Királygyilkosság kacsintásra – Tíz különös halál a középkori magyar történelemből IV.

Az Anjouk uralma Magyarországon a Trónok harcába illő politikai játszmák és gyilkosságok közepette ért véget. Nagy Lajos halála után özvegye, Erzsébet királyné úgy vélte, hogy a lányán keresztül majd sikeresen kormányozhatja a Magyar Királyságot, ám a magyar főurak egy kisebb csoportja nem kért a „nőuralomból”, és behívták az országba Nápoly királyát, Kis Károlyt. A nápolyi uralkodót meg is koronázták, majd el is kezdte országlását. Magyarország Cersei Lannistere, Erzsébet királyné azonban korántsem gondolta úgy, hogy a hatalomról való lemondása végleges, és úgy döntött, kiiktatja ellenfelét. Kis Károly rövid uralma egy számára végzetesnek bizonyuló merénylettel végződött, ahol azonban nem ő, hanem a támadást kitervelő Erzsébet királyné ájult el, míg Károly még néhány napig életben maradt az eset után.

Kis Károly
Kis Károly

Egy nápolyi Magyarországon

Nagy Lajos és Kis Károly másodfokú unokatestvérek voltak, dédnagyszüleik ugyanis Magyarországi Mária, V. István lánya, és férje, II. Károly, nápolyi király, voltak. Kis Károly Durazzói Lajosnak volt a fia, azonban a családja alaposan megszenvedte az Anjouk nápolyi trónért való vetélkedését. Nagybátyja, Durazzói Károly, Johanna nápolyi királynő ellenlábasa volt, ezért támogatta Nagy Lajos király nápolyi hadjáratát, ám a magyar uralkodó úgy vélte, hogy bűnrészes volt az öccsének, András hercegnek a halálában, ezért Aversa várában egy lakoma után elfogatta, és lefejeztette. Kis Károly apja, Durazzói Lajos, szintén szervezkedett I. Johanna királynő ellen, ám leleplezték, bebörtönözték, és végül 1362-ben a fogsága alatt megmérgezték.

Károly, aki ekkor nyolc éves lehetett, (a születési ideje körül megoszlanak a vélemények, de vélhetően 1354-ben látta meg a napvilágot), a nápolyi királynő gyámsága alá került. Onnan V. Orbán pápa közbenjárása után Magyarországra kerül, és a magyar királyi udvarban, mint a király rokona, haladt előre az udvari ranglétrán. A korabeli itáliai források kis termetű, vörös hajú, nyugodt férfinak írták le Kis Károlyt, ám egyesek megemlékeztek arról is, hogy ravasz és számító természetű és a legvégsőkig képes elmenni a céljai érdekében.

Egy nápolyi Magyarországon Nagy Lajos és Kis Károly másodfokú unokatestvérek voltak, dédnagyszüleik ugyanis Magyarországi Mária, V. István lánya, és férje, II. Károly, nápolyi király, voltak. Kis Károly Durazzói Lajosnak volt a fia, azonban a családja alaposan megszenvedte az Anjouk nápolyi trónért való vetélkedését. Nagybátyja, Durazzói Károly, Johanna nápolyi királynő ellenlábasa volt, ezért támogatta Nagy Lajos király nápolyi hadjáratát, ám a magyar uralkodó úgy vélte, hogy bűnrészes volt az öccsének, András hercegnek a halálában, ezért Aversa várában egy lakoma után elfogatta, és lefejeztette. Kis Károly apja, Durazzói Lajos, szintén szervezkedett I. Johanna királynő ellen, ám leleplezték, bebörtönözték, és végül 1362-ben a fogsága alatt megmérgezték. Károly, aki ekkor nyolc éves lehetett, (a születési ideje körül megoszlanak a vélemények, de vélhetően 1354-ben látta meg a napvilágot), a nápolyi királynő gyámsága alá került. Onnan V. Orbán pápa közbenjárása után Magyarországra kerül, és a magyar királyi udvarban, mint a király rokona, haladt előre az udvari ranglétrán. A korabeli itáliai források kis termetű, vörös hajú, nyugodt férfinak írták le Kis Károlyt, ám egyesek megemlékeztek arról is, hogy ravasz és számító természetű és a legvégsőkig képes elmenni a céljai érdekében.
I. Johanna, nápolyi királynő

Károly Durazzói Margitot, az unokatestvérét, a Nagy Lajos által kivégzett Durazzói Károly lányát vette el feleségül. V. Orbán pápa biztosította a felmentést  a házasok részére, és azt is hogy az esküvő létrejöjjön. A szertartás Nápolyban 1369-ben zajlott le, amihez a nápolyi királynő ambivalens módon viszonyult, Margit ugyanis ekkorra a utódja volt. Károly mindenesetre visszatért Magyarországra, ahol 1371-ben szlavón herceg, 1373-1376-ban horvát-szlavón bán volt. Nagy Lajos őt küldte el a Velencével folytatandó béketárgyalásokra is, amelyek az 1382-ben megkötött – Magyarország számára igen kedvező – torinói békével zárultak.

