Az „iszákos” V. György második látogatása Indiában: A nepáli vadászexpedíció

Kloska Tamás

V. György brit király 1911-es indiai koronázó durbárjáról egy korábbi cikkben már értekeztünk, azonban az uralkodó számára sokkal izgalmasabbak tűnő eseményről, egy csaknem kéthetes nepáli vadászexpedícióról még nem, ezért mai írásunkban György indiai útjának második felét vesszük górcső alá.

1911. december 12-én Delhiben a koronázó Durbár során V. Györgyöt India császárává proklamálták, amely esemény után a köztudottan nagy vadász hírében álló Györgynek az indiai méltóságok egy több hetes vadászexpedíció megszervezésével igyekeztek kedveskedni. Ahogy már a bevezetőben is kitértünk rá, a hivatalos udvari eseményeket és ceremóniákat feszélyezve viselő brit király a vadászatot sokkal nagyobb lelkesedéssel várta, mint az elmúlt napok ünnepségeit. Charles Hardinge-nek, az időközben Minto grófját váltó indiai főkormányzónak (alkirálynak) György a következőket mondta ezzel kapcsolatban:

„Valószínűleg ez lesz az utolsó ilyen nagy vadászat az életemben, ezért természetesen annyi napot szeretnék Nepálban tölteni, amennyit csak lehetséges.” [1]

Jóllehet a nepáli király, Prilhivi Bir Bikram Shah Deva maharadzsa éppen december 11-én hunyt el meglehetős hirtelenséggel, az előkészületek nem álltak le. György és kísérete december 18-án, reggel 10 órakor érkezett meg Nepálba, ahol Chandra Shumsher Jung Bahadur Rana nepáli miniszterelnök köszöntötte, aki az esemény fő házigazdája volt.[2]

A maharadzsa hónapokat töltött az esemény megszervezésével: a dzsungelben több mérföldnyi ösvényt előre kivágatott, valamint az úthoz 600 elefántot és több mint 14 ezer hajcsárt és egyéb kisegítőt bocsátott György rendelkezésére. A szervezők a dzsungel széleihez ökröket hajtottak, hogy a tigriseket már jó előre a környékre csalják. A Rui folyó mentén kizárólag az esemény miatt egy csaknem 21 km-es utat építettek, amelynek segítségével a király és kísérete automobilon tudott utazni. Miután a királyi vadászparti kocsival végighajtott a maharadzsa által előkészített úton, György és kísérete a modern kor találmányát elefántra cserélte és ormányosok segítségével folytatta az utat a dzsungel belsejébe. A király-császár első két tigrisét ekkor ejtette el. Jónéhány kilométerrel és órával később, délután fél hat körül érkeztek meg Sukhibarba, ahol egy külön erre a célra létrehozott, elektromos világítással is felszerelt tábor várta a királyt és kíséretét. [3]

A vadászat során György legsikeresebb napja december 21-e, csütörtök volt, amikor négy tigrist és egy medvét is sikerült elejtenie.[4] December 24-e is Nepálban érte; a szenteste reggelét a király és vadásztársai egy szerény körülmények között megrendezett istentisztelettel indították. A délutáni program során több őshonos állatot is prezentáltak az uralkodó számára, ezek közül egy orrszarvúborjút később – amely különösen megtetszett Györgynek – 1912. április 1-én Kalkuttából Nagy-Britanniába szállítottak; a kis állat új lakóhelye a Londoni Állatkert lett. Este ünnepélyes keretek között György a Királyi Viktoriánus Rend nagykeresztjével[5] tüntette ki Shumsher maharadzsát az uralkodónak tett szolgálataiért.

