„Jézus Mária, a király!” – IV. Károly húsvéti visszatérési kísérlete, 1921. március 26. – 1921. április 5.

1921. február 19-én Edward Lisle Strutt brit alezredes és híres alpinista egy svájci utazása során kalandregénybe illő üzenetett kapott kézhez St Moritz városában, ami arról értesítette, hogy „Másnap valaki fel fogja keresni.” Strutt sejtette, ki állhat az üzenet mögött. Három évvel korábban, 1918-ban ugyanis ő volt az egyik antant által delegált katonatiszt, aki I. Károly osztrák császárt, IV. Károly magyar királyt Ausztriából száműzetése színhelyére, Svájcba kísérte. A konzervatív és royalista tiszt és az uralkodó az utazás során barátságot kötött.

1921. február 20-án délután 3-kor Strutt így tehát a megbeszélt helyen, St. Moritz állomásán várta koronás barátja küldöttjét. Meg is érkezett a király szárnysegéde, aki félrehúzva őt közölte vele: utazzon Pranginsba, IV. Károly és családja lakhelyére, mert titkos ügyben fogják tanácsát kérni. Útra is keltek mindketten, Strutt és a szárnysegéd (Schontar ezredes) Prangins felé, külön-külön vonatra szállva, hogy az antant hírszerzői gyanút ne fogjanak. Február 22-én érkeztek a Genfi-tó partján fekvő kastélyhoz. Strutt két órát tárgyalt az uralkodóval, aki olyan, abszolút titkos ügyben hívatta, amiről még a császárnénak, Zitának sem volt szabad tudnia: Károly király négy nappal korábban, február 18-án értesítést kapott Párizsban élő sógorától, Bourbon-Párma de Sixtus hercegtől, Zita császárné bátyjától. Sixtus szerint a francia miniszterelnök-külügyminiszter, Aristide Briand kijelentette: ha Károly császár hazatér Magyarországra, ott királlyá nyilvánítja magát, és ez fait accomplinak látszik, sem Franciaország sem Nagy-Britannia nem ellenezné a restaurációt, a legcsekélyebb mértékben sem. Briand Sixtus szerint mindehhez azt is hozzátette, hogy az akciót 1921. március 15-ig végre kell hajtani. [1]

Edward Lisle Strutt alezredes 1915 körül, Fotó: Gordon Brook-Shepherd: Uncrowned Emperor, The life and Times of Otto von Habsburg, London, 2003, függelék

Álljunk meg itt egy pillanatra: az üzenet kézbesítői, fogadói láthatóan nem is gondoltak a monarchia utódállamainak reakcióival. Románia, Csehszlovákia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság számára egy Habsburg-restauráció végzetes következményekkel, a Monarchia újraegyesítésének veszélyével járhatott volna. Nekik kérdésen felül állt, hogy mind Károly, mind akármelyik távoli családtagjának trónrakerülése elfogadhatatlan. Diplomáciai megnyilvánulásaikat az ügyben folyamatosan egyeztették a nagyhatalmak diplomatáival. [2]

Ugyancsak kérlelhetetlen és egyértelmű ellenzője volt Károly visszatérésének Olaszország, Triesztet és Dél-Tirolt féltvén. „Károly császár soha!” – jelentette ki Nemes Albert grófnak, a római magyar teljhatalmú megbízottnak Carlo Sforza olasz külügyminiszter 1921. január 3-án. [3]

