Magyar őstörténeti Heti Hetes, avagy rendhagyó élménybeszámoló egy kerekasztalról

Magyar őstörténeti kerekasztalt tartottak március 2-án, csütörtök este az ELTE Szekfű Gyula könyvtárában az ELTE BTK HÖK Történeti Intézeti Képviseletének szervezésében. A kis terem meg is telt, elsősorban a helyi egyetemi ifjúsággal, és néhány idősebb érdeklődővel, jelezve, hogy az őstörténet olyasmi, ami még mindig meg tudja mozgatni a leendő történészek és történelemtanárok fantáziáját. A Napi Történelmi Forrás elment erre az alkalomra, hogy első kézből értesüljön az őstörténetet illető változásokról.

Őstörténeti Heti Hetesre került sor, mert a koncepciója nem sokban különbözött a nemrég megszűnt műsortól, adott egy hírbeolvasó (itt moderátornak hívják), aki állításokat és kérdéseket fogalmaz meg, amelyekre a meghívott vendégek tudásuknak és illetékességüknek megfelelően válaszolnak. A Heti Hetessel szemben azonban ez a kerekasztal beszélgetés érdekes és indokolt volt, tekintve, hogy a magyar őstörténet körül annyi vadhajtás burjánzik az utóbbi időben, hogy egy laikus érdeklődőnek lassan nehezebb megkülönböztetnie a tudomány képviselőit a kóklerektől, mint márkás tornacipőt a kínai gagyitól. Persze nem szeretnék a saját hasonlataim cipőfűzőjében keresztül esni, mint a műfajt iparszerűen űző Csunderlik Péter, akit lángpallosú őrök zártak ki a Magyar történelemből, ahol az aktuális hazai történetművelés mezejének minden virágával találkozhat az olvasó.

Az est Jáksó Lászlójának szerepét Lados Tamás doktorandusz töltötte be, aki szerencsére komolyan vette azt a ki nem mondott szokást, hogy egy kerekasztal nem a moderátorról, hanem a vendégekről szól, így azon túl, hogy profin felsorakoztatta a kérdéseit, nem folyt bele a beszélgetésbe. A legelső kérdése után mindjárt be is mutatkozott a négy meghívott vendég, hogy utána rögtön rátérjünk az este történelemfilozófiailag legérdekesebb kérdésére, hogy miért fontos számunkra az őstörténet.

Az este Váncsa Istvánja, Klima László a Finnugor Tanszék tanszékvezetője tulajdonképpen meg is adta az obligát választ: a magyar őstörténet a nemzeti tudat része. Azt azonban még hozzátette, hogy mindez egyéni hozzáállás kérdése. Thoroczkay Gábor, a Közép-, és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszék oktatója inkább egyfajta hanyatlástörténetet vázolt fel feleletként, hiszen a hetvenes és a nyolcvanas években az olyan nagy neveknek, mint Kristó Gyulának és Györffy Györgynek a könyvei tízezres nagyságrendben fogytak. Egy valamit magára adó értelmiségi könyvtárában megtalálhatóak voltak a művei. Ám jött a kilencvenes évek, és a tudománynépszerűsítő könyvkiadás összeomlott, mint a Varsói Szerződés, ráadásul a nyugatról hazatelepülők behozták az alternatív, vagy dilettáns stb. őstörténetet, amely ma már a középiskolai történelemtanárokat is megfertőzte. Thoroczkay Gábor egyébként a kerekasztal Verebes Istvánjaként sok anekdotával fűszerezte a mondanivalóját, időnként pedig nagyívű expozékba is belekezdett, de mindig rutinosan hagyta érvényesülni a két „sztárvendéget”.

