Képzelt Koppány?

Nemrég kisebb vihart kavart Berend Nórának a Népszava számára adott interjúja, amelynek egyik állítása az volt, hogy Koppány vezér, István ellenfele, valójában nem létezett, személye utólagos kitaláció eredménye. Mai írásunkban azt járjuk körül, hogy min alapszik ez a vélemény, és mit tud Koppányról a magyar medievisztika.

Történelmi források Koppányról

Az első és legfontosabb művelet, amelyet minden történész feltesz vizsgálata tárgyával kapcsolatban, az a források számbavétele.

Időben a legelső forrásunk a pannonhalmi alapítólevél, amely a következőket mondja:

Azt a különleges kedvezést ugyanis, amelyet boldog Márton érdemei révén gyermekkoromban tapasztaltam, gondoskodtam az utódok emlékezetére hagyományozni. Mivel amidőn a háború vihara kitört, amely a németek és a magyarok között hatalmas viszályt támasztott, s különösen, amikor a belháború romlása fenyegetett, egy bizonyos Somogy nevű megye el akarván engem űzni az atyai székből, annyira elbátortalanodtam, hánykolódó lelkemnek milyen tanácsot adjak, merre, kihez forduljak. Pázmány, Hont és Orci vezérek és Domonkos érsek úr jelenlétében fogadalmat tettem Szent Mártonnak, hogy ha a külső és a belső ellenségek közül az ő érdemei által győztesen kerülök ki, a fent említett megye minden dolgából, birtokaiból, földjéből, szőlejéből, vetéséből, vámjából a tized és a vendégek bora, amely az ő birtokaikon terem, ne a megyéspüspököt illesse. Sokkal inkább haladéktalanul ugyanezen apát alá vetem az előbb mondott vezérek és ispán tanúságtétele alatt.[1] (Szabados György fordítása)

Az alapítólevél csaknem az eseményekkel egy időben született, 1002-re datálható, ám fontos megjegyeznünk, hogy nem eredeti, hanem interpolált oklevélről van szó. (Ez az érdeklődők számára is nyilvánvaló, amennyiben a fennmaradt teljes szöveget megnézzük, mivel az hol egyes szám első személyben, hol pedig többes szám első személyben fogalmazódott meg).

A pannonhalmi alapítólevél (Wikipedia)

 

A sort Szent István király kisebbik legendája folytatja, amely valószínűleg a 11. század fordulója körül keletkezett, Könyves Kálmán idején. (A Szent István legendák keletkezési idejének szintén terjedelmes szakirodalma van, ezekre most nem térünk ki).

Bizonyos nemesek pedig, kiknek szívében féktelenség s restség fészkelt, látván, hogy kényszerből el kell hagyniuk a megszokottat, ördögi sugallatra elvetették a király meggyőződését, és korábbi élvezetekre adva lelküket, fegyvert ragadtak ellene. S már pusztították is városait, majorságait irtották, fosztogatták birtokait, szolganépét gyilkolták, s hogy többiről szót se ejtsek, már a királyt is bántalmazták. Mikor pedig nem akartak letérni eltévelyedett útjukról, s dühöngésük nem csillapult, a király bizakodván az örök erényben, seregének sokaságával elindult, hogy úrrá legyen az ellenség veszett dühén. Ezek e napokban éppen a köznyelvben Veszprémnek mondott várost ostromolták, hogy ezt az ő gyalázatára fordítsák: ott tanyáztak le ugyanis, ahol a király szokott megszállni és tartózkodni, hogy könnyebben nyíljon út más erősségek elfoglalásához. Az isteni kegyelemtől vezérelt király rajtuk ütött; ezek hitükben, amazok bizony csak a fegyverekben bizakodtak, s mindkét részről küzdöttek. Végül, hogy az ellenséget legyőzték, s részint leölték, részint foglyul ejtették és megkötözték, a győztes király híveivel hazavitte a győzelmi jeleket. Ezenfelül birtokaikról – mind a földekről, mind a falvakról – bölcsen rendelkezett, nem úgy, mint egykor Saul, aki legyőzvén Amáleket, az Úr tilalma ellenére a zsákmány javát válogatta ki magának. Mert mindenből semmit nem tartott meg a maga szükségére, hanem elmenvén, Szent Mártonnak szentelte, akinek tiszteletére bazilikát is épített. Őket pedig és utódaikat mind a mai napig az egyház szolgáivá tette. Később főembereinek közbenjárására elhatározta, hogy csak tizedet adjanak abból, amijük van, nehogy szorongattatásukban szétszóródjanak a földről.[2] (Kurcz Ágnes fordítása)

