Az „iszákos” V. György második látogatása Indiában: Az 1911-es koronázó durbár

Szegedy-Kloska Tamás

II. Erzsébet brit királynő nagyapja, V. György kétszer járt Indiában. Először 1905-ben, még walesi hercegként, majd másodszor 1911-ben, már mint Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyságának uralkodója kereste fel a szubkontinenst. Az 1911. december 11-én megtartott koronázási ceremónián Györgyöt és feleségét, Mária királynét India császárává és császárnéjává proklamálták. Az esemény után a király-császár egy csaknem kéthetes expedíción vett részt Nepálban, amely során számos vadon élő állatot ejtett el. És hogy hogyan kapcsolódik a brit király alkoholizmusáról szóló korabeli közkeletű legenda első indiai útjához? A jelen írásban erre is keressük a választ.

Maga a durbár szó egy perzsa kifejezés, amellyel Indiában az uralkodó udvarát illették. Brit-Indiában a szófordulatot hivatalos birodalmi események megnevezésére használták, a Delhiben megrendezett durbárok a brit uralkodók császárrá proklamálását/koronázását jelentették. A brit történelemben három koronázó durbár volt: 1877-ben Viktória királynőé, 1903-ban VII. Edwardé, 1911-ben pedig V. Györgyé. A ceremóniák során az indiai méltóságok (rádzsák, maharadzsák, nizámok, navábok) hódolatukat tették a többször csak jelképesen jelen lévő új császár vagy császárnő előtt, valamint az eseményen katonai parádékat, zenei előadásokat, sporteseményeket és kerti fogadásokat is tartottak.[1]

India a századfordulón

A Brit korona ékköve a 18. század végén a nyugalom képét mutatta. A Brit Birodalom nagyhatalmi pozíciójának alapjait javarészt India birtoklása jelentette. A kortársak úgy vélték, hogy az angol uralom sosem volt még olyan stabil, mint előtte, és a brit szupremácia hosszú távon is biztosított. Az 1857-es szipojlázadás után a brit parlament 1858-ban elfogadta a Government of India Actet (azaz az India kormányzásáról szóló törvényt), minekutána a brit Kelet-indiai Társaság addigi területei és igazgatási szervei a brit korona közvetlen irányítása alá kerültek egy külön minisztérium, az India Office révén.[2] 1876-ban Viktória királynőt India császárnőjévé proklamálták, a helyi közigazgatás vezetője pedig a mindenkori főkormányzó lett; a tisztség indiai alkirályként vált közismertté. Az Indiai Birodalom mintegy kétharmada állt közvetlenül brit közigazgatás alatt. A századforduló előtt ez három nagyobb területet fedett le: a bengáli, a bombay-i és a madrasi elnökségeket. A maradék részeken mintegy 600 rádzsa, maharadzsa, niváb és nizám uralkodott; ezek különböző méretű területeket birtokoltak és eltérő mértékű belső autonómiával rendelkeztek. Ezek a kis adminisztratív egységek külföldi és katonai ügyei angol politikai ügynökök közvetlen irányítása alatt álltak.[3]

Az Indiai Birodalom 1880-ban. Forrás: Wikimedia Commons

A 19. és 20. század fordulóján Bengál a maga 80 milliós lakosságával India legnagyobb népességű tartománya volt. A terület az indiai politikai, gazdasági és kulturális élet központja volt, Kalkutta pedig egyben Bengál és Brit-India fővárosa is. 1905-ben a brit-indiai kormány bejelentette a tartomány felosztását, így létrejött Kelet- és Nyugat-Bengál: a keleti részen muzulmán többség alakult ki, nyugaton pedig a 20 milliós hindi nyelvű népesség egy államba került 17 millió bengáli nemzetiségű lakossal.[4] Ezzel új éra kezdődött: a brit gyarmati uralom több mint négy évtizedes harca és az indiai nemzeti mozgalom születése. Ilyen állapotok uralkodtak Indiában, amikor a későbbi V. György először az országba érkezett.