Egyikük, Mende Balázs Gusztáv, az MTA Régészeti Intézetének archeogenetikai laborját vezeti, aki azzal folytatta a fenti gondolatmenetet, hogy a reáltudomány és a történettudomány összeházasítása egy rendkívül jó dolog. Para-Kovács Imreként tette hozzá, hogy technológiai forradalom ezekben az években éri el az őstörténet kutatását, és baromira inspirálóan tud hatni a kutatásra, ugyanakkor legalább annyi új kérdést vet fel, mint amennyit megválaszolni vél. Az est másik sztárvendége, Türk Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezetője, az MTA főmunkatársa, a négyesfogat Alföldi Róbertje, aki tulajdonképpen a Kurucinfó kivételével bejárta az egész magyar médiát az új régészeti felfedezésekkel, azt tette hozzá, hogy az őstörténet azért fontos kérdés, mert nincs megválaszolva. Válaszához még azt is hozzátette, hogy ez a legforrásszegényebb időszak a magyar történelemben. Érdekes volt megfigyelni azt is, hogy két összeszokott páros válaszolgatott, míg Klima László és Thoroczkay Gábor főleg a helyben tanuló egyetemistáknak címezte a mondanivalóját, addig a másik páros, a közös oroszországi úti élményeiket is megosztó Mende Balázs és Türk Attila inkább egy kicsit kifelé beszéltek.

szekfu_konyvtar

A második kérdésre, hogy tulajdonképpen az őstörténetnek van-e definíciója a népre, mindegyik vendég a saját tudományterületének a korlátaival felelt. Klima László felidézte, hogy Szűcs Jenő megfogalmazása értelmében egy népet a közös nyelv, a közös etnikai tudat és a közös hagyomány hármasa írja körül. A nyelvészet ehhez annyit tud hozzátenni, hogy körülbelül 2500 éve létezik az a közös nyelv, amin beszélünk. Thoroczkay Gábor ennél jóval közelebbi időpontot ad meg, a 830-as évek jelentik a legelső időszakot a történettudomány számára, amelytől kezdve beszélhetünk magyar népről. A lehetőségek viszont korlátozottak, mert az 1970-es évek óta, amikor megnyitották a marokkói királyi könyvtárat, és abból előkerült a hispániai magyar hadjáratról szóló forrás, benne egy vezérnévsorral, nem került elő új forrásadat. Fontos, hogy a régi forrásokat viszont újra kell olvasni, erre kiváló példa Bácsatyai Dánielnek a Morávia bukásának dátumával kapcsolatos kutatásai, amely a korábban kőbe vésett 902-es évett megingatták.

Türk Attila azonnal kontrázott a régészet nevében, amelynek az a legnagyobb baja, hogy irdatlan mennyiségű anyag került elő, és ezeket még nem mind ismerjük. Tudósként szemlélve biztos lehet benne, hogy a most megírt cikkeket az elkövetkezendő ötven év érvénytelenné fogja tenni, hiszen akkora adatbázis-robbanás zajlik jelenleg is, amely átírhatja az őstörténethez kapcsolódó régészeti emlékanyagról alkotott képünket. Az a régi metódus, hogy Kelet-Európából egy-egy tárgyat egy-egy lelőhelyről kiragadva próbáltak meg vándorlási útvonalakat felállítani, ma már nem működik. Sőt, tette hozzá, Kelet-Európában is elindultak a mikroregionális kutatások, amely egy-egy kisebb térséget vizsgálnak a lehető legszélesebb spektrumban, ezekből a mikrorégiókból viszont nagyon is sok van. A hetvenes-nyolcvanas évek divatja, a „vegyes érvelés”, amely nyelvészetből régészetet, régészetből történelmet próbált felállítani, nyelvi nyomok alapján keresve például a régészeti emlékeket, ma már nem működik.

ujhonfoglalasterkep

Mende Balázs a ’mi a magyar?’ kérdést egy rendkívül alaposan rétegzett problémának látja, mert bármilyen konzekvenciát is vonunk le az archeogenetikai eredményekből, az nem szabadul el a keretektől. Példaként elmondta, hogy ha a teremben ülőktől genetikai mintákat vennénk, és összehasonlítanánk a honfoglalóktól nyert genetikai mintákkal, akkor az ebből létrejövő statisztikák szükségképpen prekoncepcióval bírnak. A magyar közgondolkodás viszont elvárja azt a választ, hogy a magyarság genetikailag biztosan egy egyedi entitás. Ez a mai betegségeknél például igaz, elmondható, hogy a mai magyar népesség milyen betegségekre fogékonyabb, mit egy tetszőlegesen kiválasztott másik populáció, de ez a történeti értelemben vett magyarság esetében nem bizonyos. Türk Attila közbevetőleg jegyezte meg, hogy a régészeti leletek esetén sem tudjuk, hogy az adott lelet magyar-e. Csak annyit állapíthatunk meg, hogy régészeti értelemben a Kárpát-medencében található honfoglaláskori leletanyag gyökereit találják meg. Fontos tudni, hogy az azonosságtudatot nem a nyelv határozta meg. A rossz előjelek ellenére a régész hozzátette, hogy a most újabban előkerült adatok régészeti és archeogenetikai adatok szerencsés egységben vannak. Ugyanakkor azt is kihangsúlyozta, hogy a régészeti lelőhelyek nem prekoncepció alapján lettek kiválasztva: nem azért kerülnek elő az Urál vidékéről régészeti leletek, mert a nyelvünk az uráli nyelvcsaládba tartozik. Egyszerűen onnan kerültek elő a legjobb régészeti párhuzamok. Ha valaki máshol talál hasonlóakat, akkor azt is érdemes kutatni, ha történetesen a Szíriusz egyik bolygójáról kerülne elő egy honfoglaláskori leletekkel összevethető tarsolylemez, akkor a Pázmány Péter Tudományegyetem a Szíriusz bolygójára küldené a kutatóit. Egyelőre jól keltezhető 830 előtti leletanyag nem áll a rendelkezésünkre, de jó hír, hogy a régészeti és a nyelvi adatok mellett az archeogenetikai adatok is az Urál felé mutatnak.