A vadászat többi része igencsak egysíkúan (a vadon élő tigrisek szempontjából pedig sajnálatosan) telt; december 27-én György további egy tigrist ejtett el, immáron a huszadikat az expedíció kezdete óta. Egy nappal később a király és kísérete már visszafelé tartott; ezt az utat szintén automobillal tették meg, amely során György lelőtte az utolsó tigrisét, a huszonegyediket is.[6] Az expedíció során a császár-király és kísérete harminckilenc tigrist, tizennyolc orrszarvút és négy medvét ejtett el, ebből György személyesen 21 tigrist, 8 rinocéroszt és 1 medvét vadászott le (a tigris többek között Nepálban is fokozottan veszélyeztetett fajnak számít manapság). György meglehetősen büszkén jegyezte meg statisztikájáról, hogy „ez egy olyan rekord, amit nehéz lesz megdönteni.”[7] A vadászatról további képek az alábbi linkeken érhetőek el: Africahunting, Daily Mail.

Amíg királyi házastársa tigrisekre, orrszarvúakra és medvékre vadászott elefántháton, addig Mária brit királyné Agrában és Rajputanaban járt városnézésen, majd Kalkuttában csatlakozott újra férjéhez, ahol az út maradék egy hetét töltötték.[8] 

1912. január 10-én, az utolsó Indiában töltött napon, György Bombayben (mai nevén Mumbai) tartotta meg kissé meghatódva búcsúbeszédét, mivel tudta, hogy kevés az esélye annak, hogy valaha újra lássa Indiát.

„Nektek, Bombay lakosai, akik mind érkezésünk, mind elutazásunk alkalmával oly meleg üdvözlésben részesítettetek, ezzel a szeretetteljes búcsúüzenettel mondok istenhozzádot, és az Indai Birodalomnak is…”

A mondat végénél a császár hangja megbicsaklott és néhány pillanatig képtelen volt folytatni beszédét.[9] Mielőtt azonban feleségével felszálltak volna a hajóra, amely visszavitte őket Angliába, György nem tudta megállni, hogy ne tegyen egy szarkasztikus megjegyzést Hardinge alkirálynak:

„Nagyon elégedettnek tűnsz Charlie, hogy megszabadulhatsz tőlünk!”[10]

Bár György távoztakor úgy értékelte, hogy a királyi utazás elérte célját és az indiai brit uralom szilárd alapokon nyugszik, az alábbi eset jól tükrözi ennek ellenkezőjét. Néhány hónappal később, 1912. december 23-án, Hardinge alkirály elefántja elé összeesküvők bombát dobtak, amely incidens során a brit tisztviselő súlyos sérüléseket szenvedett. A gyilkossági kísérletet éppen György azon lépése váltotta ki, hogy Brit-India fővárosát Kalkuttából Delhibe tette át.[11]

Hogy megértsük a brit uralkodó birodalmához fűződő személyes kapcsolatát, a következőket kell tisztáznunk. Egyfelől uralkodása során végig hátránynak érezte, hogy másodszülött fiúgyermekként, tengerésztiszti neveltetéséből fakadóan nem kapta meg azt az oktatást, amely egy brit trónörökösnek járt volna, és ahogy már említettük, a hivatalos udvari eseményeket is szenvedésnek élte meg. Ahogy személyi asszisztensének, Arthur Biggének jegyezte meg egyszer: „Mi tengerészek sosem mosolygunk szolgálatban.”[12] Másrészt az uralkodói feladatokkal járó kötelességeit nagyon is komolyan vette, igyekezett „beletanulni” a király szerepébe: nemcsak Nagy-Britannia, hanem az egész Brit Birodalom uralkodójává akart válni. Az első világháború utáni éveiben György szemmel láthatóan az alattvalóival való személyesebb kapcsolatra törekedett, amelyet a mai napig megfigyelhetünk utódai uralkodásában is. György arra jött rá, hogy az uralkodói utazásoknak és tengerentúli látogatásoknak nagyobb nyilvánosságot kell biztosítani, hogy a nép azt érezze, a király vagy császár nem csak egy távoli szimbólum, hanem hús-vér ember, aki közöttük jár.[13] György volt az, aki 1932-ben bevezette az azóta szokássá vált királyi karácsonyi beszédeket; a rádió segítségével a Brit Birodalom összes alattvalóját igyekezett megszólítani; ezzel a lépéssel hagyományt teremtett. A világégés számos belső problémát generált a Brit Birodalomban, ugyanis a domíniumok az anyaországnak való háborús segítségnyújtás és véráldozat miatt nagyobb beleszólást követeltek saját politikájuk alakításába. V. György, aki kortársként látta az Osztrák–Magyar, a Német és az Oszmán Birodalom felbomlását hitte, hogy a Brit Birodalom fennmaradásának záloga abban rejlik, ha „nemzeti és birodalmi”[14] uralkodóvá válik. Jóllehet György második indiai látogatása rövid távon elérte kitűzött célját, a nemzetiségi vezetők új generációjának fellépésével – köztük Mahatma Gandhi polgári engedetlenségi mozgalmával – a Brit Birodalom felbomlása csak idő kérdésévé vált.

