A bayeux-i kárpit történelmi fordulatai

A bayeux-i kárpit a kora középkor művészetének egyik kiemelkedő darabja. Kevesen tudják azonban azt, hogy a kárpit csaknem megsemmisült a francia forradalmat követő években, és a Harmadik Birodalom is szívesen rátette volna a kezét. A hastingsi csatát és Hódító Vilmos vállalkozását elmesélő képsorok pedig helyenként úgy mutatják be a tényeket, hogy az a későbbi uralkodónak kedvezzen.

A norvégok, akik nagyon szerették volna Angliát

A dán, az angol és a norvég trónt birtokló Nagy Kanut halála után (1035) Angliában zűrzavaros időszak következett, amelynek a végén III. (Hitvalló) Edward (1042-1066) lett a király. Az utóbb szentté avatott uralkodó azonban elsősorban az imádságban és a Westminster-apátság építésében találta meg az életcélját. Noha házasságban élt, szüzességi fogadalmat tett. A gyenge akaratú király helyett ezért feleségének, Wessexi Edgythnek az apja, Godwin, Wessex grófja kormányzott. A későbbi források úgy állítják be ezt a viszonyt, hogy az angol király valójában tartott a nagyhatalmú apósától, és nem mert ellent mondani neki. Edwardnak jó oka volt a félelemre, ugyanis testvérét, Alfrédot Godwin vakíttatta meg, mikor az a Kanut halálát követő években az angol trónra tört. A trónkövetelő a beavatkozást nem élte túl.

Godwin azonban váratlanul elhunyt, egy, a normann időszakból fennmaradt történet szerint azért, mert egy lakomán Edward király jelenlétében kihívóan megtört egy kenyeret, majd közölte a királlyal, hogy amennyiben bűnös a király iránti hűtlenségben, a kenyér fojtsa meg őt. Ez így is történt, az Úr beavatkozott az angol történelembe, Godwin pedig megfulladt, miután a kenyeret megette. A kormányzatban azonban mindössze annyi változás történt, hogy a fiai vették át a helyét. Hamarosan összekülönböztek, és a legidősebb fiú, Harold, néhány hónappal Edward halála előtt száműzette Tostigot, aki próbálkozott az ügyének megnyerni Hódító Vilmost, Normandia hercegét, és III. Malcolm, skót királyt is, de végül III. Harald norvég királyhoz fordult segítségért. A kalandos életű norvég uralkodónak, akit gyakran az utolsó vikingnek is neveznek, tetszett az ötlet, hogy Angliába hajózzon, ezért támogatásáról biztosította Tostigot.

Hitvalló Edward 1066. január 5-én hunyt el. A helyére többen pályáztak, a legkézenfekvőbb királyjelölt Harold, Godwin legidősebb fia volt. Noha Edwardnak csak a sógora volt, a halálos ágyán a király mégis őt jelölte ki utódjául. Tostig és Harald nem késlekedett, és 300 hajóval, valamint nyolcezer emberrel partra szálltak Angliában, és elfoglalták Yorkot. Mikor Harald meghallotta, hogy közeledik az angol király serege, a saját katonái egy részével lecsapott rá, de ezúttal ő húzta a rövidebbet. 1066. szeptember 25-én Stamford Bridge-nél Harold vereséget mért a norvégokra, Tostig és Harald király holtan maradt a csatatéren.

Irány Hastings

Az angol trónra pályázók között azonban ott volt I. Vilmos, normandiai herceg is, aki akkoriban a Fattyú melléknevet viselte, mivel I. Róbert normandiai hercegnek, és Falaise-i Herlevának volt a törvénytelen gyermeke. Édesanyja egy tímárnak volt a lánya, és a fattyú származását Vilmos ellenfelei gyakran felemlegették. Miután édesapja egy jeruzsálemi zarándokúton elhunyt, az akkor még gyermek Vilmosra szállt a normandiai hercegség. Csak nagy nehézségek árán sikerült megszilárdítania a hatalmát annyira, hogy távolabbi célok felé törjön.