Szent István nagyobbik legendája szűkszavúbban emlékezik meg az eseményekről:

Mikor aztán a pannóniai királyság a boldog ifjú bólintását leste, ő a környező tartományok népeivel kötött békét hűségesen megerősítette, hogy amit elméjében forgatott, a kereszténység zsenge ültetvényében annál bátrabban hajthassa végre. De minden jónak ellensége, az irigységgel és gonoszsággal teljes ördög, hogy Krisztus apródjának szent szándékát szétzilálja, belháborút támasztott ellene; az ő sugallatára vonakodott a pogány nép nyakát a keresztény hit igájába hajtani, s azon mesterkedett, hogy főembereivel együtt kivonja magát uralma alól. Mindezeket a dicsőséges kereszt jelének pártfogásával, Isten szülőanyja, az Örök Szűz Mária érdemeinek oltalmával Isten kedveltje, Márton főpap és Szent György vértanú zászlaja alatt, vezéreik megölése után csakhamar szolgálatba hajtotta, a keresztség vizében megfürösztötte, és hűséges papok által osztván az üdvösség intelmeit, az egy Istent imádni kényszerítette.[3]

(…) És mert Pannónia dicsőségére ott született a boldog Márton főpap, s az ő érdemeinek oltalmában aratott győzelmet ellenségein a Krisztushoz hű király – mint már mondottuk – azért a király tanácsot tartván Isten kedveltjeivel, a Szent-hegynek mondott helyen, a szent püspök telke mellett, az ő nevére monostort épített, birtokkal, javadalmakkal és minden szükséges egyébbel gazdagította, s a közbenjárásával legyőzötteken tizedet véve a püspökségekhez hasonlatossá tette.[4] (Kurcz Ágnes fordítása)

A Hartvik-féle István legendát nem idézzük külön, mivel annak szövege a lázadásra vonatkozóan gyakorlatilag a két fenti legendán alapul, az eseményeket a kisebbik legendából, a pannóniai Szent Márton-monostorról szóló passzust pedig a nagyobbik legendából átvéve.

Vecellin lefejezi az elfogott Koppányt a Képes Krónika miniatúráján. (Wikipedia)

Kézai Simon eredeti szövegében ránk nem maradt krónikája az alábbiakat írja:

Az Úr megtestesülésének 967. évében azonban Géza fejedelem isteni jóslattól intve nemzette Szent István királyt; Géza fivére, Mihály pedig nemzette Vazult és Szár Lászlót. István király ugyan több fiút is nemzett, de az egyik, név szerint Imre, mindegyiküknél kedvesebb volt az Isten és az emberek előtt egyaránt. Szent István király ugyanis, miután megkoronázták, és végül leverte Koppány vezért, továbbá Gyulát, az anyai nagybátyját feleségével és két fiával együtt Erdélyből Magyarországra hurcolta, Erdélyt Pannóniához csatolva, ezt követően Keánnal, a bolgárok és a szlávok fejedelmével harcolt. Ennek legyőzése után nem mulasztotta el, hogy vagyonából gazdagon megajándékozza a Boldogságos Szűz fehérvári templomát, melyet a hagyomány szerint ő alapított.[5] (Bollók János fordítása)

A kivonatszerű eseménysor vélhetően a 11. századi ősgesztán, vagy annak 12-13. századi folytatásain alapul. (Hogy pontosan milyen feltételezett magyar források vannak a középkorban, az egy külön írás témája lehetne). Ez legbővebben a 14. századi krónikaszerkesztmény műveiben maradt ránk. Koppány lázadásáról az alábbiakat írja:

Szent István király még előbb, ifjú korában dicső háborút vívott a vitéz és nagyhatalmú Koppány vezér ellen. Koppány pedig Tar Szerénd fia volt, aki Szent István király apjának, Géza fejedelemnek az életében a hercegi méltóságot viselte. Géza fejedelem halála után Koppány vérfertőző házassággal magához akarta kapcsolni Szent István király anyját, meg akarta gyilkolni Szent Istvánt, és fejedelemsége területét a saját hatalma alá akarta vetni. Ez somogyi vezér volt. Szent István, miután egybehívta főembereit, a boldogságos Márton hitvalló közbenjárásával az isteni könyörület segedelméért esedezett. Ezután, hadseregét összegyűjtve, ellensége ellen indult. Először a Garam folyó mellett övezték föl karddal, és ott testi épségének őrzésére két főembert rendelt, Hontot és Pázmányt. Egész hadseregének fejévé és vezérévé pedig Vecellint nevezte ki, egy német származású jövevényt.

