A magyar kézifegyverek Király-a

Az első világháború, a hadászati és harcászati változások mellett elhozta az egyéni lőfegyverek forradalmát is. A háború második felében megjelenő rohamharcászat teljesen új, nagy tűzerejű és tűzgyorsaságú, könnyű, kis méretű, alacsonyabb lőtávolságú fegyvereket igényelt. Ezt az igényt eleinte megnövelt tárkapacitású pisztolyokkal igyekeztek kielégíteni, de ez csak részben sikerült.

Az igazi megoldást a géppisztolyok jelentették; sorozatlövő fegyverek ugyan már az 1860-as évektől léteztek, de a méretes, általában 2-3 ember által kezelt géppuskák nem igazán voltak alkalmasak gyors akciókra, főleg nem úgy, hogy közben a fegyver végig tűzkész marad. Kis szünet után az 1930-as évek közepétől indult meg a géppisztolyok reneszánsza, amelynek egy érdekes színfoltja a mai – borzalmas szóviccel felvezetett – poszt főszereplője, a Király géppisztoly.

Az előzmények

A mai géppisztolyok őse 1915-ben jelent meg, de az olasz Villar-Perosa géppisztoly inkább kis golyószóró volt, így áttörést nem hozott. A kétcsövű, 25-ös ívtárból adogató fegyver súlya, tűzgyorsasága és tűzereje ugyan megfelelt, de mivel csak állványról lehetett alkalmazni, mozgóharcra ez sem volt alkalmas.

villar-perosa_1915_3.jpg
Inkább golyószóró, bár annak hatékony: a Villar Perosa működés közben

Az igazi áttörést a németek MP 18-asa jelentette, amely évtizedekig meghatározta a géppisztoly kinézetét és paramétereit. Ezzel már nyugodtan lehetett kúszni-mászni, és elég rövid volt ahhoz, hogy lövészárokharcban ne akadályozza használóját.

wwi02.jpg
Német katona MP-18-assal. Megfigyelhető a különleges csigatár is

Hasonló megoldás jelent meg a tengerentúlon is, ahol John T. Thompson tábornok már 1916-tól egy „egyszemélyes kézi-géppuska” megalkotásán törte a fejét. Persze a háborúba lépésre készülő hadsereg is vevő volt az ötletre, és megindult az azóta legendássá lett „Tommy-gun” fejlesztése. A csak „trench-broom”-nak, vagyis lövészárok-seprűnek nevezett jószág azonban lekéste a nagy világégést, viszont a két háború között hatalmas karriert futott be szeszcsempészek, az őket kergető rendőrök, valamint IRA terroristák jó barátjaként. Az amerikai hadsereg érdeklődése csak 1938-ban éledt újra, hivatalosan ekkor rendszeresítették M1 néven, és jutott belőle később a briteknek is.

800px-thompson_in_violin_case.jpg
A kis méret nem csak a lövészárokban előny: Thompson, „szállításra” előkészítve

A két háború között

Ismert mondás, hogy minden hadsereg tökéletesen felkészült – az előző háborúra. Nem volt ez másképp a 20-as és 30-as években sem: a legtöbb helyen úgy vélték, hogy az ismétlőpuska + géppuska felállás tökéletesen megfelel, hiszen a legtöbb összecsapás az ezeknek kedvező távolságokon zajlott, és a szuronyroham sem ment ki még a divatból. Sokáig az a paradox helyzet állt elő, hogy ahol lehetett volna, ott nem törődtek a géppisztolyokkal, ahol pedig igény volt is rá, ott (Németország, Magyarország) gyakorlatilag tilos volt azok fejlesztése.

suomi_submachine_gun_m31_1_1.jpg
A Suomi KP-31: az „orosz medvét” is megihlette

A helyzet az 1930-as évek elején változott meg, főleg a spanyol polgárháború és az olaszok háborúnak nevezett abesszíniai (ma Etiópia) szerencsétlenkedése következtében. Kicsivel korábban a finnek rendszeresítettek először, 1931-től nagyobb számban géppisztolyokat; ezt a szovjetektől való állandó, és nem is alaptalan félelem indokolta.

tumblr_n8iuttzakb1rwjpnyo4_500.png
„Ha békét akarsz, készülj a háborúra” PPS-41-es és elszánt gazdája

Németország is hamar kapcsolt, és már 1934-ben rendszeresített géppisztolyt (az MP-18-asból kifejlesztett MP-34-est és 35-öst, majd filmekből is ismert MP-38 és MP-40 „Schmeisser”-eket), a Szovjetunió pedig egy évvel később követte (ekkor születtek meg a legendás PPS-ek és elődeik). Olaszországban 1938-tól indult meg a géppisztolygyártás, és ekkor jelent meg az első fecske a franciáknál is, amelyből azonban csak kis mennyiség készült el a háború kitöréséig.