Bármilyen vér is folyt az ereiben, Anglia megtámadását azonban alaposan előkészítette. Megnyerte magának a pápaságot, amely elismerte az angol koronára támasztott igényét. Mialatt Harold a testvérével és a norvég királlyal harcolt, Vilmos partra szállt Pevenseynél. Az angol uralkodó nem késlekedett, és azonnal Vilmos elé sietett, hogy megütközzön vele. A csatába természetesen nem a Stamford Bridge-i ütközetben részt vevő harcosait vitte, hanem a környékbeli katonaságot vette igénybe. A döntő csatára végül 1066. október 14-én került sor. Harold egy magaslaton helyezte el az egységeit egy pajzsfal mögött, de Vilmost ez nem zavarta, és megrohamozta az angolok védvonalait. Normandia hercege majdnem rá is fizetett a vakmerőségére, mert a lovát kilőtték alóla, és a normannok már-már azt hitték, hogy holtan maradt a csatatéren. Végül a normann íjászoknak Vilmos megparancsolta, hogy ne közvetlenül a pajzsfalat lőjék, hanem meredekebb szögben mögéjük, ami súlyos pusztítást okozott az angolok soraiban. A bayeuxi kárpiton Haroldot magát is egy nyílvesszővel a szemében ábrázolják, és az angol király eleste után a normannok megnyerték az ütközetet.

Egy kárpit meséje

A bayeux-i kárpit készíttetője vélhetően Odo, bayeux-i püspök lehetett, aki Falaise-i Herlevának a törvényes házasságából született gyermeke, Vilmos féltestvére volt. Odo utóbb kiesett az uralkodó kegyéből, ezért a kutatók egy része úgy véli, hogy a kárpittal mintegy a saját szerepét akarta hangsúlyozni Anglia meghódításában. (Láthatjuk például harc közben, buzogánnyal a kezében, mivel egyházi személyként pengével nem onthatott vért, de feltűnik a normann sereg lelki felkészítésénél is).

Odo kiemelt szerepén túl a bayeux-i kárpit természetesen Hódító Vilmos akciójának a jogosságát volt hivatott alátámasztani. Legelőször is azzal, hogy Hitvalló Edward angol király valójában Vilmost jelölte ki utódaként a normann trónra, és ezzel a hírrel elküldte Haroldot Normandiába. Ám Harold Vilmos egyik hűbéresének a fogságába esett, ahonnan maga Vilmos szabadította ki. Haroldot megeskette, hogy támogatni fogja majdani angol királyságát, és maga mellé vette, hogy együtt harcoljanak Vilmos egyik lázadó vazallusa ellen. Harold kitünteti magát a harcokban, és Vilmos címert is adományoz neki, ami azonban a középkori jogszokás szerint a vazallusi státusz elismerését is jelentette Harold részéről.

Az 1064. évben lezajló események persze korántsem így történtek. Valószínűtlen, hogy Edward Vilmost jelölte volna ki utódául, mivel csak igen távoli rokonok voltak, és az is árulkodó, hogy még a bayeux-i kárpiton is az látható, hogy Harold Ponthieu-ben szállt partra, messze Vilmos székhelyétől, vagyis aligha igyekezett a normandiai herceghez, ráadásul Vilmos nem ragaszkodott volna az eskütételhez, ha mindez Hitvalló Edward akarata lett volna. Mindenesetre ahogy Harold hazatért, kijelentette, hogy az esküt kényszer hatása alatt tette le, és azt semmissé nyilváníttatta. Az eskütételnél egyébként a kárpit készítői ügyeltek arra, hogy Vilmos még ülve is nagyobb alak legyen, mint a görnyedt hátú, de álló Harald. Az már csak hab a tortán, hogy a sikeresnek mondott közös hadjáratuk valójában Vilmos részéről kudarccal zárult.

A Westminster-apátság befejezését és Edward halálát is ábrázolja a kárpit, majd azt, hogy Harold maga ül Anglia trónjára. A koronázást Stigand, Canterbury érseke végezte el, legalábbis a kárpit szerint, de ez valójában nem volt igaz, az angolszász forrásokból jól tudjuk, hogy Ealdred, yorki érsek koronázta meg Haroldot. Stigand azonban ebben az időben éppen pápai átok alatt állt, mivel a kinevezését az egyházfő törvénytelennek tekintette. Azzal, hogy a kárpit készítői mégis neki tulajdonították a koronázást, Harold királyságának jogosságát akarták utólag megkérdőjelezni.

