Forrás Horthy-kor II. Világháború 

A honvéd hét szerencséje

Kazári József volt híradó őrmester azon kevesek között van, akik megjárták a Don-kanyart és az 1944/45-ös harcokat, majd a szovjet fogságot is, és mindenhonnan sikerült ép bőrrel hazajutniuk. Emlékeit, amelyek nagyrészt az 1942/43-as harcokról szólnak, 2001-ben vetette papírra, és azokban “hét szerencsét” emel ki, vagyis hét olyan helyzetet, amikor az amúgy is húzós helyzet még húzósabbra váltott, de valami miatt a nagyobb bajt sikerült elkerülnie (vagy a nagyobb baj kerülte el őt). Mostani írásomban ezt a hét szerencsét mutatom be, kiegészítve azokkal, amiket 2013-as beszélgetésünk során mondott el.

Tovább
20. század Forrás II. Világháború 

Hős, vér és jaj között – Anikó nővér a háború poklában

Topor István A magyar 2. hadsereg doni pusztulásának évfordulója tájékán közeli és távolabbi rokonságom, egykori kedves ismerőseim frontot megjárt veteránjainak történetei bukkannak fel az emlékezés kútjának mélységes fenekéről. A kétszázezer szenvedőnek és mártírnak, a „mezítlábas Magyarország” félrevezetettjeinek és becsapottjainak beszámolóit évtizedeken keresztül csak a család, a rokonság ismerte. A disznótorok, névnapok és egyéb meghitt, lassan múltba vesző estéin gyakran elevenedtek meg a háború borzalmai. Ezeknek a névtelen hősöknek állított emléket Gulyás Imre író, költő is Apáink a Donnál című kötetével. A tiszanánai parasztcsalád gyermeke, akinek édesapja fogatosként járta meg a…

Tovább
1956 Forrás II. Világháború 

“A muszka beorgonáz a faluba…” – Háborús hangverseny Hitlerfurulyára és Sztálinorgonára

Általánosan elfogadott, hogy a modern hadviselés alapjait az első világháborúban rakták le, bár az építkezés már korábban, az amerikai polgárháborúban és a búr háborúban elkezdődött, de néhány szempontból ide vehetjük az 1848/49-es szabadságharcot is. Az 1914 őszétől állandósult lövészárok-hadviselés, avagy állásháború új kihívások elé állította a katonákat és fegyvertervezőket; a hatalmas számban alkalmazott automata fegyverek (ekkor még csak géppuskák, majd kis számban géppisztolyok) és egyre korszerűbb lövegek mellett reneszánszukat kezdték élni a magas röppályán tüzelő fegyverek is. Bár a mozsarak ekkor már évszázados múltra tekinthettek vissza, a légaknavetők és aknavetők…

Tovább
Forrás II. Világháború 

“Nagy szökés” magyar módra; Horváth Sándor hadnagy Arany Vitézségi Érme

A Don-kanyarban 1942 szeptember közepe, vagyis a hídfőcsaták vége és az 1943. január 12-én megindult szovjet támadás közötti időszakban viszonylagos nyugalom uralkodott az arcvonalon. Ugyanakkor a tűzcsapások mellett rendszeresek voltak a felderítő vállalkozások, amelyek egyrészt az ellenség védműveinek és műszaki zárainak feltérképezésére irányultak, másrészt a vállalkozó katonák igyekeztek “nyelvet fogni”, vagyis legalább egy őrszemet magukkal vinni, hogy aztán kihallgathassák.

Tovább
Forrás II. Világháború 

“Tiszteletbeli magyarok”: Ruszki Pista, az életmentő lengyel huszár, és Vaszil, az “idegenlégiós”

Már-már közhelyszámba megy, hogy magyarokkal, vagy valamilyen szinten magyarul értő emberekkel a világ minden pontján össze lehet futni, Kairótól Manhattanig. Nem volt ez másképp 70 évvel ezelőtt, a második világháború idején sem, de akkor nem kissé tanácstalan hátzsákos turisták, hanem a keleti fronton – előbb a Don partján, majd Galíciában – harcoló honvédek szembesültek ezzel a ténnyel. Mai posztunkban két ilyen történetet ismertetünk; az egyik szereplői a szó szoros értelmében az életüket köszönhetik egy öreg huszárnak, de szó lesz egy meglepő “elmagyarosodásról” is.

