Kétes örökség: Hatvanegy éves az Eisenhower-doktrína

Az 1957. január 5-én meghirdetett Eisenhower-doktrína a kevésbé ismert amerikai doktrínák közé tartozik, amely hivatalosan rövid ideig volt érvényben, nem terelte új mederbe az amerikai külpolitikát és igazából az ötvenes évek nemzetközi eseményeire adott – egyes történészek szerint – megkésett választ. Azonban a doktrínával vált a Közel-Kelet a két szuperhatalom között dúló hidegháborús összecsapásának egyik legfontosabb helyszínévé. Továbbá olyan következményekkel járt az amerikai-arab viszonyra nézve, amelyek hatásai a mai napig érezhetőek a régióban.

Szovjet expanziótól való félelem

Sztálin uralma idején a Szovjetunió nem érdeklődött túlságosan a Közel-Kelet iránt. Egyetlen célja volt Nagy-Britannia pozíciójának meggyengítése a régióban, de azzal már kevésbé törődött, hogy a szigetország szerepét fokozatosan az Egyesült Államok veszi át.[1] Épp ezért Washington nyugodtan tudott olyan katonai szervezetet építgetni a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában, amivel körbe lehetett volna zárni az egész keleti tömböt, valamint tökéletes felvonulási-utánpótlási terület lett volna egy Szovjetunió elleni háború esetén.[2]Először úgy tűnt, hogy ez az elképzelés 1955-re megvalósul: Irak és Törökország megkötötte a Bagdadi Paktumot, amihez ugyanabban évben csatlakozott Nagy-Britannia, Pakisztán és Irán is. Ez a ráébresztette a Szovjetuniót a kiszolgáltatott helyzetére, s azonnal hozzálátott közel-keleti szövetségeseket keresni. Hamarosan megtalálta a legfőbb partnert, Gamal Abden Nasszer személyében, aki ekkor már Egyiptom teljhatalmú vezetője volt.[3]

Karikatúra a Bagdadi Paktumról. Vicky, 'The Daily Mirror', November 24, 1955
Karikatúra a Bagdadi Paktumról. Kép forrása: Link.

Igaz, kezdetben nem kis bizalmatlanság jellemezte mindkét felet, hiszen Moszkva szemében Egyiptom mégiscsak egy „kapitalista és nacionalista” (a szocialista országok sajtóiban gyakran bonapartista és fasiszta jelzővel illetett) harmadik világbeli országnak tűnt. Kairó aspektusából Szovjetunió pedig egy olyan ideológiát exportáló nagyhatalom volt, aminek erősen ateista és nemzetellenes karaktere elfogathatatlan volt egy egyiptomi, egy arab és egy muszlim számára (épp ezért is üldözte keményen Nasszer az egyiptomi kommunistákat). Végül a jeget az 1955. szeptember 12-én aláírt csehszlovák-egyiptomi fegyvervásárlási szerződés törte meg. Kairó esetében az egyre mélyülő egyiptomi-izraeli válság (1955. februári és augusztusi gázai összecsapások) és egy ütőképes, a kor kívánalmainak megfelelően felszerelt arab hadsereg megteremtése vezetett a korábbi Szovjetunióról kialakított kép megváltozásához. Moszkva esetében – a nyugati katonai tömbök építésén kívül – a harmadik világgal kapcsolatos rugalmasabb külpolitika járult hozzá az Egyiptommal való viszony javulásához.[4]

Csehszlovák MiG-19-ek egyiptomi katonai repülőtéren, még az átfestés előtt. A több mint 250 millió dollár értékű fegyvervásárlási szerződésben foglalta fegyvereket körülbelül kétharmadát Csehszlovákia szállította le, csupán azokat a Szovjetunió és Lengyelország, amiket a hadiipara nem gyártott vagy csak saját használatra. Forrás: Historie a vojenství, 2012/3.
Csehszlovák MiG-19-ek egyiptomi katonai repülőtéren, még az átfestés előtt. A több mint 250 millió dollár értékű fegyvervásárlási szerződésben foglalt fegyverek körülbelül kétharmadát Csehszlovákia szállította le, kivéve azokat,  amiket az ország hadiipar nem gyártott vagy csak saját használatra állított elő. Azokat ugyanis a Szovjetunió és Lengyelország biztosította. Kép forrása: Historie a vojenství, 2012/3.

A fegyvervásárlási szerződéssel a Szovjetuniónak sikerült megvetnie a lábát a Közel-Keleten. Egyiptom közvetítésével hamarosan más arab államok (Jemen, Szíria) szintén elkezdtek aktívan érdeklődni a szocialista országok iránt. Moszkva pedig nem hagyta veszni hagyni ez a szimpátiát: a SZKP XX. kongresszusán (1956. február 14-25.) a sztálinizmus bűneinek elismerése mellett kiemelt külpolitikai prioritásnak jelölték meg a harmadik világgal való kapcsolatok elmélyítését. Ettől kezdve „a szocializmusba nemzeti úton is el lehetett jutni”, s gyarmati uralomból kiszakadó államok immáron a „béketábor” tagjainak számítottak”.[5] Ez gyakorlatban azt jelentette, hogy a szocialista országoknak (köztük Magyarországnak) minden diplomáciai, gazdasági, propaganda és szükség esetén fegyver támogatást kell adniuk annak a nyugati állammal szemben kritikus vagy ellenséges harmadik világbeli országnak, esetleg függetlenségi mozgalomnak, amely a keleti tömbhöz fordul segítségért. Épp ezért 1955 végétől valóságos diplomáciai hadjáratba kezdtek a szocialista országok a Közel-Keleten: felvették vagy nagyköveti szintre emelték diplomáciai kapcsolatokat az arab országokkal, több regionális ország is elismerte a Mao Ce-tung vezette Kínai Népköztársaságot, valamint ekkor születtek meg az első jelentősebb kereskedelmi, technikai és kulturális szerződések a szocialista országok és az arab államok között.