Nápoly trónján

A pápai trónon bekövetkező változások hatással voltak az Itáliai-félsziget délebbi felére is. A római nép nyomására VI. Orbánt választották meg pápává 1378-ban, csakhogy az új egyházfő nem a bíborosok szája íze szerint kormányzott, akik elmenekültek Rómából, és egy másik pápát, VII. Kelement választották meg, aki Avignonban rendezte be a székhelyét. Johanna utóbbit támogatta ötvenezer arannyal, ám VI. Orbán kiátkozta Johannát, és összekovácsolt ellene egy koalíciót Nagy Lajos részvételével. Kelemen tanácsára Johanna a fiává fogadta, és az örökösének nyilvánította Anjou Lajost, II. (Jó) János francia király fiát.

Anjou Lajos azonban késlekedett a segítségnyújtással, ami Johanna trónjába került: Kis Károly, magyar csapatokkal, 1380-ban visszatért Itáliába, VI. Orbán megkoronázta, és 1381-ben elfoglalta Nápolyt is. Johanna kénytelen volt megadni magát. Mikor 1382-ben Anjou Lajos végre Róma közelébe ért a seregével, Károly megfojtatta a királynőt, (egyesek szerint Nagy Lajos kérésére), hogy biztosítsa Nápolyt.

A nőuralom vége

Nagy Lajos halálát követően a lányát, Máriát koronázták meg Magyarország királyává. Anyja, Erzsébet, tevékeny szerepet játszott a kormányzásban, ám a bekövetkező sikertelenségek, így Lengyelország elvesztése, hamar népszerűtlenné tették a kormányzatot. Magyarországon alapvetően három politikai tábor alakult ki: a Garai Miklós nádor nevével fémjelzett csoporté, amelyre Erzsébet nagyban támaszkodott, és amely Lajos, orleans-i herceget akarta Mária férjének megtenni. Egy másik, Luxemburgi Zsigmondot, a brandenburgi őrgrófot, a német-római császár öccsét szerette volna Mária oldalán látni, míg a főleg délvidékiekből álló liga, a Horvátiak vezetésével, Kis Károly nápolyi királyt hívták meg a magyar trónra.

Mária királynő ábrázolása a Thuróczy-krónikában
Mária királynő ábrázolása a Thuróczy-krónikában

Mire azonban Garai vezetésével a francia vőlegényért a küldöttség elindult, addigra a két másik jelölt is komoly erőfeszítéseket tett a trón megszerzése érdekében. Zsigmond elfoglalta Pozsonyt, majd rövidesen Budára érkezett, ahol gyorsan nyélbe ütötték a házasságot Máriával, azt remélve, hogy elegendő erőt tudnak felmutatni Kis Károly ellen. A nápolyi uralkodó időközben ugyanis partra szállt, noha törekvését nem mindenki támogatta. Egyes források szerint a feleségét, Durazzói Margitot, csak tettlegességgel tudta rávenni arra, hogy elengedje őt Magyarországra.

Amikor a királyné látja, hogy a király és vele együtt a fia is készül elutazni, könnyeit, melyeket folyvást ontott, haragra váltja, s felhagyván a rimánkodással, mint a thymbrae-i szűz, hangos kiáltozással köveit férjét, és kezét könyörgőn összekulcsolva előtte, lelkének keserűségében e szavakra fakadt:

„Minden atyák legkegyetlenebbike, miért viszed magaddal fiadat a biztos halálba? Ha te magad nem félsz a haláltól, amelytől mindenki retteg, ha már magadat nem sajnálod, legalább engem sajnálj, s hagyd itt őt vigaszul a magára maradt szülőnek! Én hajamat kibontva rohanok a város közepére, kegyetlen körmökkel szaggatom meg orcáimat, és sóhajtozva, hangos sírással kérem majd a nép segítségét, és azt kiáltozom, hogy a fiamat, mintegy a pokol torkából kiragadva, vegyék el tőled, és adják vissza nekem!”

