Hogy kerül a nógrádi ropi az asztalra?
Talán nem légből kapott az állítás, hogy az egyik legismertebb és legnépszerűbb magyarországi rágcsálni való a köznevesült „nógrádi ropi.” Fogyasztjuk otthon, sörözőkben – ital mellé, filmezés vagy egy házibuli közben. Hogyan került Nógrádba a sós pálcika, amely manapság a legtávolabb vitte a Karancs és Salgó tűzhelyek mellett a megye hírnevét (miközben nem található meg a Nógrádikumok listáján, ahol ugyanakkor szerepel a palotási horgásztó és a Balassagyarmati Börtön)? A teljes választ terjedelmi korlátok miatt nem ez a bejegyzés fogja megadni, azonban egy rövid összefoglalónak helyt adhatnak jelen írás keretei.
Hogy a Nógrádikumok listájára nem került fel a ropi, annak oka lehet, hogy története nem nyúlik vissza a régmúltba. 1972. szeptember 20-i számának címoldalán a Világgazdaság nemcsak arról számolt be, hogy Willy Brandt nyugatnémet kancellár a Bundestagban készül beszédet mondani, vagy éppen hogy Edward Heath brit kormányfő lezárta tárgyalásait Japánban, hanem arról is, hogy a magyar népgazdaságot miként inspirálhatja a fogyasztási cikkek behozatala. Ennek kapcsán a lap megemlíti:
A Kalocsai Sütőipari Vállalat és a Nógrádi ÁFÉSZ sósrudacskáinak gyártásához pedig az eszéki Sloboda gyár terméke adta az ötletet.[1]
Az idézetből is látható, hogy nemcsak a nógrádi, hanem más ÁFÉSZ-ek is gyártottak sós pálcikákat. A Népszava 1970. október 25-i száma még korábbra visz a Sloboda gyár terméke kapcsán. A magyar-jugoszláv árucserére vonatkozóan kiemelik, hogy a céggel a FÜSZÉRT 1967-ben állapodott meg a nápolyi és a sós rudacska ügyében, amiért viszonzásul többek között rózsatövet és gombát kapott déli szomszédunk.[2] A ropi tehát jugoszláv eredetű, amelynek gyártása is onnan származó gépeken történt az ország egyes részein. Erre mutat rá az idegen eredetű, de Magyarországon licensz alapján előállított, népszerűvé vált cikkek kapcsán a Magyarország című hetilap is.[3]
Jelen bejegyzés a mai nevén Nógrádi Sós Ropogós hőskoráról szól. Annyi már bizonyos, hogy Kalocsa környékén készült ropi, sőt Borsodban és Gyöngyösön is gyártott hasonló terméket a helyi ÁFÉSZ. A nógrádi gyártósorok beindulásáról a Népszabadság közölt emlékeztető gyanánt pár adatot 1977-ben:
A Salgótarján és Vidéke Áfész 1970-ben engedélyt kért Nógrádi ropogós nevű sósrúd gyártására. Az engedélyt megkapta, az árvetés költségtényezői között azonban a csomagolóeszközök árát drágábbra kalkulálták. Tízszázalékos hasznot irányoztak elő, ezzel szemben 1974-ben és 1975-ben is több mint a négyszeresét érték el.[4]
A mai szóval extraprofit azonban nem nyerte el a megyei tanács tetszését, és egészen a Legfelsőbb Bíróság Gazdasági Kollégiuma elé vitték az ügyet. Az ÁFÉSZ védelmében elővette, hogy nem sértették meg az árversenyt, a plusz bevételből pedig a bolthálózatát tudta korszerűsíteni. A jogászokat ez nem hatotta meg, így a szövetkezetnek 3,2 millió forintos bírságot kellett törlesztenie a hibás kalkulációkból eredő többlet miatt. Egy évvel később a rossz kalkulációról részletesebben írt a napilap:
A Salgótarján és Vidéke Afész ellen a legfőbb ügyész indítványozott gazdasági bírságot, mert a szövetkezet a Nógrádi ropogós sósrúd árvetésében egyes költség- tényezőket nem a valóságnak megfelelően, szerepeltetett. Elsősorban a csomagolóeszközök árát kalkulálták önkényesen. Az árvetésben a tasakok egyforintos, a kartondobozok pedig 7 forintos áron szerepeltek, noha tényleges áruk már évek óta 51 fillér, illetve 4 forint volt darabonként.[5]
Maga a gyártás 1971-ben indult be Salgótarjánban, amelyről 1973 márciusában Pilinyi László, a megyei fogyasztási szövetkezetek (MESZÖV) elnöke számolt be, kifejezve örömét afelett, hogy „13 millió forint értéket” termelt az üzem. [6] Ekkor még nem sejthette, hogy emiatt büntetést is kap majd a helyi ÁFÉSZ. A bírság azonban nem szegte a kedvét a szövetkezetnek. 1981-ben beindult a termelés a karancslapujtői egységben (jelen sorok írójának tapasztalata, hogy a helyiek az üzemet is „a Ropi” névvel illetik), ahol a tíz éves, osztrák gyártósort NSZK-ból érkezett szakemberek szerelték össze. A Nógrád című lap kérdésére Nyerges Pál, a salgótarjáni üzem vezetője kifejtette, hogy a növekvő kereslet miatt van szükség a bővítésre. A megyei napilap érdeklődésére Nyerges magáról a gyártásról is megosztott információkat:
Óránként hatszáz, ötvengrammos tasak készül. [Egy műszak alatt] ötezer-ötszáz zacskót készítenek az asszonyok. Egy hónap alatt ez négyszázezer csomag. Aztán már csak be kell szorozni tizenkettővel, hogy egy év alatt mennyit készítünk. […] Szeptemberben már termelnek [Karancslapujtőn]. Hasonló arányban, mint itt Salgótarjánban. Hozzátenném még, hogy a lapujtői asszonyoknak, lányoknak munkalehetőséget biztosít.[7]