Azonban a legjelentősebb vízválasztóvonalat a két régió kapcsolatában az 1956-os szuezi-válság jelentette. Azonkívül, hogy elterelte a figyelmet a magyarországi forradalom leveréséről, a Szovjetunió hatalmas presztízsnövekedést könyvelhetett el a  harmadik világban. Moszkva ugyanis kiállt Kairó mellett: felszólította a brit-francia-izraeli erőket, hogy működjenek együtt az ENSZ Biztonsági Tanácsával és az Egyesült Államok segítségét kérte a szövetségesei visszafogásában. Sőt, a szovjet vezetés közvetlen katonai erő alkalmazásával fenyegette meg az Egyiptomot megtámadó országokat .[6] Ez az arab nacionalisták szemében tökéletes bizonyítéka volt annak, hogy Moszkva kiáll nemcsak Egyiptom, hanem az egész arab nép mellett. A Szovjetunió ezzel a lépésével a népszerűsége csúcsára ért az arab világban, miközben a Nyugat presztízse a mélyponton volt, annak ellenére, hogy az Egyesült Államok elítélte és megvétózta a szövetségeseit az ENSZ-ben. Ezekben a hetekben az egyiptomiak a szovjet és a kínai rádióadók arab nyelvű adásait hallgatták, s csak ezeket fogadták el hiteles hírforrásnak. Terjengtek pletykák kelet-európai és kínai önkéntesekről, akik már úton vannak Egyiptomba, hogy „harcoljanak az agresszorok ellen”.[7]Tehát 1956 végére a Szovjetunió Közel-Keleten történő elszigetelődésére tett nyugati kísérletek kudarcot vallottak. Pont ellenkezőleg történt: nemcsak a szovjet befolyás megjelenését, hanem annak megerősödését idézték elő. Épp ezért Washingtonban úgy látták, hogy itt az ideje cselekedni, különben rövid időn belül az egész régió a Szovjetunió szövetségese lesz.

A „nemzetközi kommunizmus ügynökei”

Pánarabizmus terjedéséről szóló karikatúra. Forrás:llingworth, 'The Daily Mail', February 5, 1958
Pánarabizmus terjedéséről szóló karikatúra.
Forrás:llingworth, ‘The Daily Mail’, February 5, 1958

Az Eisenhower-doktrína megszületéshez a „Közel-Kelet vezető nagyhatalma” címért folytatott regionális verseny is hozzájárult. Ugyanis Gamal Adben Nasszer egyiptomi elnök kiemelt célja volt, hogy a térség vezető államává tegye meg Egyiptomot, és elősegítse a pánarabizmus eszméjének terjedését a szomszédos arab országokban.  Miután pedig ez megvalósul, akkor majd az arab országok egyetlen unióba tömörülnek, egyfajta egyesült arab köztársaságba, amelynek Kairó lenne a központja. Ez az elképzelés nemcsak Izraelt töltötte el nyugtalansággal, hanem a szomszédos arab monarchiákat is. Az uralkodók magukra és a királyságukra nézve nagy veszélyt láttak Nasszerben és az arab nacionalizmusban, s épp ezért igyekeztek a pánarabizmus eszméjét elnyomni és Kairó regionális törekvéseit visszanyesni. Csakhogy nem volt könnyű dolguk: A csehszlovák-egyiptomi fegyvervásárlás után Nasszer népszerűségének szinte semmi nem szabhatott gátat. Egyre bátrabban támogatta a függetlenségért harcoló antikolonialista mozgalmakat (Algéria) és az arab monarchiákban működő nacionalista ellenzéket, különösen az egyiptomi mintára szervezkedő Szabad Tisztek Mozgalmát (Jordánia, Szaúd-Arábia). A kairói Arabok Hangja rádióadásaiból folyamatosan ömlött a nacionalista propaganda, ami teljesen lejáratta, szembefordította és végül fellázította a helyi lakosságot a saját, túlzottan Nyugat-barátnak tartott kormányukkal szemben.