Miután tehát összecsaptak, hosszan és vitézül küzdöttek egymással; hanem az isteni könyörületesség segedelmével Boldog István fejedelem dicsőséges győzelmet aratott. Ebben az ütközetben pedig Vecellin gróf megölte Koppány vezért, és Boldog István, aki akkor még fejedelem volt, igen bőséges adományokkal jutalmazta meg. Magát Koppányt pedig Boldog István négy részre vágatta; első részét az esztergomi kapuhoz küldte, a másodikat a veszprémihez, a harmadikat a győrihez, a negyediket Erdélybe. Boldog István híven teljesítette Istennek azt a fogadalmát, melyet akkor fogadott, mert örök érvénnyel elrendelte, hogy a Koppány vezér tartományában élő összes nép tizedet adjon gyermekeiből, terményeiből és állataiból Szent Márton monostorának.

Az említett Vecellin pedig nemzette Radit, Radi pedig nemzette Miskát, Miska pedig nemzette Koppányt és Mártont.[6] (Bollók János fordítása)

A krónikakompozíciónak van egy másik megjegyzése, amely az események sorrendje szempontjából lehet érdekes:

Vecellin szintén Bajorországból kelt útra, tudniillik Wasserburgból. Somogyban Szent Istvánnal együtt ő ölte meg Kupán herceget; azon a napon ugyanis ő volt a sereg fővezére. Tőle származik és ered a Ják nemzetség.[7] (Bollók János)

Van még két késői forrás, amely kicsit bővíti a már jól ismert motívumokat. Az egyikük Laskai Osvát, aki a következőképpen fogalmaz:

Krisztus ezen vitéze ellen fellázadtak Somogy és Zala megyéből való nemesek végtelen sokasággal.[8] (Szabados György fordítása)

A másik a 16. századi Karthauzi Névtelen:

Vala azert az ydőben Somogyssagban egy pogan hatalmas herczek, kynek kwppan vala neve az reeghy kopaz zyrynd feyedelemnek maradeka, ky meegh zent Isthwan attyanak eelteeben ees erőssen wralkodyk vala mynd egheez Somogsagban es zalassagban.[9] (idézi: Szabados György)

Mindkét forrásnak az a különlegessége, hogy a somogyi részvétel mellett feltünteti Zala megyét is. Ez a motívum a többi forrásból teljesen hiányzik. Nem kizárt, hogy egy olyan hagyományt ismerhettek, amely a korábbi forrásokban nem maradt fent.

Ezzel a forrásaink megszámlálása tulajdonképpen befejeződött.

A kitalált Koppány

Berend Nórának a fentebb említett interjújában alapvetően az alábbi érveket sorakoztatja fel Koppány létezése ellen. (Fontos megjegyeznem, hogy az elképzelés alapját képező angol nyelvű publikációt a cikk írása előtt nem olvastam, amelyben valószínűleg bővebben lábjegyzetelt és részletesebben kifejtett érvelés található).

Az első és legfontosabb szempont, amit a felsorolt forrásokból mi magunk is jól észrevehetünk, hogy az időben legkorábbinak mondható forrásokban, azaz Szent István legendáiban egyetlen egyszer sem szerepel Koppány neve. Önmagában az István-legendák csak arról tudósítanak bennünket, hogy valamikor történt egy lázadás, amely elsősorban István ellen irányult, és amelynek „nemesek”, vagy inkább a társadalom előkelő tagjai is tevékeny részei voltak. Nincs kiemelve egyetlen személy, ami nemcsak azt jelenti, hogy nevesítés sem történik, hanem annyi utalás sem, hogy a lázadás esetleg egy konkrét vezérhez fűződött volna.

A Koppány nevét tartalmazó források kivétel nélkül mind későiek. Berend Nóra álláspontja szerint nem igazolható, hogy a név a korai szövegeknek is a része lett volna. A 14. századi krónikaszerkesztmény vonatkozó részeit, beleértve Koppány nevét is, egyértelműen egy késői összeállításnak tekinti. Utóbbi a jól körülhatárolható családi hagyományból származna, amelyet Vecellin leszármazottai örökítettek volna meg. (Ezzel magyarázzák ugye az ott megörökített Koppány nevű klerikust is).