A Nyerges Pál által feladott matematikai fejtörő megoldását a Nógrád egy másik számában adta meg: a bővítéssel az addigi nagyjából 4,5 millió csomagos termelést kívánták megemelni évi 9 milliósra, miközben a második, 8 millió forintos beruházást követően létrejött üzemben összesen huszonketten dolgozhattak.[8] A termelés végül a terveknek megfelelően 1981. szeptember elsején meg is indult.[9] Kilenc évvel Pilinyi László beszámolója után 1982 márciusában a Nógrád már arról ír:
A két sósrúdüzem idén összesen 24 millió 610 ezer forint értékben készít ropit. A teljes mennyiséget a Duna Élelmiszer és Vegyiáru Kereskedelmi Vállalat vásárolja meg és küldi szét az üzletekbe.[10]
A felívelést azonban egy váratlan probléma zavarta meg. A termék 1984 tavaszáig viselhette a Kiváló Áruk Fóruma (KÁF) emblémáját, azonban a csomagolásának, valamint a ropi minőségének hibája miatt elvesztette ezt a jogot. A helyzet egy év alatt rendeződött, így 1985 augusztusában Vincze József a salgótarjáni ÁFÉSZ elnöke már felszabadultan nyilatkozhatott a „ropisztoriról:”
Ahány szín a tasakon, annyi henger kell a nyomásához. […] A KÁF-embléma sárgával készül, az erre szolgáló hengert 1981-ben rendeltük meg. Három évre rá, 1984-ben érkezett meg, éppen akkorra, amikor elveszítettük a megkülönböztető elismerés viselési jogát. Mire az erről szóló dokumentumot megkaptuk, az új hengersorral’ kétmillió darab tasakot már elkészítettünk. […] Azóta is emblémával nyomott tasakban adtuk el a ropit. Ugyanis a dán hengersor újbóli, embléma nélküli átszerelésére Dániába kellett volna kiküldenünk a gépet, s ki tudja, mikor kaptuk volna vissza ismét?! […] Egyébként az elmúlt év végéig hivatalosan is forgalmazhattunk a jellel, valójában viszont az idei év hét hónapjában is KÁF-os tasakok kerültek a vásárló kezébe. Időközben megoldódott a csomagolási gond, de a minősítésig várni kellett a vásárig.[11]
A szóban forgó 1985-es vásár az Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállítás (OMÉK), volt, ahol az emblémaviselést visszanyerte a ropi. Vincze József csomagolás mellett a termék minőségének ügyéről is beszélt a Nógrádnak:
Az elmúlt másfél évben a Nógrádi sós pálcika négyszer járta meg az Országos Piackutató Intézet KÁF-titkárságát, mely az embléma odaítéléséről dönt. Vizsgálta a Kermi és a Nógrád Megyei Élelmezési és Vegyvizsgáló Intézet is. […] Egyszer a só volt túl darabos, másszor kevésnek találták rajta az ízesítőt, harmadszor úgy ítélték meg, hogy nem pattan-roppan eléggé, következő alkalommal meg azt mondták, hogy nem egyenletesen barna. Miközben mi úgy éreztük, hogy a ropi minősége magas színvonalon, egyenletesen tartja magát.[12]
A sóspálcika végül átment a vizsgálaton 1985-ben, így annak minőségével akkor már nem akadt több probléma. A nehézségek után a szintén bajt okozó csomagolásokról osztott meg egy anekdotát az ÁFÉSZ-vezető:
Az első tasakokat olasz cég nyomta. […] A tálján nyomdászok magyarul nem tudván, a feliratokat a következő sorrendben helyezték el a zacskóra: Nógrádi Áfész, Salgótarján Ropogós sós rudacska szövetkezet. Évekig így adtuk az üzletekbe a terméket, az egész hazai piacon Sós rudacska szövetkezet néven ismertek bennünket.[13]
A nógrádi ropi népszerűsége töretlen maradt később is. Olyannyira, hogy az 1990-es években a gazdasági nehézségekkel küzdő Nógrádban az Áfész egy harmadik gyártósort is üzembe helyezett: 1997 folyamán Karancsberényben szintén beindult az országos ismertségű rágcsálnivaló gyártása.[14]
A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Jegyzetek:
[1] Világgazdaság, 1972. szeptember 20., 4. évfolyam, 184. szám, 1. oldal
[2] Népszava, 1970. október 25., 98. évfolyam, 251. szám, 2. o.
[3] Magyarország, 1972. szeptember 17., 9. évfolyam, 38. szám, 21. o.
[4] Népszabadság, 1977. november 24., 35. évfolyam, 276. szám, 8. o.
[5] Népszabadság, 1978. március 17., 36. évfolyam, 65. szám, 6. o.
[6] Nógrád, 1973. március 24., 29 évfolyam, 70. szám, 1. o.
[7] Nógrád, 1981. augusztus 14., 37. évfolyam, 190. szám, 8. o.
[8] Nógrád, 1981. július 10., 37. évfolyam, 160. szám, 8. o.
[9] Nógrád, 1981. szeptember 2., 37. évfolyam, 205. szám, 8. o.
[10] Nógrád, 1982. március 6., 38. évfolyam, 55. szám, 10. o.
[11] Nógrád, 1985. augusztus 31., 41. évfolyam, 204. szám, 3. o.
[12] uo.
[13] uo.
[14] Nógrád Megyei Hírlap, 1997. június 19., 8. évfolyam, 141. szám, 2. o.
Borítóképként a Nógrádi Ropogós gyártása látható 2014-ben – Forrás: Coop.hu