„Veszendő lelkek halászai” – a dunai mentőállomások rövid története (1926–1944)

Gáspár Balázs

Budapest 1873-as létrejöttét követően egyre jelentősebb probléma lett a fővárosban az öngyilkosság: a népesség gyors növekedése, a városi létmódra jellemző deviáns viselkedési formák megjelenése, a budapesti hidak megépülése (bár sokan nem a hidakról ugrottak, hanem egyszerűen besétáltak a folyóba a rakpartról), majd később az első világháború utáni nehéz helyzet mind közrejátszottak abban, hogy végül 1926-ban az állam és a főváros közös erőfeszítéssel dunai mentőállomásokat hozzon létre, melyeknek célja az életuntak folyóból való kimentése (is) volt.¹ Jelen írás a dunai mentés előzményeit, megszervezését, működését, eredményeit – rövid, valamivel több mint másfél évtizedes történetét – mutatja be.

Előzmények

A dunai öngyilkosságok problémája már a tizenkilencedik század utolsó harmadában jelen volt. 1876-ban törvénybe iktatták, hogy a vízből mentés emberbaráti kötelesség – az életuntak jelentős részén ez azonban nem segített, így már 1877-ben felmerült az ötlet, hogy az államnak intézményesített módon kellene fellépnie a Dunába ugró öngyilkosjelöltek miatt:

„őrcsónakokat kellene éjjel-nappal ott tartani [a Lánchídnál és a Margithídnál] a kétségbeesettek megmentésére. Erről régebben volt is már szó”.²

1890-re sem javult a helyzet:

„Figyelemre méltó körülmény ebben a mi fővarosunkban, hogy alig van nap, melyen öngyilkosság ne történnék […] Különösen a vízbefúltak száma nagy […] [az elmúlt héten] a vízbefúlt öngyilkosok száma tizenegy, lövés által négyen, mérgezés által pedig hárman vetettek véget életüknek”.³

1893-ban, minthogy „a Lánchíd már régóta kedvenc ugródeszkája életunt öngyilkosjelölteknek”, tettek bizonyos intézkedéseket, így a híd környékét állandó figyelemmel kísérték a rendőrök és a mentők.⁴ Jókai Mór az 1900-ban megjelent Öreg ember nem vén ember című regényében a következőképpen játszódik le egy dunai öngyilkossági eset:

„Egy koranyári reggel még álmomból vert fel a villanyos csengettyű. Négyszer berregett egymás után, ami azt jelenté, hogy a Ferenc József-hídnál történt az eset. […] Mindenki talpon volt egyszerre, a mentőcsónak eléje sietett a másik szabadító ladiknak, s nem telt bele öt perc, már hozták fel a sellyén a tetszhalottat a kísérleti terembe”.⁵

Mindez – a jeladás, a mentőcsónak, az orvosok és az ápolók, akik még szerepelnek a jelenetben – ekkor még csak az írói fikció körébe tartozott. Ha megtörtént a vízbeugrás, a mentés többnyire csak az éppen a környéken járőröző, „cirkáló” rendőr, a civil járókelők, vagy a parton állomásozó hajósok, matrózok egyéni akciója, esetleges együttműködése eredményeképpen jö(hete)tt létre. Az 1900-as, 1910-es évekből számos olyan hírt találni, amely azt bizonyítja, a dunai „vízbőlmentés” ekkor még csak meglehetősen ad hoc jelleggel működött, jó néhány esetben beazonosítatlan, fel nem ismert, vagy olyan öngyilkossal, akinek tettét észre sem vették:

„tűzoltók jégtábláról jégtáblára ugrálva közelítették meg az öngyilkost” (1901),⁶

„a Ferenc József-híd budai oldaláról ma kevéssel éjfél után a Dunába ugrott valaki s nyomban eltűnt a habok között. A partról a hajósok utána eveztek, de nem tudtak rátalálni” (1904),⁷

„az Erzsébet-híd budai fejénél a Dunába ugrott egy férfi s nyomtalanul eltűnt a vízben” (1908),⁸