 

Vecellin képe a Képes Krónikában. (Wikipedia)

Az érvelés igazi atombombája persze a felnégyelés, mint aktusnak a magyarság körében kimutatható teljes hiánya. Európában az első feljegyzés erről a kivégzésről Angliából származik, amikor a III. Henrik ellen tervezett merénylet résztvevőit lefejezték és a testüket három részre vágva elküldték azokat Anglia legfontosabb városaiba. A későbbi klasszikus kivégzés úgy történt, hogy az illetőt előbb felakasztották, majd lovakkal tépették négyfelé, de egyiket sem halálosan. Utóbbi közben a hóhér az elítéltet kizsigerelte, majd a fejét (és a végtagjait) levágta. Ez először 1283-ban fordult elő egy walesivel, Dafydd ap Gruffydd-del, de a róla szóló filmből közismert William Wallace is így járt 1305-ben.

Márpedig ha a felnégyelés ilyen késői fejlemény, akkor Szent István nem négyeltethette fel Koppányt, és ezért az egész történet hitelessége megkérdőjelezhető. Különösen megerősíti ezt az a már fentebb ismertetett vonása a történetnek, hogy a név csakis a későbbi krónikákban maradt fent, ellenben a kortárs, vagy annak mondható források hallgatnak róla.

A krónikások hitele

Mint látjuk, az érvelés fő célpontja a 14. századi krónikaszerkesztmény, amelyet Berend Nóra szerint az Anjouk politikai megrendelésére állítottak össze. A legfontosabb kérdés tehát, hogy az említett krónikaszakasz, benne Koppány nevével, korábbi-e, mint a 14. századi krónikaszerkesztmény vélhető összeállításának időpontja.

Fontos máris rámutatni, hogy időben Koppány legelső említése Kézai Simon művéhez köthető, ő pedig 1283 körül írta meg a munkáját. Ha még figyelmesebben tanulmányozzuk a szöveget, akkor azt is láthatjuk, hogy a Szent István életéről szóló szakasz lényegében a 14. századi krónikaszerkesztményből ismert szöveg egyfajta kivonata. A korai magyar történetírást tanulmányozó történészek joggal gyanakodtak arra, hogy mind Kézai, mind pedig a krónikaszerkesztmény összeállítója a kezében tartott egy olyan művet, amelyben a 11. századi események részletesebben voltak kifejtve. Csakhogy, míg Kézai ezt kivonatolta, addig a krónikaszerkesztmény szerzője a szöveget nagyobb részben örökítette ránk.

Kézai krónikája azonban nem lehet mindent eldöntő érv ebben a vitában. A forrásokkal kapcsolatos minimalista kritika ugyanis felróható vele szemben is, tekintve, hogy az ő munkája eredetiben nem, csak 18. századi másolatokban maradt ránk. Hogy ezek a másolatok mennyiben rövidítették vagy kivonatolták azt nem tudjuk. Érdemes azonban azt a tényt hangsúlyozni, hogy Kézai anélkül ír Koppányról, hogy a felnégyelést említette volna.

Marad tehát a krónikaszerkesztmény szövegének vizsgálata, a kérdés, hogy milyen archaikus vonások szerepelnek benne, amelyek biztosan az Anjou-kor elé keltezik. A pannonhalmi oklevélnek és a 14. századi krónikaszerkesztmény szövegének van egy fontos közös motívuma, amely az egész szövegrész kései keltezés ellen szólhat. Ez nem más, mint az interpolált pannonhalmi oklevélben és a krónikaszerkesztmény szövegében is szereplő gyermektized intézménye. Györffy György a Koppány lázadásáról írott cikkében rámutat arra, hogy ezt a gyakorlatot egy 12. század eleji pannonhalmi oklevél is megerősíti.[10] A krónikaszerkesztmény vonatkozó sorai tehát legkésőbb ebből az időből származnak.