A királyt felizgatta a nagy kiabálás, és enyhe dorgálással rászólt a királynéra, hogy hallgasson. Ám ő mégsem kíméli hangját, a király pedig haragra lobbanva nem mérsékli férfitermészetének fellángol ó indulatát, és megüti a királynét, sőt megparancsolja, hogy távolítsák el a városból. Azzal is megfenyegeti, hogy a tenger sós vizébe dobatja, ha el nem hallgat. Az asszony, mint egy eszeveszett, még nagyobb hévvel tombol, egész testében dúl a harag, mint egy bőszült vadkan, melyet erős háló zár körül, s ki akar törni a gyümölcsösbe, tajtékzik, szeme szikrát szór, ajka reszket, így siet a kijárat felé, és mert senkinek sem panaszolhatja el szívének keserveit, őrlődik rendkívüli fájdalmában.

Károly király végül igaz házastársi szeretettől hajtva egészen átérezte a királyné sírását is, dörgedelmeit is, és a lelkében megrendülve hosszú ideig forgatja szíve rejtekében felesége szavait, remény és félelem között hányódik. Arra gondolt, hogy a szív, mely ekkora erővel dühöng, megérzi a jövendő szerencsétlenséget, ám konok nagyravágyásában semmiféle lebeszélés nem tudta eltéríteni szándékától. Mégis, engedve a királyné szeretetének, eltöprengett azon, mekkora fájdalmat okoz a szülőanyának fia távolléte, és megígéri, hogy édesanyjánál hagyja a fiút. A királyné, jóllehet annyit elért, hogy kiragadja fiát a gyászos helyzetből, mégis aggódik férje sorsa és feladata miatt, és nagy szomorúságában naphosszat egyre csak árasztja könnyeinek folyamát. (Thuróczy János: A magyarok krónikája. Bellus Ibolya fordítása)

Durazzói Margit síremlékének részlete
Durazzói Margit síremlékének részlete

Eleinte úgy tűnt, Durazzói Margitnak nem lesz igaza, Károly diadalmenetben, ellenállás nélkül jutott el a az Adriai-tenger partjáról Budára, ahonnan Zsigmond még időben távozott. Erzsébet királyné és a lánya Károly elé siettek, hogy üdvözöljék a frissen érkezett rokont. Kis Károly óvatosan járt el, nem provokálta a két nőt, sőt, békés gesztusként a Budáig hátralévő utat Erzsébet és Mária kocsijában tette meg.

Ott azonban Károly hamar átvette a kezdeményezést. Előbb egy gyűlést hívott össze Budára, amelyen – miután a király kísérete elfoglalta a vár kapuit – Károlyt felkérték királynak. Ezt követően az országnagyok is összegyűltek, de az ő körükben sem talált ellenzőre az új uralkodó személye. Mindezt a nőuralom elleni erőteljes propaganda kísérte. Thuróczy János, aki felhasználta Monaci Lőrinc verses művét, akinek volt alkalma Máriával találkozni, az alábbiakat írja erről:

Ezért azután a félrevezetett nép, mintegy magának szerencsét kívánva, így beszélt: „Meddig nyom még bennünket ez az asszonyi iga? Veszélyes egy olyan király, akinek asszony a neve. Ezt a Károlyt a Mindenható az égből adta nekünk, azt akartjuk, hogy ő legyen a király, mert férfi!” (Thuróczy János: A magyarok krónikája. Bellus Ibolya fordítása)

Károly végül elérte azt is, hogy Erzsébet és Mária lemondjanak a trónról:

Egy tapintatlan hírnök azután ebben a lázas sorsfordító pillanatban e szavakkal támadt a királynőkre, közölve velük a kegyetlen döntést: „Legyetek elégedettek az uralkodással, amelyre eddig Isten és a mi akaratunk szerint büszkék lehettetek, ezentúl mondjatok le nyugodt lélekkel a koronáról és a kormányzásról. Nem akarjuk, hogy ezután asszony parancsoljon nekünk. Jog szerint nem is illet meg benneteket a királyság, nők vagytok, és Magyarország rajtatok kívül még nem tisztelt meg nőket királyi címmel. Nem elegendő a ti okosságotok, hogy ekkora ország gyeplőit igazgassa. Férfinak való dolog ez! (…)” (Thuróczy János: A magyarok krónikája. Bellus Ibolya fordítása)

Monaci és az ő nyomán Thuróczy azt írja, hogy ezek után Mária nem mondott le a koronáról, és a férjéhez kívánt volna száműzésbe menni, azonban mindezt velencei diplomata csak akkor foglalta írásba, amikor már Mária volt ismét a nyeregben. Ez azonban valószínűtlen, Mária szinte bizonyosan lemondott a hatalomról. Erzsébet viszont, bár formálisan szintén ezt tette, nem kívánt meghátrálni, és el akart bánni ellenfelével.

