“…a becsületes dolgozók joggal követelnek hathatós intézkedéseket” – Statárium az 1956-os forradalom után

A többnyire forradalmak, válsághelyzetek és természeti katasztrófák idején alkalmazott statárium, vagyis rögtönítélő bíráskodás több száz éves múltra tekint vissza Magyarországon is. Ilyen időszakokban több bűncselekményt, többnyire élet- és vagyon ellenieket utaltak a statáriális bíráskodás hatáskörébe, a helyzettől függően országszerte vagy egyes megyékre kiterjesztve. Az eljárást katonai igazságügyi szervek folytatták le, általános jellemzőként nem volt másodfokú bíróság és többnyire igen súlyos ítéletek születtek. A statáriumot alkalmazhatták megtorló és preventív célzattal is, az 1956-os forradalom idején és utána mindkettőre akadt példa. Cikkünkben a forradalmat követő megtorlás során alkalmazott statáriális bíráskodás néhány mozzanatát emeljük ki.

Ahogy a bevezetőben is említésre került, statáriumra sor került például 1849-ben, majd néhány évvel később megyei szinten a betyárvilág felszámolása idején, majd 1918 – 1920 között több alkalommal is. A két háború között például Matuska Szilveszter 1931-es merénylete után vezettek be rögtönítélő bíráskodást, 1945 után pedig közel egy évtizedig, 1954-ig volt érvényben statárium. Az első években ezt a borzalmas közbiztonság még indokolta is. Az 1956. október 23-án kezdődött budapesti tüntetés jóformán még aznap átcsapott felkelésbe, majd szabadságharcba, és hamarosan országszerte hasonló események játszódtak le. Ennek hatásra Nagy Imre kormánya 24-én preventív jelleggel hirdetett statáriumot, mondván, hogy aki leteszi a fegyvert és szépen hazamegy, az megússza a büntetést. Noha ennek hatálya alatt Kecskeméten és Soroksáron-Pesterzsébeten is végeztek ki elfogott felkelőket, komolyabb hatása nem volt. Egyrészt a forradalmárok elenyésző része tett eleget a felszólításnak (a többieket pedig nem sikerült a szovjetekkel közösen sem szétkergetni), másrészt a hadsereg, és így a hadbíróságok is elég hamar a teljes tanácstalanság állapotába kerültek. Sok hadbíró/katonai ügyész inkább lapított vagy fegyveres szolgálatot látott el, egy biztos, hogy ítélkezni nem igazán volt érkezésük.

Egy korábbi példa: rögtönbírósági hirdetmény (Forrás: Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára IV. 1627/b Kecskemét város Fenyítő törvényszékének iratai 297/1868.)

Teljesen más volt a helyzet a fegyveres harcok leverése  – kb. november közepe – után. Az új államhatalom azonnal megkezdte a karhatalom és az igazságügy újjászervezését, bár eleinte Kádár János enyhe megtorlást helyezett kilátásba. Egy november 26-i beszédében úgy fogalmazott, hogy csak az ellenforradalmi uszítókra sújtanak le keményen; azt persze ők mondták meg, hogy ki az ellenforradalmi uszító. A megtorlás első lépéseit a közrend védelmének-helyreállításának örve alatt tették meg, és ezt az egészet úgy tálalták, hogy ők csak a dolgozók követelésének engednek, és még véletlenül sem megtorló szándék vezeti őket. Ez érthető módon sokakban válthatott ki szimpátiát, és az is tény, hogy a forradalom alatt és után igencsak megromlott a közbiztonság. A statáriumot elrendelő 1956/28. törvényerejű rendelet (1956. december 11.) indoklása szerint