A feltételezett sólyi csata helyén állított emlékmű. (Wikipedia)

A másik fontos érv a régiség mellett, a felsorolt városok neve. Esztergom, Veszprém, Győr (és Erdély) a végpontja Koppány földi maradványainak. Ha figyelmesen megvizsgáljuk a magyar városok történetét, akkor egyértelművé válik számunkra, hogy ez a felsorolás rendkívül archaikus viszonyokat tükröz. Egy Anjou-kori összeállító számára Esztergom még az ország egyházi központjának számított, ám sem Veszprém, sem pedig Győr nem tartozott a 14. században a legjelentősebb magyar központok közé. Sem a 14. században felemelkedő Visegrád, sem a 13. században fénykorát élő Óbuda, sem pedig a koronázóváros Székesfehérvár nem szerepel a felsorolásban.[11] Amennyiben Koppány nevének megalkotója a krónikaszerkesztmény szerzője lett volna, úgy érthetetlennek tűnik, hogy a magyar krónikás irodalomban megfelelő régiséggel felruházott Óbuda vagy Székesfehérvár miért nem szerepel olyan helyként, ahová Koppány testét kifüggesztették.

Van még egy elem, amelyre kevesebbet gondolunk. A nemzetségek felsorolásánál az egymást követő generációk legfeljebb a harmadik-negyedik leszármazottig jutnak el. Amennyiben feltételezzük, hogy egy nemzetségi hagyományról lehet szó, nem zárható ki, hogy az legfeljebb négy nemzedéknyi távolságra lett lejegyezve az ősatyától. Ez a négy nemzedéknyi távolság azonban még mindig nem éri el az Anjou-kori krónikaszerkesztmény idejét.

A felnégyelésről

Marad a legfontosabb ellenérv, a felnégyelés. Már fentebb is említettem, hogy a testrészek négy célpontjánál felsorolt városok listája egyértelműen egy archaikus állapotokat idéz. Van azonban még egy szempont, amit érdemes megvizsgálni: az angol felségsértéseknél a felnégyelés élve történik, tehát egy elítéltet részesítenek elrettentő halálban. Koppány esetében azonban másról van szó: egy, a csatában megölt ellenségről gondoskodott így. A két esemény, bármilyen profánul hangzik, különböző jogi aktust jelent.

Györffy György szerint a felnégyelésnek van egy keleti párhuzama, amelyet a 10. századból említ Ibn Fadlán.[12] Valószínűtlen azonban, hogy ez a steppei párhuzam ilyen pontosan átöröklődött volna a 10. század fordulójának Magyarországára, ráadásul eltérő jogi környezetben, hiszen az oguzoknál és a volgai bolgároknál is a házasságtörőket büntetik így. Legfeljebb akkor kapcsolódhatna ez a büntetés Koppányhoz, ha az általa célul tűzött házasságot erővel beteljesítette volna, erről azonban hallgatnak a források. (Ahogy Sarolt további sorsáról is).

Szabados György hívta fel a figyelmet István egy másik törvényére, amely az első törvénykönyv 16. cikkelyében található. „Teljesen megtiltjuk, hogy bárki kardot rántson valaki sérelmére. Amit ha valaki ezután vakmerősége ösztönzésére megkísérelne, ugyanazzal a karddal veszejtsék el.”[13] A kisebbik legenda a király bántalmazását emeli ki, így egy fantáziadúsabb történész akár azt is feltételezhetné, hogy Koppány büntetése esetleg azért történt, mert személyesen emelt kezet a királyra. Ez azonban megint oda vezetne, hogy Györffy Györgyhöz hasonlóan számtalan kreatív ötlettel gazdagítanánk a magyar középkorkutatást, hogy a kései utódok mutassanak rá a forrásokkal való összevetés során felbukkanó riasztó ellentmondásokra.

Visszatérve a felnégyelésre: pillanatnyilag egyedi jelenségként áll a magyar történelemben. Az Anjou-kori átvétel biztosnak tűnik, hiszen Horváti János bánt Pécsett 1394-ben végezték ki azért, mert fellázadt Mária királynő uralma ellen. A Thuróczy-krónika tudósítása szerint egy ló farkához kötözve hurcolták végig Pécs városában, majd tüzes fogókkal kínozták és négy felé vágták, a testrészeit pedig a város kapuira függesztették ki. Mindez erősen emlékeztet a Koppány felnégyelésénél leírtakra. Ám ezzel a történettel sincs minden rendben: Mályusz Elemér kései betoldásnak tartja. Ha pedig ez így van, akkor a magyar krónikairodalomban tulajdonképpen párhuzamok nélkül marad a felnégyelés aktusa. Vagyis nemcsak arra nem lesz bizonyítékunk, hogy Szent István idejében a felnégyelés egy ismert büntetés volt, hanem arra sem, hogy az Anjou-korban ezt a büntetést ismerték és alkalmazták, és a 14. századi krónikaszerkesztmény szerzője rakta bele a Koppány-történetbe.