mas-38.jpg
Az első francia, a MAS-38

Nagy-Britannia a „splendid isolation”-t a géppisztolyokra is értelmezte, így 1940-ben már erős kapkodásra kényszerültek, hogy behozzák lemaradásukat. Emiatt az első angol géppisztolyhoz gyakorlatilag lemásolták a német „kollégákat. A Lanchestert 1940-től rendszeresítette a Királyi Haditengerészet, ami nem meglepő: a németek fölénye mellett a Brit Birodalom természetéből fakadóan a legtöbb gyarmati „fennforgás” esetén gyors és nagy hatótávolságú erőként a tengerészetet vetették be az éppen aktuális felkelők megrendszabályozására, így nekik különösen nagy szükségük lett volna olyan eszközre, amivel felvehetik a harcot a legtöbbször számbeli fölényben lévő ellenséggel.

enfieldlanchestersmg.jpg
Egy ritka madár: a brit Lanchester géppisztoly, bajonettel (kanadai kezekben). Le sem tagadható az MP-18-as család hatása.

Emellett a kis Lanchesterekkel sokkal könnyebb volt a hajók (és pláne a tengeralattjárók) szűk tereiben közlekedni, és alkalomadtán tűzharcot vívni. A szárazföldiek egy évvel később rendszeresítették a Sten géppisztolyt, amely erősen házibarkács külleme ellenére megbízható, hatékony és olcsó fegyver volt.

large.jpg
A Sten: csúnya, igénytelen, de olcsó és tetszik Churchillnek is

A sorozatlövő fegyvereknek hatalmas lökést adott a német villámháborús taktika, amelyben a gépkocsizó lövészek és ejtőernyősök kulcsszerepet játszottak: számukra ideális fegyver volt a géppisztoly, amelyet rajtaütéseknél és városi harcban is kiválóan tudtak alkalmazni. A járművekbe való ki és beszállás is könnyebben ment, mint a „dióverőkkel”, az ejtőernyős ugrásnál fellépő előnyöket pedig talán szükségtelen részletezni. Hamar kiderült ugyanakkor, hogy a kis lőtávolság miatt vagy közel kell menni, vagy közel kell engedni az ellenséget, ami súlyosabb következményeket is vonhat maga után. Ez vezetett végül a köztes lőszer és a rohamkarabélyok megjelenéséhez, de ez már egy másik történet…

large1.jpg
Pihenő brit őrjárat 1943-ban Olaszországban. Az első sorban Thompson géppisztolyok, a hátsó két úriembernél zsákmányolt MP-38/40. Hiába, a szomszéd nője rétje…

Meanwhile in Hungary

A trianoni szerződés, a terület-elcsatolások mellett további súlyos korlátozásokat jelentett Magyarországra nézve. Meghatározták a hadsereg létszámát és a rendszeresíthető/gyártható fegyverek számát is. Ez géppisztolyokra vonatkoztatva havi 5 darabot jelentett; ekkora mennyiségért nem hogy gyártósort nem éri meg felszerelni, de még a témáról beszélni se nagyon…

comparison.jpg
Alattam az utódom: a svájci MKMS (Neuhausen) és a 39 M. Király géppisztoly

Emellett 1927-ig rendszeres volt az antant-ellenőrzés, amely miatt rejteni kellett a kutatóintézetek és a gyártókapacitás egy részét (ez később is működött, gondolom nem csak nekem tűnt fel, hogy ’56-ban a forradalmárok miért a Lámpagyárba mentek fegyverekért), és az állományt is. Nagyobb volumenű korszerűsítésre az 1930-as évek elejétől volt lehetőség, ekkor indult meg az a folyamat is, amely végül a 39M Király géppisztoly kifejlesztéséhez vezetett.

„A világháborúban igény támadt egy, a géppuskák tüzelési sebességével rendelkező, de könnyebb, és a rohamozó által minden helyzetben jól használható fegyverre. Többek között a rendkívül egyszerű felépítésű Bergmann géppisztoly jelent meg. A világháborúk (sic!) után is szükség volt ilyen fegyverre, még akkor is, amikor az állóháború után áttértek a mozgóháborúra. (…) Első feltétel: egy megfelelő hosszúságú cső a felhasználásra kerülhető összes fajta pisztolytöltény teljes kihasználására, az egyes lövések precizitásának elérésére, megfelelő átütőképességre, és ezzel teljes taktikai használhatóságra a közelharcban.”[1]

– olvasható a honvédség 1934-es géppisztoly rendszeresítési indoklásában.