Kotromanic Erzsébet királyné Zárában őrzött koronája
Kotromanic Erzsébet királyné Zárában őrzött koronája

Kis Károly bukása

Károly a budai sikert követően Székesfehérvárra távozott, ahol 1385. december 31-én királlyá koronázták, mégpedig Erzsébet és Mária jelenlétében. A rákövetkező harminckilenc napot együtt töltötte a két királynéval, de hogy pontosan mi történt közöttük, arról nincs forrásunk. A budai udvarban Erzsébetnek és Máriának bejárása volt a királyhoz, és Károly óvatosságára jellemző, hogy a királynék embereit sem távolította el maga mellől, mert kerülni akarta a konfliktust. Erzsébet, és vele együtt Garai Miklós pedig készen állt a cselekvésre.

Volt ugyanis a nádor környezetében egy nemesi származású, testileg-lelkileg erős ember, akinek Forgách Balázs volt a neve, korunk nem kételkedik abban, hogy az ő nemzetségéből erednek Gimes várának ugyanezzel a névvel jelölt urai. A királyné és a nádor ugyanis egyezséget kötött vele Károly megölésére, és mint egyesek állítják, az említett Gimes vára volt e merénylet jutalma Forgách Balázs számára.

(…)

Erzsébet királyné ama napon alkonytájt közölte Károly királlyal, hogy új levél érkezett hozzá vejétől, Zsigmond őrgróftól, azt kérte tőle, hogy menjen a lakosztályába és tekintse meg a levél felbontását és titkait.

(…)

A szerencsétlen Károly, akit már körülvett a bűn iszonyú homálya, lejött magasan lévő hálószobájából, s olasz udvaroncai kíséretében a királyné szállására ment. Ugyanebben az órában Garai nádor, mivel így állapodtak meg, nagy létszámú csapatot magával hozva behatolt a királyi várba, s míg emberei csoportokban, mint meghagyta nekik, a vár kapujában maradtak, ő azzal az ürüggyel lépett be a palotába, ahol a király és a királyné tartózkodott, hogy mivel másnap leánya esküvőjére indul, elbúcsúzzék urától és úrnőjétől, magával hozta az összeesküvőt is, akinek kard volt az oldalán, a ruha alatt.

(…)

Amikor a nádor úgy látta, hogy a kitervelt merényletre kedvező alkalom kínálkozik, rákacsintott az ott álló Forgách Balázsra, aki vakmerőn elvállata ezt a nagy horderejű dolgot. Ő pedig, miután vette a jelet, köpönyege alól előrántja fényes kardját, s mint a villám lecsap a királyra, erős karjával súlyos ütést mérve rá, szánalmas sebet ejt a fején és a szemöldökén, meg a két szeme között. A  bűn elkövetése után távozik az udvarból, és miközben az olaszok mindenütt hatalmas lármát csapnak és összecsődülnek, véres kardjával nyit utat magának a nádori csapatokig.

Károly király pedig, bár ilyen iszonyatos sebet kapott, nem esett el, hanem fölkelvén arról a szerencsétlen helyről, ahol ült, lassú, ingadozó léptekkel elindult, a padlón hosszú vérnyomokat hagyva, betegen a hálószobájába ment, ahonnan egészségesen jött le.

Erzsébet királyné a szokatlan látványtól megdöbbenve a lakosztálya közepén eszméletlenül esett össze. (Thuróczy János: A magyarok krónikája. Bellus Ibolya fordítása)

A történeti irodalomban gyakran csákányként említik az ekkor használt fegyvert, míg máshol kardként fordítják, ám valójában egy bicellusról van szó. A bicellus egy kétélű, közepes hosszúságú tőr, amely markolatának két vége szarvszerűen felhajlik, ahogy Kubinyi András jellemezte a fegyvert.  A merénylet elkövetésének a módjáról Süttő Szilárd jegyzi meg, hogy az alighanem megegyezhetett azzal a képpel, amelyet a Képes Krónika közöl Zách Felícián leszúrásáról, amikor is a merénylőt a nyaka és a lapockája között szúrták le. A források szerint Kis Károly a fején sérült meg, és azonnal elveszítette a bal szemét. Ezt a sérülést vélhetően akkor szerezte, amikor a figyelmeztetésre megfordulva, Forgách Balázs nem az eredetileg tervezett ponton szúrta le.

