von apa és fiú között: mindketten vallásosak, igaz hazafiak voltak, akik jórészt külföldi példákon jöttek rá Magyarország elmaradottságára. „Mind a kettő fölismerte a nemzet fejlődésének legfontosabb tényezőit, a melyeknek kialakítása éltük czélja volt… A magyar műveltség történetében nincs ragyogóbb név a két Széchenyinél.” A konklúziót kissé elhamarkodottnak, leegyszerűsítettnek lehet mondani, hiszen a fiú jóval szerteágazóbb tevékenységet fejtett ki (még ha a szorosan kulturálisnak tekinthető intézményrendszerre tekintünk, akkor is), mint az apa. Itt inkább egy retorikai túlzásról, kegyeleti és kultusz célú analógiáról, illetve egymáshoz rendelésről van szó. Ahogyan a szerző fogalmaz: „István az ő lángoló buzgalmának volt örököse s tovább tenyésztő részese. Pályája, szinte azt mondhatnók, – csak folytatása volt apjáénak, de más körülmények, más viszonyok között.” [v] Ez az állítás, végigtekintve Széchenyi István rendkívül sokoldalú munkásságán, a kaszinótól a lóversenyekig, az MTA-tól a gőzhajózásig, a vasúttól a Stádium pontjaiig, erős és túlzó leegyszerűsítésnek tartható. Ráadásul a nem túl szerencsés módon alkalmazott „csak” mint ellentétet kifejező módosítószó használata e helyen az olvasó szemében gyengítheti Széchenyi István eredetiségét, unikális szerepét. Ugyancsak nagyon érdekes és némiképp váratlan tény, hogy a kétoldalas cikk első felének jelentős része nem „a legnagyobb magyarról”, hanem annak édesapjáról szól. Széchenyi István konkrét érdemei csupán a második oldal 5. bekezdésétől, miután részletesen tárgyalták apja tevékenységét, kerültek kifejtésre. Az első alkotás, amit Széchenyi Istvánhoz köt, az MTA, de itt is azt fejtegeti, hogy ez a terv már Ferencnél is megtalálható volt, viszont nem realizálódott. Emellett azt is megemlíti a szerző, hogy – mintegy a sok pozitívum árnyoldalaként – mindketten hajlamosak voltak a melankóliára. A sok pozitív vonás mellett erre azonban csupán egy mondatot szánt. A cikk célja ugyanis nem a lélektani háttér megvilágítása, még kevésbé a Széchenyik kritikája, hanem az emlékezés volt. [vi]
Az emlékezés szerepével tisztában van a szerző. A következőket írja a történelem során bekövetkezett kultuszképzésről: „Az ember különczségei, büszkesége és sentimentálizmusa mind többet vesztenek idővel élességükből s az államférfiú és agitátor alakja lassankint minden köznapit lehány magáról, hogy abban a fényes nimbuszban maradjon fönn az utókor emlékezetében, hová a görög mythosok a félisteneket emelték.” [vii]Ez a bekezdésrész kiváló leírása a kultuszképzésnek. Széchenyi kultuszának létével tehát 1901-ben értelemszerűen tisztában volt a sajtó.
Széchenyi István apjával kapcsolatban a cikk a tárgyilagosság igényével elemezni igyekezett azt az ellenérzést is, mellyel szembesülnie kellett. „A visszahatás korában … gyanú támadt ellene, minek okát eddig életírói alig sejtetik. Előttünk bizonyosnak látszik, hogy az 1794 körül ellene támadt gyanunak oka semmi más nem volt, mint az, hogy a Martinovics-mozgalom részeseivel, Hajnóczyval ás Kazinczyval, bizalmas levelezést folytatott.” [viii]
Széchenyit a szerző „nagy reformátornak” nevezi. Máshol „államférfiú, író, társadalmi reformer”.[ix] A „reformátor” esetében természetesen nem a szó mai elterjedtebb értelméről van szó, hiszen a gróf nem volt vallási újító, hanem értelemszerűen arra utal, hogy a gróf sokat tett a magyar nemzet életében fontos gazdasági-társadalmi reformjainak keresztülviteléért. Vagyis, ahogy a másik helyen meghatározza: „társadalmi reformer”.
