Egy lengyel katona Franciaországban

Rolski százados és bajtársai 1939 szeptemberében átkeltek a román határon. Azt hihették, minden jóra fordul, de tévedtek.

A románok nem tudták, mihez kezdjenek a váratlan vendégekkel. A lengyelek azt remélték, a nagykövetség gyorsan elintézi az utazásukat, de csalódniuk kellett.

„velünk szembeni viselkedésüket [ti. a román hatóságokét] akkoriban a helyi prefektus vagy a rendőrkapitány politikai beállítottsága határozta meg. A lakosság viszont, eltekintve néhány fasiszta szimpatizánstól, kedves és megértő volt. […] sok, nemzedékek óta itt letelepedett lengyellel találkoztunk. Szívélyességük és az a részvét, amellyel […] reagáltak [az otthon történtekre], nagyon meghatott minket. Megállítottak az utcákon, […] kérdezősködtek, meghívtak magukhoz, […] mindent megtettek [ami tőlük telt].”

Végül némi várakozás és a megfelelő emberek megvesztegetése után egy angol hajó Bejrútba vitte őket.

„… francia tisztek vezénylete alatt négyes rendben vonultunk a közeli kaszárnyába. Katonazenekar kísérte a menetet […] lépést tartottunk, hogy [egyenruha híján] legalább ezzel juttassuk kifejezésre katonai mivoltunkat. […] a francia tisztek, akikkel útközben találkoztunk, tisztelegtek nekünk. […] Végre szövetségesek között vagyunk. Repülőgépeket kapunk, ismét harcolni fogunk, de most már nem magunkra hagyva.”

Ez egyelőre ábránd maradt.

„A francia tisztek nagyon szívélyesen fogadtak. […] A fő téma természetesen a háború és a lengyelországi hadjárat volt. Mi azonban [átvitt értelemben is] más nyelvet beszéltünk […] tudtuk, hogy [ez] semmiben sem hasonlít az első világháborúhoz. Ők viszont régi fogalmakban gondolkoztak […] Harci szellemet, különösen pedig támadó szellemet egyáltalán nem mutattak.”

A lengyeleket november elején átszállították Franciaországba, ahol egy darabig megfeledkeztek róluk.

 

Lengyel katonák tanulmányoznak egy francia géppuskát 1939 októberében (Imperial War Museum, HU 109701)

„megérkezett a lengyel összekötő tiszt. Közölte, hogy a lengyel fegyveres erők – egyebek között a légierő – szervezése Franciaországban szépen halad. […] December első napjaira […] hozzáfogtak a lengyel repülőalakulatok szervezéséhez. Így aztán december 15-én vasúton Lyonba szállítottak minket.”

Lyon sem olyan volt, mint várták, de elsősorban nem is ezzel akadt gondjuk.

„A lyoni francia tisztek osztották a bejrútiak nézeteit. […] Hogy miképpen képzelték a győzelmet, de elsőként is a kezdeményezést, nemigen tudnám megmondani. A legvalószínűbb, hogy semmiféle elképzelésük nem volt. A lengyelek [szervezési] erőfeszítéseit […] kelletlenül fogadták […] ahol csak lehetett, megnehezítették vagy legalábbis hátráltatták.”

A franciák úgy gondolhatták, boldogulnak a lengyelek nélkül, bármi történjék is. Pontosan tudták egyébként, mi fog történni, ugyanis egy véletlen folytán a kezükbe került a németek részletes hadműveleti terve. Egy Münsterből Kölnbe tartó futár 1940. január 17-én a rossz látási viszonyok miatt belga területen szállt le és nem tudta megsemmisíteni a papírokat.

 „Januárban Lyonba érkezett [Wladyslaw] Sikorski tábornok, a lengyel emigráns kormány miniszterelnöke és a lengyel haderő új fővezére. Közölte velünk, hogy nemsokára minden repülős megkapja beosztását […] a [franciaországi] lengyel légierőnek nemcsak vadászrepülő-osztályai lesznek, hanem bombázóosztályai, valamint hadtápszolgálata is […] a lengyel kormány [pedig] tárgyalásokat folytat a brit kormánnyal arról, hogy [az angol légierő keretein belül] lengyel repülőalakulatokat szervezhessen.”