Ezzel természetesen Nagy-Britannia és Franciaország is tisztában voltak. Az üzenet nem állít többet, se kevesebbet, minthogy az antant két legerősebb országa csendben elfogadja, ha IV. Károlynak sikerül visszafoglalnia a trónját. Azaz, ha akaratát keresztülviszi Olaszország és az utódállamok ellenkezésén. Ez abszolút ellentmondott mind a brit, mind a francia hivatalos kommunikációnak az ügyben, ami egyértelműen a világ tudtára hozta már 1920 februárjában, hogy Habsburg restaurációt sem „el nem tűrne, sem el nem ismerne”. Egybecsengett viszont azzal az 1920 decembere és 1921 februárja között a háttérben folyó francia–angol és amerikai diplomáciai párbeszéddel, amelyben mindhárom nagyhatalom a másik tudtára adta informálisan, követi szinten, hogy hajlandóak volnának passzivitást tanúsítani egy sikeres magyarországi Habsburg-restauráció esetén. Sixtus azonban véletlenül vagy szándékosan félreérthette ezeket a jeleket, hiszen elsősorban nem Károlyról, hanem a Habsburg-ház legidősebb Magyarországon élő tagjáról, József Ágost főherceg trónfoglalásáról volt szó.

Edward Lisle Strutt ezredes 1921. február 23-án csengetett is a párizsi Rue de Varenne 47-es számú ajtaján. Sixtus nyitott neki ajtót, aki „Elmesélte az egész Briand-ügyet” – idézte fel később az angol. A brit alezredes szavaiból egyértelműen úgy tűnik, Sixtus azt állította: személyes kihallgatáson vett részt a francia miniszterelnöknél. Ez meglehetősen valószínűtlennek tűnik. A herceg legkevesebb, hogy túlzott.

Bourbon Parma di Sixtus herceg 1930 körül, Forrás: huszadikszazad.hu

Sixtus Strutt szerint nagyon lelkes volt. Az egyetlen problémának azt látta, hogy Károly királynak nincs érvényes útlevele. Így felkérte a hegymászó-alezredest, tegyen egy próbát – járhatóak-e a Svájc és Ausztria közötti hegyvonulatok. Edward Lisle Strutt – aki alig egy évvel később tagja volt a világ első Mount Everest-expedíciójának – kapva kapott a kaland lehetőségén: megmászva az Alpokat, útlevele felmutatása nélkül átkelt a svájci–osztrák határon. Ezt követően visszatért Pranginsba az uralkodóhoz. Jelentette neki, hogy az út nehezen járható „sötétben igen kényelmetlen, és csak gyakorlott hegymászónak való.” [6]

Dolga végeztén hazatért Londondba, ahol március közepén részletesen beszámolt regényes útjáról a St. Moritz-i üzenettől a határátmászásig, mind a brit Had-, mind a Külügyminisztériumban, ezeken a helyeken azonban nem adtak hitelt az információinak. [7]

Néhány nappal később, 1921. március 23-án IV. Károly király eltűnt Svájcból.

1921. március 25-én, nagypéntek éjjelén, fél tizenkettő tájban megcsörrent a csengő a király gyerekkori barátja, Erdődy Tamás gróf bécsi, Landskrongasse 5. szám alatti házának ajtaján.. „Felség, Ön a világ minden pontja közül a legveszedelmesebbet választotta ki” – dadogta Erdődy emlékei szerint döbbenten, ahogy felismerte a feketére festett bajszú, napszemüveges vendéget. – „A bécsi rendőrség engem és házamat éppoly gondosan figyeli, ahogyan azt a vörösök idején tette.” Károly mintha nem is fogta volna fel, mit mondanak neki, vállat vont: „Most már mindegy. Itt vagyok. Szállást kell, hogy adj nekem és valamit ennem, mert két napja nem ettem mást, csak szalámit és száraz kenyeret.” A vacsora elfogyasztása után a király arra utasította barátját, szerezzen neki vízumot Magyarországra, s kísérje másnap Szombathelyre, amilyen korán csak lehetséges. „Jawohl, Majestat.”- bólintott Erdődy megadóan. [8]

Bécs, Landskrongasse 5, Forrás: Österreichische Lichtbildstelle

A magyar államrendőrség értesülései szerint a király embercsempészekkel jutott Pranginsból Bernbe, majd Salzburgba, ahol a Párizs–Bécs expresszre szállt. [9] Az angol külügy értesülései szerint az út Prangings és Salzburg közti szakaszát motorral tette meg. [10] A magyar államrendőrség ezen felül úgy tudta, a bécsi gyorson a király már egy Sanchez névre szóló spanyol útlevéllel ült. Hasonló értesülésekkel bírt néhány nappal később az bécsi angol követ is. Erdődy gróf emlékirataiban ehhez képest azt állította, hogy ő a király érkezése másnapjának kora reggelén Rodriego Sanguez névre igényelt Károlynak magyarországi vízumot. (Ő egyébként a király pranginsi portugál kertésze volt.)