mta_archgen_lab

Lados Tamás következő kérdése a kutatókhoz a jelen korunkig megszületett elméletekre vonatkozott, ám a válaszok az összefoglalások helyett inkább a problémákra utaltak. Klima László elmondta, hogy a 18. század óta vannak tudományos értelemben vett vizsgálódások arról, hogy merre lehetett az őshaza, a 19. század második felében pedig a nyelvészek azt a választ adták az őshaza kérdésére, hogy az nyilván Szibériában volt, ha ott élnek a legközelebbi rokonaink. Később persze ez alaposan megváltozott, de az ekkor bevezetett fogalmakkal, mint például Magna Hungáriával, azóta is gyakran találkozhatunk. Jelen állás szerint a dél-uráli vidék látszik a befutónak.

A történészek is számos véleményt fogalmaztak meg, annak ellenére, hogy a források meglehetősen szűkösen állnak rendelkezésünkre, vette át a szót Thoroczkay Gábor. Az egyik fontos probléma, hogy meg kellene határozni, pontosan mikor került a magyar nyelvbe az a döbbenetes mennyiségű török jövevényszó, amely ma meghatározó szeletét képezi nyelvünknek. Erre több ötlet is született már, például Róna-Tas András révén, de vannak újabb elképzelések is. Ugyanez a helyzet a szláv jövevényszavakkal is, amelynek kapcsán most az az uralkodó álláspont, hogy a bolgárok közvetítésével jöhettek, ám a történeti és a régészeti kutatás pont ezekben az években távolodott el alaposan ettől az ötlettől.

Mende Balázs ehhez kapcsolódva fejtette ki azt a nézetét, hogy tulajdonképpen a jelenlévők egymást tromfolhatnák az elméleteikkel, amely különös színt adna az estének, csak éppen a megoldáshoz nem vinne közelebb. Felidézte, hogy korábban a testi jellegek tipizálása és lokalizálása alapján állítottak fel csoportokat. Ez matematikai statisztikai módszerekre épült, de tulajdonképpen az archeogenetika e tekintetben nem különbözik ettől a módszertől. Egy csontváz azonban nem beszél. Az megtudható, hogy hol élt, mit evett, milyenek a legfontosabb testi jegyei, de mindez nem helyettesíthet semmilyen régészeti és történeti prekoncepciót. Ez alatt azt kell érteni, hogy értelemszerűen a vizsgált anyag kiválasztásakor már eleve régészeti módszerekkel döntötték el, hogy ki minősül honfoglalónak, és ki nem. Arra azonban figyelmeztetett, hogy a tudomány önálló életre kelhet, viszont pusztán az, hogy mást mond, mint az eddigiek, még nem teszi feltétlenül értékesebbé, vagy tudományosan helytállóbbá a leírtakat.

mende_balazs

Türk Attila azzal vett át a szót, hogy manapság nem szabad megijednünk attól, hogy nem tudunk valamit. Amikor 2013-ban megalakult a Magyar Őstörténeti Témacsoport, ezt pedig egy széles nyilvánosságot kapó konferencia előzte meg, a sajtóban az kerül a főcímekbe, hogy „Már Levédiában sem lehet biztos a magyar”. Példaként megemlítette, hogy egy kísérleti tankönyv ezt úgy interpretálta, hogy a finnugor elméletet, a török eredetet és más alternatív nézeteket egy-egy idézettel mutatott be, holott az elméletek közötti valószínűség nem ekvivalens. Klima László még ehhez a gondolathoz annyit fűzött, hogy a tudomány egy kérdésről több véleménnyel bír, míg a társadalom egyet vár el.