„Az a körülmény, hogy nagy mennyiségű lőfegyver van ellenforradalmi elemek, hivatásos bűnözők, felelőtlen zavartkeltők és fegyvertartásra nem jogosult más személyek birtokában, akadályozza a rend helyreálltát és veszélyezteti az állampolgárok személyi, valamint vagyonbiztonságát. Népköztársaságunk ellenségei fegyverek birtokában gyilkosságok elkövetésétől sem riadnak vissza és megfélemlítik azokat a becsületes dolgozókat, akik békés alkotómunkájukkal egész népünk érdekeit kívánják szolgálni. A becsületes dolgozók joggal követelnek hathatós intézkedéseket ennek a tűrhetetlen állapotnak megszüntetése érdekében. Ennek megfelelően a Népköztársaság Elnöki Tanácsa az alábbiakat rendeli.
1 §. A Népköztársaság Elnöki Tanácsa a rögtönbíráskodást. 1956. évi december hó 11. napjának 18. órájától kezdődő hatállyal az ország egész területére az alábbi bűntettek tekintetében elrendeli: gyilkosság, szándékos emberölés, gyújtogatás, rablás (fosztogatás), közérdekű üzemek vagy a közönség életszükségletének ellátására szolgáló üzemek-szándékos megrongálásával elkövetett bűntett (В. H. Ö. 73. pont és а В. H. Ö. 172. pont), ezeknek a bűntetteknek a kísérlete.
lőfegyver, lőszer, robbanószer, illetőleg robbanóanyag engedély nélküli tartása.
[1]

Jól látható, hogy a rendelet megszövegezői már az első mondatban egyenlőségjelet tettek a forradalmárok és a “hivatásos bűnözők” közé, ami testvérek között szólva is csúsztatás. A felkelőcsoportokban több büntetett előéletű is harcolt (és most nem a politikai foglyokról vagy a közveszélyes munkakerülés, alias kmk miatt elítéltekről beszélünk), ráadásul az ország több börtönéből is tömegével szöktek meg a rabok, akik között szép számmal akadtak “nehézfiúk”. Emellett sokan használták ki a zűrzavart (a rendőrség gyakorlatilag megszűnt, a hadsereg passzív maradt, a nemzetőrséget pedig nem volt idő rendesen megszervezni), illetve a hatalmas számban utcára kerülő fegyverek is fokozták a bűnözési “kedvet”. Az “összemosáson” az sem segített, hogy a legtöbb fegyverrejtegetésért elítélt nem is használta fegyverét (a legtöbben a forradalom alatt sem), ezzel is cáfolva a rendelet indoklását. Persze akadt arra is példa, hogy fegyverrejtegetés és rablás miatt állítottak katonai bíróság elé egy Debrecen környékén tanyákat fosztogató brigádot, itt a gond az volt, hogy a sajtóban mindez már úgy jelent meg, hogy forradalmárok követték el a bűncselekményeket.

A statárium kihirdetését tartalmazó kormányrendelet részlete. (Forrás: Magyar Közlöny 1956. december 11. – Arcanum Digitális Tudománytár)

Az, hogy az élet- és vagyon elleni bűncselekmények alkották a statárium hatáskörébe utaltak többségét, megfejelve a közellátás elleni vétségekkel, ami az akkori élelem és szénhiányos időszakban érthető is volt. Látható a szabályozásból a hatalom félelme az “illetéktelen kezekben” lévő fegyverektől, amit nem a köztörvényes bűnözők, hanem egy esetleges újabb felkelés miatt vettek sokszor  túlzottan is komolyan. Ami egyből problémás volt, az a fegyverek leadásának december 11-i (18. óra) határideje; akinek nem tartozott kedvenc reggeli olvasmányai közé a Magyar Közlöny, esetleg nem hallgatta aznap a rádiót, nagyon könnyen bajba kerülhetett, mert a sajtó is csak másnap számolt be a rendelkezésről (!). Erre jó példa Kesztölc, ahová 15-én jutott el a statárium híre, ennek ellenére az itteni fegyverrejtegetők elleni ítéletben szerepel, hogy tudniuk kellett a jogszabályról, hiszen azt Budapesten kiplakátolták…

A köztörvényes bűnözők megfékezésével nem lett volna gond, viszont a statáriumot több esetben használták politikai megtorlásra, egyfajta “fedővádként” olyan esetekben, amikor forradalmi cselekményeket akartak megtorolni. Erre jó példa a sátoraljaújhelyi Józsa György esete, akit úgy végeztek ki fegyverrejtegetés miatt, hogy nem is volt nála fegyver – illetve amelyiket bevallotta, annak nyomát sem találták, vagy Bencsik József (szintén kivégezték) és öccse, Jenő (15 évet kapott) esete. A pásztói vasúti hidat megrongálókat is fegyver/robbanóanyag rejtegetése miatt ítélték el, noha az öt vádlottból háromnál nem volt semmi tiltott eszköz vagy anyag.