A nyitóképen: V. György elefántháton a nepáli vadászaton, 1911. Forrás: Library of Congress

Jegyzetek:

[1] Rose, Kenneth: King George V. Weidenfeld and Nicolson, London, 1983. 135. p.

[2] Rookmaker, Kees (et al.): The royal hunt of tiger and rhinoceros in the Napalese terai in 1911. Pachyderm. 2005, No 38. 89–90. pp.

[3] The historical record of the imperial visit to India, 1911, compiled from the official records under the orders of the Viceroy and Governor–General of India. John Murray for the Government of India, London, 1914. 231. p. Közli: Rookmaker, 2005. 89. p.

[4] Rookmaker, 2005. 91. p.

[5] Királyi Viktóriánus Rend lovagparancsnoki fokozata (Knight Grand Commander of the Royal Victorian Order): brit lovagrend amelyet Viktória királynő alapított 1896-ban; tagságát a brit monarcha vagy valamely családtagjának szolgálatában lehet kiérdemelni, adományozása az uralkodó egyéni privilégiuma.

[6] Rookmaker, 2005. 92. p.

[7] Idézi Rose, 1983. 136. p.

[8] Kloska Tamás: King George V’s second visit to India: The Durbar of 1911 and the royal hunting expedition in Nepal. In: Öt kontinens, az Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék tudományos közleményei. N^o 2014/2. ELTE, Bp., 2017. 42. p.

[9] Fortescue, John William, Sir: Narrative of the visit to India of their majesties, King George V. and Queen Mary, and the coronation durbar held at Delhi, 12th December 1911. Macmillan, London, 1912. 244. p.

[10] Idézi Rose, 1983. 136. p.

[11] The New York Times. 1916. május 20.

[12] Idézi Rose, 1983. 169. p.

[13] Kloska, 2017. 44. p.

[14] Cannadine, David: George V. The Unexpected King. Penguin Books, London, 2014. 67. p.

Felhasznált források és irodalom:

Cannadine, David: George V. The Unexpected King. Penguin Books, London, 2014.

Fortescue, John William, Sir: Narrative of the visit to India of their majesties, King George V. and Queen Mary, and the coronation durbar held at Delhi, 12th December 1911. Macmillan, London, 1912.

Kloska Tamás: King George V’s second visit to India: The Durbar of 1911 and the royal hunting expedition in Nepal. In: Öt kontinens, az Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék tudományos közleményei. N^o 2014/2. ELTE, Bp., 2017. 33–44. pp.

Rookmaker, Kees (et al.): The royal hunt of tiger and rhinoceros in the Napalese terai in 1911. Pachyderm. 2005, No 38.

Rose, Kenneth: King George V. Weidenfeld and Nicolson, London, 1983.

The historical record of the imperial visit to India, 1911, compiled from the official records under the orders of the Viceroy and Governor–General of India. John Murray for the Government of India, London. 1914.