Tovább
Forrás II. Világháború 

Kiskecske a hadszíntéren, avagy a balsorsú kabalaállat

Különféle címer- és kabalaállatokat az országok mellett évezredek óta alkalmaznak nemesi családok és hadseregek, sőt egyes alegységek is. A címerállatok általában méltóságosak, “menők” – sas, sólyom, oroszlán, farkas – a kabalaállatoknál azonban nincsenek ilyen merev szabályok, bár a legtöbb alakulat azért igyekszik nem köznevetség tárgyává válni választott állatuk miatt. Mindenki számára ismerős a római legiók sasmadara, a középkorban pedig az egyes címerállatoknak fontos szerepe volt a harcoló felek azonosításában is (az oroszlános velünk van, az elefántos nem).

Tovább
Forrás II. Világháború 

“Piszkos tizenkettő” magyar módra

Bizonyára legtöbb olvasónk számára ismert a Lee Marvin, Telly Savalas, Charles Bronson és több más világsztár főszereplésével készült Piszkos tizenkettő (Dirty Dozen) című klasszikus, amelyben néhány (na vajon mennyi?) elítélt katona lehetőséget kap arra, hogy a börtön/akasztófa helyett részt vegyen egy igen kemény kiképzésen, majd egy kamikaze-jellegű küldetésen, amelyet ha túlélnek, elengedik büntetésüket. A forgatókönyv – sitt vagy sereg – azóta, bár némileg más kontextusban több filmben is visszaköszönt, mint az amerikai igazságszolgáltatás egy bevett gyakorlata. Bár Európában ez a módszer nem terjedt el – kivételt a Francia Idegenlégió képezett,…

Tovább
Forrás II. Világháború 

Mari néni, az ágyellenőr; légi partizánok a Donnál, a Csendes-óceánon és Koreában

Korábban már két írásunk is foglalkozott a hadászat pár fontosabb alapelvével, nevesül a megelőző csapással és az ellenség megtévesztésével. Na de mi a helyzet akkor, ha éppenséggel sem megelőzni, sem megtéveszteni nem tudjuk az ellenséget, amely ráadásul (ideiglenesen legalább is) fölényben van? Bosszantsuk ott, ahol csak lehet, romboljuk katonái morálját és fosszuk meg a lehető legtöbb utánpótlástól is! Ennek a korábban “kisháborúsnak” nevezett harcmodornak volt mestere Kováts Mihály és Hadik András, de a huszárcselekről az 1809-ben Nyugat-Magyarországon járó francia katonák is pont eleget tudtak mesélni.

Tovább
Forrás II. Világháború 

“Farkas báránybőrben”, avagy a látszat néha csal. Szovjet diverzánsok magyar egyenruhában

Korábban már írtunk a hadviselés egyik legfontosabb alapszabályáról, nevesül arról, hogy ha van rá mód, igyekezz meglepetésszerűen kiiktatni az ellenséget, mielőtt az komolyabb műveletbe kezdene. Hasonló szabály, hogy ahol csak lehet, téveszd meg a szemben álló felet; erre jó példa a “sétáló birnami erdő” Shakespeare Machbetjéből, vagy az, hogy Horthy Miklós sorhajókapitány levágatta a Novara cirkáló hátsó árbocát, hogy messziről rombolónak nézzék, de az angol Q-hajók is, amelyek békés teherhajóknak tűntek egészen addig, amíg rejtett lövegeikkel tűz alá nem vették a megállításukra felemelkedett német búvárhajókat. A megtévesztés másik bevett módja, hogy…

Tovább
Forrás II. Világháború 

Kígyóhús, műméz és a négylábú “katonaszökevény” – Élelmezési helyzet a Don-kanyarban

Régóta köztudott, hogy a katona (és a kollégista diák) mindig éhes, emiatt pedig minden alkalmat megragad arra, hogy táplálkozzon, vagy ételt szerezzen be és azt ínségesebb időkre tartalékolja. Az első nagyobb seregek megjelenése óta pedig külön gondot okoz a katonák élelmezése, főleg támadó hadjáratok esetén. A sorozott (tömeg)hadseregek megjelenése abból a szempontból is új elvárásokat jelentett, hogy egyrészt békeidőben is pótolni kellett a szolgálat miatt kiesettek termelését (erre szolgált például a sokáig létező aratási szabadság), másrészt pedig háború esetén biztosítani kellett a sokszor több száz kilométerre lévő katonatömegek ellátását.

Tovább