További gondot jelentett, hogy a statáriumról szóló jogszabályt két alkalommal is kiegészítették, egymásnak ellentmondó rendelkezésekkel. December 12-én jelent meg a bíráskodás menetét részleteiben szabályozó 6/1956. (XII. 11.) kormányrendelet. Ebben már szerepelt, hogy

“…minden olyan személyi, aki a kihirdetés után a megjelölt területen ilyen bűncselekményt követ el, rögtönbíráskodás alá kerül és halállal bűnhődik.”

Itt olvashatunk róla, hogy a statáriális ügyekben eljáró katonai bíróságok egy bíróból és két (szakképzetlen) katonai ülnökből álltak – ez megegyezett a korabeli első fokú bíróságok szerkezetével – a rögtönbíráskodás hatálya alá eső bűncselekménnyel vádolt személyt pedig

“előzetes letartóztatásba kell helyezni és haladéktalanul a legközelebbi katonai ügyésznek.”

A Magyar Néphadsereg Békés megyei parancsnokságának felhívása a megye lakosságához, 1956. december 10.
Itt időben szóltak: a Magyar Néphadsereg Békés megyei parancsnokságának felhívása a megye lakosságához, 1956. december 10. (Forrás:Országos Széchényi Könyvtár PKSZ 1956/5.)

Ez utóbbival is akadtak gondok, például a már említett Józsa György esetében, aki ellen “ellenforradalmi” cselekmények miatt kezdtek nyomozni, majd egy hónap után döntöttek úgy, hogy mégis rögtönítélő bíróság elé állítják, vagy a pomázi fegyverrejtegetők ügyében, ahol szintén rendes nyomozás indult, és csak jóval később került képbe a statáriális eljárás. A kiegészítő rendelkezés fontos kitétele volt, hogy valaki csak akkor állítható statáriális bíróság elé, ha 1.) tetten érték, 2.) a szükséges bizonyítékok azonnal rendelkezésre állnak (pl. az ágya alatt találtak egy puskát) – ezeket sem mindig tartották be a hatóságok. Elmebetegeket, terhes nőket és súlyos betegeket szintén nem lehetett bíróság elé állítani, a pert pedig 3 x 24 óra alatt le kellett folytatni; ha ez nem jött össze, az ügy rendes bíróság elé került. Kulcsfontosságú volt az a kitétel, hogy

“az ügyész a vádat a tárgyaláson szóval terjeszti elő”

ez ugyanis igencsak megnehezítette a védelem dolgát, hiszen rögtönzésre kényszerültek. Papíron az eljárás csak arra a bűncselekményre szorítkozott, amely miatt megindították, de számos esetben sokkal inkább a vádlott forradalom alatti magatartását akarták feltárni. Józsa György és a Bencsik testvérek perei mellett erre jó példa a Szívós Géza elleni, egy délelőtt alatt lezavart eljárás is. Noha már a szöveg elején belengették a halálbüntetést mindenkinek, akit bűnösnek találnak, a rendelet egyik kitétele úgy szól, hogy

“(2) Ha a köznyugalom helyreállítása és a társadalom rendjének védelme halálbüntetés alkalmazását nem teszi szükségessé, a rögtönítélő bíróság halálbüntetés helyett tíztől tizenöt évig terjedhető börtönbüntetést szabhat ki.
(3) Arra a terheltre, aki a bűncselekmény elkövetésekor huszadik évét még nem töltötte be. halálbüntetés helyett tíz évtől 15 évig terjedő börtönbüntetést, ha pedig a terhelt a bűncselekmény elkövetésekor életének tizennyolcadik évét nem töltötte be. öt évtől tíz évig terjedhető börtönbüntetést kell kiszabni.”