Gyakorlati lépésként 1937-ben kipróbáltak több finn, svájci és német géppisztolyt, amelyek közül a német Bergmann MP-35-öst rendszeresítették kis darabszámban, de emellett szükségesnek látták a hazai fejlesztést is, részben annak gazdaságélénkítő hatása miatt is. A fegyverfejlesztő csapat vezető Király Pál mérnök lett, aki már az első világháború előtt is több újítást szabadalmaztatott, a 20-as években pedig Svájcban, a SIG-nél tevékenykedett. Köztudott, hogy az alpesi ország a lila tehenek és a pontos órák mellett még pontosabb fegyvereiről ismert, így Király amellett, hogy megismerhette a korabeli csúcstechnológiát, kiélhette automata és öntöltő fegyverek tervezésére irányuló szenvedélyét is – Svájcban tervezte egyebek mellett az MKMS géppisztolyt, amely a magyar fegyver elődjének tekinthető. Király mellett kulcsszerepet játszott a Danuvia Fegyvergyár mérnöke, az azóta teljesen elfelejtett Kucher József is.

kucher_jozsef_szazados.JPG
Kucher József századosként, egy 1945 utáni felvételen

Az első magyar géppisztoly (vagy gépkarabély?)

A végül 39 M jelzéssel rendszerbe állított fegyver – amelyet puskaszerű formája és mérete, valamint erős, 9 x 25 mm-es lőszere miatt sokan az egyik első rohamkarabélynak tartanak, nevezték géppisztolykarabélynak is – elsősorban a Csendőrség és a Rendőrség igényeinek megfelelően készült, a puskaformához is ők ragaszkodtak, a tekintély fenntartása érdekében. (Bár egy MP 40-es behajtható könyöktámaszától sem jó pofont kapni, az fel sem veszi a versenyt egy masszív diófa tusával.) Ahogy azt láthattuk, az orosz és finn, valamint az amerikai fegyverek (v. ö.: M1 és M2 Carbine) is közelebb álltak méretben és küllemben is egy karabélyhoz, míg a franciák, a britek és a németek a kisebb géppisztolyokat részesítették előnyben.

A Király géppisztoly másik (két) érdekessége a nagy kapacitású (40 lőszer) és behajtható tár volt: a legenda szerint azért készült így a fegyver, hogy megtévesszék az ellenséges országok megfigyelőit, bár ennek oka inkább az egyszerűbb viselésben és tárolásban keresendő. A géppisztolyra, amelynek tömeggyártása bonyolult szerkezete miatt nehézkes volt, bajonettet is lehetett szerelni – ez sem volt ritkaság akkoriban.

39m_1.jpg
Az alap 39 M. verzió

Az első példányok 1938 novemberében készültek el a Danuvia gyárban, és hamarosan a Honvédség is felfigyelt az eszközre. Egyes elképzelések szerint az ekkor még csak tervezési szakaszban lévő öntöltő puskákat is kiválthatja a Danuvia fegyvere, és így két legyet üthetnek egy csapásra úgy, hogy még spórolnak is – ez utóbbi szempont lényegében végigkíséri a magyar fegyveres erők történetét.

„A 39M típusú géppisztoly a géppisztolyokkal szemben támasztott azon követelményeknek, hogy benne a legkisebb egységek a kis távolság alsó felében és közelharcban pillanatok alatt tűzkész, nagyhatású, önműködő fegyverrel rendelkezzenek, megfelel. Sőt, lőszabatossága és lövedék hatása a kis távolság felső felében is sikert ígér. (…) Fő tüzelésmódja 4-5 lövésből álló sorozatok lövése. Egyes tüzet csak kivételesen lő; pl. ha nem akarja elárulni jellegét.”[2] 

– olvasható a Haditechnikai Intézet értékelésében, amely végül megnyitotta az utat a Király géppisztoly előtt. Egy másik jelentésben olvasható, hogy

(…) tulajdonságai alapján a fegyver alkalmas rohamrajok, ejtőernyős csapatok, kis különítmények, a vonat kísérő legénysége számára, azonkívül páncéljárművek és repülőgépek személyzetének fegyveréül arra az esetre, amikor kénytelen a járművet, illetőleg a repülőgépet elhagyni.”[3]

lissak_tivadar.jpg
Gödrös, 1943: A honvédség központi gépkocsijavító műhelyének tanonctábora: a jobb oldalt ülők épp a Király géppisztollyal ismerkednek Lissák Tivadar/FORTEPAN