A walesi herceg és a korona ékköve

Viktória királynő unokája először 1905 novemberében, még trónörökösként járt Indiában feleségével, Mária (családi becenevén May) tecki hercegnővel. A trónörököspár hajója – a Renown (Hírnév) – november 9-én kötött ki Bombay-ban. Csaknem öt hónapig tartó útjuk során több mint tizennégyezer kilométert tettek meg vasúttal, érintették Bombay-t, Dzsaipurt, Agrát, Gválijart, Lakhnaut, Kalkuttát, Rangunt, Mandalajt, Madrászt, Bengalurut, Májszúrt, Haidarábádot és Karacsit. Lord Kitchnerrel (aki ekkoriban az indiai hadsereg főparancsnoka volt) való nézeteltérése miatt Lord Curzon alkirály éppen 1905 novemberében mondott le főkormányzói tisztségéről. Utóda, Lord Minto éppen a hercegi pár látogatása alatt foglalta el hivatalát, ami némi feszültséget idézett elő az esemény szervezése során.[5] A későbbi király alkoholizmusáról ezen az úton született meg az a közkeletű legenda, amely sokáig üldözte. Lord Minto főkormányzó felesége, Mary Caroline jegyezte fel a következő esetet naplójába György indiai látogatásakor:

A minap hallottam a következőt Angliából: a „kalkuttai díszkivilágítás” éjszakáján a herceg Lord Kitchnerrel vacsorázott; ez valóban igaz, mivel mellette ültem. A történet úgy folytatódott, hogy mind a herceg, mind Lord Kitchener olyan részegek voltak, hogy a vacsora után már nem tudtak nyilvánosan megjelenni. Ezt követően egy órán át kocsikáztam a herceggel, Lord Kitchener pedig a másik kocsiban foglalt helyet. A herceg tud ezekről a híresztelésekről, és beszámolt róluk nekem; azt mondta, hogy Indiában valószínűleg ugyanezeket gondolják róla, mivel egy diadalíven a következő feliratot látta: ’Isten segítsen a hercegen’* Úgy gondolom ez a híresztelés igencsak kegyetlen, különösen azért, mivel a herceg alig nyúl […] borhoz, semmi pezsgő vagy likőr, csak könnyű Moselle-t fogyaszt.[6]

* Angol eredetiben: God save the Prince helyett God help the Prince – a felirat nyilvánvalóan arra utal, hogy Isten segítsen az alkoholista hercegnek szenvedélybetegsége legyűrésében.

fig_38_6_0.jpg
György első indiai útja során leleplezi Viktória királynő szobrát Agrában, 1905. december 18. Forrás: interactive.britishart.yale.edu

A királyról szóló rosszindulatú pletykákra példa a következő eset is. Gróf Albert von Mensdorff, az Osztrák–Magyar Monarchia londoni nagykövete küldte a következő jelentést Bécsbe nem sokkal György 1911. június 22-i koronázása után:

Az utcán lévő tömegektől különféle megjegyzések jutnak Őfelsége fülébe állítólagos alkoholizmusáról. A londoni East Enden lévő vallási eseményeken a hívők imákat mondanak Mária királynőért és a gyermekekért, melyekben mennyei védelmet kérnek a boldogtalan iszákos uralkodói otthonra. A canterburyi érsek, a papság és azok, akik karitatív tevékenységükből kifolyólag közelebb állnak az alsóbb [társadalmi] osztályokhoz, igyekeznek felvenni a küzdelmet ezzel a nevetséges legendával az iszákos királyról, de sokáig fog tartani, mire kiirtják.[7]

A Györgyről terjengő pletykáknak semmiféle valós alapja nem volt, a herceg kifejezetten mértéktartó ember volt, habár ahogy az első történet is mutatta, vacsora után azért szeretett elfogyasztani egy pohár bort. Alkoholizmusát egyébként több életrajzírója is megcáfolta, többek között Kenneth Rose is 1983-as művében:

[György] a pirospozsgás arcot és a magas hangszintet leszámítva semmilyen jelét nem mutatta a mértéktelenséggel kapcsolatos szimptómáknak. A valóságban mértéktartó volt, noha ebéd után előszeretettel fogyasztott el egy pohár portói bort. Mivel az általa kedvelt sportban, a vadászatban továbbra is jeleskedett (ehhez szüksége is volt a józanságra), a pletyka terjesztőit ezzel elhallgattatta, vagy idővel beleuntak.[8]

A hercegi párt lenyűgözte India, 1906. március 19-én olyan élményekkel gazdagodva keltek útra Európába, amelyeket sosem felejtettek el. Ezután Györgynek csaknem hat évet kellett várnia arra, hogy újra India földjére tegye lábát.