A honfoglaló magyarok vallását és nyelvét illett a következő kérdés. Utóbbiról Klima László röviden és tömören annyit mondott, hogy magyar nyelv az államalapítástól kezdve van, vélhetően arra utalva, hogy előtte ősmagyar nyelvről beszélhetünk. Thoroczkay Gábor a történészek és a régészek szoros együttműködésére utalva kifejtette, hogy ezekben a kérdésekben előbbiek az utóbbiak eredményeit használták fel. Példaként a nagyfejedelmi központ, vagy a letelepedés kérdését hozta fel. Felidézte Hóman Bálintnak, a második világháború után politikai okokból hiteltelenített történésznek azt az elképzelését, hogy a keleti egyházmegyék (Bihar, Csanád, Erdély), tulajdonképpen egykori territóriumokat fedhettek le.

Mende Balázs erre a kérdésre úgy felelt, hogy folytatta az előző gondolatmenetét a prekoncepciókról és a keretekről. Egy népet a biológiai adatok tudnak a legjobban jellemezni, úgy mint az, hogy milyen magasak, vagy alacsonyak, milyen géneket hordoznak, és így tovább. De az az adatbázis, amelyre ezek a meghatározások épülnek, úgy kezdődik, hogy a sírok közül kiválasztjuk a honfoglaló sírokat, amely folyamat viszont már egy régészeti prekoncepció. A legambiciózusabb ebben a tekintetben Éry Kinga volt, aki 1996-ra igyekezett karakterizálni a honfoglalókat, hogy az ünnepi évben pontosabb képünk legyen eleinkről. Antropológiai alapon megállapította, hogy rendkívül kevés a keleties vonás (ez egyébként az avarokra is igaz, tette hozzá Mende Balázs). Csakhogy a munkáját sok támadás érte, például az az alföldi lelőhelyek túlsúlya miatt, ráadásul felvetették, hogy például Baranya megyéből egyetlen honfoglalót sem hozott. Türk Atillával kissé cinkosan összekacsintva megállapította, hogy tudható, hogy Baranyából nehéz lenne bármilyen honfoglaló sírt is felmutatni. Azt azonban kétszer is aláhúzta a mondandójában, hogy ezzel biológiai csoportoknak szociális csoportoknak akarta megfeleltetni, és ez nem biztos, hogy releváns eredményeket hozott.

Az archeogenetika azonban több adatot hozott fel, a honfoglaláskort és a tizedik századot illetően. Míg az antropológia azt mondja, hogy a népesség középmagas de földrajzilag eltérő jellegzetességet mutat, addig a genetika haplotípusokat vizsgált. Kiemelte, hogy eleddig a magyar kutatás az anyai ági genetikai kutatásokra koncentrált. Ezek egy heterogén társaságot mutattak, de ez nem jelenti azt, hogy a férfi leszármazási vonal a későbbiekben egy homogén népességre utalna. A várakozás az, hogy ezek legfeljebb egy 1/4 – 1/3 körüli ázsiai genetikai vonalat fognak mutatni, de az ázsiai szó itt legfeljebb közép-ázsiait, és recens népességet jelent. Arra is figyelmeztet, hogy az archeogenetika egy kialakulóban lévő tudományterület, amely vékony jégen jár, és mindenkit óv az eredményeinek az azonnali interpretálásától.