Az új fegyver révén, annak minden hátránya ellenére a Magyar Királyi Honvédség egy világszinten is korszerűnek tekinthető géppisztolyhoz jutott, közel egy időben a nagyhatalmakkal. Természetesen gondok is akadtak a Király géppisztollyal, amelyek egy része a bonyolult szerkezetből és a nagy méretből fakadt. A gondok nagyobb részét a pénz-, és nyersanyaghiány jelentette, ugyanis a tervezett darabszámot sosem sikerült legyártani, és emiatt további német géppisztolyok rendszeresítése is szükségeltetett, és ugyanezen okok miatt a fejlesztés (hasonlóan a harckocsikhoz és egyéb eszközökéhez) is akadozott. A sorozatgyártás végül csak 1942 elején indult meg, de már ekkor nyilvánvaló volt, hogy a géppisztolygyártás a páncélosok és repülőgépek gyártása mellett háttérbe szorul. A háború alatt összesen 13 322 első generációs géppisztoly készült el, ez a tervezett 45 000-hez képest igen csekély mennyiség. A fegyver ennek ellenére nemzetközi elismerést is kapott, Nannini ezredes, az olasz légügyi attasé egy – némileg pontatlan – jelentésében kiemelte a

„9-es kaliberű gyalogsági és ejtőernyős automata puskát (sic!), amely különösen érdekes a kis súlya (kevesebb, mint 5 kg), és az általa elfoglalt kis hely (50 db-os tár), illetve a tűzgyorsaság miatt.”[4]

Pelikán József óta tudjuk, hogy az élet nem habostorta; technikai problémákat jelentettek az ejtőernyősök is, akiknél ugrás során több fejsérülést okozott a fegyver. Megoldási kísérletként kialakították a 39 /A M. géppisztolyt, amelynek tusája behajtható volt, de a sorozatgyártás (ismeretlen darabszámban) csak 1943 tavaszától kezdődhetett meg. Nehézségek akadtak a lőszeradogatással is, emiatt készült el a ferdetáras 1939/42 M. géppisztoly, amelyről azonban szinte semmi forrás nem maradt fent.

2_sz_csatolmany_4.jpg
39/A M. géppisztoly, behajtható tusával

Közben a keleti fronton harcoló honvédek fontos tapasztalatokat szereztek, amelyeket a fegyvertervezők is igyekeztek hasznosítani. Elsődleges szempont lett, hogy a fegyver koszosan, tele homokkal és mocsokkal is használható maradjon, illetve a hatalmas hideg se ártson meg neki, és lehetőleg egyszerűsödjön szerkezete, és csökkenjen tömege is.

„Célszerű lenne a rendkívül egyszerű, üzembiztos, és igen olcsó kivitelű orosz géppisztoly gyártására való berendezkedés, amely valószínűleg jobb, mint az otthon rendszeresített, igen bonyolult és finom szerkezetű Király-féle géppisztoly.”[5] 

– írta Jány Gusztáv vezérezredes ezzel kapcsolatban, ám a hadvezetés inkább a 39 M. géppisztoly módosítása mellett döntött, amely tűzerejében és pontosságában kétségtelenül felülmúlta szovjet társát.

43m_2.jpg
A 43 M. változat

Így született meg a behajtható válltámaszú 43 M. géppisztoly, amelynek gyártási folyamata is lényegesen egyszerűsödött, emellett

„más géppisztollyal szemben még homokos tárral is működik.”[6] 

Hátránya volt, hogy alkatrészeinek jelentős része nem volt csereszabatos a korábbi változattal. Az egyre súlyosbodó anyaghiány, és az 1944 tavaszától meginduló bombázások tovább hátráltatták a sorozatgyártást.

„A honvédség géppisztollyal történő felszerelését viszonylag későn határoztuk el. (!) A tervezett beállítás mértéke is eleinte csak néhány száz darabra rúgott, Ma teljes erőnk megfeszítésével 70 000 db-on felüli mennyiséget tervezünk legyártani.”[7]

– hangzott el 1943 novemberében egy részben túl önkritikus, másrészt irreálisan optimista hozzászólás ezzel kapcsolatban.

danu3943.jpg
Jól láthatóak a különbségek

A 43-as változat kis szériás gyártása csak 1943 novemberében (más források szerint 1944 januárjában) indult meg, nem egész egy évvel korábban a Vörös Hadsereg közvetlenül Budapest ellen folytatott hadműveleteinél. A fővárosi üzemek bombázása és kitelepítése is csak fokozta a nehézségeket, ennek ellenére egyes források szerint 20 000 darab géppisztolyt sikerült elkészíteni a háború végéig, mások szerint ez a szám nem több 8-10 000-nél. A 43-as emellett a fegyvercsalád legismertebb tagja, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy a fegyver szerepelt a népszerű Tizedes meg a többiek című filmben és az Egy óra múlva itt vagyok… című sorozatban is

