Fecske, Munkás, Sopiane, Astor és a többiek – dohányzás a szocialista időszakban

Tóth Eszter Zsófia

A dohányzásellenes kampány, a cigaretta egészségre káros hatása elleni küzdelem inkább már az 1980-as évekre volt jellemző. Korábban dohányfüstös presszók és lakások is jellemzőek voltak, sőt dohányozni egyfajta közösségi érzést is jelenthetett, a nőknél pedig az egyenjogúság kifejezését is. A munkásnők cigarettaszünetre vonultak ki a gyárakban és közben ott beszélték meg az őket igazán foglalkoztató dolgokat. A kiskorúak számára tilos volt a dohányzás, így a középiskolai vécében stikában elszívott cigi a felnőttség szimbóluma, egyfajta lázadásnak számított. Melyek voltak a szocialista időszak jellemző cigarettamárkái? Mielőtt erről lenne szó, engedtessék meg személyes történet.

Smyphonia, Kossuth, Románc…

Gyerekkoromban két, cigarettázással kapcsolatos alapélményem van: az egyik, hogy nálunk mindig dohányfüst volt, szüleim, a nagybácsik és nagynénik dohányoztak. A függönyök kicsit elszürkültek, a hamutartók kiemelt fontosságú tárgyak voltak, aztán 1989-ben mindenki leszokott. Vajon a rendszerváltással járó optimizmusnak vagy a dohányzásellenes kampánynak köszönhettük? Édesanyámnak volt egy unokatestvére, nagyon bohém vicces ember, akinek maszek tévészerelőként dolgozott a belvárosban – ugyanabban az utcában, ahol korábban cukrászdájuk volt, de azt államosították és elvették tőlük. Misi bácsival lenni óriási kaland volt: és ő nem spórolt, mint a család többi tagja, hanem a korszak lehetőségei között fényűzően élt. Ennek egyik megnyilvánulása volt, hogy Astor cigarettát szívott, ami a legdrágábbnak számított akkoriban. A dobozát mindig odaadta játszani és nagyon érdekesnek tűnt a rajta szereplő parókás alak (20 darab 20 Ft-ba került).[1] Az Astor cigaretta viszonylag keveset szerepelt a korabeli sajtóban. A Képes Sportban a lábadozó focistának, Bánkútinak vitt Astor cigarettát csapattársa, Káposzta Benő.[2] Kálmán János újságíró így emlékezett:

„A cigarettával amúgy is jó viszonyban voltam. Apám maga sodorta a szívnivalót, akár fél kézzel is – ezt sosem tudtam eltanulni tőle. De anyám töltött cigarettát szívott, s az üres hülznik szakszerű megtöltése az én jogaim közé tartozott: bátran mondhatom, mestere voltam ennek. Cigarettáit csak a közbizalom védte: a Modiánós doboz a komódon hevert. Ebből markoltam ki egy este pontosan tizennégy darabot. (A lépcsőházban számoltam meg.) Jutott a jóból persze a többieknek is, de hatot-hetet magam szívtam el, s – láss csodát! – meg sem szédültem a nikotintól. Hiába, az otthoni szobalevegő megedzett. Felnőtté váltam hát én is, és Jutka szeme láttára. Ez jó volt. Ahogyan aztán még sokáig jó volt a bagó. A reggeli első; a zúzmarás, fagyos erdei séta után, a turistaházban, rumos tea mellé szívott finom cigaretta, aztán a várakozások közben; nyugtatónak néha; vagy ha épp az áldott semmittevést álcáztam a rágyújtással. Máskor is, sokszor. Kossuthot szívtam jó ideig. Kezdőfizetésemből havi háromszázharmincnégy csomagra telt volna.” egy 1996-os visszaemlékezés így beszélt a több generációs cigarettázási szokásokról. Abból az időszakból, amikor még a cigaretta nem számított függőségnek.[3]

Az 1911-ben alapított Lágymányosi Dohánygyár 1948-as államosítása után „Munkás” és „Magyar” elnevezésű cigarettát gyártottak.

„1948-ban 735 munkással 4,8 millió szivart, 1279 millió cigarettát és 1507 tonna fogyasztási dohányt termeltek. Ebben az időben már 8 nagy teljesítményű cigarettakészítő gép működött a lágymányosi üzemben.”