Nasszer rohamosan növekvő befolyása már Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát is aggasztani kezdte, mivel ez kihatással volt a nyugati-arab kapcsolatokra is.[8] Kezdetben az amerikai és a brit külpolitika igyekezett „visszacsábítani” Kairót a nyugati érdekszférába: például az Alfa-terv keretében ki akarták békíteni Egyiptomot és Izraelt, vagy a Világbankkal együtt 200 millió dollárt ajánlottak fel Kairónak az Asszuáni-gát megépítésére. Azonban ezek mind kudarcot vallottak, végül Washingtonban „menthetetlennek” ítélték a Nasszer-rendszert és elindították az Omega-tervet.[9] Ám ezek a tervek sem tudták megfékezni Nasszert: a szuezi-válság után az egyiptomi elnök népszerűsége korábban soha nem látott magasságokba emelkedett belföldön és külföldön egyaránt, mivel az arab közvélemény szerint Izrael és az egykori nyugati gyarmattartók még együtt sem tudták legyőzni Nasszert, akit valóban „Allah küldött”, hogy megvalósítsa a pánarabista elképzeléseit. Ekkoriban szinte minden arab országban Nasszer-párti tüntetéseket tartottak, az arab nacionalista ellenzék ereje rohamosan nőtt, és az arab monarchiák hadseregeiben (például iraki, jemeni) is elindultak azok a szerveződések, amelyek később puccsokhoz vezettek. Épp ezért 1956 végére az Egyesült Államok úgy érezte, hogy – John Foster Dulles amerikai külügyminisztert idézve – „immáron semmi akadálya sincs annak, hogy Nasszer magának követelje a Közel-Keletet”.[10] Épp ezért Washingtonnak úgy vélte, hogy a szovjet expanzióval együtt az arab nacionalizmus terjeszkedését is meg kell akadályoznia, még akkor is, ha a két eszme nem feltétlenül ideológiai szövetségesei egymásnak.

Nasszer ünneplése a szuezi-válság után. Forrás: link.
Nasszer ünneplése a szuezi-válság után. Forrás: link.

 

A „vákuum betöltése”

1956_49
Harold Maples, ‘The Fort Worth Star-Telegram’, November 13, 1956. Forrás: Link

Az Eisenhower-doktrína megszületésének harmadik oka az volt, hogy a szuezi-válság után a Nyugat korábbi közel-keleti befolyása teljesen megszűnt. Egészen addig az 1950-ben kötött háromoldalú deklaráció keretében az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország együttesen határozta meg a régió politikáját. A nyugati országok igyekeztek mindent megtenni ennek a status quonak a fenntartása érdekében: regionális katonai szövetségek hoztak létre, felfegyverezték Izraelt, gazdasági segélyprogramokkal gyakoroltak nyomást, puccsokat és merényletek szerveztek. Nasszer esetében egyik sem ért célt és így a közvetlen katonai erő bevetése mellett döntöttek, hogy ezáltal döntsék meg a nacionalista rendszert. Az Egyesült Államok nem értett egyet a katonai úton történő rendszerváltással, ezért a brit és francia vezetés Izraelt kereste meg az ajánlatával, s 1956. október 29-én közösen megindultak Egyiptom ellen a Szuezi-csatorna térségében. Ám hiába voltak a katonai hadműveletek sikeresek, politikai szempontból vereséget szenvedtek el az „agresszorok”. Nemcsak nem tudták Nasszert megbuktatni, de még Washington sem állt ki mellettük. Így végül felfüggesztették a támadást, Franciaország és Nagy-Britannia december 3-án elfogadta a feltétel nélküli kivonulást Egyiptomból, amit az év végére teljesítettek is. A két országnak nemcsak a Csatorna ellenőrzéséről, hanem gyakorlatilag minden közel-keleti ambíciójáról le kellett mondania. A Nyugat-barát arab államok megszakították velük a diplomáciai kapcsolatokat, brit és francia állampolgárokat támadtak meg az arab országokban és bojkottálták az áruikat. Látva a nyugati gyarmattartók meggyengülését, hirtelen sokkal intenzívebbé váltak a függetlenségi harcok az általuk uralt arab területeken, vagyis a franciáknak Algériában, briteknek az Arab-félszigeten (Áden környéke és Omán). Sőt, ezután már a szocialista országok sem fogták magukat vissza, ha az antikolonialista csoportok felfegyverzéséről vagy diplomáciai támogatásáról volt szó. Az Eisenhower-adminisztráció úgy vélte, hogy „Franciaország soha többé nem fog tudni konstruktív szerepet játszani a Közel-Keleten, Nagy-Britannia pedig teljesen diszkreditálta magát az egyiptomi akciójával még a szövetségesei előtt is. Nagyhatalmi vákuum van kialakulóban, épp ezért az Egyesült Államoknak kell átvennie a vezető szerepet, hogy betöltse azt.”[11]

Eisenhower-doktrína

Dwight D. Eisenhowert 1956.november 6-án újra megválasztották elnöknek és szinte azonnal arra utasította a közvetlen környezetét, hogy dolgozzanak ki egy új közel-keleti külpolitikát. A hónap végére már megvoltak a doktrína főbb pontjai: Szovjetunió feltartóztatása, Nasszer elszigetelése és szövetséges arab országok megsegítése. Az amerikai törvényhozás vezetőit 1957 év első napján a Fehér Házba rendelték, és négy órán át tartó beszélgetés során elmagyarázták az új elv lényegét. Ugyanakkor Eisenhower még várt a hivatalos bejelentéssel: szándékosan 1957. január 5-re, a 85-ik kongresszusi nyitóünnepségre időzítette a doktrína ismertetését. „Az egész világ számára óriási katasztrófa lenne, ha a térség a nemzetközi kommunizmus áldozatául esne” – kezdte az elnök.  A beszéd további részében az Egyesült Államokkal szövetségben lévő arab országok megóvását jelölte meg, „nehogy a szovjet agresszió áldozatául essenek, mint ahogyan Magyarország”. Most először jelent meg a hivatalos amerikai külpolitikában az is, hogy mindent meg kell tenni a közel-keleti kőolaj biztosításáért, hiszen ennek nyersanyagnak az elnök szavai szerint „csak a szabad országok tudnak megfelelő piacot biztosítani”.[12]