A reggelit és a délelőtti ozsonnát követően, fél tizenkettő körül Erdődy Tamás s IV. Károly útnak indult a magyar határ felé. A gróf előrelátó módon igyekezett gyakran járművet váltani, így első állomásuk a határtól nem messze fekvő Pinkafő volt, ahol egy baráti, Lehner nevű kocsmárostól tervezték kölcsönkérni lovaskocsiját, hogy azon utazzanak a következő faluig, Nagyszentmihályig. A vendéglős készségesnek mutatkozott, de felkeltette érdeklődését Erdődy hallgatag útitársa. „Ki az az úr, aki önnel van gróf úr?” – kérdezte. – „A Vöröskereszt főfunkcionáriusa” – vágta rá Erdődy emlékei szerint az előre betanult választ, de a kocsmáros a fejét rázta: „Én biztosan tudom, kicsoda ő, gróf úr!” „Hát akkor hallgass, Lehner!” – mordult rá Erdődy. És a vendéglős hallgatott.

A lovaskocsi Nagyszentmihályra vitte a furcsa párost. Itt Schey Hermann osztrák kereskedő autójáért kopogtattak. De azt épp javították, s Schey ott tartotta őket délutáni ozsonnára. A házigazdánál vendégek voltak éppen – két nővére. Közéjük ült le Erdődy és társa, akit a gróf az amerikai vöröskereszt munkatársaként mutatott be. Rossz ötlet volt. Károly ugyanis messze nem beszélt folyékonyan angolul. (Struttal németül kommunikáltak.) Kivágta magát azonban a kínos helyzetből, nevetett, mikor a két hölgy angolul próbálta megszólítani, s mintha udvarias gesztust tenne – németre váltotta a társalgást. Nem sokkal később viszont belépett a szobába az ozsonnával Schey Hermann lánya, aki a háború alatt szakácsnőként dolgozott a badeni főhadiszálláson, így többször volt alkalma látni az uralkodót. Belépett és felkiáltott: „Jézus Mária, a király!”

Fél óra sem telt bele, s az ablak alatt tisztelgő szerenádot adott IV. Károlynak a szentmihályi tűzoltózenekar. [11]

A híresen karlista gróf Mikes János szombathelyi püspök néhány nappal későbbi – már a restauráció bukását követő – emlékei szerint március 26-án éjfél felé járhatott az idő, ő vacsora után teljesen gyanútlanul még néhány rokonával beszélgetett a püspöki palota ebédlőjében, amikor a komornyikja Erdődy Tamás névjegyével lépett hozzá azt az üzenetet továbbítva, hogy a gróf kéri, fáradna le az előcsarnokba, mert ott szeretne beszélni vele. Odalenn az uralkodó várta.

IV. Károly király a szombathelyi püspöki palotában, 1921. Forrás: Szombathelyi Egyházmegye, https://www.martinus.hu/hirek/2617/ofelsege-a-kiraly-szombathelyen

A húsvéti ünnepek okán az épületben tartózkodott Vass József vallási és közoktatásügyi miniszter is, aki felszentelt pap és Vas megyei lévén, az egész napot Szombathelyen töltötte lelkigyakorlatot vezetve és gyóntatatva. Perceken belül maga is szembesült a ténnyel, hogy Károly visszatért, s őt kéreti.