„a Ferenc József-híd pesti oldalán ma reggel a cirkáló rendőr szürke női felöltőt, piros virággal díszített fekete kalapot, rövid szoknyát, blúzt és ridikült talált” (1912),⁹

„tegnap délután a Ferenc József-híd pesti oldaláról a Dunába ugrott egy középkorú úriember. A közelben levő hajósok utána eveztek s még élve kimentették” (1915),¹⁰

„este tizenegy órakor a Lánchíd közepéről egy fiatalember a Dunába ugrott. Az életunt, mikor fölmerült a hullámokból, teljes erejével segítségért kiáltozott, úgyhogy a parton levő hajósok és az arra cirkáló rendőr meghallották a kiáltozást, csónakba ültek, de a fiatalembert már nem tudták megmenteni, mert újból elmerült” (1918).¹¹

A folyamrendőri hatóságnak még az 1920-as évek elején is csak két hiányosan felszerelt ladik állt a rendelkezésére, ráadásul a rendőrök több mint a fele úszni sem tudott. A fővárosi öngyilkossági ráta 1921-től 1926-ig tartó növekedésével a Dunába ugró életuntak problémája egyre súlyosabbá vált, miközben csak tizenöt–huszonöt százalékukat sikerült kimenteni.

A dunai mentés megszervezése és működése

Az 1926-os évtől kezdve azonban jóval kevesebb ember koporsója le(hete)tt a Duna – ebben az évben szervezték meg hivatalos keretek között a dunai mentést. Bosnyákovits Károly (1887–1962) rendőrfelügyelő (mellesleg kétszeres magyar válogatott labdarúgó) egy személyes tragédia nyomán – bátyja, édesanyjuk temetése után bánatában a Dunába ugrott – egy részletesen kidolgozott tervezetet készített a dunai mentőőrség felállításáról és megszervezéséről. A belügyminiszter segítségével létrejött őrség Bosnyákovits parancsnoksága alatt 1926. augusztus 31-én kezdte meg működését. A személyzetet az állam, a csónakokat, az állomást, és a hozzájuk tartozó felszerelést a főváros biztosította, az orvosi ellátás dr. Körmöczi Emil (1869–1949) egészségügyi főtanácsos, a Mentőegyesület igazgató-főorvosának érdeme volt. Egy-egy állomáson három rendőr posztolt, de az őrség nem csak az öngyilkosjelölteket figyelte, hanem a dunai csónakázást és az úszókat is felügyelte. 1926-ban harminchat vízbe ugrottból harminckettőt mentettek meg, az alapítás után egy évvel, 1927 augusztusában már három csónakház és nyolc csónak volt a Dunán (a hajók állomáshelyei: óbudai hajógyár, Margit híd, Erzsébet híd, Ferenc József-híd [itt kettő volt, egy a budai és egy a pesti oldalon], lágymányosi összekötő vasúti híd, lágymányosi strand, és egy folyamatosan cirkáló hajó, a Rakovszky Iván, amelyet az 1926 augusztusában akkor éppen hivatalban lévő belügyminiszter [Rakovszky Iván, 1885–1960] után neveztek el). A mentőállomások teteje hófehér, faluk zöld volt, bent a szobában tiszta ágy, lepedő, pokróc, virág és mentőszekrény várta a megmentetteket.

„Olyan csinosak és kedvesek ezek a kis mentőállomások, hogy az a kimentett ember nyomban kedvet kap az élethez, ha meglátja”

– írták róluk.¹² 1929-ben négy motorcsónak és öt segédmotoros ladik állt az őrség rendelkezésére, de ezek egy része használhatatlanná vált, így 1930 áprilisában négy új mentőmotorcsónakot kaptak az őrök, augusztusban pedig egy új mentőállomás is létesült a csepeli hídfőnél. 1935-ben a legénység, amely négy beépített, illetve kilenc farmotoros hajóval végezte a mentést, huszonnyolc rendőrből, két altisztből és három tisztből állt. A főváros 1934-től kezdve csökkentette az őrség támogatását, a kapitányságnak pedig nem volt elegendő pénze – mindez a sikeres mentések számának csökkenéséhez vezetett. A dunai rendőrség ezért sürgős segélyt – negyvenezer pengőt – kért a csónakok egy részének megviselt állapota miatt.