Az Eisenhower-doktrína négy cselekvési lehetőséget kínált az Egyesült Államok számára:

  1. Szorosabb politikai együttműködés az arab országokkal a nemzetközi térben
  2. A Marshall-tervhez hasonló, mintegy 200 millió dollárnyi segélycsomag felajánlása a régió országainak.
  3. Növekvő fegyverszállítás és modern nyugati hadieszközök átadása.
  4. Katonai beavatkozás akkor, ha az Amerika-szövetséges ország ezt kéri, mert úgy érzi, hogy a „nemzetközi kommunizmus által” ellenőrzött állam nyílt vagy burkolt agressziójának van kitéve.

A Fehér Ház azonnal hozzálátott az amerikai Kongresszus és Képviselőház meggyőzéséhez, de ez egyáltalán nem ment könnyen. Az amerikai belpolitikában hatalmas vitát gerjesztett Eisenhower beszéde. Mind a Republikánus Párt, mind a Demokrata Párt felől hevesen bírálták az új külpolitikai elvet.[13] Egyesek azt kifogásolták, hogy az amerikai elnököt túl nagy hatalommal ruházták volna fel és szabadon dönthetett volna a hadsereg külföldi bevetéséről, mellőzve ezzel a Kongresszust. Mások szerint ez az új amerikai külpolitika sokkal agresszívebb lépésekre sarkallta volna a Szovjetuniót és Egyiptomot, vagyis ahogyan a brit-francia-izraeli támadás 1956-ban, „az Eisenhower-doktrína majd fordítva fog elsülni.” Ugyanúgy voltak olyanok is, akik kifogásolták Izrael „kihagyását” a doktrínából. Attól tartottak ugyanis, hogy az arab államok, miután az Egyesült Államok megfelelően felfegyverezte őket, azonnal megtámadják Izraelt. Azonban az elnöknek végül sikerült keresztülvinnie az elképzeléseit. Január 30-án a Képviselőház (355-61 arányban) rábólintott, majd két hónappal később a Kongresszus (72 igen és 19 nem szavazattal) elfogadta.[14] Walter LaFeber amerikai történész szavaival élve „az Eisenhower-doktrína az antikommunizmus Monore-doktrínájává változott, vagyis az amerikai külpolitika a Távol-Kelettől a Közel-Keleten át Nyugat-Európáig terjedő területet a saját érdekszférájába tartozónak minősítette.[15]

 

Eisenhower március 9-én írta alá a doktrínát. Forrás: History.com
Eisenhower március 9-én írta alá a doktrínát. Forrás: History.com

Alkalmazása gyakorlatban

Természetesen nem kellett sokat várni a külföldi bírálatokra, amelyek sokkal hevesebbek voltak az amerikai belpolitikában elhangzott vádaknál.  Szinte mindenki azt kifogásolta, hogy Washington széleskörűen értelmezte a „nemzetközi kommunizmus” veszélyét, ami az amerikai nézőpontból lehetett fegyveres támadás lehetősége, felforgatás, bizonytalanság keltése, romló gazdasági helyzet, vagy a választásokba való beavatkozás. Nem volt egyértelmű az sem, hogy milyen mértékben avatkozhat be az Egyesült Államok, ha veszélyben látja a közel-keleti szövetségeseinek függetlenségét: a titkosszolgálati akcióktól kezdve, az arab hadseregeknek nyújtott közvetett támogatáson át egészen az ENSZ-felhatalmazás nélküli katonai beavatkozásig bezárólag, szinte minden eszközt lehetségesnek tartottak. Kicsit később bukkant fel az a vélekedés, hogy ebbe a doktrínába beletartozott az is, hogy Washington bármilyen belső, az arab nacionalista rendszerrel szembehelyezkedő csoportot aktívan támogathat, függetlenül attól, hogy ezeknek a csoportoknak mi a vélemény az Egyesült Államokról vagy a Nyugatról. Vagyis ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az Egyesült Államok az iszlamista szervezeteknek (Muszlim Testvériség) mindennemű támogatást megadott, hogy harcoljanak „ateista és az iszlámot eláruló nacionalista mozgalmak ellen”. [16]

Legelőször Jordániában került  erre sor az Eisenhower-doktrína alkalmazására, nem egészen egy hónappal annak életbelépése után. Huszein jordániai király nem tudta megakadályozni, hogy egy baloldali, Egyiptommal és Szovjetunióval erősen szimpatizáló, britellenes kormány kerüljön hatalomra az országban. Miután 1957 márciusában Szulejmán Nábulszi felmondta a brit-jordán szerződést, sokan úgy vélték, hogy „a jordániai uralkodó napjai meg vannak számlálva, hamarosan ugyanolyan sorsra jut, mint az egyiptomi Farúk király és a jorádniai hadsereg  átveszi a hatalmat”.[17] Ezért Huszein olyan dokumentumokat hozott nyilvánosságra, amelyek szerint Nábulszi miniszterelnök egy puccsra készült az uralkodó ellen. Így a királyi udvarnak megvolt a jogalapja a kormány feloszlatására és a miniszterek letartóztatására, de ez nem ment könnyen, s úgy tűnt hamarosan polgárháború tör ki az országban. Ammán ezért az Egyesült Államok segítségét kérte, amit Eisenhower meg is adott: a CIA segítségével megtisztították a jordániai politikai és katonai vezetést a baloldali és Nasszer-párti elemektől.[18] Jordániának május végéig több, mint 20 millió dollárt utaltak át, a Hatodik Flottát a libanoni partokhoz küldték és Husszein nyíltan elkötelezte magát  az Eisenhower-doktrína mellett.