1921. március 27-e, húsvét vasárnap éjszakája, hajnali kettő volt, mikor a közeli Iváncon, Sigray Antal gróf kastélyában felrázták álmából a népes társasággal két napja ott vadászó gróf Teleki Pál miniszterelnököt, s lelkére kötötték, hogy induljon azonnal Szombathelyre. Bethlen Margit grófnő emlékiratai szerint Teleki, ahogy megtudta, hogy a Habsburg uralkodó tért vissza, a paplan alá bújt, s felesége úgy öltöztette kérlelve-parancsolva, mint egy gyereket. [12]

Teleki később úgy emlékezett, órákig győzködte a királyt, hogy

„mennyire képtelen vállalkozásba fogott, hiszen ha ragaszkodik terve végrehajtásához, úgy azt kockáztatja, hogy az országot azon nyomban idegen csapatok rohanják le. Kérve kérte, forduljon tüstént vissza Ausztriába, nehogy egy csaknem bizonyosan bekövetkező katasztrófába sodorja Magyarországot.” [13]

Voltak azonban jelenlevők, akik nem egészen így emlékeztek a hajnali szombathelyi dialógusra. Bánffy Miklós gróf szerint csupán a király monoligizált, a jelenlévők hallgatták.

„Föl és alá járt a szobában. Persze németül beszélt, bár elég jól tudott magyarul, de most örvendő izgalomban volt. Csupán arra nézve akart tanácsot kapni, mivel jutalmazná meg méltón Horthyt, amikor átadja a hatalmat. »Csináljak herceget belőle? Igen ez jó lesz, ez kell. Gondolják az urak? Gondolják, hogy ennek örülni fog? Vagy adjam neki a Mária Terézia rend nagykeresztjét? Igen ez jó, még jobb! Magammal is hoztam.« Másról nem volt szó, csak erről. Teleki, Vass József és a szombathelyi püspök, Mikes ámulva hallgatták. Hogy miként vélekedik róla a közönség, a tömegek, a nemzetgyűlés, és ez a sokat szenvedett ország, arról nem kérdezett semmit. Az nem volt fontos, és azt hitte, hogy alig várják, hogy megjöjjön.” [14]

Vass József, vallás és közoktatásügyi miniszter, Forrás: Szombathelyi Egyházmegye, https://www.martinus.hu/hirek/2617/ofelsege-a-kiraly-szombathelyen

Hajnali öt felé járt az idő, amikor Teleki Pál és Vass József autóba ültek, mintegy előfutárként indulva Budapestre, jelenteni Horthy Miklós kormányzónak a király érkezését. A nap folyamán azonban emlékeik szerint számos szerencsétlenség érte őket: géphibásodás, több defekt és eltévedés, a sofőr ugyanis, „keresve a legrövidebb utat Szombathely és a főváros között, folyton elkavarodott a mellékutakon.” Így nemcsak, hogy nem tudtak a király előtt érkezni, de késő délutánig eltűntek, s az uralkodó bevégezvén a megbeszélést a kormányzóval már elhagyta Budapestet mire ők oda megérkeztek. [15]

Károly király és Horthy Miklós kormányzó megbeszélésről három beszámoló maradt fenn. A király először minden bizonnyal a miniszterelnökségre ment. Így emlékezett legalábbis Bánffy Miklós gróf. Talán várva, hogy az érkezését jelentő Teleki a kormányzó elé kísérje. Ez azonban nem történt meg, Teleki és sofőrje valahol éppen a helyes utat kereste Szombathely és Budapest között. [16] Prónay Pál hírhedt különítményes kapitány emlékiratai szerint (ő részben Horthytól, részben a kormányzó szárnysegédjétől Magasházy Lászlótól hallotta a történetet) a király így bejelentetlenül, maga indult a Várpalotába. A Horthy család épp ebédnél ült, már a levest ették, amikor Magasházy László szárnysegéd a kormányzóhoz lépett és valamit izgatottan a fülébe súgott. Horthy Miklósné, aki nem is gyanította, hogy miről van szó, szemrehányóan felsóhajtott: „Kedves Magasházy, legalább ebédnél hagyjanak békét a férjemnek.” Horthy Magasházy szerint előbb megette a levest, s csak miután letette a kanalat ment ki fogadni a királyt, bár ez feltehetően csupán a színes történeteiről híres, szabadkirályválasztó szárnysegéd nagyotmondása. [17]