India császára

Apja, VII. Edward 1910. május 6-án bekövetkezett halálát követően V. Györgyöt 1911. június 22-én koronázták Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyságának uralkodójává. 1911. február 6-i első beszédében, amelyet a parlamenthez intézett, bejelentette, hogy a következő télen Indiába kíván látogatni, immáron császárként. Az elképzelés 1911 novemberére valósult meg. Az útra elkísérte felesége, Mária királyné, fia, a későbbi VIII. Edward és egyetlen leánya, Mária hercegnő is.[9] Az uralkodó indiai látogatásának megtervezésekor égető kérdéssé vált, hogy György milyen koronában jelenjen meg Delhiben? Megkoronázzák a tömeg előtt, avagy elegendő a proklamáció közzététele? Randall Davidson canterbury-i érsek az üggyel kapcsolatban arra hívta fel a király figyelmét, hogy egy iszlám és hindu vallású országban a keresztény szertartás nem lenne helyénvaló. Végül a következő döntés született a kérdésben: György már a koronával a fején fog megjelenni a ceremónián. Igen ám, de milyen koronával? A birodalmi állami fejdíszt viselje, avagy (Hitvalló) Szent Edvárd koronáját? Ebben az ügyben egy alternatív megoldás valósult meg, hiszen az angol törvények nem tették lehetővé, hogy a koronázási ékszerek elhagyják Anglia partjait, így a Garrard & Company Ltd. ékszerkészítő céget bízták meg, hogy 60 ezer font értékben[10] készítsen egy új fejdíszt kifejezetten csak erre az alkalomra. Az indiai birodalom korona egy 920 grammos, smaragdokkal, rubinokkal, zafírokkal és 6100 gyémánttal díszített fejfedő. Az elülső kereszt közepében egy nagy finomságú indiai rubin, a felső kereszten pedig egy magas finomságú smaragd található.[11] V. György császárrá proklamálása óta egyetlen brit uralkodó sem használta, de a brit koronaékszerek része, jelenleg a londoni Towerben őrzik.

Az indiai birodalmi korona, amelyet György 1911-es látogatására készítettek. Forrás: Wikimedia Commons

A király és kísérete 1911. november 11-én az RMS Medina hajó fedélzetén szállt tengerre, amely három hét után, december 2-án 10 óra körül horgonyzott le India partjainál. Először Lord Hardinge alkirály üdvözölte a királyi családot, majd fél 4-kor György és Mária „száz és egy ágyú díszlövésének kíséretében[12] elhagyták a hajót. Ezután egy kisebb pavilonhoz mentek, amelyen két trónus állt; itt több száz ember köszöntötte a királyi párt. György nekik tartott beszédében úgy fogalmazott, hogy nem érzi magát idegennek ebben a gyönyörű városban (Bombay-ben), a tömeg pedig a királyt felszólalása alatt többször is megéljenezte.

Mindegyik koronázó durbárhoz több útmutató és kézikönyv készült, amelyek a résztvevők tájékozódását voltak hivatottak elősegíteni. A durbár előkészületeiről és a részletes eseményekről a hivatalos 1911-es közlönyből (Official Directory 1911), valamint Sir John Williams Fortescue angol hadtörténész beszámolójából tájékozódhatunk, aki György hivatalos királyi könyvtárosaként kísérte el az uralkodót Indiába.[13] Fontos megjegyezni, hogy V. György volt az első brit uralkodó, aki személyesen is jelen volt a saját koronázó ünnepségén. 1878-ban az aktuális alkirály, Lytton első grófja olvasta fel brit és indiai méltóságok előtt Viktória királynő 1858-as proklamációját, amely után az indiai maharadzsák jelképesen, ajándékokkal és főhajtással hódolatukat tették a korona és Lytton előtt, aki egy Viktória királynőt ábrázoló hatalmas festmény előtt foglalt helyet.[14] VII. Edward 1903-as koronázási ünnepsége annyiban különbözött az előzőtől, hogy Lytton helyett Lord Curzon volt a főkormányzó.

Az 1903-as durbár, az első elefánton Lord Curzon alkirály és felesége. Forrás: Wikimedia commons

A király-császár és felesége december 7-én érkezett vonattal Bombay-ből Delhibe. A császár „látványos belépőjéhez” (amely végül minden grandiózusságot nélkülözött) az indiai méltóságok elefántok használatát tanácsolták, amelyek évszázadok óta a birodalmi uralom jelképei voltak. György végül lóháton vonult be a városba; tette ezt annak ellenére, hogy nem számított képzett lovasnak. A császár brit tábornagyi egyenruhában és fehér trópusi sisakban érkezett, amely arca nagy részét eltakarta, így a királyt könnyen össze lehetett téveszteni katonai kíséretének bármelyik tagjával. Az összegyűlt tömegből sokan nem ismerték fel, és csalódottan mentek haza. Másnap a pár következő programja a néhai VII. Edward (György apja) tiszteletére emelt emlékmű leleplezése volt. A bronzból készült lovas szobor vörös homokkőből készült talapzaton áll, Sir Thomas Brock szobrászművész alkotása.[15]