karikatura-1
Vicky, ‘The Daily Mirror’, September 13, 1957. Forrás: link

Ezután még két közel-keleti országban került sor az Eisenhower-doktrína alkalmazására: Szíriában és Libanonban. (Ezekre most csak pár mondatban térek ki, mivel a két válság külön-külön is megér egy részletesebb elemzést, amit majd a jövőben, azok hatvanadik évfordulója alkalmából fogok elkészíteni).  Szíriában 1957 nyarán óriási belpolitikai válság bontakozott ki, amiben nem kis szerepe volt a CIA-nak, s a helyzet nemcsak egy regionális háború kitörésével, hanem a szuperhatalmak közötti közvetlen összecsapással is fenyegetett.[19] A másik eset, és az Eisenhower-doktrína szempontjából a lényegesebb, a libanoni partraszállás volt. Ez volt az első eset az amerikai történelemben, hogy közvetlenül szárazföldi  csapatokkal avatkozott be egy közel-keleti ország belügyeibe és rövid időre, mintegy 14 000 katonával megszállás alatt tartott egy országot a régióban. A libanoni invázió a maronita keresztény Kamíl Samún (CamilleChamoun) libanoni elnök kérésére történt, aki így akarta elkerülni, hogy a polgárháborús helyzet (1958 májusa) miatt összeomoljon a rendszer és egy arab nacionalista, Nasszer-szimpatizáns kormány kerüljön hatalomra.

Váratlan látványosságot hozott a libanoni tengerparton az amerikai katonák partraszállása.
Váratlan látványosság  a libanoni tengerparton 1958. július 15-én: amerikai katonák felbukkanása. Forrás: Stripers.com

A doktrína világos…

A látványos libanoni siker ellenére a doktrína nem volt hosszú életű, lényegében Eisenhower második elnöki ciklusa alatt már nem is került alkalmazásra. Vajon azért, mert elérte a kitűzött céljait? Vagy pont ellenkezőleg: kudarcot vallott? Ez mai napig komoly vita tárgya a történelemtudományban. A doktrína támogatói szerint Eisenhower ezzel tökéletesen bizonyította, hogy hajlandó volt akár a katonai beavatkozásig is elmenni, ha amerikai állampolgárok, érdekek és a szövetségesek kerültek veszélybe. Jordánia megsegítése és a libanoni válság korlátozott mederben való tartása szintén elnyerte – legalábbis kezdetben – a Nyugat-barát közel-keleti országok (köztük Izrael) tetszését is. Az Egyesült Államok a nyugati gyarmattartókkal ellentétben nem viselkedett megszálló hatalomként, Libanonból már 1958 októberében kivonult, átadva a terepet ENSZ-nek és az Arab Ligának. Sőt, ami különösen népszerűvé tette a libanoni beavatkozás az amerikai közvélemény előtt, hogy egyetlen amerikai katona sem vesztette életét az invázió alatt és közvetlen katonai összetűzésre se került sor. A libanoni partraszállás visszafogottságra késztette a Szovjetuniót és az arab nacionalistákat is. Ellentétben a szuezi-válsággal, a szovjet vezetés tétlenül nézte végig, még Hruscsov is sokkal enyhébb bírálatokat fogalmazott meg. Ezzel megszűnt az a vélekedés az arabok között, hogy Moszkva minden esetben megvédi a harmadik világ népeit a „nyugati imperializmussal” szemben. Továbbá a Szovjetunió tétlensége komoly éket vert a szocialista országok és a nacionalista államok közé, ami végül nemcsak a viszony megromlásához, hanem az ötvenes és hatvanas évek nagy kommunistaüldözés kitöréséhez vezetett Egyiptomban, Irakban és Szíriában. Ezzel párhuzamosan Nasszernek is le kellett mondania egy időre az arab nacionalizmus terjesztéséről, hiszen Jordánia és Libanon esete bizonyította, hogy kudarcot vallott az itteni arab nacionalistáknak nyújtott támogatást. Mivel Kairóban tartottak attól, hogy Eisenhower legközelebb Egyiptommal szemben fogja közvetlenül érvényesíteni a doktrínát, ezért ismét tárgyalásba kezdetek Washingtonnal, amelyek fő témái az amerikai élelmiszersegélyek folytatása és a nyugati kölcsönök felvétele volt.