turkattila

Türk Attila az új eredmények között, a kollégájára visszautalva, a száz mintából közölt tanulmányt emeli ki. Párhuzamként említi meg, hogy a langobárdok kapcsán létezik egy nemzetközi projekt, amely azt vizsgálja, hogy miként változott a népesség a vándorlásuk során, beleértve ebbe a régészeti és a genetikai emlékeket is. Nem kizárt, hogy hozzájuk hasonlóan a magyaroknál is lehetett egy fegyveres elit, amelyik mindig tovább állt, miközben az újabb és újabb helyi népességgel keveredett. Kifejezte reményét, hogy az ezredfordulót megelőzően kialakuló nomadizmus vita egyszer véget érhet, hiszen a nomádok főleg húst, a földművelők főleg növényi eredetű táplálékot fogyasztottak, amelyeket ki lehet mutatni. Az új eredmények arra utalnak, hogy a honfoglalás nem egyetlen év eseménye lehetett, hanem már a 890-es évek előtt megjelenhettek a magyarság régészeti emlékei a Kárpát-medencében. Az ukrajnai kollégák vicces kérdését is megemlítette, hogy ti. „A magyarok ennyire szerettek hegyet mászni?”. Ezzel arra utaltak, hogy tízből kilenc nép, amely a Kárpát-medencébe vándorolt, az Al-Duna felől érkezett, és nem a Kárpátok hágóin keresztül. Nem csoda, hogy az erdélyi hágóknál nincsen honfoglaló lelet.

klimalaszlo

Új eredmények tettek kérdőjelet a nagycsaládos temetők problémakörére is, mondta Klima László. A genetikai vizsgálatok ugyanis kimutatták, hogy a nagycsaládosnak vélt temetők csontvázai között nincs rokoni kapcsolat. Ez két dologra figyelmeztet, egyfelől, hogy a temetőkhöz tartozó közösségek rövid ideig éltek együtt, másfelől hogy a törzsek nem feltétlenül vérségi szerveztek. Mende Balázs a hartai temetőt mondta példaként, amely egy olyan kutatási projekt része volt, amely arról szólt, hogy ne innen-onnan vett mintákat elemezzenek ki, hanem egy teljesen feltárt (tehát nem részleges) temető szintén teljeskörűen vizsgáljanak meg. Kiderült, hogy az eltemetett nők nem voltak rokonok, a kisgyermekeknek pedig az anyjuk nem nyugodott a temetőben, ellenben egy Szeged közeli másik temetőben ott volt az egyik gyermeknek a rokona. Ez csak mai fejjel számít nóvumnak, ugyanis legfeljebb egy elzárt falu temetője mutatna olyan genetikai mintázatot, hogy az elhunytak rokonai egymásnak. Ennek az az oka, hogy egy temető szociális, és nem vérségi struktúra.

Azonban a genetika számos kérdést vethet fel, amelyre Balatonújlakot hozta fel példaként. Ott két csontváz mellett találtak azonos jellegű leletanyagot, és az archeogenetikus ilyenkor felteheti azt a kérdést, hogy rokonok voltak-e, majd ezt megvizsgálhatja. Azonban ezt a problémát etnogenezis szintjére felnagyítva a kérdések száma is exponenciálisan növekezni fog. Klima László a szót visszavéve reményét fejezte ki, hogy az őstörténet a genetika által depolitizálható lehet, hiszen azokban az emberi közösségekben is jól meghatározható példákat találhatunk a sírokból előkerült genetikai jelenségekre, amelyekben most élünk. Mende Balázs figyelmeztetett, hogy a Kárpát-medence népessége kihagyhatatlan az etnogenezis tekintetében, így a vizsgálat nem korlátozódhat arra, hogy csak a honfoglalókat vizsgáljuk. Az itt élő népesség jelen ismereteink szerint hasonló lehetett, mint a honfoglaló, de ez nem jelent kettős honfoglalást, sem pedig közeli vérségi viszonyt. A genetikai hasonlóságról a korabeli emberek nagy eséllyel nem is tudtak. A kárpát-medencei őshonos női ág minden egyes honfoglalóval újabb generációt hozott létre, majd az azt követő egy másik honfoglalóval, és így tovább. Ez azonban nem jelent tízezer éves magyar őstörténetet.

harta

Lados Tamás kérdésére, hogy milyen új eredmények születtek az utóbbi időben, Türk Attila vette át a szót, és lényegében egyedül kitöltötte az erre vonatkozó időkeretet. Az egyik a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen létrehozott önálló tanszék, amely biztosítja a tudományos utánpótlást. A másik a Cseljabinszk közelében 2010-ben kiásott Uelgi lelőhely, amely elképesztően közeli magyarországi párhuzamokkal bíró leletanyagot produkált. A magyar kutatás óriási szerencséje, hangsúlyozta Türk Attila, hogy a feltáró járt Magyarországon korábban, különben a raktárban végezte volna a leletanyag. Ma már négy-öt helyszínen folyik olyan ásatás, amelyben „magyargyanús” leletanyag található. Fontos kutatástechnikai különbség, hogy a korábbi „mazsolázás” helyett ma már adatbázisokkal dolgoznak a kutatók. Emellett 200 csontmintát gyűjtöttek be Kelet-Európából archeogenetikai vizsgálatok céljából.