A hastingsi csata ábrázolásai elég részletesek, így a pajzsfal mögül nyilazó angolszászokat és a lándzsával rohamozó normannokat is a korabeli fegyverzettel és öltözékkel jeleníti meg. Jól látható rajta az a pillanat, amikor Vilmos leveszi a sisakját, hogy bizonyítsa a saját katonáinak, hogy még életben van. Harold halála viszont két, egymás melletti jelenetben is szerepel, az egyikben nyíllal lövik át a szemét, míg egy másikban egy normann katona a lábán vágja el az inakat. Az első alak esetében azonban a nyíl a kárpit utólagos javítása során került oda, és a földön fekvő Harold szemében eredetileg szintén volt egy nyílvessző, de ez eltűnt a kárpit évszázadokon át nyúló történelmének valamelyik javításakor. A szemet átütő nyíl egy hagyományos toposz volt a középkorban, de utalhatott arra is, hogy Harold apja Godwin bűnös módon vakíttatta meg az elhunyt angol királynak, Hitvalló Edwardnak a bátyját, Alfrédot.

Amikor a kárpit majdnem elveszett

A kárpit körülbelül 50 centiméter széles, és 70,34 méter hosszú. Sokáig úgy vélték, hogy Bayeux-ban készült, de a latin feliratokban megfigyelhető anglicizmusok miatt ma már valószínűbbnek tartják, hogy eredetileg Angliában készült, és később került Bayeuxba, ahol először egy 1476-os inventáriumban említik meg. A képsorozat nincs befejezve, a vége hiányzik. Hogy ennek mi az oka, azt nem tudni, de a feltételezések szerint Vilmos koronázása zárta le a bayeux-i kárpiton látható történetet.

A kárpit sikeresen túlélte a bayeux-i katedrális hugenották általi 1562-es kirablását. Igazán komoly veszélybe 1792-ben került ismét, amikor az ancien régime reprezentatív emlékei iránt mérsékelten fogékony forradalmárok elvitték a katedrálisból, hogy lőszeres szekerek letakarásául szolgáljon a későbbiekben. A helyi lakosok az életük kockáztatásával szerezték vissza a forradalmároktól a kárpitot. 1794-ben a helyi tanács másodszor is megmentette, amikor meghiúsította azokat a terveket, amely szerint egy karneváli dekoráció részeként darabokra vágták volna.

Napóleon azonban felismerte a bayeux-i kárpitban rejlő propagandaértéket, és Anglia inváziójának tervezésével párhuzamosan megparancsolta, hogy hozzák fel a kárpitot a Louvre-ba, egyfajta ideológiai támogatást remélve a Csatornán történő áthajózás terveihez. Úgy vélhette, hogy modern Hódító Vilmosként léphet majd Nagy-Britannia földjére, hogy végre leszámoljon legkitartóbb ellenfelével.

A II. világháború alatt a nácikat is lenyűgözte a bayeux-i kárpit, akárcsak a francia császárt, mert úgy vélték, hogy nagyszerű előképül szolgál az árja faj Nagy-Britannia elleni inváziójához. (A vikingeket, és leszármazottaikat, a normannokat, az árja faj részének tekintették). A kárpitot előbb a Juaye-Mondaye apátságba, majd a Le Mans közeli Chateau de Sourchesbe vitették. Mikor a szövetségesek 1944-ben Normandiában partra szálltak, az SS-őrök a Louvreba vitték a bayeux-i kárpitot. Mikor Hitler elrendelte Párizs bombázását, Heinrich Himmler megpróbálta Berlinbe vitetni a műalkotást, de a francia ellenállás elfoglalta a múzeumot, mielőtt a németek teljesíthették volna a parancsot. 1945-ben végül a Lovure-ban állították ki a kárpitot, mielőtt visszavitték volna jelenlegi őrzési helyére, Bayeuxba.