Négy nappal később, december 12-én a pompás látvány bőségesen kárpótolta Delhi lakosait a december 7-i csalódás miatt. Az előző napi előrejelzésektől eltérően a reggel tiszta és felhőtlen volt. Az eseményt már hónapokkal hamarabb elkezdték szervezni, és a kezdetekkor világossá vált, hogy a király-császár és felesége egy zárt, fedett épület helyett nyílt térségben kell, hogy helyet foglaljon annak érdekében, hogy a lehető legtöbb néző láthassa a királyi párt. György javasolta, hogy a szervezők egy olyan félkört alakítsanak ki, amelynek közepében egy pavilon foglal helyet, így az indiai méltóságok és a brit tisztviselők félkörben tudnak majd leülni az uralkodók előtt, látóteret hagyva az arénában ülő többi nézőnek.[16] A durbár díszlete végül György kérésének megfelelően került kialakításra. Amikor a császári pár néhány perccel dél előtt a helyszínre érkezett, az arénában összegyűlt tömeg felállt. Ekkor Hardinge alkirály lépett elő, és köszöntötte az uralkodókat, akik, miután elfoglalták helyeiket a pavilonban felállított trónusokon, meghajoltak a nézők felé. Ekkor a ceremóniamester engedélyt kért a császártól, hogy megnyithassa a durbárt, amelyet meg is kapott, majd György rövid köszöntőt tartott. Maga a durbár nem tartott tovább egy óránál; ezalatt több mint száz maharadzsa tette hódolatát a császárnál.[17] Az angol király az eseményen ugyanazt a palástot viselte, amelyet még 1911. június 22-én a Westminster-apátságban megtartott koronázáson, a különbség annyi volt, hogy a ruhát további arannyal futtatott lila selyemmel díszítették. A korábbi döntésnek megfelelően a király-császárt nem koronázták meg, hanem már az indiai birodalmi koronával a fején érkezett meg az ünnepségre. Noha György nem kedvelte különösebben a hivatalos udvari eseményeket, a ceremóniát még ő is a „leggyönyörűbb és legcsodálatosabb látványnak[18] írta le, amelyet valaha látott. Ennek ellenére azonban a hőség és a korona súlya kifejezetten zavarta.

Haidarábád nizámja teszi hódolatát a császár és császárné előtt a durbár során, 1911. december 12. Forrás: Wikimedia Commons

The Times így tudósított az eseményről:

A koronázás, amely már több mint egy éve lázban tartotta az indiaiakat, a leggondosabb előkészítést foglalta magában, és negyedmillió embert csődített össze az Indiai Birodalom minden részéről […]. Mélyen egy arany kupola alatt […] trónolt őfelsége a király-császár és a királyné-császárné, ahol több mint 100 ezer alattvaló járult eléjük. […] Az uralkodói pár egymagában ült, jótékony távolságban és magasan a tömeg felett, de mindenki számára láthatóan, […] kétoldalt a hatalom ragyogó jelképeivel, csillogó katonáktól őrizve, India legbüszkébb fejedelmeinek gyűrűjében, […] bizonyára a legfenségesebb gyülekezet volt, amit a Kelet valaha látott. Olyan látvány volt ez, ami kitörölhetetlenül az ember emlékezetébe vésődik.[19]

A magyar sajtó is beszámolt az ünnepségről, a Budapesti Hírlap a következőket írta:

Az indiai koronázás.
Delhi, dec. 12. A ma délben tartott koronázó durbáron V. György angol királyt ünnepélyesen indiai császárnak proklamálták. A császári párt a díszsátor előtt Hardinge lord indiai alkirály fogadta. A zenekarok a koronázó indulót játszották. Azután következett a császárrá proklamálás egy herold által, a kinek szavait a császári pár a trón előtt állva hallgatta végig. Hardinge lord azután nagyobbszámú kegyelmi ügyet terjesztett elő, továbbá különböző adományozásokat, köztük a császári pár öt millió rupia ajándékát a népoktatás céljaira.
Kevéssel a durbár befejezte előtt, a király kihirdette, hogy az indiai birodalom székhelyét Kalkuttából átteszik
Delhibe.[20]

george_v_and_mary_delhi_durbar_1911.jpg
V. György és Mária királyné Delhiben, 1911. december 12. Forrás: Getty Images