és árnyékos oldala

Ugyanakkor az Eisenhower-doktrínával kapcsolatos kritikákból és negatív véleményekből sincs hiány. John Lukacs történész például egyenesen úgy fogalmazott, hogy „Eisenhower elnökségei az elszalasztott lehetőségek jegyében teltek”, miközben „a külpolitika a Dulles-fivérek által kijelölt irányvonal fogságában volt.[20] A nyugat-európai szövetségesek számára szintén negatívan csapódott le az amerikai külpolitikai elv. Még az Eisenhowerrel jó viszonyt ápoló brit miniszterelnök, Harold MacMillan is csak annyit mondott, hogy a doktrína „túl kevés és túl későn” érkezett.[21] Ugyanúgy az sem tetszett Londonnak, hogy ezek után Washington a „saját feje után fog menni” majd a Közel-Keleten, vagyis alig vagy egyáltalán nem egyeztetett a brit vezetéssel a regionális kérdésekről. Franciaország szintúgy nehezményezte, hogy őt már Washington nem tartja megbízható partnernek a Közel-Keleten. Sőt, a szíriai és a libanoni válság rámutatott arra, hogy Eisenhower Párizs „megkérdezése nélkül” avatkozott be olyan országokba, amelyek egykoron a francia gyarmatbirodalom részei voltak. Izrael „cserbenhagyásnak” minősítette az Eisenhower-doktrínát. Habár Washington felajánlotta, hogy csatlakozhat a doktrínához, de Ben Gurion izraeli elnök személyes kérései ellenére sem tudott Eisenhower biztonsági garanciákat adni, hogy az arabok nem fogják az amerikai fegyvereket Izrael ellen felhasználni.[22]

Ugyanúgy a szövetséges arab monarchiák körében sem volt egységes az öröm az új amerikai külpolitikai elv iránt. Eisenhower II. Szaúdot, Szaúd-Arábia uralkodóját kívánta megtenni „Nasszer ellenpólusának”, aki majd feltartóztatja a pánarabizmus terjedését, és megfelelő ellensúlyt képez majd Egyiptommal szemben. Azonban hamarosan le kellett mondania erről az elképzelésről: a király még a saját országában is komoly nézeteltérésbe került, nemhogy a környező országokkal (Irak, Jordánia), akik nem akartak egy megerősödő Rijádot riválisuknak. Ugyanúgy az amerikaiak által „megsegített” országok, mint Jordánia és Libanon sem kérték egyhamar Washington segítségéből. Jordániában nem sikerült teljesen megtisztítani a hadsereget a Nasszer-párti elemektől és az iraki forradalom (1958. július 14.) után Huszein már nem amerikai, hanem brit csapatokat kért a belpolitikai válság rendezéséhez.[23]A libanoni partraszállás minden sikeressége ellenére inkább óvatosságra, mintsem követendő magatartásra intette az Amerika-barát arab vezetőket. Hiába kért ugyanis Samún segítséget az amerikaiaktól, Eisenhower nem engedte vissza őt a hatalomba, hiszen az elnöki mandátuma lejárt és nem is jelölhette volna magát újra, s helyére Fuád Abdalláh Seháb tábornokot nevezték ki. Ez pedig azt az üzenetet hordozta magával, hogyha netán az arab vezetők is amerikai segítséget kérnének egy válságos időszakban, akkor sem biztos, hogy megtarthatják a hatalmukat, hiszen annak végeztével Washington lecseréli a saját, hűségesebbnek tartott emberét állítja az ország élére. Szíriában kirobbantott válság és kudarcos CIA puccs csak még közelebb lökte az országot a Szovjetunió karjaiba. Ezzel párhuzamosan pedig a szíriai tisztogatások során minden nyugati szimpatizáns katonatisztet és politikust eltávolítottak a politikai életből. Az Egyesült Államok így lényegében hozzájárult ahhoz, hogy 1958-ban Szíria és Egyiptom egy közös államban – az Egyesült Arab Köztársaságban – egyesüljön.

Ám mind közül az Eisenhower-doktrína „alapgondolatát”érte a legtöbb kritika: a valóságban nem a kommunizmus, hanem az arab nacionalizmus ellen lett meghirdetve. A kommunista és az arab sajtó ezt tökéletesen kihasználta és még évekig, évtizedekig úgy emlegették az Eisenhower-doktrínát, mint a „nyugati hegemónia új köntösét”, amelynek a céljai voltak az arab egységállam megakadályozása, a közel-keleti olaj védelme, a „haladó szellemiségű mozgalmak” helyet szélsőséges vallási csoportok támogatása, valamint az arabok megosztása, hogy ne tudjanak közösen egyesülni Izrael ellen. Ezt a hibát Eisenhower nem sokkal később felismerte és 1958. október végén kiadott Nemzetbiztonsági Tanács dokumentumában (NSC 5820/1) már nem tett egyenlőségjelet a kommunizmus és az arab nacionalizmus közé.[24] Azonban ezzel sem tudták már a negyvenes és ötvenes évekre jellemző pozitív Amerika-képet már nem tudták visszaállítani az arabok körében. Ettől kezdve szinte minden közel-keleti problémáért az Egyesült Államokat okolták, amelyet Washington azért generált, hogy megvédje Izraelt és a kőolajszállító partnereit.

Tehát összegezve az írást: az Eisenhower-doktrína rövid életű volt, mégis jelentősen rajta hagyta a nyomát nemcsak az Egyesült Államok, hanem a Közel-Kelet későbbi történetében. 1957-ben született meg az amerikai vezetésben a közel-keleti katonai intervenciók „szükségességének” a gondolata, amelyet az amerikai állampolgárok, érdekek és szövetségesek védelmében hajtanak végre.


Bibliográfia:

Aburish,Said K: Nasser: The Last Arab. New York: Thomas Dunne Books, 2004.