500px-pdvd_194.JPG
Bal oldalon Dunyhás testvér (Szendrő József) 43 M. géppisztolyával

Háború ide vagy oda, a fegyvertervezők 1944-ben egy újabb verzióval álltak elő; ez volt a 44 M. Danuvia, más néven a Király-Győrik géppisztoly, amelynek megalkotásában nagy szerepe volt Győrik Józsefnek, a Danuvia főmérnökének is. A fegyver lényegében az eredeti géppisztoly minimalizált változata volt: a markolat kivételével nem tartalmazott fa alkatrészeket, és válltámaszt sem, mérete a felére csökkent, csöve pedig a hűtést is szolgáló, a szovjet géppisztolyokéhoz hasonló csőköpenyt kapott, külseje alapján így egy PPS és egy Sten keresztezésére hasonlított. Sorozatgyártásba már nem került, ám alapját képezte a Király-család számomra legérdekesebb tagjának.

danu44m.jpg
A 44 M. Danuvia (Király-Győrik) géppisztoly

A háború után, az országhoz hasonlóan a Honvédség is romokban hevert; eleinte az úton-útfélen elszórt hatalmas mennyiségű hadianyagból próbálták kimazsolázni a használható példányokat, illetve a maradék anyagokból készítettek régi-új fegyvereket. Több, világháborús eszközhöz hasonlóan a 43 M. géppisztoly is rendszerben maradt, egészen az 1940-es évek végéig. 1948-tól kezdődött meg szovjet eszközök, egyebek mellett a PPS géppisztolyok rendszeresítése, amelyeket 1950-től gyártottak is. A köztes időszakban megindult a Király géppisztolyok utolsó generációjának gyártása úgy, hogy Király Pál ekkor már rég a Dominikai Köztársaságban foglalatoskodott a San Cristobal fegyvercsalád kifejlesztésén – ott is hunyt el az 1960-as években, rejtélyes körülmények között.

san-cristobal37.jpg
Fidel Castro egy Király Pál tervezte San Cristobal karabéllyal: tagadhatatlan hasonlóság. A Castro családban népszerű volt a típus, a diktátor édesanyja is birtokolt egyet.

Az 50 M. géppisztoly, egyfajta öszvérként egyesítette a 43-as és 44-es géppisztolyokat a 7,62-es szovjet lőszerrel. Megmaradt a csőköpeny és a behajtható tár is, ami elég steampunkos külsőt kölcsönzött a fegyvernek, főleg behajtott tárral. A „legkisebb Király-fi” a Belügyminisztérium számára készült, a fejlesztésben a Honvédség nem vett részt. A géppisztolyok egy része a korábban már említett Lámpagyárban készülhetett, és elsősorban rendőrök, vasúti és üzemi őrök használták, feltehetőleg az 50-es évek végéig, amíg nem készült el elég a PPS és a Kucher József által tervezett K-1-es géppisztolyokból.

hpgy6511.JPG
Royal Family; balról jobbra 50 M., 44 M., 43 M., 39 M.

Minden gondja-baja ellenére a Király géppisztoly korszerű, jól használható fegyvernek bizonyult, azonban nem menekülhetett meg az 1945 előtti magyar fegyverfejlesztések sorsától. Gyártását és fejlesztését anyagi nehézségek hátráltatták, és nem volt alkalmas a korban szükséges tömeggyártásra sem, az önálló hazai fegyvergyártásban betöltött szerepe ugyanakkor vitathatatlan.


[1] Eötvös – Hatala – Soós 38. o.

[2] 47. o.

[3] 55. o.

[4] 70. o.

[5] 81. o.

[6] 82. o.

[7] 103. o.

Források:

Eötvös Péter – Hatala András – Soós Péter: A Király géppisztoly, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum – Zrínyi Kiadó, Budapest, 2014. (A hivatkozott oldalszámok e könyvből származnak)

Túróczi Attila: A 39M géppisztoly. Haditechnika, 1. rész 2001/4. szám, 60–64.; 2. rész 2002/1. szám, 68–72.

Klabacsek Gyula: A Király-féle 39M és 43M géppisztoly, Kaliber 2001/február

 A nyitóképen az 1. hadsereg néhány honvédje, előtérben egy 39 M. géppisztolyos katona, 1944.

Facebook Kommentek