Wladyslaw Raczkiewicz lengyel elnök (kalapban) és Sikorski megszemlélik a Norvégiába induló lengyel lövészdandárt 1940 áprilisában (Imperial War Museum, HU 106353)

Angliában haditengerészetet is szerveztek, Franciaországban és Szíriában pedig folyt a gyalogos csapatok kiképzése. A légierő franciaországi szervezése lassan haladt, csak az gyorsította fel, hogy a franciák csapatokat akartak küldeni Finnországba.

„A francia hatóságok egyszerre bámulatosan mozgékonyak lettek. Az osztályt [az expedíciós hadseregbe kijelölt lengyel vadászpilótákat] egészen rövid idő alatt Caudron-gyártmányú Cyklon 714-es repülőgépekkel szerelték fel, és a személyi állomány is megfelelő ruházatot kapott. […] nem került sor végül a finnországi kalandra. A lengyel vadászrepülő-osztály örvendezett, mert végül is repülőgépekhez jutott.”

Májusban aztán a németek előálltak az új haditervükkel.

„A németek a Maginot-vonalat megkerülve […] csapást mértek Franciaországra. A francia hadvezetőség nem vonta le a megfelelő következtetéseket a lengyelországi hadjáratból. […] nemigen maradtak el [a létszámot és a haditechnikát tekintve] a németek mögött, mi több, a brit, a belga és a lengyel csapatokkal együtt létszámbeli fölényben is voltak, [de] nem ismerték az új taktikát.”

Angol katonák valahol Belgiumban 1940 májusában (Imperial War Museum, F 4337)

A szorult helyzetben csak gyorstalpaló kiképzésre maradt idő.

„A gyakorlatozást […] kétüléses gépen kezdtük. […] Az instruktor először velem repült. Én azután két repülést hajtottam végre a második pilótával, egyet magam, egyet pedig az ő épülésére. A második fiú azután a harmadikat vitte fel, és így tovább. […] akik […] már megbarátkoztak [a kétülésessel], Morane-okra és Cyklonokra mentek át [a legjobb francia vadászgépek]. Mindössze néhány napra volt szükség, és az egész csoport készen állt a harcra”

Csak a parancs hiányzott, nem is érkezett meg soha.

„[Június 16-án] Este a rádióban hallottuk, hogy […] Verdun hős védője, Franciaország nemzeti hőse, Pétain marsall áll az [új kormány] élén. A változáshoz nagy reményeket fűztünk. Ez az ember egészen bizonyosan nem törik meg. […] Másnap dél tájban értesültünk a fegyverszünet híréről. […] Pétain már eleve azzal állt a kormány élére, hogy […] megadja magát a németeknek. […] Nem fért a fejünkbe, hogy egy világbirodalom, amely területének mindössze harmadrészét veszítette el, viszont roppant tengeren túli területei, több milliós szárazföldi hadserege, nagy haditengerészete maradt, nem is szólva erős [angol] szövetségeséről […], hogyan volt így képes megadni magát.”

A francia hadsereg egyik altisztje, Marc Bloch kapitány is eltöprengett a dolgon a kapituláció után (illett is hozzá, mert civilben történész volt). Könyvet is írt erről, de ez csak a háború után jelent meg (a történészkedés mellett beállt az ellenállók közé és ’44 nyarán kivégezték). Akárcsak a lengyeleket (és mindenki mást, beleértve a németeket is), őt is mélységesen megdöbbentette a dolog. Végtére is a franciák azt hitték, a háború rövid lesz és győzelemmel zárul. 1914-ben is mindenki ezt gondolta. Az előző háború említését az is indokolta, hogy a könyv szerint a franciák igazából leragadtak ott – ellentétben a németekkel. Persze ilyen körülmények között is lehetett volna folytatni a harcot, ha némi egység mutatkozik, ami Bloch kapitány szerint (a bátorsággal ellentétben) hiányzott a hadseregből. „Hadnagyok: jó barátok. Kapitányok: bajtársak. Parancsnokok: kollégák. Ezredesek: riválisok. Tábornokok: ellenségek.” Jean Monnet hiába vetette fel, hogy Anglia és Franciaország lépjen unióra és harcoljanak a végsőkig és hiába támogatta mindkét miniszterelnök. Weygand, a francia főparancsnok (akivel Rolski még Bejrútban találkozott és már akkor is hiányolta belőle az elszántságot) úgy vélte, az angolok nem tarthatnak ki egyedül.