Golan, Galia: Soviet policies in the Middle East from World War Two to Gorbatchev. Cambridge: Cambridge University Press, 1990

J.Nagy László: Magyarország és az Arab Térség. Szeged: JATEPress, 2006.

J.Nagy László: Magyar-egyiptomi kapcsolatok a második világháború után (1947-1970). Szeged: JATEPress, 2015.

Ligeti Lajos: Keleti nevek magyar helyesírása. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1981.

Lugosi Győző (szerk.): Dokumentumok a Közel-Kelet XX. századi történetéhez. Budapest: L’Harmattan Kiadó, 2006.

Lukacs, John: Az Amerikai Egyesült Államok XX. századi története. Budapest: Európa Könyvkiadó, 2002.

Magyarics Tamács: Az Egyesült Államok külpolitikájának története. Budapest: Antal József Tudásközpont. 2014.

Takeyh, Ray : The Origins of the Eisenhower Doctrine The US, Britain and Nasser’s Egypt, 1953-1957. New York: St. Martin’s Press, 2000.

Wanner, Jan: Ve stínu Studené Války. Praha: Nákladatelství lidové noviny. 2011.

Wilford, Hugh: The C.I.A.’s Secret Arabists and the Shaping of the Modern Middle East.  New York: Basic Books, 2013.

Yaqub, Salim: Containing Arab Nationalism: The Eisenhower Doctrine and the MiddleEast. Chapel Hill: UNC Press Books, 2004.

[1]Moszkva egy ideig a legfontosabb közel-keleti szövetségesének tartotta Izraelt, amelynek létrejöttében és az első arab-izraeli háborúban kivívott győzelmében nélkülözhetetlen szerepet játszott a többi szocialista országgal (főleg Csehszlovákiával) együtt. Azonban 1952-től ennek az izraeli-szovjet viszony súlyosan megromlott Sztálin „cionista orvosok leleplezéséről” szóló koncepciós pereknek köszönhetően és gyakorlatilag megszűnt minden korábbi együttműködés a két ország között..

[2] Ilyen tervek voltak az ötvenes évek első felében a Közel-Keleti Parancsnokság (MiddieEastCommand- MEC), a Közel-Keleti Védelmi Parancsnokság (MiddleEastDefense Organization – MEDO), vagy az Északi Sorfal (NorthernTier) elképzelések. Ezek lényege az volt, hogy a nyugati államok vezetésével Irán, Pakisztán, Törökország és az arab államok egy NATO-hoz hasonlatos regionális katonai szervezet állítottak volna fel, természetesen nyugati parancsnokság alatt és nyugati fegyverekkel felszerelve. Azonban ezen elképzelések közül egyik sem valósult meg: a regionális országok ellenállása (leginkább az egyiptomi monarchia részéről), az amerikai-brit ellentétek, az amerikai választások,valamint az arabokkal szembeni nyugati fegyvereladások korlátozása, mind hozzájárultak a kudarcokhoz. Ashton, Nigel John: Eisenhower, Macmillan and the Problem of Nasser Anglo-American Relations and Arab Nationalism, 1955-59. New York: St. Martin’s Press, 1996. 39-42.

[3]A cikkben az arab nevek, kifejezések és szavak átírása során a Ligeti Lajos: Keleti nevek magyar helyesírása. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1981. című művet használtam fel.  Kivételt képeznek a magyarban már másképp meghonosodott és elterjedt nevek, mint GamalAbden Nasszer vagy Kadhafi.

[4]1947-ben elfogadott Zsdanovi-doktrína a világot két (reakciós és progresszív) részre osztatta és tagadta a  „harmadik út létezését”. Épp ezért lényegében minden nem Moszkvából irányított, kommunista színezetű mozgalmat és csoportot, függetlenül attól, hogy antikolonialisták vagy Nyugat-ellenesek voltak, egyszerűen „reakciósnak, kapitalistának, fasisztának, imperailistáknak” titulált, amelyekkel egy „haladó szellemiségű népi demokrácia” nem tarthat fenn semmiféle jó viszonyt.

[5]J. Nagy László: Magyarország és az Arab Térség. Szeged: JATEPress, 2006. 24-25.

[6] Ez volt híres „Bulganyin-bomba”. A szovjet minisztertanács elnöke november 5-én írt leveleiben „állami létének eltörlésével” fenyegette meg Izraelt, és Franciaország, valamint Nagy-Britannia városai elleni „rakétatechnika alkalmazást”helyezett kilátásba. Lényegében ez nem volt más, mint egy diplomáciai blöff, de elérte a célját és visszakozásra késztette a támadókat, miközben a harmadik világgal is elhitették, hogy Moszkva megvédi őket a „nyugati gyarmatosítástól”. Bulganyin mindhárom ország (brit, francia, izraeli) vezetőnek írt levele magyarul olvasható: Lugosi Győző (szerk.): Dokumentumok a Közel-Kelet XX. századi történetéhez. Budapest: L’Harmattan Kiadó, 2006.  355-359.

[7] J. Nagy László: Magyar-egyiptomi kapcsolatok a második világháború után (1947-1970). Szeged: JATEPRess, 2015.  52-53.