Az új eredmények azonban nem változtattak az őshazán, hangsúlyozta Türk Attila. A vándorlás útja került finomhangolásra, valamint az új útvonal mögött már sokkal tekintélyesebb mennyiségű régészeti érvelés található. Ezek a kilencedik század első harmadától indulnak. Új eredmény, hogy körülöttük van nyoma török nyelvű népeknek, amely a Thoroczkay Gábor által jelzett török problematikára is választ adhat. A Volgától a Dnyeper vidékére menő vándorlást Türk Attila egy kazár telepítés eredményének tartja, hasonlóan ahhoz, amikor a kazárok a besenyők egy részét átengedték a területükön, mert túl erősnek találtak a törzsszövetségüket. Klima László itt vetette közbe, hogy a magyar krónikákban az Etil, vagyis a Volga emléke fennmarad, más folyóé viszont nem. A Don vidéke vélhetően nem volt hosszú tartózkodási helye a magyaroknak. Türk Attila egyetértve hangsúlyozta, hogy a kubáni őshaza elmélet az új eredmények tükrében tarthatatlannak tűnik. Sarkel kérdésére is választ találhat a tudomány, mert sokáig egy elfogadott nézet volt, hogy a magyarok ellen építették. Ma már tudjuk, hogy ez nem igaz. 2009-ben újra megtalálják a területet, és amennyit lehetett, feltártak, kiderült, hogy teljes egészében bizánciak mesterek építették, bizánci téglákat, sőt bizánci méreteket felhasználva.

ppke_foto

Az utolsó kérdés tulajdonképpen a jövőre vonatkozott, hogy mi várható az őstörténet terén. Klima László szerint a török nyelvi hatás vizsgálata kerülhet a kutatás fókuszpontjába, és a volgai bolgárok szerepét hangsúlyozta a történetben. Az ő kapcsolataik számos népre kiterjedtek, iráni népek felé is, amellyel magyarázható lehet a magyar és az iráni nyelvek érintkezése. Thoroczkay Gábor kissé ironikusan állapította meg, hogy az őstörténet kutatásának fő iránya a felejtés lesz. El kell felejteni például a Don-kubáni őshazát. Bíborbanszületett Konstantin művének a megítélése is ingadozik, volt olyan kutató, aki az egészet megbízhatatlan mesének tartja, és volt olyan, aki a hitelessége mellett kardoskodott, az inga pedig manapság az utóbbi felé leng vissza. Példaként hozta fel, hogy Pilgrim hamisításaiban van-e releváns, a korabeli Kárpát-medencére vonatkozó információ, amelyet egy MA-szakdolgozat vizsgált meg, és arra jutott, hogy nincs. Némileg politikusabb megjegyzéssel zárva azt mondta, hogy míg ötvenhat kutatására, amely egy tizenpárnapos elveszített forradalom volt, milliárdokat költenek, addig az őstörténet anyagi gondokkal küzd.

Mende Balázs ezt a gondolatot vette át, mely szerint az új kutatások határa a csillagos ég, vagy inkább a csillagászati összegek, amelyekbe kerülnek. A legfontosabb munka az adatbázisok szorgalmas építése, és reprezentatívvá tétele lesz, de ezt nem szabad megtenni anélkül, hogy ne foglalkoznánk a Kárpát-medence honfoglalást megelőző és azt követő népességével. A honfoglalás kora ugyanis csak egy metszete a népesség történetének, az igazi hatását csak akkor tudjuk lemérni, ha ismerjük a kilencedik és a tizenegyedik századi népesség genetikáját is. A jövőben van arra elméleti esély, hogy a történeti demográfiához is hozzájárulhat az archeogenetika, például abban a kérdésben, hogy mennyien éltek a Kárpát-medencében, amire a viszonylatok szabályszerűségéből lehetne majd következtetni. Azonban mindezt megelőzően szinte mindent rendben kell rakni, kezdve olyan dolgokkal, hogy egy területről mennyi csontvázzal rendelkezünk, milyen regionális eltérések vannak a temetkezésekben, vagy hogy a nagy temetőkkel mi a helyzet. Példaként hozta a besenyőket, akikről aránylag sok forrást ismerünk, mégis amikor Türk Attilával ukrajnai mintákat kértek, akkor mindössze öt darabot tudtak adni nekik az ukrán kollégáik. Bármilyen furcsán is hangzik, ez azt jelenti, tette hozzá Türk Attila, hogy jelenleg Ukrajnából több magyar mintánk van, mint besenyő, holott a források alapján mást várna az ember. Fontos hozzátenni, hogy az ismert kelet-európai anyagok nem mutatnak hasonlóságot a honfoglalókéval. A langobárd projektre visszautalva elmondja, hogy a magyar őstörténet immár nem belügy: az ukrán, a moldáv és az orosz kollégákat ugyanúgy érdekli, a magyar őstörténet az ő történetüknek is a része, ezért érdekeltek abban, hogy bevonjuk őket a vizsgálatba.