A kormányzó 1953-ban megjelent emlékiratában nincs szó levesről, és magányos betoppanásról. A király itt a miniszterelnökségről érkezett, miután Sigray Antal gróf (aki előző éjjel még Teleki házigazdája volt a nyugat-magyarországi Iváncon ) előzetesen bejelentette. A megbeszélés során Károly elővette a fentebb már emlegetett Mária Terézia rend nagykeresztet, és az asztalra helyezte. Az admirális azonban visszautasította a kitüntetést, és figyelmeztette az uralkodót, hogy

„Abban a pillanatban, hogy a hatalmat átadom, a szomszédos államok jól felfegyverzett hadseregei azonnal átlépik a határainkat. Mi semmit sem állíthatunk velük szembe.” [18]

Károly kifejtette, hogy az antant tudtával és beleegyezésével tért vissza, és Briand francia miniszterelnök ígéretére hivatkozott. Bár Horthy kérdésére, hogy személyesen beszélt-e Aristide Brianddal, kénytelenül azt kellett válaszolnia hogy:

„Nem. Közvetítők útján.” [19] „Azt a javaslatot tettem Őfelségének,” – így a Horthy emlékirat – „hogy tudakoljuk meg a francia főmegbízott útján Briand álláspontját […] Őfelsége […] beleegyezett, hogy visszatér a szombathelyi püspöki palotába és ott várja be a francia választ.”

Ahogy a király elhagyta a budai várat, megteltek a kormányzó fogadótermei. Többen érkeztek maguktól, hogy híreket szerezzenek, de volt, akit Horthy hívatott, mint például az akkor még hangosan Habsburg ellenes hírhedt különítményes kapitányt, gróf Prónay Pált, aki  így idézte fel Horthy beszámolójára a történtekről:

„Mondhatom nektek életem legnehezebb percei a maiak voltak”

– így a kormányzó. –

„Ti nem képzelitek, mit kellet nekem szenvedni, amikor Őfelségét, koronás királyunkat, akinek én a helytartója vagyok, rá kellett vennem és térden állva könyörögtem, hogy hagyja el mielőbb a saját országát, mert ittmaradása végzetessé válhat őreá, de azontúl a nemzetre de mindnyájunkra is. Ti nem tudjátok! – kiáltott fel többször és szemeiből könnycseppek csepegtek – mit szenvedtem én el, amikor a királyomnak azt kellett mondanom: »Um Gottes Willen, Majestat, zurück, mit Hilfe Gottes nur zurück in die Schweiz, bevor es zu spät ist, und die Mächte Ihre höchste Anwesenheit in Budapest ehrfahren«[20] Majd kituszkoltam, annyira aggódtam az életéért.”

Prónay Pál alezredes 1920 körül, Forrás: huszadikszazad.hu

A második beszámoló amellett, hogy több benne a könny és a térden állás, lényegi különbséget is tartalmaz. A király látogatása után érkező budapesti politikusoknak – és különítményeseknek – Horthy ezek szerint azt állította: Károlyt véglegesen hazaküldte Svájcba, nem említett szombathelyi üzenetvárást.

Károly maga egy harmadik változatát mesélte később a történetnek: miután belátta, hogy tárgyalása Horthyval sikertelen, személyes biztonságát féltve ő maga döntött úgy, hogy visszautazik Mikes János püspök palotájába, a karlista Nyugat-Magyarországra.

Szombathely katonai parancsnoka, Lehár Antal, az ország egyik leghűségesebb legitimistája 1921. március 27-én este értesült arról, hogy a király budapesti útja kudarcot vallott. Mélyen felháborodott a fővárosi eseményeken. Emlékirata szerint 11 óra körül értesítést kapott a kormányzóságról:

„a ma éjjel Szombathelyre visszaérkező Károly királyt még az éjjel a határon átszállítsd. Horthy.”