Széchenyi István kultuszát részben gyengíti édesapja túlzónak tűnő méltatása a cikkben, de ennél is erősebben jelenik meg Kossuth. Azt írja a szerző, hogy a Kelet népe megjelenése korában már Széchenyi népszerűsége jelentősen csökken, köszönhetően az újra „hatalmas vezérnek”. Ugyanitt és az ezt megelőző bekezdésben pedig Széchenyi nézeteinek, világképének ellentmondásosságát taglalja. Ezek így együtt nagyban gyengítik a Széchenyi-kultusz erősségét a cikkben. Még akkor is, ha a Széchenyi-Kossuth vita nem egyoldalúan jelenik meg, hiszen a következőt is írja: „Ki hallgatott volna a diadal napjaiban Cassandra vészkiáltásaira?” [x] Itt az író Széchenyit tekinti Cassandrának, aki 1848-ban előre látta nemzete tragikus sorsát, szemben Kossuthtal, akivel a nemzet ugyan együtt menetelt, de valójában a tragédiába. retorikai húzás, hogy Kossuth helyett Széchenyi tölti be Cassandra szerepét, holott eredetileg Kossuth magát tekintette annak Deák Ferenchez írt nyílt levelében. Az 1901-es cikkben mintha az 1867-es Kossuth szavai – bár nem szó szerint idézve – épp Kossuth ellenében kerülnének felhasználásra: „Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere!” [xi] Széchenyi szerepét az újság tehát ambivalens módon tárja elénk. Hol népszerűségét vesztett politikus, hol próféta. Széchenyi édesapja mennyiségi tekintetben uralja a cikk első felét, ráadásul fia főképp „csak” a géniusz apa folytatásaként jelenik meg. Ennek viszont ellentmond Széchenyi prófétaként történő ábrázolása a cikk végén. A „legnagyobb magyar” érdemeinek néhány bekezdésben történő méltatása után Kossuth kerül ideiglenesen a fókuszba, mint előrelátó népvezér, ki elveszi Széchenyi népszerűségét. Nagyon érdekes és meghökkentő, hogy a Széchenyi születésének 100. évfordulójára a mainstream sajtó reprezentánsa által írt vezércikk valójában, a kutató előzetes várakozásai ellenére nem a Széchenyi-kultuszt hivatott erősíteni, hanem a gróf kritikájával, érdemeinek részben édesapja felé orientálásával, valamint reformkori nagy ellenfele fókuszba állításával valójában részben ellene dolgozott, részben pedig a kultuszt igyekezett racionálisabb, mérsékeltebb formába önteni. Lipták Dorottya az alábbi jellegzetességeket emeli ki a Vasárnapi Ujság ízlésvilágával kapcsolatban: kiszámíthatóság, távolságtartás, sokoldalúság, mérsékelt viszonyulás a politikához. [xii] Ezen jellegzetességek az általunk elemzett cikkben is fellelhetők. A mérsékeltnek tartott, a közép felé orientálódó hetilap interpretációja önnön értékrendszerével tekintve hiteles, hiszen a túlzások elkerülésével, a jelenség több oldalról történő bemutatásával, az ambivalens értékeléssel és a középen történő „lavírozással” valójában konzekvens önmagához.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
A nyitóképen a Lánchíd alapkőletétele. Részlet Barabás Miklós festményéből, a Vasárnapi Ujság 1891. szept. 27-i, 39. számában (p.632.)
Felhasznált források és szakirodalom:
Lipták Dorottya: Újságok és újságolvasók Ferenc József korában (Bécs- Budapest- Prága) p.54. L’Harmattan, Bp. 2002.
Magyar Ujság, 1. évf. 1867.május 26.
Révész Emese: Kép, sajtó, történelem Illusztrált sajtó Magyarországon p.106-108. Argumentum – OSZK, Bp. 2015.
Vasárnapi Ujság, 38.évf. 1891, 39.sz. szept.27.
Vasárnapi Ujság, 39.évf. 1892, 38.sz. szept.18.
Jegyzetek:
[i] Révész Emese: Kép, sajtó, történelem Illusztrált sajtó Magyarországon p.106-108. Argumentum – OSZK, Bp. 2015.
[ii] Vasárnapi Ujság, 39.évf. 1892, 38.sz. szept.18. p.641., illetve 38.évf. 1891, 39.sz. szept.27. p.625.
[iii] Vasárnapi Ujság, 39.évf. 1892, 38.sz. szept.18. p.641.
[iv] Vasárnapi Ujság, 38.évf. 1891, 39.sz. szept.27. p.625.
[v] Vasárnapi Ujság, 38.évf. 1891, 39.sz. szept.27. p.626.
[vi] Vasárnapi Ujság, 38.évf. 1891, 39.sz. szept.27. p.625.
[vii] Vasárnapi Ujság, 38.évf. 1891, 39.sz. szept.27. p.626.
[viii] Vasárnapi Ujság, 38.évf. 1891, 39.sz. szept.27. p.626.
[ix] Vasárnapi Ujság, 38.évf. 1891, 39.sz. szept.27. p.625-626.
[x] Vasárnapi Ujság, 38.évf. 1891, 39.sz. szept.27. p.626.
[xi] Magyar Ujság, 1. évf. 1867.május 26.
[xii] Lipták Dorottya: Újságok és újságolvasók Ferenc József korában (Bécs- Budapest- Prága) p.54. L’Harmattan, Bp. 2002.