Zách Felícián leszúrása a Képes Krónikában
Zách Felícián leszúrása a Képes Krónikában

Hogy pontosan mi történt ezután, azt nehéz rekonstruálni még a rendelkezésre álló forrásokból is. Horváti János bán, aki szintén a teremben tartózkodott, megakadályozta azt, hogy a királyt megöljék, ám Kis Károly olasz testőrsége, akit Alberico da Barbiano, egy tapasztalt zsoldos vezetett, aznap teljesen csődöt mondott. Először megfutottak Garai Miklós katonái elől, aminek az lett az eredménye, hogy a nádor kezébe került a vár. Buda városában próbálták átvenni a kezdeményezést, csakhogy sikertelenül, a vár zárva maradt, ezért távoztak, esélytelenné téve a további ellenállást a Károly-párti urak számára. Horváti János, felismerve a helyzet tarthatatlanságát, hajnalban véres küzdelem árán elfoglalta a Szombati-kaput, és távozott Budáról. Reggel Budán Garai emberei Mária-párti vonulást tartottak, és a helybéli olaszok házait kifosztották.

Alberico da Barbiano
Alberico da Barbiano

A király halála

Károly halálának időpontjáról és pontos körülményeiről ellentmondó híradások maradtak ránk.

Végül ugyanezen éjszaka csöndjében a királyné és a nádor cinkosai vadul berontottak a király hálószobájába, és kiemelvén az ajtószárnyakat kivonszolják onnan a sebesült királyt, majd fogolyként egy magas toronyba zárva őriztetik.

(…)

Ezután Károly királyt elviszik, és Visegrád magas várába küldik fogságba, ahol sebére, mint egyesek mondják, mérgezett orvosságot tettek, torkát fojtogatták, s minthogy a légcsöve elzáródott, szomorúan végezte életét

VI. Orbán pápa azonban addigra kiátkozta a királyt, mivel az ellene szőtt összeesküvések résztvevőjének gondolta korábbi szövetségesét, így Károly nem kaphatott egyházi temetést. Ezt csak 1391. február 3-án engedélyezte IX. Bonifác pápa. (VI. Orbán 1388-ban leesett egy öszvérről, és a sérüléseibe belehalt, bár egyes források tudni vélik, hogy a környezete által is idegbetegnek tartott pápát megmérgezték).

A merénylet résztvevői és a történet szereplői majdnem mind szomorú véget értek:

Forgách Balázs megkapta Gimes várát már 1386. február 28-án, alig három héttel a merényletet követően. Forgách Balázs és Garai Miklós azonban jelen voltak Erzsébet királyné és Mária királynő kíséretében 1386. július 25-én, amikor Diakovárnál a Horvátiak rajtuk ütöttek. Mindketten életüket vesztették, Garai fejét Thuróczy szerint a királynék kocsijába hajították, míg Forgách Balázsét elküldték Durazzói Margitnak, Károly özvegy feleségének.

Erzsébet királyné nem sokkal élte túl őket, Novigrádban őrizve ugyanis a velenceiekkel kezdett levelezni a kiszabadításukról, azonban ezt megtudva Horváti János emberei megfojtották a lánya, Mária királynő szeme láttára. A királynő nem maradt adósa: miután Zsigmond leverte a délvidéki lázadást, Horváti Jánost Pécs városában ló farkához kötözve hurcolták végig az utcákon, majd tüzes fogókkal kínozták, legvégül pedig felnégyelték. Egy évvel később, 1395-ben, az ekkor már csak királyné Mária terhesen esett le a lováról, és sem ő, sem frissen megszületett fia nem élte túl a balesetet.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Felhasznált irodalom:

Pór Antal: Kis Károly és Erzsébet utolsó évei. Századok. 30. (1896) 129-147. o.

Süttő Szilárd: Anjou-Magyarország alkonya I. Szeged, 2003. Belvedere Meridionale

Süttő Szilárd: A II. (Kis) Károly elleni merénylet 1386. február 7-én. Hadtörténeti Közlemények. 113. (2000) 2. sz. 379-394. o.

Thuróczy János: A magyarok krónikája. (Fordította: Bellus Ibolya). Budapest, 2001. Osiris Kiadó.

Facebook Kommentek