Lehár ezt a parancsot a királlyal együtt érkező Teleki Pál miniszterelnöknek kereken megtagadta. A kormányfő némi habozás után azt telegramozta a kormányzóságra, hogy

„jobb volna Őfelségét további intézkedésig Szombathelyen tartani.” [21]

Eljött 1921. március 28-a. IV. Károly nem mozdult Szombathelyről. S míg tehát ő maga úgy gondolta, hogy saját és a hozzá hűséges Lehár Antal döntése folytán nem mozdul, Horthy – Teleki üzenete folytán –  abban a hitben élt, hogy az uralkodó valamiféle házi őrizetben van. A nagyhatalmak képviselői csupán ezen a napon értesültek, hogy Károly húsvétvasárnap megjárta a fővárost, s hogy még mindig Magyarországon tartózkodik. Délelőtt összeült Maurice Fouchet francia, Thomas Hohler angol és Carlocciolo Castagneto olasz főmegbízott. Úgy döntöttek, közösen lépnek fel, és baráti jelleget adnak kormányzói látogatásuknak, mivel a magyar politikai vezetés láthatóan határozottan ellenzi a király visszatérését. A brit Hohler vizitelt nevükben Horthynál aznap este, hogy hármuk nevében tiltakozzon. Londonba küldött távirata szerint a kormányzó beszámolt neki, hogy a király Szombathelyen házi őrizetben van, hogy Lehár Antal utasítást kapott az uralkodó „szigorúan őrizetére” és arra, hogy „nem kell figyelembe vennie semmilyen parancsot, amit a király kiadna.” [22] Közvetlenül az angol megbízott után jelent meg a kormányzónál a francia Maurice Fouchet. Őt Horthy maga hívatta. A francia így számolt be látogatásáról Párizsnak.

„Az államfő kért, adjak kezébe fegyvert uralkodójának határozott felvilágosítása céljából, felajánlottam, hogy azonnal írok egy levelet a külügyminisztériumnak, amelyben a leghatározottabb formában elismétlem a francia kormány eltökéltségét az antanttal közösen hozott határozathoz való csatlakozásról, a Habsburg-dinasztia ellen.” [23]

Teltek a napok. A király még mindig Mikes püspök vendége volt Szombathelyen. A francia jegyzéket megkapta ugyan, az azonban nem Briand személyes nyilatkozata volt, így nem fogadta el. A sajtó hallgatott az érkezéséről. 1921. március 30-át írták, mikor a Monarchia utódállamai hivatalosan értesültek visszatéréséről. Edvard Beneš csehszlovák miniszterelnök ekkor valamit közölt a magyar külüggyel. Hogy mit, arról azonban ő maga is különféleképpen nyilatkozott a nap folyamán az országába delegált különböző nemzetiségű antant diplomatáknak. A prágai brit követnek azt mondta, tudja, hogy a magyar kormány ártatlan a volt uralkodó látogatásában, ennek ellenére figyelmeztette Budapestet, hogy csekély csapatösszevonásra készül Pozsony körül, és tervezi, hogy megszakítja a diplomáciai kapcsolatot Magyarországgal. [24] Míg a pozsonyi francia ügyvivőnek már azt jelentette ki: kereskedelmi blokád alá veszi Magyarországot, és katonai demonstrációra készül, amennyiben pedig Károly április 7-ig nem távozik, csehszlovák és jugoszláv csapatok indulnak Szombathely felé, míg a románok a Tiszáig fognak előrenyomulni. [25]

Briand francia miniszterelnök csupán ekkor, a kormányához érkező csehszlovák dörgedelmet követően szólalt meg a kérdésben először hivatalosan. Sajtónyilatkozatban tagadta, hogy a francia kormánynak szerepe lett volna a restaurációs kísérletben. Majd egy nappal később, 1921. április 1-én leteremtette a budapesti francia ügyvivőt erélytelen fellépéséért.