„Meg kell szerezni ezt a pénzt, mert mégsem pusztulhat el sok emberélet csak azért, mert rossz a kipufogó”

– vonta le a következtetést Az Est újságírója.¹³ 1936-ra rendeződtek a csónakproblémák, a beszámolók szerint ekkor tizennégy modernül felszerelt motorcsónak segítette a rendőrség munkáját, és természetesen az 1937-ben átadott Horthy Miklós-hídhoz is került egy állomás. 1942-ben már csak kéttagú őrség volt minden hídfőnél, de összesen tizennyolc csónak állt készenlétben. 1944 áprilisában még létesítettek egy alapítványt a dunai mentőőrség tagjainak jutalmazására, a háborús események következtében azonban nemsokára végleg megszűntek a dunai mentőállomások.

A dunai mentés megszervezése és működ(tet)ése az elismeréseket és a számokat figyelembe véve kifejezetten sikeres volt. Az 1935-ben, Budapesten megrendezett mentőügyi világkongresszuson, amelyen huszonhárom nemzet képviseltette magát, Bosnyákovits a dunai mentés megszervezéséről tartott előadást. Erre hivatkozva a Vöröskereszt Nemzetközi Liga a Népszövetség útján felszólította a többi Duna menti államot, hogy budapesti mintára állítsanak fel mentőállomásokat. A rendőrfelügyelő és Dr. Körmöczi Emil – aki szintén előadóként volt jelen a kongresszuson – 1936-ban megkapta a Vöröskereszt érdemkeresztjét. 1943-ban a belügyminiszter kérvényezésére Bosnyákovits

„a közbiztonsági szolgálat terén hosszú éveken át kifejtett sikeres működéséért, különösen pedig a dunai mentőőrség megszervezése körüli érdemeiért”¹⁴

legfelsőbb elismerésben részesült. Az ismert adatok alapján a sikeres mentések aránya 1928 és 1935 között minden évben kilencvenöt százalék felett volt, egy 1942-es összesítés szerint az alapítás évétől kezdve 2948 öngyilkosjelöltből 2804-et (95,1 százalék) mentettek meg – mindez jól mutatja az intézmény eredményességét.

A mentés, bár, mint azt a számok is mutatják, szinte biztos eredménnyel járó, de egyáltalán nem könnyű feladat volt, és éjszaka, illetve a legszélsőségesebb időjárási körülmények – vihar, jégzajlás – közepette sem szünetelt. 1929 áprilisában például hatalmas szélviharban végzett mentést a Penta III. nevű hajó személyzete:

„emberfölötti erővel harcoltak a vihartól fölkorbácsolt hullámok ellen, míg nagy nehezen eljutottak a fuldokló fiatalember közelébe. Ebben a pillanatban hatalmas víztömeg zúdult a mentőcsónakra, amely megbillent és féloldalára fordult. A csónak csaknem színültig megtelt vízzel […] az életunt felé kormányozták magukat s végre kinyújthatták utána a kampós mentőrudat, amellyel elkapták a fiatalember ruháját”.¹⁵

A mentés társadalmi látványosságként is szolgált, az ilyen eseteket több százan nézték végig a hidakról, partokról. Az őrség tagjainak beszámolói szerint az öngyilkosjelöltek jó része vissza akart ugrani a vízbe, dühöngött, egyesek a hajóba is belerúgtak.