[8] Ilyen volt például, hogy 1957 elejére Jordániában olyan kiterjedté váltak Husszein uralkodó elleni tüntetések, hogy végül le kellett mondania a Bagdadi Paktumtól való csatlakozásról és menesztenie kellett a hadseregből a britpárti Glubb pasát. Ez komoly riadalmat keltett Londonban. Egyesült Államok esetében Nasszernek a libanoni és a szaúdi politikára tett hatása volt rémisztő. Franciaország pedig az nehezményezte, hogy az egyiptomi elnök nemcsak szavakban, hanem a fegyverekben (többek közt a csehszlovákoktól kapottakkal) látja el az algériai felkelőket.

[9]Ez lényegében Nasszer hatalmának megdöntését jelentette volna. A térség államait felhasználva (főleg Szaúd-Arábiát) elszigetelték volna Egyiptomot a Közel-Keleten. Azután gazdasági szankciókkal meggyengítették volna az országot, s azt várták, hogy a súlyos anyagi helyzet miatt felkelések robbannak ki az észak-afrikai országban. Ezután pedig a CIA a régi elittel (monarchisták), az üldözött iszlamistákkal (Muszlim Testvériség) és a hadsereg esetleges Nasszer-ellenes tagjaival puccsot hajtott volna végre az országban. Azonban a programnak túl sok buktatója volt, többek közt, hogy alábecsülték Nasszer népszerűségét nemcsak Egyiptomban, hanem az egész arab világban. Másodszor pedig  a britek gyorsan  akartak megszabadulni az egyiptomi elnöktől, ezért ők inkább a közvetlen katonai támadás mellett döntöttek. Ray Takeyh: The Origins of the Eisenhower Doctrine The US, Britain and Nasser’s Egypt, 1953-1957. New York: St. Martin’s Press, 2000. 12-13; 105.

[10]Aburish ,Said K: Nasser: The Last Arab. New York: Thomas Dunne Books, 2004. 84.

[11]Jan Wanner: Ve stínu Studené Války. Praha: Nákladatelství lidové noviny. 2011.  25.

[12] A teljes beszéd megtalálható Lugosi Győző (szerk.): Dokumentumok a Közel-Kelet XX. századi történetéhez.Budapest: L’Harmattan Kiadó, 2006.  377- 380.

[13] Köztük volt John F. Kennedy szenátor is, aki lényegében politikai hírnévre és országos ismertségre a doktrína kapcsolatos kijelentéseivel tett szert. Leginkább azt hiányolta, hogy teljesen ki lettek hagyva a demokraták a doktrína megszületésekor. Másrészt úgy vélte, hogy ezzel csak tovább romlik az Egyesült Államok megítélése a harmadik világban, ha Washington úgy kezd el viselkedni, mint az egykori gyarmattartók és beavatkoznak más országok belügyeibe, miközben nincs is ott kommunistaveszély.

[14]Wanner i.m. 33.

[15]Magyarics Tamács: Az Egyesült Államok külpolitikájának története. Budapest: Antal József Tudásközpont. 2014. 503.

[16]Mindent meg kell tennünk azért, hogy a szent háború aspektust helyezzük előtérbe” – mondta Eisenhower egy CIA-val és Külügyminisztériummal folytatott megbeszélésen 1957 szeptemberében, a szíriai válság idején.Ugyanúgy felmerült az amerikai döntéshozók körében az „iszlám pápa” elképzelés is, amelynek lényege, hogy az arabok vallásosságát kihasználva II. Szaúdból egy vallási-politikai vezetőt csinálnak a Közel-Keleten, aki végső soron minden muszlim számára kötelező dzsihádot hirdet Nasszer és az arab nacionalisták ellen. Azonban a szaúdi uralkodó nem érdeklődött túlságosan „Eisenhower-dzsihádja” iránt. Yaqub, Salim: Containing Arab Nationalism: The Eisenhower Doctrine and theMiddleEast. Chapel Hill: UNC Press Books, 2004. 162.

[17]Hugh Wilford:The C.I.A.’s Secret Arabists and the Shaping of the Modern Middle East.  New York: Basic Books, 2013., 112.

[18] Egyes vélekedések (Said Aburish, Hugh Wilford)  szerint az egész „álpuccsot” az amerikai titkosszolgálat szervezte, hogy így szabaduljanak meg Nábulszi-kormánytól.

[19]Ahogyan a szíriai-török határon egyre súlyosabbá váltak a harcok, Hruscsov kijelentette, hogyha az amerikaiak és a törökök folytatják Szíria destabilizációját, számíthatnak „a szovjet reakciókra”. Azért, hogy nyomatékosítsa a fenyegetéseit, Latakia szíriai kikötővárosba szovjet hadihajók kötöttek ki és a török-szovjet határon látványos mozgósítás vette kezdetét, ami miatt Washington és Ankara (nem kevés nyugati rábeszélés árán) visszakozott. Golan i.m. 141.

[20]John Lukacs: Az Amerikai Egyesült Államok XX. századi története. Budapest: Európa Könyvkiadó, 2002. 118.

[21]Wanner i.m. 34.

[22]Magyarics i.m. 503.

[23] Július 17-én 1500 Cipruson állomásozó brit katonát irányították át Jordániába, akik megszállták az ország fontos állami intézményeit, repülőtereit és kikötőit. Az Egyesült Államok csupán logisztikai támogatást nyújtott.

[24]Yaqub i.m. 256.

Facebook Kommentek