A záró kérdés a tanulmányokra vonatkozott, azaz akinek minden vágya, hogy őstörténettel foglalkozzon, milyen tudást és hol kell magára szednie, egyáltalán mi szükséges a diszciplína gyakorlásához. Thoroczkay Gábor szerint sokat kell olvasni szakirodalmat, és felidézte egy régi anekdotáját Kristó Gyuláról, amely úgy szólt, hogy a professzor érdeklődésére arról, hogy mit csinált a nyáron, azt a választ adta, hogy az ő könyveit olvasta. Emellett a perzsa, az arab és a görög nyelvek ismerete lenne jó, mert ezekben a történettudomány most hiányt szenved. Mende Balázs némi malíciával azt mondta, hogy legjobb, ha az ember milliomos, mert az őstörténet kutatása nem két fillér. Emellett érdemesnek tartja azokat a vizsgálatokat módszertani párhuzamként megnézni, amelyek az őskorra, vagy éppen a langobárdokra vonatkoznak, ahol a magyarokéhoz hasonló migrációra került sor. Türk Attila a honfoglalás kor alapos ismeretét, valamint az orosz és az ukrán nyelvet emelte ki, humorosan pedig hozzátette, hogy emellett az ő írásait is érdemes olvasni.

Az esemény elhúzódott, így a fáradt közönségből csak egyetlen kérdés hangzott el, amely egy Szegeden frissen napvilágot látott, Neparáczki Endre nevéhez fűződő doktori értekezés kapcsán azt firtatta, hogy az egyes tudományágaknak hol van az illetékességi határa. (Ebben többek között olyan gondolatok is olvashatóak, hogy a székelyek hun hagyománya immár genetikailag is igazolt). Mende Balázs idézte Bálint Csanádot, aki annak a szigorú véleménynek adott hangot, hogy minden kutatónak meg kell maradnia a saját szorosan vett kutatási területén. Szerinte azonban ezek a határok elmosódnak, miközben mindenki egyre specializáltabb területtel foglalkozik, az interpretációs igény megmarad. Ezért arra kell törekedni, hogy az interpretáció ne legyen „kemény”, hanem lehetőséget kell adni a többi tudományágnak is arra, hogy értékelje az eredményeket. Figyelmeztetett, hogy a statisztikai kiértékelés során elveszhetnek azok a prekoncepciók, amelyekkel az adott kutató élt, ezért óvatosan kell bánni bármilyen következtetéssel. Megismételte, hogy a mainstream állásponttól való eltérés önmagában még nem értékes.  Klima László azt tanácsolta a kérdezőnek, hogy érdemes mindig forráskritikát alkalmazni, bármilyen szövegről legyen szó.

thoroczkaygabor

Thoroczkay Gábor azzal zárta az estét, hogy a korábbi őstörténeti konferenciához hasonlóan jó lenne, ha tíz évente lenne egy átfogó esemény, amely lehetőséget ad egy-egy összegző könyv megírására. Az ELTE oktatásában is lecserélték a korábbi tankönyveket az új, magyar őstörténeti sorozatra, hogy a diákok is lépést tarthassanak a korral. Reméljük, hogy ez az ötlet nemcsak gondolat marad, a Napi Történelmi Forrás pedig ott lesz, hogy beszámoljon a fejleményekről.

Facebook Kommentek