A gyár 1965-ben megszűnt, a dohánytermelő vidékekre helyeződött át hangsúly. Az utóbbi években a pécsi, a debreceni, a sátoraljaújhelyi gyáron kívül főleg az egri gyárat fejlesztették. 1974-ben 23 milliárd cigarettát gyártottak.[4] A Ludas Matyi egyik újságírója, aki 25 éve dohányzott, így jellemezte az egyes cigarettafajtákat:

„Vannak cigaretta-fajták, hogy csak a Symphóniát, vagy a Tervet említsem , melyből, mielőtt kihullhatna az ember kezéből, már előtte régen kihullott a dohány. A Kossuth, vagy a Munkás cigaretta más természetű : ezek állandó, gondos és folyamatos szívást igényelnek, mert nem elégséges oxigén-táplálás m ellett kialszanak, míg túlságos megszívás esetén a cigaretta égő teste leválik a törzsétől és önállóan ég el. Megint másfajta cigaretta a rágyújtás folyamata során aszalódni kezd, összeesik a hüvelyében és taplószerű, tűzveszélyes anyaggá alakul át.”[5]

1976-ban a Ludas Matyi szerzője elmélkedett egy dohányzásellenes hír felett:

„A dolog lényege, hogy izgalmas hírt olvastam az újságban. Gustav Schimert professzor, a müncheni egyetem i klinika kutatója megállapította, hogy egyetlen cigaretta elszívása tizenkét perccel rövidíti meg az ember életét. Egyetlen cigaretta. Tizenkét perccel. Mindig tudtam, hogy átkozott szenvedély ez a füstölés, küzdöttem is ellene kézzel- lábbal. És nem is egészén eredménytelenül. A közvetlen környezetemben akad olyan egyén, aki személyes agitációm hatására csak az elmúlt évben kéthavonként különböző alkalommal szokott le végleg a cigarettáról, ami nem csekélység.”[5] 

Visszaemlékezések a cigarettáról:

Rába Endre: Mi általános iskola hetedikben Sopiane-val próbálkoztunk. A nagy hideg télben kitipegtünk a Duna partra, és ott ismerkedtünk a dohányzás ízével.

Pataki Zoltán: A Románc volt a legbüdösebb, azóta sem akadt kihívóra. Egy szaki megkínált a gyárban, ahol tizenkilenc évesen dolgoztam. Nem mertem visszautasítani, gondoltam, majd később kidobom, de barátságos hangulatában beszélgetni támadt kedve velem, és megvárta, amíg elszívom.

Lukács Edina: Apukám kizárólag Fecskét szívott, jó sokat és nálunk is állt a füst. Kaptunk az NSZK-ból olyan középen lenyomós hamutálat. Imádtam pörgetni.

Judit Fónai: A ’70-es évek második felében egy jó ideig én is Fecskét szívtam. Abból kevesebbet kértek, mint a „Szimfiből”. 🙂 Aztán később (sokáig) a „Szofi” (Sopiane) volt a sláger, majd – nálam a Multifilter volt a nyerő. A „Malbit” nem szerettem, erősnek találtam. Multifilterrel fejeztem be a bagóskoromat.

Vigh Tibi:  Nagymamám Fecskét szívott, mindig kivágta a végén a csomagolásról és felragasztotta az ágya fölé a falra, egész komoly madárraj volt…

Édua Pintér: Érettségi előtt az 5 éves Terv füstszűrő nélküli cigarettával szoktam rá a gimiben, majd jött a rövid , füstszűrős Fecske, azután a hosszú Fecske, azután a terhességem alatt a leszokás, hála Istennek…!

Mona Miklya: Piros „Szimfi”, napi egy doboz. Az egyetem ideje alatt gyakran előfordult, hogy dönteni kellett: cigi vagy kaja. Mindig a cigi győzött. 🙂 Egyébként nevelőapám is dohányzott, és náluk is hasonló volt a helyzet: zárt ablaknál fújta a füstöt láncdohányosként (hadifogság hozadéka), pedig én még gyerek voltam, anyám pedig nem dohányzott. De senkinek sem jutott eszébe, hogy ez probléma lehet. Sőt! A nyolcvanas évek végén, amikor elkezdtem tanítani, a tanáriban is lehetett dohányozni egy darabig. Azután csináltak külön dohányzó helyiséget, lett is nagy felháborodás. 🙂

Berényi Péter: Nagyapám mezítlábas Symphonia-t szívott, napi egy dobozzal. 14 éves kora óta dohányzott, az mentette meg az életet hadifogságban is, mert cserealap volt kajára. 82 éves korában halt meg gyomorrákban. Kivétel erősíti a szabályt. 

FRISSÍTÉS: A cikk első változatában a Sopiane tévesen Sophiane-ként szerepelt. Egy olvasónk visszaemlékezése szerint első alkalommal egy TV-bemondónő említette így a cigarettamárkát, és ennek révén került „Szofi”-ként a köztudatba. Köszönjük a pontosítást-kiegészítést!

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

Jegyzetek

[1] Képes Sport, 1969. december 23. 24. o.

[2] Népsport, 1970. augusztus 2. 3. o

[3] Népszabadság, 1996. június 20. 25. o.

[4] Román Kálmán: 23 milliárd cigaretta Budapest, 1974/8. 37-39. o.

[5] Ludas Matyi, 1969. február 13. 6 o.

[6] Ludas Matyi, 1976. július 1. 3. o.

A nyitóképen: cigaretta égésidő-teszt a pécsi dohánygyárban, 1980 (Urbán Tamás/FORTEPAN)