Azt mondani sem kell, hogy ez sem valósult meg mindig. Tóth Györgyöt 1957. szeptember 2-án végezték ki fegyverrejtegetés vádjával; közel egy évvel a forradalom után ezt semmi sem indokolta; fegyvereit nem használta, harcokban nem vett részt. Sőt 1956. október 28-án egy tüntetésen ő védte meg azt a rendőrtisztet, akit a tömeg felelősségre akart vonni.

Ha a bírói tanács egységes volt, az ítéletet papíron még aznap végre kellett hajtani. Ha nem, akkor az ügy az Elnöki Tanács elé került, amely vagy elutasította a kegyelmi kérvényt, vagy enyhítette a büntetést, ami életfogytig tartó vagy 15 év börtönt jelentett általában. Hivatalosan – bár ezt többnyire nem alkalmazták –

“a kegyelmi kérvénynek a büntetés végrehajtására nincs felfüggesztő hatálya; a büntetést az ítélet kihirdetésétől számított 2 órán belül végre kell hajtani.”[2] 

A december 13-án megjelent kiegészítés (Magyar Közlöny 1956. december 13. – Arcanum Digitális Tudománytár)

Az amúgy is ellentmondásos szabályozáson csak rontott a december 13-án életbe lépett az a kiegészítés, amely szerint

,,a rögtönítélő bíróság, ha a terheltet a rögtönítélő eljárás alá tartozó valamely bűncselekményben bűnösnek nyilvánítja, ítéletében egyúttal halálbüntetést szab ki.”[3]

Innentől kezdve a bíróságokra volt bízva, hogy melyik jogszabály milyen rendelkezését alkalmazzák. Sőt, az sem volt biztos, hogy például egy fegyverrejtegetési ügy katonai bíróság elé kerül! Jó példa erre a nyíregyházi Tomasovszky András, aki 1957. januárjában 4 hónap börtönnel úszta meg a fegyverrejtegetést, sőt, az enyhe ítélet miatt fellebbező megyei ügyészt Budapestről intették le. A sors kegyetlen fintora, hogy 1958. május 6-án mint Nyíregyháza egyik forradalmi vezetőjét kivégezték. Somlai (vagy Somlay) Istvánt a Budapesti Fővárosi Bíróság 1957. március 28-án 6 évre ítélte fegyverrejtegetés miatt (Somlai későbbi vallomásai szerint a rendőrök azzal verték át, hogy ha aláírja ezt a vallomást, elengedik). Április 25-én másodfokon halálra ítélték, de ekkor már forradalmi cselekményei is a vádpontok között szerepeltek.

A statárium 1957. november 3-ig volt érvényben. Láthatjuk, hogy a rögtönbíráskodás, amellett, hogy hatékonyabbá tette a köztörvényes bűnözők egy részének elítélését, nagyon sok esetben vált a politikai megtorlás eszközévé. Ez utóbbira – a sátoraljaújhelyi nemzetőrparancsnok-helyettes Józsa György mellett – Mány Erzsébet, Farkas Mihály és társaik pere a legjobb példa. Őket a gyulavári határőrőrs lefegyverzése és egy tüntetés (1956. december 17.) miatt vették őrizetbe. Úgy vádoltak meg mindenkit fegyverrejtegetéssel, hogy a megszerzett fegyvereket még aznap visszavitték, így sem tettenérésről, sem birtoklásról nem lehetett szó. A per valódi célja a még ekkor is forrongó “Viharsarok” megfélemlítése volt. A rendőrség és a bíróságok emellett nem egyszer hágták át maguk is a szabályozást, de ez ott és akkor nagyon keveseket zavart. A politikai leszámolásnak külön kategóriáját képezték a “beugratós” perek; Soltész Józsefet és Nagy Andrást egy volt rabtársuk küldte 1-1 pisztollyal Lillafüredre, hogy csatlakozzanak az ottani felkelőkhöz (az ellenállócsoport természetesen nem létezett), de a megbeszélt helyen a rendőrök várták a két fickót. Akadtak olyanok is, akik a statáriumot meglovagolva igyekeztek (volna) pénzhez jutni; 1957 áprilisában a szarvasi Benczúr Mihályt azzal zsarolták meg, hogy ha nem fizet, feljelentik fegyverrejtegetésért, de ő inkább a rendőröket hívta, így a zsarolók rajtavesztettek. A statárium nyugaton komoly sajtóvisszhangot váltott ki, így Nezvál Ferenc igazságügyminszter 1957. március 2-án szükségesnek tartotta, hogy megvédje kormánya intézkedését. Ügyesen arra hivatkozott, hogy a britek is hasonló bíráskodást vezettek be a ciprusi felkelők ellen, de persze