Szent István a Képes Krónikában (Wikipedia)

Konklúzió helyett kérdések

Bármennyire szeretnénk is, a forráshiányos kora középkori magyar történelemben több a megválaszolatlan kérdés, mint a véglegesen lezárható vita. Koppány élete is egy ilyen eleme a magyar középkorkutatásnak. Tóth Sándor László rövid, de lábjegyzetekkel és további irodalommal gazdagon megfűszerezve vázolta fel Koppány lázadásának történetét és a vele kapcsolatban felmerülő kérdéseket.[14]

Vajon Árpád melyik fiától származott? Tulajdonképpen valamennyi ismert fiút keresték már Koppány (és Tar Zerind) ősei között. Vagy esetleg Sarolt rokona lett volna Koppány, és ezért hivatkoznak vérfertőzésre a forrásaink? Ha így lenne, hogy jön képbe Géza állítólagos második felesége, a lengyel Adelhaid? Egyáltalán Koppány egy személynév, vagy az általa betöltött tisztség hagyományozódott tovább a forrásokban?

Milyen hosszú ideig tartott a lázadás? Ha a forrásainknak hihetünk, akkor Koppnáy serege támadott, és ostrom alá vette Veszprémet. Közben István Esztergomban karddal övezték fel. A krónika vajon névtorzulás miatt említi a Garam folyót? Egyáltalán hihető és korabeli motívum a karddal való felövezés, vagy ez is utólagos betoldás?

Hol halt meg Koppány? A vesztes ostrom után, ahogy arra az egyik forrásunk utal? A Sóly közelében vívott csatában? Vagy a háború folytatódott, és Somogyban ért véget a vezér földi pályafutása? Vecellin ölte meg őt, vagy ez csak egy túlzó és öndicsérő nemzetségi hagyomány?

Még hosszasan lehetne sorolni azokat a kérdéseket, amelyek megválaszolásra várnak. Berend Nóra nyomán ezek egyikévé válhat az, hogy egyáltalán létezett-e Koppány.

Jelenlegi ismereteink szerint erre a kérdésre úgy válaszolhatunk, hogy nagy valószínűséggel létezett és személye nem 14. századi kitaláció eredménye. A kérdés mindazonáltal inspiráló és további kutatásra, gondolatkísérletekre ösztönöz minket, mindaddig, amíg nem találunk megnyugtató válaszokat.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


[1] Szabados György: Magyar államalapítások, 241.

[2] Árpád-kori legendák és intelmek. 17-18. o.

[3] Árpád-kori legendák és intelmek. 25-26. o.

[4] Árpád-kori legendák és intelmek. 27. o.

[5] Kézai Simon: A magyarok cselekedetei, 108. o.

[6] Képes Krónika 41. o.

[7] Képes Krónika 33. o.

[8] Szabados György: Magyar államalapítások, 242. o.

[9] Szabados György: Magyar államalapítások, 242. o.

[10] Györffy György: Koppány lázadása, 8. o.

[11] Ugyanerre utal Kristó nyomán Szabados György: Magyar államalapítások, 272. o.

[12] Györffy György: Koppány lázadása, 21. o.

[13] Szabados György, Magyar államalapítások, 270.

[14] Tóth Sándor László: A magyar törzsszövetség: 569-570. o.

 

Felhasznált irodalom:

Árpád-kori legendák és intelmek. 1983.

Anonymus: A magyarok cselekedetei. Kézai Simon: A magyarok cselekedetei. 1999, Budapest. Osiris Kiadó

Györffy György: Koppány lázadása. Somogy megye múltjából 1. (1970) 5-30. o.

Szabados György: Magyar államalapítások a IX-XI. században. Előtanulmány a korai magyar állam történelmének fordulópontjairól. 2011, Szeged.

Képes Krónika. Budapest, 2004. Osiris Kiadó. Fordította: Bollók János. A fordítást gondozta és a jegyzeteket készítette: Szovák Kornél – Veszprémy László.

Tóth Sándor László: A magyar törzsszövetség politikai életrajza. (A magyarság a 9-10. században). Szeged, 2016. Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark Nonprofit Kft.

Facebook Kommentek