Az ünnepség során a császár kijelentette, hogy érvényteleníti a Lord Curzon által 1905-ben Bengált felosztó határozatot, annak érdekében, hogy csillapítsa a bengáli közhangulatot. Az uralkodó azt is bejelentette, hogy Brit-India fővárosa Kalkutta helyett Delhi lesz. Egy érdekes adalék, hogy miután György és Mária a durbár végén elhagyták a számukra készített trónusokat, számos indiai rohant oda hogy megcsókolja őket és a földet, amelyen a királyi pár állt.[21]

A koronázási ünnepség után a brit uralkodó csaknem kéthetes nepáli vadászexpedícióra indult a nepáli Belső-Teraira. György, aki életrajzírója, Harold Nicolson szerint sokáig semmi mást nem csinált, csak állatokra vadászott és bélyegeket gyűjtött[22] ezt az eseményt sokkal lelkesebben várta, mint magát a durbárt. A cikk következő részében erről fogunk részletesen írni.


A nyitóképen: V. György és Mária királyné az 1911. december 12-i Delhi-i Durbáron. Forrás: Wikimedia Commons

 

Jegyzetek:

[1] Codell, Julie: On the Delhi Coronation Durbars, 1877, 1903, 1911. 1. p. (http://www.branchcollective.org/?ps_articles=julie-codell-on-the-delhi-coronation – durbars-1877-1903-1911) (2017. 11. 10.)

[2] Balogh András: A brit korona ékköve: India. In: História. 23. évf. (2001) 3. sz. 16. p.

[3] Balogh, 2003. 17. p.

[4] Uo. 19. p.

[5] Cannadine, David: George V. The Unexpected King. Penguin Books, London, 2014. 28–29. pp.

[6] Idézi: Rose, Kenneth: King George V. Weidenfeld and Nicolson, London, 1983. 81. p.

[7] Idézi: Rose, 1983. 81–82. p.

[8] Rose, 1983. 82. p.

[9] Fortescue, J.: Narrative of the visit to India of their majesties, King George V. and Queen Mary, and the coronation durbar held at Delhi, 12th December 1911. Macmillan and Co., London, 1912. 79. p.

[10] Rose, 1983. 133. p.

[11] Younghusband, Sir George – Davenport, Cyril: The Crown Jewels of England. Cassell & Co., London, 1919. 21–22. pp.

[12] Fortescue, 1912. 106–107. pp.

[13] Kloska Tamás: King George V’s second visit to India: The Durbar of 1911 and the royal hunting expedition in Nepal. In: Öt kontinens, az Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék tudományos közleményei. No 2014/2. ELTE, Bp., 2017. 37. p.

[14] Frykenberg, Robert E. (ed.): Delhi through the Ages. Oxford University Press, Delhi, 1986. 232. Idézi: Codell, 1. p.

[15] Coronation Durbar Delhi 1911. Official Directory with maps. Superintendent Government Printing, Calcutta, 1911. 22. p.

[16] Kloska, 2017. 38. p.

[17] Frykenberg, 1986. 232. p.

[18] Idézi: Rose, 1983. 135. p.

[19] The Times. 1911. december 13.

[20] Budapesti Hírlap. 31. évf. (1911) 296. sz. 7. p.

[21] Codell, 4. p.

[22] Idézi: Sinclair, David: Two Georges: The Making of the Modern Monarchy. Hodder and Stoughton, London, 1988. 107. p.

 

Felhasznált irodalom és források:

Balogh András: A brit korona ékköve: India. In: História. 23. évf. (2001) 3. sz. 16–20. pp.

Cannadine, David: George V. The Unexpected King. Penguin Books, London, 2014.

Coronation Durbar Delhi 1911. Official Directory with maps. Superintendent Government Printing, Calcutta, 1911.

Fortescue, John William, Sir: Narrative of the visit to India of their majesties, King George V. and Queen Mary, and the coronation durbar held at Delhi, 12th December 1911. Macmillan, London, 1912.

Kloska Tamás: King George V’s second visit to India: The Durbar of 1911 and the royal hunting expedition in Nepal. In: Öt kontinens, az Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék tudományos közleményei. No 2014/2. ELTE, Bp., 2017. 33–44. pp.

Nicolson, Harold: King George the Fifth: His Life and Reign. Constable, London, 1952.

Rose, Kenneth: King George V. Weidenfeld and Nicolson, London, 1983.

Younghusband, Sir George – Davenport, Cyril.: The Crown Jewels of England. Cassell & Co., London, 1919.

Facebook Kommentek