„Határozottan utasítom” – írta – „hogy elég kategorikusan nyilatkozzon ahhoz, hogy ezek a gyanús purparlék végre végetérjenek, és a magyar kormány kísérje az ex-uralkodót a határra.”

Három nappal később ezen felül azt is szemére hányta Fouche-nak, hogy IV. Károlyt távirataiban „uralkodónak” és nem „volt uralkodónak” címezte. [26]

Ezzel a kérdés tulajdonképpen eldőlt. IV. Károly király még mindig nem volt hajlandó elhagyni Szombathelyet, betegséget jelentett és 39 fokos lázat. Miután azonban egy antant által kirendelt orvos is megvizsgálta, és utazásra alkalmasnak nyilvánította, kénytelen-kelletlen elhagyta az országot. Teleki Pál miniszterelnök 1921. április 5-én megnyugvással jelentette be a magyar parlamentben, hogy az uralkodó 10 óra 35 perckor vonaton „elhagyta Szombathelyt.” „Hála Istennek!” – kísérték a bejelentést felkiáltások a parlament jobboldali padsoraiban. A legitimista tábor hallgatott. [27]


Jegyzetek

[1] National Archives, London, Kew, C 6930/180/21, Colonel E. L. Strutt to Mr. Cadogan, 31st March 1921, 1-9.

[2] National Archives, London, Kew, C13394/180/21 Clerk to the Foreign Office, 7th January 1921.

[3] Karsai Elek: Számjeltávirat valamennyi királyi követségnek, Budapest, 1969, 151.

[4] Uo.

[5] Franz Conrad von Hötzendorf: Architect of the Apocalypse, Boston, 2000. 37.

[6] Strutt, 3.

[7] Uo.

[8] Erdődy Tamás: Habsburgs Weg von Wilhelm zu Briand: vom Kurier der Sixtus Briefe zum Königsputschisten, Zürich 1931, 216.

[9] Karsai 1969. 168.

[10] National Archives, London, Kew, C6605/180/21, Mr Agar-Robartes (Berne) to the Foreign Office, 31st March 1921.

[11] Erdődy 1931. 228–229.

[12] Nemzeti Újság 1921 április 1. 1.

[13] Ormos Mária: „Soha, amíg élek!” – Az utolsó koronás Habsburg puccskísérletei 1921-ben, 1990, 55.

[14] Bánffy Miklós: Huszonöt év, Kolozsvár, 2000, 170.

[15] Horthy Miklós: Emlékirataim, Buenos Aires, 1953. 140.

[16] Bánffy 2000, 170.

[17] Prónay Pál: A határban a halál kaszál – fejezetek Prónay Pál naplójából, Budapest, 1963.244

[18] Horthy Miklós: Emlékirataim, Buenos Aires, 1953. 140.

[19] Uo. 141.

[20] Az Isten szerelmére Felség, vissza! Térjen vissza Svájcba Isten segedelmével, mielőtt túl késő volna, mielőtt a Nagyhatalmak tudomására jut Legmagasabb Személyének jelenléte Budapesten. Horthy 1953, 140.

Prónay 1963, 244.

[21] Lehár Antal: Egy katonatiszt emlékiratai közli: História, XV. (1993), 11. szám. Utolsó elérés: 2017. 07. 25.

[22] National Archives, London, Kew, C6382/180/21 – FO Hohler to the Foreign Office, 28th March 1921

[23] Ormos 1990, 65.

[24] National Archives, London, Kew, C6611/180/21 Czecho–Slovak Chargé d’Affairs to the Foreign Office, 30st March 1921

[25] Ormos 1990, 65.

[26] Ormos 1990, 74.

[27] Nemzetgyűlési Napló, 1920 IX. kötet, 1921. március 21. – 1921. május 12., a Nemzetgyűlés 172-ik ülése, 1921. április 5-én, kedden. 161.

Facebook Kommentek