„A nőkkel van a legtöbb vesződség, majd mindig birkózni kell velük, hogy ki lehessen őket húzni”

– közölte az egyik mentőőr.¹⁶ A hisztérikus nők rúgtak és haraptak is, olyan is előfordult, hogy felborult a mentőcsónak, miközben egy nővel küzdöttek. Ugyanakkor kevés olyan egyén akadt, aki, miután kimentették, újból a Dunába ugrott volna. A munkáért külön pénz is járt: 1927-ben egy megmentett ember húsz, egy halott tíz pengőt ért, a bravúros mentéseknél pedig esetenként huszonnégy–negyven pengő közötti összeget lehetett kapni, 1930-ban már huszonnégy pengő járt egy megmentett életért. A legtöbb öngyilkosjelöltet – az 1942-es adatok alapján száznyolcvanhatot – Horváth József főtörzsőrmester mentette ki. Legmegrendítőbb esetének azt az asszony említi, aki karon ülő gyermekével vetette magát a folyóba. Egy másik mentőőrt egy tizenhárom éves fiú esete rázta meg a leginkább, aki a rossz bizonyítva miatt ugrott a folyóba.

A „vízbőlmentés” után

A mentést nem csak a szervezettség és az őrök önfeláldozó munkája, de az is segítette, hogy az öngyilkosjelöltek szinte mindig (ösztönösen) a víz folyásával megegyező irányba ugrottak (ebben az esetben könnyebb a mentés). A mentés után az életuntat a mentőházban elsősegélyben részesítették – a hasára fektették, a hasa alá pokrócot tettek, kidögönyözték belőle a vizet, és mesterséges légzéssel magához térítették –, majd szárazra törölték, közben pedig értesítették a mentőket. Az öngyilkosjelölteket ápolás céljából legtöbbször a Rókus-kórházba szállították, majd utána a főkapitányságra vitték őket. Itt – mint magánvállalkozó – körülbelül tíz éven át, 1927-ig a híres emberbarát és kalandor, Róbert bácsi (Feinsilber Róbert, 1865–1957) működtette az úgynevezett Életuntak irodáját, ahol megígértette az öngyilkossági kísérletet túlélő emberekkel, hogy lemondanak öngyilkossági szándékukról. Miután a rendőrség még inkább kiszélesítette tevékenységi körét az intézményesített mentés terén, Róbert bácsinak új hely után kellett néznie (talált is, és folytatta az addigi ténykedését 1930-ig, amikor is kitiltották az országból), és 1928-tól kezdve a főkapitányság alkalmazásában álló hivatalnokok foglalkoztak az öngyilkosjelöltekkel. Az „életvédelmi”-ben, másik nevén a „lebeszélő”-ben, ők próbálták meg rávenni az életuntakat, hogy hagyjanak fel öngyilkossági szándékukkal – amennyiben nem ígérték meg, hogy nem próbálkoznak újra, úgy a saját érdekükben a kapitányságon tartották őket. „A rendőrségen öt pengőt kaptam és meg kellett ígérnem, hogy nem leszek többe öngyilkos” – számolt be tapasztalatairól 1936-ban egy Dunából kimentett munkanélküli férfi. Egy másik, 1937-es esetnél D. Mária háztartási alkalmazott szerelmi bánat miatt követett el öngyilkossági kísérletet – az irodában elhangzott szép szavak hatására azonban

„lassan megenyhült a Rókusból két nappal ezelőtt kikerült leány arca és bizakodó tekintettel írta alá az írást, melyben ünnepélyesen lemond öngyilkossági szándékáról”.¹⁷

---

Jegyzetek és felhasznált források

1^ A korban az életunt szót az öngyilkos(jelölt) szinonimájaként használták.

2^ Fővárosi Lapok, 1877. július 8., 750.

3^ Pesti Hírlap, 1890. július 24., 6.

4^ Pesti Napló, 1893. január 22., 6.

5^ Jókai Mór: Öreg ember nem vén ember

6^ Újság, 1930. június 29., 6.

7^ Budapesti Hírlap, 1904. július 1., 10.

8^ Népszava, 1908. június 27., 6.

9^ Pesti Napló, 1912. április 24., 11.

10^ Az Est, 1915. július 3., 6.

11^ Az Est, 1918. február 5., 4.

12^ Pesti Hírlap, 1927. július 31., 12.

13^ Az Est, 1935. november 21. 12.

14^ Minisztertanácsi Jegyzőkönyv, 1943.02.16. 

15^ Friss Újság, 1929. április 9., címoldal

16^ Pesti Hírlap, 1927. július 31., 12.