„Felvetődött a kérdés […] hogyan tovább? […] Az, hogy folytatjuk a háborút a németek ellen, minden vitán felül állt […] francia földről [azonban] menekülnünk kell. […] minden bizonnyal előkelő helyen fogunk tündökölni [a fegyverszüneti egyezményben], a franciák pedig akkor sem tudnának megvédeni minket [a kiadatástól], ha akarnának. […] A balsors ebben a háborúban másodszor ért utól bennünket.”

A különbség az volt, hogy a lengyel hadvezetés ezúttal összeszedte magát.

„A Fővezér úgy rendelkezett, hogy […] szivárogjanak el [a lengyel katonák] a déli és nyugati partvidék kikötőibe. […] a brit tengernagyi hivatal [az elszállításukra] utasította a hajókat. […] Csak később, már Angliában tudtuk meg, [Sikorski] milyen emberfölötti munkát végzett […] azonnal beült egy bombázóba [a kapituláció hírére], és egyenesen Londonba repült. […] felkereste Churchillt és megkérdezte tőle: folytatja-e a háborút Anglia. […] miután [kiadta a parancsot] a londoni rádióban […] visszatért Franciaországba, ahol [a kiürítést] személyesen irányította.”

A lengyel pilóták először a nyugati partvidékre akartak menni, de ezzel számos probléma akadt. Nem tudták, francia kézen vannak-e még az ottani repterek. És ha át is tudnak kelni a Csatornán és lerázzák a Luftwaffét, tévedésből még mindig leszedhetik őket az angolok. Végül úgy döntötték, átrepülnek Afrikába.

Az Idegenlégió hősi halottainak emlékműve, Sidi Bel Abbés, Algéria, 1935. BALASSA PÉTER/FORTEPAN (56604)

„június 20-án Toulouse-ba repültünk. A repülőtéren több tucat Devoitin-520-as vadászgép szomorkodott. Ezeket a francia légierő csak nemrégen szerezte be. […] A repülőtér parancsnokságán megtudtuk, hogy „elhagyott holmik”. Kedvünkre válogathattunk […] Az alkalmat mégsem használtuk ki, mert [ezt a típust] nem ismertük. […] néhány egymilliós léptékű légitérképet találtam Franciaország déli partjáról és a Földközi-tengerről […] Észak-Afrikát ábrázoló térképet – sajnos – nem […] Gyorsan kellett cselekednünk, mert a francia hatóságok kezdtek […] engedelmeskedni Pétainnek, egyszersmind [a fegyverszünet betartatásában is] igyekeztek túltenni egymáson. […] Valami könyvesboltban megvettem Észak-Afrika iskolai térképét, továbbá szereztem nyolc gépkocsi-gumibelsőt, azzal a céllal, hogy [kényszerleszállásnál] mentőövként szolgáljanak”

Hajszálon múlt, de átjutottak Algériába. Itt először is elkobozták tőlük a gépeket, aztán egy lengyel tiszt (ugyanaz, aki 1939 októberében Bejrútba hajózott velük) elvitte a társaságot Marokkóba. Azt hitték, végre nyugtuk lehet, de Pétain keze ide is elért, és a lengyelek (néhány francia pilótával együtt) kénytelenek voltak titokban elhajózni Gibraltárba.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Forrás:

ROLSKI, Tadeusz Henryk: Fehér sas kék mezőben. Kossuth-Zrínyi, Budapest, 1978.

Felhasznált irodalom:

HOYT, Edwin Palmer: Villámháború. Agora, Budapest, 1999.

KOVÁCS István: A katyni tömegsíroktól a montecassinói kolostorig. Az Anders-hadsereg legendája. In uő: Csoda a Visztulánál és a Balti-tengernél. A XX. századi lengyel történelem sorsfordulói. (Európa, Budapest, 2006.) 196-230.

MAK, Geert: Európa. XX. századi utazások. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005.

A nyitóképen Sikorski miniszterelnök-főparancsnok lengyel pilótákkal valahol Franciaországban 1940 áprilisában (Imperial War Museum, 106347)

Facebook Kommentek

További írásaink