“…nagy különbség van a kétféle statárium között. A miénk a dolgozó milliókat védi az ellenforradalmárok, a hivatásos bűnözők kisebbségével szemben, az övéké a kizsákmányolok, a gyarmati elnyomók elenyésző kisebbségét a dolgozók, a gyarmati elnyomás igájában szenvedők millióival szemben.”

A miniszter gyakorlatilag visszamondta az 1956/28. tvr. indoklását, azzal megfejelve, hogy

“Mi nem akarunk terrorrendszert, de meg akarjuk és meg fogjuk védeni a proletárdiktatúrát. A mi törvényességünket kívánják a dolgozó milliók, a mi törvényességünktől féljenek a haza és a nép ellenségei.”[4]

Cinizmusból és kettős mércéből jeles! Hát még ha megnézzük, hogy kiket hozott fel példaként. Egyikük a már említett Debrecen környéki rablóbanda nemi erőszakot is elkövető tagja, Lakatos Pétert, akinek annyi köze volt a forradalomhoz, hogy akkor jutott két elhagyott géppisztolyhoz. Másikuk Koma Mária, akit lakótársnője meggyilkolása miatt végeztek ki, neki sem volt köze a forradalomhoz. Nezvál megemlítette Szívós Gézát is azzal, hogy legalább 110 lövést adott le a Köztársaság téri pártházra 1956. október 30-án, aminek következtében többen meghaltak. Ezzel szemben Szívós az ellene hozott halálos ítélet indoklása szerint sem okozta senki halálát, sőt, a pártház ostroma után igyekezett megakadályozni az atrocitásokat. Megemlített még egy forradalmárt, Varga Józsefet, akit szintén fegyverrejtegetésért végeztek ki (két társával együtt). Ő elég zűrös alak volt, de ártani nem ártott senkinek, fő “bűne” pedig az volt, hogy 1956 decemberében a maga sajátos, félőrült módján igyekezett fegyveres ellenállócsoportot szervezni.

Részlet Nezvál Ferenc cikkéből. (Forrás: Népszabadság 1957. március 2. 3. o. – Arcanum Digitális Tudománytár)

Az épp csak újjászerveződő (i)gazságszolgáltatás helyzetét jól mutatják az esetlegesen kiszabott ítéletek, az amúgy is ellentmondásos jogszabály szintén randomszerű alkalmazása és időnként erős megfelelési/bizonyítási kényszer. Ez utóbbi a hatalom által tálalt formában sosem létező MUK (Márciusban Újra Kezdjük) mozgalomhoz kötött ügyeknél figyelhető meg elsősorban. A forradalmárok és köztörvényesek összemosása (volt közös halmaz, ez tény) ugyanakkor jelentősen megnehezítette, és ma is nehezíti a tisztánlátást is.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Felhasznált források:

[1] 1956. évi 28. számú törvényerejű rendelet, Magyar Közlöny 1956. december 11. Kiemelések a szerzőtől.

[2]  A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 6/1956. (XII. 11.) rendelete a rögtönbíráskodás részletes szabályainak megállapításáról. Magyar Közlöny 1956. december 12.

[3] A Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1956. évi 32. számú törvényerejű rendelete az 1956. évi 28. számú törvényerejű rendelet kiegészítéséről. A rendelkezés dátumozása szerint december 12-én megszületett. Magyar Közlöny 1956. december 13.

[4] Népszabadság 1957. március 2. 3. o.

www.perek56.hu 

A nyitóképen:  Falfirka, 1958 (Illusztráció) Forrás: Fortepan /  Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.c.10.

Facebook Kommentek

További írásaink